4. Fejezet

Vallomás

Amint kiejtettem a számon ezt a mondatot, rögtön meg is bántam. Csak csendben kellett volna maradnom és kész. Akkor nem lett volna semmi gubanc.

Egészen eddig a pillanatig nem tudatosult bennem, hogy Se Joo komolyan beszélt és tényleg azt szerette volna, hogy a barátnője legyek. Nem hittem neki, nem hittem, hogy megtörténhet velem egy ilyen mesébe illő fordulat, ezért két hétig arra vártam, hogy a fiúk hazajöjjenek és mikor újra találkozunk Se Jooval, akkor visszaszívjon mindent, amit kiejtett korábban a száján. Lehet nevezni kisebbségi komplexusnak, annak hogy nem bíztam benne, vagy magamban, a lényeg az, hogy úgy tettem, mintha meg sem történt volna az a beszélgetés.

Most viszont, ahogy belenéztem Se Joo csokibarna szemeibe és láttam bennük, hogy egész végig tévedésben éltem, hogy ő teljesen őszinte volt velem a kezdetektől fogva, szinte sírhatnékom támadt. Bár hittem volna neki az elejétől kezdve és nem kételkedtem volna benne!

Mert rájöttem, hogy akarom őt. Szerettem ezt a kedves és helyes fiút, aki itt ült mellettem és kérdő tekintettel meredt rám. Ezért pedig legszívesebben a falba vertem volna a fejemet azért, amit az előbb mondtam.

Kínomban beleharaptam az ajkamba és kétségbeesve néztem Se Joot, hogy ezek után mit is kellene mondanom. Egy részem fel akarta fedni ezt a titkot, a másik viszont túlságosan gyáva volt hozzá és inkább tett volna úgy, mintha mi sem történt volna.

- Én… - nyeltem egy hangosat és hol szóra nyitottam a szám, hol pedig összecsuktam. Ádáz csatát vívott a lelkem két fele és fogalmam sem volt róla, ki fog győztesen kikerülni a viadalból.

- Kyu Hyun miatt aggódsz?

Hogy mi?!

Elkerekedett szemmel meredtem Se Joora. Elsőnek azt hittem, csak hallucinálok és a saját gondolataimat hallom visszhangzani, de ahogy a fiú mosolytalan szemeibe néztem, tudtam, hogy nem csak képzelődtem. Ő tette fel a kérdést. Azt a kérdést, amit nekem kellett volna megválaszolnom kérdés nélkül.

Beszélnem kellett volna Se Joonak Kyu Hyunról és a hozzá fűződő érzéseimről, ez volt eredetileg is a tervem. De egész másképpen képzeltem el ezt a jelenetet. Mikor visszautasít, akkor halvány utalást akartam tenni arra, hogy érzek iránta valamit, hátha enné a fene utána, hogy elengedett. Igen, elég kicsinyes dolog lett volna tőlem, de ennyit megtehettem volna annak érdekében, hogy egy aprócska kis részét megőrizzem a büszkeségemnek.

De ez nagyon nem úgy alakult, ahogy eredetileg terveztem. Egyrészről zakatolt a szívem a hírtől, hogy Se Joo tényleg komolyan gondolja velem, de így ez a „semmiség”, amit el akartam hinteni, egyáltalán nem volt csekélység.

- Ha Na – törte meg a csendet Se Joo. Azt sem tudtam, hogy mióta ültem szótlanul a gondolataimba merülve, de a hangjára összerándultam és ráemeltem ijedt tekintetem. Féltem, hogy minden kiült az arcomra, mert nem ügyeltem rá, így gyorsan felöltöttem a pókerarcom és úgy vártam a folytatást. -, nem szeretnék semmi rosszat mondani Kyu Hyunról, tényleg messze álljon ez tőlem! De mivel rólad van szó és fontos vagy nekem, ezért úgy érzem, jogod van róla tudni.

Összeráncolt szemöldökkel figyeltem a fiút, mégis mire célozgathat. Aztán valami motoszkálni kezdett az agyam egy eldugott részén.

Felrémlett bennem So Ha és Sung Chan rejtélyes intelme Kyu Hyunnal kapcsolatban. Azok a figyelmeztető szavak, amiket kaptam tőlük, de egyszer sem elégítették ki a kíváncsiságomat, mert az okokat és a háttérben meghúzódó miérteket nem osztották meg velem. Talán végre Se Jootól megtudom, hogy mi ez a nagy titkolózás a fiú körül?

- Már több mint két éve, hogy ismerem Kyu Hyunt. Nem lettünk a legjobb barátok, szóval nem osztja meg velem minden gondolatát és problémáját, de amit láttam és tapasztaltam, abból le tudtam szűrni valamit – kezdett bele a fiú, de egyből félbeszakítottam.

- Azt hittem, hogy jóban vagytok – jegyeztem meg és félrebillentett fejjel néztem Se Joora. Hiszen, ahogy láttam őket együtt, úgy tűnt, Kyu Hyun nagyon is be tudott illeszkedni a STAND UP-ba, annak ellenére, hogy évekkel később csatlakozott a csapathoz. Nem csak a kamera előtt játszották meg a barátságot, ebben biztos voltam.

- Igen, ebben igazad van, tényleg jóban vagyunk – bólintott határozottan. – De nem is azt mondtam, hogy nem vagyunk. Inkább csak azt, hogy annak ellenére, hogy már két éve ismerem, még mindig úgy érzem, hogy semmit nem tudok róla.

- Ezt hogy érted? Szinte együtt vagytok a nap huszonnégy órájában, hogy lehetséges ez egyáltalán? – döbbentem meg. Az még rendben volt, hogy én, aki alig két hónapja ismeri a fiút, nem tud róla semmit sem, de egy olyan valaki, mint Se Joo, aki már két éve vele tölti az idejét, azt mondja, hogy nem ismeri, meglehetősen furcsa.

- Nem éppen az a kitárulkozós fajta – húzta a száját a fiú. – A családjáról szinte semmit nem tudok, nem szokott róla beszélni. Mindennapi kis apróságokat persze tudok, hogy például nem szereti a főtt tojást, vagy hogy kényszeresen szeret rendet tartani maga körül. Na, ezt, mint a szobatársa igazán megtapasztaltam! – mosolyodott el valami emléken, amit nem osztott meg velem sajnálatomra. Ugyanis minden, amit Se Joo elmondott, nekem újdonság volt. Tényleg csak apróságok, ahogy ő mondta, de mégis jólesett megtudni ilyesmit a fiúról. Mert sajnos, én tényleg alig tudtam róla valamit, Kyu Hyun viszont tisztában volt szinte az egész életemmel, még többel is valószínűleg, mint amennyit szándékomban állt volna vele megosztani.

- De ha ennyire nem ismered, akkor mégis mi az, amivel kapcsolatban figyelmeztetni akarsz? – ráncoltam a szemöldököm, ahogy hangot adtam a kétségeimnek.

- Lehet, hogy nem beszél sokat, de látom, mit csinál, látom, hogyan viselkedik – sóhajtott kelletlenül Se Joo, ami gyanakvásra adott okot. Én soha nem láttam semmi olyat Kyu Hyuntól, ami ne tetszett volna, vagy visszás érzéseket keltett volna. Mivel már majd megőrültem a kíváncsiságtól, ezúttal csendben maradtam és nem bombáztam ezernyi kérdéssel a fiút, hogy végre elmondhassa azt, ami igazán érdekelt. Se Joo hallgatott még pár másodpercig, de végül rászánhatta magát a cselekvésre, mert úgy nézett a szemembe, mint aki éppen valami nagyon kellemetlen dologra készül. – Két éve ismerem és egyszer sem volt még barátnője ez alatt az időszak alatt.

Okés, hát ez egyáltalán nem volt vészes. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, mikor ráébredtem, hogy csak ennyi volt. Ezt még én is tudtam, hála annak az ivós játéknak Kyu Hyun lakásán. Tudtam, hogy azóta nem volt barátnője, mióta az a lány eltűnt az életéből. A gondolataim pedig elkalandoztak e felé a téma felé: vajon milyen volt a barátnője, mennyi ideig jártak, miért szakítottak?

- Viszont ez nem jelenti azt, hogy nem találkozgatott volna más lányokkal, csak azt, hogy nem volt barátnője – folytatta Se Joo, ami meglepett. Azt hittem, ennyi volt a nagy hír, de akkor ez csak a bevezető lett volna? De még ez sem volt újdonság, szinte biztos voltam benne, hogy voltak kalandjai lányokkal. Hiszen nem tett fogadalmat, hogy egy lányra sem fog ránézni! Emellett ki várná ezt el tőle? Csak rá kellett nézni, ha tíz lányból kilenc nem mondana neki elsőre igent, akkor egy sem… - Voltak afférjai, ami azt illeti, Ha Na. Nem volt ritka, hogy lányokat hozott fel a lakásunkba, vagy motelekben töltötte az éjszakát, és kivételes volt, mikor ugyanazt a lányt többször is láttuk.

Na jó, azt hiszem, más hinni valamit és tudni, hogy tényleg igaz. Az, hogy sejtettem, Kyu Hyun nőkkel flörtölget - sőt ezt hallva, hogy annál jóval több volt köztük -, egész más volt, mint tudni is róla. Főleg, hogy ennyire nyilvánvalóan csinálta és Se Joo arckifejezése alapján nem is ment ritkaság számba a dolog. Ennek ellenére próbáltam kifejezéstelen arccal hallgatni a fiút, nem akartam elárulni neki, hogy nem esett jól ez az információ tőle. Köszörültem a torkomon egyet, majd megszólaltam.

- De miért mondod ezt most nekem?

- Azt akarom ezzel mondani – látszott, hogy minden egyes szavát megrágja, mielőtt kiejtette volna. -, hogy lehet számodra sokat jelentett az a csók a klubban, de Kyu Hyun nem biztos, hogy ugyanúgy gondol rá.

Visszafojtott lélegzettel emésztettem a fiú szavait. Hát ezt tartogatta nekem Se Joo. Ez volt az egész mondandójának a lényege. Ne zúgjak bele Kyu Hyunba, mert lehet, hogy csak játszik velem.

De ennél sokkal jobban lekötött az, amit előtte mondott. Hogy fontos volt számomra az a csók a klubban…

- Honnan veszed, hogy fontos volt számomra? – bukott ki belőlem a kérdés azonnal. Merev, egyenes háttal ültem az ágyamon és a kezeim az ölemben nyugodtak, de idegesen dörzsölgettem az ujjaim. A kérdésem után pedig az első, ösztönös reakcióm a védekezés és tagadás volt. Elnevettem magam, mintha Se Joo képtelenségeket hordana itt össze. – Nem jelentett semmit sem az a csók. Különben is, az első csókom tőled volt, így fogalmam sincs, miről beszélsz!

- Tudom, hogy fontos volt – jelentette ki halkan, de határozottan a fiú, viszont nem kerülte el a figyelmem, hogy nem nézett a szemembe. Valahol a vállam felett bámult a semmibe.

- Mi?

- Ha nem így lett volna, akkor nem borultál volna ki annyira utána – mondta és végre találkozott a tekintetünk, de ezúttal én nem bírtam tartani a szemkontaktust. Tudva, hogy hazudok neki…

- Nem – álltam fel hirtelen. Nem bírtam tovább egy helyben üldögélni, egy karnyújtásnyira Se Jootól. So Ha asztala elé álltam és onnan néztem vissza a fiúra, aki még mindig az ágyamon ült. – Az csak az alkohol volt, jól éreztük magunkat, ünnepeltünk és elszaladt velünk a ló. Semmi több!

- Miért nem akarod elismerni, hogy igenis jelentett számodra valamit az a csók?

Ránéztem és elgondolkodtam a kérdésén, pedig e nélkül is tudtam rá a választ.

Ha itt és most elismerem, hogy az a csók több volt, mint egy ittas állapotban elcsattant csók, akkor annak következményei lesznek, mégpedig olyanok, amiktől féltem. Mert ha a csók maga fontos volt, akkor az is, akivel váltottam azt…

Végül anélkül, hogy átgondoltam volna, kicsusszantak a szavak a számon, mintha Se Joo barna szemei mágnesként vonzották volna ki őket a torkom mélyéből. Se Joo kifejezéstelen arccal bámult és semmit sem tudtam kiolvasni a szemeiből, sem dühöt, sem kíváncsiságot, sem csalódottságot. Egyszerűen semmit.

- Mert félek, hogy elveszítelek miatta - hangom halk volt és kissé remegett is, de Se Joo megértette. Szemei megrebbentek, majd megenyhülve pillantottak rám végül, amit furcsálltam ugyan, de nem annyira, mint azt, hogy milyen megkönnyebbülés járt át azzal, hogy végre kiadtam magamból, ami már percek óta felőrölt. Semmi nem oldódott meg ezzel, de mégsem éreztem magam annyira feszültnek és idegesnek, mint korábban.

- Ha emiatt elhagynálak – az ágyamról félig felállt és kinyúlt a kezem után. Megfogta és magához húzott, majd leültetett maga mellé. Jól estek a meleg ujjai, sőt az érintése is meghitt érzéssel töltött el, de a tekintete nem eresztetett. -, akkor eleve bele sem vágtam volna.

Elhűlve bámultam a fiúra. Csak nem…?

- Tudom, hogy kedveled Kyu Hyunt – válaszolta meg kimondatlan kérdésemet. A gyomrom borsónyi méretűre zsugorodott, ahogy Se Joo ilyen egyszerűen bejelentette azt, amit nekem kellett volna megtennem. Azt, amit pár perccel ezelőtt még tényleg el szándékoztam mondani, de a bátorságom cserbenhagyott, mikor tényleg eljött volna a pillanat, hogy megtegyem.

- Mióta? – csak ennyit sikerült kinyögnöm, ahogy a kezünket bámultam. Mert Se Joo még mindig fogta a kezem, nem engedte el, amint lehetősége adódott rá.

- Nem tagadod – jegyezte meg olyan semmilyen hanggal, amiről tudtam, hogy nem annyira semmilyen az, mint amennyire a tulajdonosa mutatni akarta. Az ujjainkról az arcára emeltem a tekintetem:

- Igen, kedvelem Kyu Hyunt - innentől kezdve értelmetlen lett volna cáfolni a nyilvánvalót.

Kedveltem azt az önelégült, egoista herceget, akitől el volt ájulva a fél ország, amivel ő is pontosan tisztában volt. Kedveltem azt a fiút, akivel el lehetett szórakozni és elfelejtkezni minden problémámról, mikor az próbált maga alá temetni. Kedveltem azt a férfit, aki mindig gondosodott rólam és mindig a segítségemre sietett, ha bajba kerültem. Kedveltem azt a srácot, aki képes volt egy pillantásával zavarba hozni és olyan tüzet ébreszteni bennem, amiről nem is tudtam, hogy létezik.

- Talán jobban is, mint kellene – sóhajtottam, ahogy az előbbi gondolatom végére értem.

- Köszönöm.

Erre már tényleg majdhogynem leesett az állam. Milyen fiú az olyan, aki megköszöni a lánynak, akivel éppen járni szeretne, hogy egy másik fiút is kedvel?!

- Amúgy pedig válaszolva a kérdésedre: már a karaoke bár óta sejtettem, de egészen a klubig nem voltam biztos benne – tette hozzá a fiú, míg én a hangom megtalálásával küszködtem. – Akárhogy is tagadtad, nem vagy olyan, aki bárkit megcsókolna, akármilyen sokat is igyon. Ezért voltam benne biztos, hogy Kyu Hyun nem akárki számodra.

- Se Joo…

- De köszönöm, hogy elmondtad – vetett rám egy mosolyt. – Ha végig ellenkeztél volna, valószínűleg átgondoltam volna, hogy tényleg bele szeretnék-e, illetve megéri-e belevágni veled egy kapcsolatba, ha nem vagy őszinte hozzám egy ilyen dologban.

- Még így sem taszítottalak el magamtól?! – hitetlenkedtem megdöbbenve és hátrébb húzódtam az ágyamon, magam alá gyűrve a lábaimat. Átkaroltam a felsőtestem, mint aki fázik, bár tényleg kicsit remegtem, de ez nem a hidegtől volt.

- Nem tűnt még fel, hogy elég határozott tudok lenni, ha szeretnék valamit? – nézett rám játékosan a fiú, de aztán hirtelen komolyra váltott. – Elfogadom, hogy kedveled Kyu Hyunt, de – valahogy éreztem, hogy itt lesz megint ez a bizonyos „DE”, ami olyan sok fejfájást tud okozni. – azt szeretném, ha ez megváltozna. Nem is! El fogom érni, hogy ez megváltozzon és rajtam kívül senkit se láss majd!

Éreztem, hogy azért a szavai ellenére nem ennyire biztos magában. Ott volt a kétely és a megannyi kérdőjel, de próbálta leküzdeni őket. Viszont ennek ellenére lenyűgözött, hogy képes ilyen nyugodtan kezelni ezt a helyzetet. Más a helyében már rég ott hagyott volna, de ő folyamatosan küzdött ellenem és a kétségeim ellen a bizalmam visszanyerése érdekében.

- Ha Na - szólt Se Joo halkan és félig háttal ülve nekem az öklét a térdén nyugtatta. -, nem azt kérem, hogy válassz Kyu Hyun és köztem, hanem azt szeretném, ha az alapján döntenél, amit irántam érzel.

Összepréselt ajkakkal mélyedtem a gondolataimba.

~ Tudod mit, Ha Na? Ostoba vagy! Mit kell ezen ennyit gondolkodni?! Se Joo megkért, hogy legyél a barátnője, most már biztos vagy benne, hogy komolyan gondolja, nincs semmiféle kétséged afelől, hogy igazat mond. Akkor mégis mire vársz? Nem kell túlgondolni a dolgokat! Szereted, nem? Ha szereted, akkor csak bólints rá, hogy benne vagy! Nem ismersz nála kedvesebb, segítőkészebb, aranyszívű fiút a világon; nem mellesleg látványban is csillagos ötös, egy félisten. Mióta vársz erre a lehetőségre, még ha nem is vallottad be eddig magadnak? Végre a tíz éves viszonzatlan szerelmed beteljesülne és képes lennél ezt a lehetőséget elszalasztani. Hogy miért?

~ Miatta? Akármennyire is szégyelled és van miatta bűntudatod, de Kyu Hyun megdobogtatta a szíved, ugye? Olyan rossz ez? Olyan rossz volt az a csók, hogy nem akarod többet? Ezt ne próbáld bebeszélni magadnak! Ha így lett volna, nem örültél volna ennyire a fiúnak ma az étteremben és nem hagytad volna, hogy megcsókoljon. Mit is beszélek? Akartad azt a csókot, ott a nyílt utcán megcsókoltad volna, ha az a teherautó nem jön.

Ahogy a két felem összecsapott, megzavarodva hallgattam továbbra is és képtelen voltam megmozdulni vagy megszólalni. A két védőbeszéd után hirtelen azt sem tudtam mit gondoljak, csak tanácstalanul bámultam magam elé.

~ Még ha ez igaz is, akkor az csak azért volt, mert azt hittem, hogy Se Joo nem volt komoly, hogy az egész nem jelentett semmit, ezért ugyanúgy viselkedtem Kyu Hyunnal továbbra is, mint eddig. Ha tudom, hogy ez fog kisülni az egészből, akkor esélyt sem adtam volna annak, ami a zebránál történt.

~ Ugyan, próbálj meg mást átverni, Ha Na! Eddig egyszer sem tudtál neki ellenállni, vagy nemet mondani, az ujja köré csavart, ismerd el! Tisztában vagy vele, ha Se Joo érzéseit elfogadod, akkor Kyu Hyunt el fogod veszíteni? Nem leszel többé senkije sem, nem nézhetsz rá úgy, ahogy korábban, csupán barátként tekinthetsz rá, el kell felejtened, mint férfit. Nem lágyulhatsz el, mikor csillagomnak szólít, nem ölelheted meg, mikor szükséged lesz valakire, hogy segítsen neked és vigaszt nyújtson. Nem számíthatsz többé rá!

~ De ott lesz nekem Se Joo! Ezeket mind megtehetem vele és akkor nem lesz szükségem Kyu Hyunra, egyszerűen figyelmen kívül hagyom és kész. Se Joot szeretem!

~ Azt mondod, Se Joot szereted. De akkor mit érzel Kyu Hyun iránt?

~ Kedvelem, már vagy ezerszer elmondtam!

~ Biztos vagy te ebben? Valóban csak ennyi lenne?

~ Miért, mi más lehetne még?!

De a másik felem mély hallgatásba burkolózott és itt hagyott ezzel a levegőben lógó kérdéssel, amin még elgondolkozni sem voltam hajlandó, mert olyan abszurd feltételezésen alapult. Hiszen alig ismertem meg Kyu Hyunt két hónap alatt, alig tudtam valamit róla igazság szerint. Ennyi idő elteltével lehetetlen volt, hogy ennél többet érezzek iránta!

- Ha ennyi ideig nem felelsz, azt hiszem, elég egyértelmű a válaszod – sóhajtott fel Se Joo felrázva a gondolataimból, majd felállt. Nem volt sértettség a hangjában, vagy akár düh, inkább a túlzott könnyedség tette gyanússá, hogy nincs minden rendben.

Akaratlanul és önkéntelenül kaptam a keze után, mielőtt az agyam képes lett volna felfogni, hogy mit teszek, mire megdermedt az ágyam mellett állva.

- Ha tényleg ezt szeretnéd – kezdtem bele és feltérdeltem az ágy szélén, majd Se Joo kezét fogva lassan megfordítottam a fiút, hogy velem szemben legyen. Semmit sem tudtam leolvasni az arcáról, ahogy szembekerültünk és talán ez nyugtatott meg annyira, hogy képes legyek elmondani azt, amit akartam. -, akkor én is. De bizonyítsd be, hogy igazat mondtál korábban! – a szabad kezemmel felnyúltam a nyakáig és végigsimítottam a tarkóját. Az arcom égett, ahogy tudatosult, hogy mit csinálok, de nem érdekelt. Ebben a percben senki más nem számított, csak az a fiú, aki előttem állt szinte mozdulatlanul. Várakozóan pislogott, hogy mire fogok kilyukadni. – Bizonyítsd be, hogy képes vagy velem elfeledtetni azokat az érzéseket Kyu Hyun iránt! – közel hajoltam hozzá, csupán pár milliméter volt az ajkaink között, de egyikünk sem csökkentette a távolságot. A lélegzetem egyre szaporább lett, a szívem a torkomban dobogott, mert tudta, hogy eljött az a perc, amire már oly régóta várt. – Bizonyítsd be, hogy nem csak első látásra létezik szerelem, hanem akár sokadikra is!

Ahogy megismételtem azokat a szavakat, amik korábban hagyták el a száját, csak egy lélegzetvételnyi ideig haboztam. Ráébredtem, hogy eleget vártam már, eleget ültem a sarokban és vártam arra, hogy csodák történjenek velem. Ideje volt, hogy átvegyem az irányítást, magam akartam alakítani a sorsomat. Ez pedig azzal kezdődött, hogy Se Joot választottam, őt szerettem és őmellette szerettem volna állni. Ezek jártak a fejemben, mikor a számat gyengéden az övének nyomtam.

Talán Se Joo sem volt még teljesen biztos magában, mert nem is reagált a csókomra, mikor pedig elhajoltam tőle, kérdőn és idegesen néztem rá, hogy mégis mi történt. Talán ennyire borzasztó voltam?

De ahogy megláttam a csokibarna szemeket, amik engem tanulmányoztak, minden kétségem elszállt. Olyan észveszejtően meleg pillantás volt, amit rám vetett, mintha én lettem volna a legdrágább kincse a világon. A tenyerét az arcomra simította, amihez ösztönösen hozzásimultam behunyt szemekkel.

Aztán megéreztem a puha ajkakat a számon. Elsőnek gyengéd volt és óvatos, mintha egy törékeny virágszál lettem volna. Kóstolgattuk egymást, azt hiszem. Csak átengedtem magam a fiúnak, hadd irányítson ő, hiszen én elég kezdőnek számítottam ezen a téren és nem akartam semmit sem elrontani, így hagytam hadd vezessen ő a megfelelő irányba.

Az ujjaim a tarkójáról belekúsztak a dús és sűrű hajába és azzal játszadoztak, miközben lassan kezdtük elmélyíteni a csókot, Se Joo nyelve utat talált a számba, amit én készségesen viszonoztam. Elsőnek azt hittem, hogy ilyen lágy és gyengéd marad ezúttal is a csókunk, de vagy az ujjaim, vagy az egyre inkább egy ütemre mozgó ajkaink hatására Se Joo szorosan magához vont, mintha minden egyes kis rést ki akarna tölteni kettőnk között.

Ezúttal belekeveredett a csókba a… mohósága? Ahogy a nyelve az enyémmel már vad táncot járt, ahogy az ujjai a hátamat szántották végig, már nem csak a lágy szeretetét és gyengédségét éreztem. Csak a megérzéseimre tudtam hagyatkozni, de úgy gondoltam, hogy hiányoztam Se Joonak és vágyott rám.

Az óvatos mozdulatok erőteljesebbek lettek, telve vággyal. Egyre hevesebb lett a csók, egyre forróbb lett a testem és egyre kevésbé voltam képes kontrollálni a légzésem. A mellkasom szaporán emelkedett fel-le és remegő kezekkel karoltam át Se Joo nyakát. El sem hittem, de mintha valaki más irányított volna, automatikusan reagáltam minden egyes rezdülésére.

Nem tudom, mióta habzsolhattuk egymás száját, mióta feledkeztünk bele ebbe az érzésbe, ami mindkettőnket magával ragadott, de már úgy éreztem, hogy alig jutok levegőhöz és a testem minden porcikája felhevült az érintésének hatására. Az vetett gátat a csóknak, hogy Se Joo ujjai egy véletlen mozdulat során a pólóm alá kerültek és ujjbegyei meztelen bőrömhöz értek, mire kiszakadt belőlem a levegő.

Éppen csak pár milliméternyi távolságot tartott közöttünk a fiú, mintha bármelyik percben folytatni akarná a csókolózást, de a homlokát nekitámasztotta az enyémnek és így néztünk egymás szemébe. Mindketten ziháltunk és elégedettséggel töltött el, hogy Se Joo is pontosan olyan állapotban volt, mint én. Kipirultan, lihegve bámult és ujjai ezúttal a pólómon kívül cirógattak, míg úgy nem éreztük, hogy végre megnyugodtunk kissé.

- Mi az? – kérdeztem tőle, mivel egy nagy vigyorral az arcán figyelt.

- Gyönyörű vagy – simított végig a karomon, mire csak még jobban égett az arcom.

- Ne csináld ezt! – fordultam el és próbáltam kerülni a pillantását, de sikertelenül.

- Mit? – érdeklődött tettetett ártatlansággal Se Joo és magához ölelt. – Addig fogom mondogatni, míg el nem hiszed!

Inkább nem is válaszoltam, mert csak szélmalomharcot vívtam volna a fiúval, ha ebbe a témába belemegyünk, még ha hihetetlenül jól is esett, amit mondott. Aztán ledőltünk az ágyra mindketten és egymás kezét fogva élveztük a másik társaságát, pedig egy szót sem szóltunk.

A szívem fel tudott volna robbanni a boldogságtól, annyira örültem, hogy minden ilyen jól alakult Se Jooval. Még a végén azt fogom hinni, hogy mellém pártolt a szerencse! Az álmosság teljesen eltűnt a szememből, órákig tudtam volna csak bámulni a fiút, vagy beszélgetni vagy akármi mást csinálni vele. De ahogy ránéztem a fiú arcára, eszembe jutott, hogy tulajdonképpen ő alig aludt valamicskét a mai nap folyamán.

- Nem akarsz menni aludni már? Elég későre jár, és holnap korán kelsz – néztem az órára, ami már bőven fél egyet mutatott.

- Korán kelünk – javított ki a fiú mosolyogva, de már láttam, hogy majd leragad a szeme.

- Tényleg, majdnem ki is ment a fejemből! – ahogy rájöttem, hogy holnap én is velük megyek a P.S.-hez, az a kellemes bizsergő érzés, ami eddig megtöltötte a gyomromat, hirtelen jégszilánkokká változott. De még valami szöget ütött a fejemben, amit félve kérdeztem meg Se Jootól. – Öhm… ezután mi lesz?

- Hogy érted? – ráncolta a szemöldökét, láthatólag nem értette először, hogy mire utaltam.

- Mi lesz velünk? – sütöttem le zavaromban a szemem. – Mihez fogunk kezdeni?

- Még nem igazán tudom. – rázta meg a fejét tanácstalanul és csendben tűnődött percekig.

Arra voltam kíváncsi tulajdonképpen, hogy azután, hogy végre összejöttünk, mit szándékozik tenni. A világ elé akarja tárni, vagy csak pár embernek akarja elmondani, akik igazán közel állnak hozzánk, vagy az égvilágon senki orrára sem akarja kötni a dolgot, mert ez csak ránk tartozik? A boldogságomat egy kis, sötét felhő árnyékolta be, mert tudtam, hogy a dolgok ezután már nem lesznek olyan egyszerűek, mint eddig.

- Talán egyelőre az lenne a legjobb, ha titokban tartanánk mindenki előtt – hozta fel félve a fiú.

- Titokban?

- Probléma lenne? – nézett le rám és bizonytalanul méregetett.

Egyáltalán nem arról volt szó, hogy probléma lenne, vagy talán egy kicsit mégis… Nem akartam az egész világnak szétkürtölni, hogy együtt vagyunk Se Jooval. Egy cseppet sem érdekelt, mit gondol rólunk a világ, habár azt el kellett ismernem, hogy gyökeresen megváltozna az életem, ha kitudódna, hogy a barátnője lettem. És egyáltalán nem jó értelemben. Több millió láthatatlan ellenséget szereznék, vagy akár konkrét fizikailag tapintható utálót. Arról nem is beszélve, hogy érintené ez Se Joot és a bandát. Túl sok kockázattal és negatív következménnyel járt volna, ha beszélünk a kapcsolatunkról. Emellett ki tudja? Lehet, egy hónap után egymásra unnánk, vagy rájönnénk, hogy ez mégsem működik, akkor magyarázkodhatnánk csak igazán!

De ennek ellenére úgy éreztem, nem helyes, ha csak kettőnk közt marad ez a dolog. Az oka pedig nagyon is egyszerű volt, két szóval meg tudtam indokolni, hogy miért nem tarthattuk meg magunknak ezt a titkot: Kyu Hyun.

Úgy éreztem, az lenne a helyes, ha mondanék neki valamit ezzel kapcsolatban, hogy tudja, hogy állnak a dolgok. Képtelen lettem volna hazudni neki, rosszul éreztem volna magam minden egyes pillanatban, mikor eltitkolom előle az igazságot. Természetesen nem tudhattam, mit érez irántam, lehet, hogy csak egy játék voltam számára, de az is lehet, hogy komolyan kedvelt. Áh, csak én lihegem túl ezt a dolgot, igaz?! Az a hülye lelkiismeretem már megint…

- Tényleg mindenki a mindenki? – kérdeztem félve Se Jootól. Kimondatlanul is rájött, hogy Kyu Hyunra célzok, mert láttam megvillanni a szemét. Nem féltékenység volt, de fájt neki, hogy egyből ő jutott eszembe.

- Egyelőre igen – bólintott, mikor elhatározásra jutott. – Adj egy kis időt, hogy kitaláljam, mi legyen! De addig is próbáljunk úgy tenni mások előtt, mintha még mindig csak barátok lennénk! Kyu Hyunnal pedig én fogok beszélni, ha eljön az ideje.

- De…

- Ez ilyen pasis dolog, hagyd csak rám! – mosolygott feszesen Se Joo és nem volt szívem vitatkozni vele. Nem akartam neki fájdalmat okozni, így csak bólintottam.

- Rendben, bízom benned – egyeztem bele. Hallgattam Se Joora, mert ő volt az, akit ez a járás dolog a legjobban érintett volna, ha nyilvánosságra kerül. Én elviseltem volna a bántásokat, szidalmazásokat, de nem akartam ennek kitenni a fiút és ezzel együtt a bandát is.

- Köszön… - ásított Se Joo egy hatalmasat, amibe beleroppant az állkapcsa is. – …öm.

- Azt hiszem, most már tényleg itt az ideje, hogy visszamenj a szobádba és végre aludj! – adtam parancsba a fiúnak.

- Jó-jó, értettem, főnökasszony! – bólintott még egyet ásítás közben és átmászott rajtam, le az ágyról, mire elmosolyodtam. - Ne felejtsd, hogy fél nyolcra jön Sung Chan holnap!

- Olyan korán?! – szörnyedtem el az időponton és lebiggyesztettem az ajkam, mire Se Joo elnevette magát és nyomott egy puszit a számra, mire elpirulva sütöttem le a szemem. Azért még szoknom kellett ezt a közvetlen és egész másfajta viszonyt a fiúval, akármennyire is álmodoztam róla hosszú éveken át, furcsa volt egyik napról a másikra váltani.

- Akkor jobb is, ha minél hamarabb alszol! – simított végig az arcomon gyengéden. – Jó éjt, Ha Na!

- Jó éjt, aludj jól, Se Joo! – szóltam utána halkan, mikor kilépett a szobámból. Rosszul érintett a hirtelen távozása, de nem akartam tovább visszatartani, mert így is csoda volt, hogy eddig kibírta ébren. Még percekig bámultam a zárt ajtót, majd gyorsan beállítottam holnapra az ébresztőmet, lekapcsoltam a lámpát és bebújtam a takaróm alá.

Lehunytam a szemem és vártam az édes álmokat, amiket az éjszaka hozott magával. Habár már most is úgy éreztem, hogy egy csodaszép álomba tévedtem, hogy végre Se Joo barátnője lehettem. Ez a gondolat járt a fejemben, miközben a sötétség magába fogadott. Jól döntöttem, Se Joo az, akivel lennem kell!

***

Elsőnek teljes sötétség ölelt körbe, de nem a megnyugtató fajta, hanem az a sötétség, ami idegességet és félelmet hozott magával. Elszorult a torkom, ahogy próbáltam kikászálódni ebből a fojtogató érzésből, lerázni magamról ezt a nyomasztó szorongást.

Aztán a kép hirtelen kitisztult és egy autó szélvédőjét bámultam, amin az ablaktörlő szorgalmasan járt jobbra-balra, hogy az üvegre hulló vízcseppeket eltűntesse az útból. Az autó pedig lassan hajtott egy sötét és vizes úton, két fényszóró világította meg csak az aszfaltot. Majd egy villanás és minden elsötétedett…

Levegő után kapkodva ébredtem.

Felültem az ágyban a félhomályban és a fülemben csengett még az ébresztőm hangja. Remegő kézzel nyúltam utána, hogy végre kikapcsoljam, de annyira nem tudtam kontrollálni a kezem mozgását, hogy csak azt értem el vele, hogy leverjem az asztalomról a mobilom, ami hangos csattanással ért földet.

- Istenem… – kitakarózva álltam fel, hogy felvegyem a padlóról és végre sikeresen leállítottam IU Someday számát. Még gyorsan át is állítottam Shinee-tól a The reason-re, mert reménykedtem benne, hogy így el fog múlni az a furcsa érzés, ami azóta kísértett, hogy kinyitottam a szemem.

Összepakoltam a fürdő cuccom és elugrottam a mosdóba. Lepakoltam az egyik mosdókagyló előtt és azon megtámaszkodva néztem bele a tükörbe. Csak meg akartam mosni az arcom és a fogam, de ahogy megláttam a tükörképem, inkább a zuhany mellett döntöttem. A hajam ragacsos volt az izzadtságtól, a szemeim úgy néztek ki, akár egy pandáé, és még mindig az álmom utóhatásait láttam bennük.

Nem volt ez egy tíz millió wonos kérdés, nem kellett hozzá egy Einsteinnek sem lenni, hogy rájöjjön az ember, hogy az autóbalesetről álmodtam. Olyan rég volt utoljára, hogy rémálmom lett volna, olyan régen bukkantak fel ezek a képek a gondolataim között, hogy azt hittem, végre végeztem velük. Még mostanában sikerült is valahogy túltennem magam azon a tényen, hogy az anyámat elveszítettem, de mégis visszatértek ezek az álmok. Csak egy pillanat a balesetből, az úttest, a szélvédő és a teherautó fényszórója. Ezek voltak azok a részletek, amik folyton-folyvást ismétlődtek, semmi újdonság nem volt bennük, mégis úgy vert a szívem még mindig, mintha ki akart volna ugrani a helyéről. Csupán ennyitől…

Lehunytam a szemem és próbáltam mély levegővételekkel megnyugtatni magam, de minduntalanul ideges ráncok gyűltek a homlokomra és képtelen voltam a pulzusomat a normális tartományba visszaszorítani. Gyorsan levetkőztem és beálltam a forró víz alá, hátha bármiféle segítséget tud nyújtani.

Talán tíz percnyi mozdulatlan álldogálás után tényleg kezdtem érezni, hogy az a megmagyarázhatatlan idegesség kezd alábbhagyni. Ezután végre képes voltam másra is koncentrálni és gyorsan megfürödtem, fogat mostam és egy törölközőbe csavarva kiléptem a folyosóra. Egyenesen belefutva a szemközti férfi mosdóból kilépő Kyu Hyunba.

Hát hogyne… Csak egy nyomorult melegítőgatyában kell flangálnia, meztelen felsőtesttel, hogy még nehezebb legyen figyelmen kívül hagyni! Ajh!

- Jó reggelt! – köszönt ásítva és beletúrt amúgy is kócos hajába.

- Szia! – nyeltem egyet és éppen csak sikerült a tekintetem a szemébe fúrni, ahelyett, hogy az igencsak izmos mellkasát és hasát bámulnám.

Ha Na, most azonnal tűnj el innen! – kiabált szinte őrjöngve a belső hangom. – Ha el akarod felejteni azt a picike kis vonzalmat is a fiú iránt, ami mélyen megbújik benned, és nem akarsz fájdalmat okozni Se Joonak, akkor most jobban teszed, ha szépen besétálsz a szobádba!

- Sikerült kipihenned magad? – Tudom-tudom, el kellett volna húznom innen, de egyszerűen túlságosan csúnya lett volna tőlem, ha csak így itt hagyom. Ha nem akartam, hogy gyanakodjon bármire is, akkor normálisan kellett viselkednem. Ebbe pedig beletartozott, hogy nem rohanok fejvesztve a szobámba, amint meglátom.

- Tudtam volna még bőven aludni, de ha a bátyád beállít ide és még mindig ágyban lennék, akkor valószínűleg egy vödör hideg vizet kapnék a nyakamba – húzta a száját, mire elnevettem magam, de Kyu Hyun nem csatlakozott hozzám, így a mosolyom szép lassan lelohadt.

- Nem… nem vicceltél az előbb, igaz? – haraptam az ajkamba idegesen.

- Nem – rázta meg a fejét, de egy halvány mosoly jelent meg a szája szegletében. – Viszont miért vagy ilyen korán fent? Általában még nagyban alszol, mikor mi elmegyünk.

- Nem is igaz… - sütöttem le a szemem, mikor észrevettem, hogy akaratom ellenére a kockákat kezdtem el számolni a hasán. Legszívesebben megbökdöstem volna, hogy tényleg olyan kemények-e az izmai, mint amilyennek innen tűntek...

- Nem fázol?

- Hm? – néztem fel rá, de mielőtt bármit is reagálhattam volna, az ujjai már végigsimították a karomat. Ahogy végigkövettem a tekintetemmel a mozdulatot, éreztem, hogy vér szökik az arcomba. Ha eddig nem is voltam libabőrös a hidegtől, hát most igencsak az lettem Kyu Hyun érintésétől – még pedig egyáltalán nem rossz értelemben. Emellett ezzel a fiúnak sikerült elérnie, hogy tudatosuljon bennem, hogy egy szál törölközőben állva beszélgetek vele. Kettesben…

- E-elég h-hideg van – habogtam, mint egy idióta és elhúzódva a keze elől a szobám irányába lépdeltem. – Majd találkozunk a reggelinél.

- M… - de mielőtt befejezte volna a fiú, már be is csaptam magam mögött az ajtót.

- Ez gyönyörű volt, Ha Na, fogadd gratulációmat! – dicsértem meg magamat ironikus felhanggal. – Nem fogsz elrohanni előle, igaz? Normálisan fogsz viselkedni, igaz? Hát hogyne…

Nagyokat sóhajtva előkutattam a hajszárítómat és teljesen szárazra szárítottam azt a nagy hajtömeget, ami a fejem búbján csücsült, majd befontam egy copfba, miközben tovább morogtam a hülye viselkedésem miatt. A szekrényemből előtúrtam egy szaggatott farmert, egy bővebb pólót és egy cipzáras pulcsit. Nem volt elegáns, teljes mértékig hétköznapi viselet volt, de pont ezzel akartam elérni, hogy beolvadjak a személyzet közé. Ha nem szúrok szemet senkinek sem, akkor talán megúszom majd ezt az egész napot egy jól sikerült és remek emlékkel a P.S.-nél. Tudtam, hogy miben állapodtunk meg Sung Channal, hogy majd valahogy elérjük, hogy szerződést kaphassak a cégnél, mégis rettentően ideges voltam. Négy éve nem voltam az ügynökségnél…

Megráztam magam, hogy egyelőre megszabaduljak ezektől a gondolatoktól, majd egy vállpántos táskába belepakoltam pár dolgot, amire szükségem lehet, felkaptam a székemről az egyik kabátomat és lesiettem a konyhába.

A fiúk már nagyban reggeliztek, de mikor megláttak, megállt a szájukban az étel. Kivételt képezett Se Joo és ugyebár Kyu Hyun.

- Sziasztok! – köszöntem megjátszott vidámsággal, mintha fel sem tűnt volna a srácok hitetlenkedő pillantása. Noha azért Se Joonak egy nagy mosolyt küldtem, mert jó volt látni a tegnap éjszaka után. Sőt, ha nem lett volna senki sem a közelben, valószínűleg egy puszit is nyomtam volna az arcára. De nem volt szerencsém, mert három figyelő szempárral találtam magam szemben, így erről le kellett mondanom. (Hozzá kell tennem, Kyu Hyunt csak egy futó pillantással üdvözöltem, a torkomban dobogó szívvel.)

- Te meg mit csinálsz itt? – jött a kissé udvariatlan kérdés Min Juntól, mielőtt leültem volna az asztalhoz.

- Itt lakok… reméltem, hogy ez már neked is feltűnt az elmúlt hónapban – válaszoltam nem túl kedvesen.

- Úgy értem ilyenkor?

- Ennyire megdöbbentő, hogy ilyenkor láttok? – ültem le a számat húzva, de Min Jun és Min Soo egyszerre kezdtek hatalmasakat bólogatni a kérdésem után, mire majdnem kiköptem azt a falatot, amit bekaptam. Így a köhögés és a nevetés furcsa elegyét sikerült alkotnom, miközben próbáltam levegőhöz jutni.

- Szóval miért is vagy fent ilyen korán? – kérdezte ismét csak Min Jun, mikor végre nem kellett attól félnem, hogy megfulladok. Míg lenyeltem a számban lévő ételt, megfontoltam, mit is mondjak, de úgy gondoltam, hogy felesleges titkolózni.

- Ma veletek megyek – nyögtem ki nagy nehezen.

- Hova? – Min Soo még fel sem nézett a tányérjából, úgy beszélt hozzám. Tényleg ennyire érdektelen lett volna ez az egész? Csak nekem jelentett ilyen sokat, hogy bemegyek a P.S.-hez ma?

- Az ügynökséghez – mondtam most már eléggé kedvetlenül. Azt hittem, jobban fognak nekem örülni.

- Az ügynökséghez…

- Az ügynökséghez?

- Az ügynökséghez?!

Ez lett volna az a viselkedés, amit vártam tőlük. Mindegyikük álla a földet súrolta, a pálcikájuk közül kiesett az étel és úgy néztek rám, mintha szellemet láttak volna. Azt hittem, elégedett leszek ezzel a reakcióval, de inkább az ellenkező hatást váltotta ki. Megijedtem, hogy valójában jó ötlet-e ez a látogatás a céghez.

- Igen – hümmögtem megszeppenve és csak piszkáltam a tányéromban a rizst. Hirtelen el is ment az étvágyam az egésztől.

- Tudod te, hogy mire készülsz?

- Beteg vagy esetleg?

- Az apád tud erről?

Záporoztak rám a kérdések és kicsit felkaptam a vizet a hirtelen felháborodásukon és megdöbbenésükön. Mintha kaptam volna a semmiből plusz három aggódó szülőt ahelyett az egy helyett, aki képtelen volt velem törődni.

- Igen, pontosan tudom, hogy mire készülök, Min Jun. Nem, nem vagyok beteg, Min Soo. És nem, nem tud erről az apám, Kyu Hyun – címeztem minden mondatot egyesével a tulajdonosának.

- De nem vagy kitiltva az ügynökségtől? Nem hivatalosan persze… - érdeklődött félénken Min Soo.

- Nem hivatalosan, persze, nem ajánlott bemennem a céghez – magyaráztam már kicsit nyugodtabban. – De azért az apám sem hülye. Soha nem mondta senkinek sem az alkalmazottak közül – legalábbis a hozzá közel állókon kívül -, hogy a saját lánya nem teheti be a lábát az épületbe. Ez is erős túlzás, hiszen az apám célja az volt eredetileg, hogy ne kerüljek kapcsolatba a szórakoztató iparral, nem az, hogy ne dolgozzak a cégnél. Ha rajta múlna, halálra dolgoztatna egy eldugott kis irodában egy rakat papírkupac fölött.

- Mint Sung Chant annak idején? – keserű mosolyra húzta a száját Kyu Hyun, mire majdnem elmosolyodtam.

- Pontosan. De szerencsére már túl van ezen a fázison – könnyebbültem meg már a gondolatra is. – Látnotok kellett volna akkoriban! Szinte állandó vendég volt a szeme alatt a fekete táska, elég sűrűn fordult elő, hogy mikor hazajött esténként, bedőlt az ágyba és reggelig meg sem moccanva aludt. Ahhoz képest most már jobb a helyzete gondolom.

- Mondjuk… - kerülte a tekintetem Min Jun.

- Ezt hogy érted?

- Ha mi sokat dolgozunk, akkor ő még többet – válaszolt Se Joo kelletlenül. – Az ő feladata, hogy mindenhol ott legyünk időben, ő gondoskodik a munkáinkról, fellépéseinkről és ő intéz mindent a cégen belül is. Nem tudom, hogy mennyivel könnyebb ez, mint a korábbi munkája, de azt talán bizton állíthatom, hogy jobban élvezi.

Se Joo próbált biztatóan beszélni, mosollyal az arcán, de azt a szép, idilli képet, amit Sung Chanról őriztem, egy pillanat alatt darabokra törték. Azt hittem, már jobb a helyzete, hogy már nem kell éjszakába nyúlóan dolgoznia az asztala fölé görnyedve, de villámcsapásként ért a híre, hogy talán tévedtem.

Ökölbe szorult kézzel jutottam végre elhatározásra. Ha az apám nem is engedi meg, hogy a cégnél legyek, akár alkalmazottként, akár szerződtetettként, a bátyámra akkor is vigyázni akartam. Főleg, hogy ő olyan eltökélten próbált védelmezni és örömöt okozni nekem! Nem akartam, hogy idő előtt beleőszüljön a kemény munkába, hogy megfeleljen annak a kőszívű, pénzsóvár öregembernek, aki az apánknak nevezi magát.

Ekkor hallottam meg az ajtónyitódást a folyosó felől. Felpattantam és az újonnan érkező elé siettem, aki éppen ekkor lépett be a konyhába. Vastag kabátban, fújtatva lépkedett előre, de mielőtt ráeszmélt volna, már ott csüngtem a nyakában. Vizes és hűvös volt a ruhája, amitől kirázott a hideg.

- Oppa! – öleltem meg. – Ma bemegyek veled a céghez és segítek a munkádban, jó? Aztán meg elmehetnénk vacsorázni valahova, ha jó neked!

Ok-ké! Lehet, nem kellett volna így egyből letámadnom… Hupsz!

- Ha Na? – bújt ki a karjaim közül. – Te meg hogy-hogy ilyen korán fent vagy?

- Tényleg ilyen furcsa, hogy nem az ágyamban fetrengek még most is?! – jegyeztem meg idegesen, mikor már kijöttem a sodromból.

- Ig… - láttam, hogy valami megragadja a tekintetét a hátam mögött. – Nem!

Hátranéztem és a fiúk túlságosan is ártatlanul bámultak maguk elé és mindannyian kerülték még a tekintetemet is. Összeszűkült szemmel mustráltam őket, de végül feladtam és újra Sung Channak szenteltem a figyelmemet.

- De mi ez az egész? Mit mondtál az előbb? – rázta meg a fejét a fiú, mintha most tudatosult volna benne, hogy miről beszéltem egy perccel korábban. Az ajkamba haraptam és mély levegőt véve nyögtem ki, mit akarok.

- Ma szeretnék bemenni veletek az ügynökséghez. 

1. Fejezet

Sziasztok!

Először is szeretnék bocsánatot kérni, mert olyan hosszú időre eltűntem az éterben! ^^" Tudom, hogy azt mondtam, egy kis szünetet tartok, de nem gondoltam, hogy ilyen hosszúra fog sikeredni. Szóljon mentségemre, hogy elég sok ideig ihlethiányban szenvedtem és mikor végre megjött a kedvem, meg az ötlet is az íráshoz, akkor meg nem volt rá időm, hogy komolyabban belevessem magam! De visszatértem és próbálom tartani a szokásos heti egy részt, ahogy korábban is tettem. ^^
     Illetve szeretném megköszönni mindenkinek, aki kitöltötte az első kötettel kapcsolatos kérdőívet! Nagyon jólesett olvasni, amiket írtatok és nagyon aranyosak voltatok, természetesen pedig ügyelek a kritikákra és próbálok minél élvezhetőbb és izgalmasabb fejezeteket hozni a jövőben! :)

És íme a második kötet első fejezete, remélem nem okozok vele csalódást és írtok pár sort róla, hogy tetszett vagy éppenséggel hogy nem tetszett :D (Újdonság ezúttal, hogy az egyes fejezeteknek címeket is adtam :) ) Viszont most be is fejezem a sok dumálást és hagylak titeket olvasni! :)

Hiányoztam?

- Csókot! Csókot!

Ahogy az egész étterem visszhangzott a kiáltozásuktól egyre jobban zavarba jöttem és egyre jobban kezdtem kétségbeesni, hogy fogunk kimászni ebből a slamasztikából, amibe természetesen a nagy szám kevert. Akkoriban nem gondoltam, hogy egy ilyen kis apróság végül ilyen nagy kalamajkát fog okozni, hiszen egy ártatlan kis vicc volt csupán!

- Csókot! Csókot!

Idegesen nyeltem egyet és a mellettem feszengő fiú pillantását kerestem, amire nem is kellett sokáig várnom. Találkozott a tekintetünk és mintha némán megegyeztünk volna, mi is a teendő. Mintha olvastunk volna egymás gondolataiban, egyszerre hajoltunk közelebb egymáshoz. Ujjai óvatosan az arcomra simultak, ami furcsa érzéssel töltött el, de próbáltam nem kimutatni.

A szívem a torkomban dobogott, alig jutottam levegőhöz, lehunytam a szemem és tudtam, mi lesz ennek az egésznek a vége. Mert nem volt más megoldás, csak ez.

Hogy hogy jutottam ilyen kínos helyzetbe? Az egész alig egy órával ezelőtt kezdődött…

***

- Máris megyek! – szóltam hátra a vállam felett és kisöpörtem a szememből egy kósza hajtincset, ami az arcom elé hullott a nagy sietségben.

A Suminnak péntek este mindig nagy forgalma volt, de a mai nap valahogy különösen sűrűre és zsúfoltra sikeredett. Mintha minden alkalmazottat a környéken korábban engedtek volna el valamilyen okból kifolyólag a munkahelyéről, és azt kapták volna parancsba, hogy rament vacsorázzanak, különben búcsút mondhatnak az e havi fizetésüknek.

Odarohantam az asztalok és székek között szlalomozva a hetes asztalhoz és mosolyogva felvettem a rendelését egy ügyvédi iroda dolgozóinak. Majd vissza a pulthoz, ahol Nagymama szintén igencsak elfoglalt volt és kapkodta a fejét oda-vissza egyik tányértól a másikig.

- Három curry ramen, egy yasai ramen és egy tomyum ramen lesz a hetes asztalhoz – majd a kis cetlit, amire ráírtam a rendelést, leraktam a pultra.

- Ez itt az egyes és a kettes asztal rendelése! – zihált Nagymama és két-két tál levest rakott elém, amit ismét az arcomra varázsolt mosollyal vittem ki.

Azt hittem, elbírom mind a négy tányért, de ez valahogy meghaladta a képességeimet. Kezdett kicsúszni az ujjaim közül a tálca, amin vittem. Rémülten kerestem a közelben egy helyet, ahova azonnal le tudom rakni, hogy fogást váltsak rajta, de a szemem nem talált erre alkalmas helyet. Ugyanis minden asztalnál szinte az összes szék foglalt volt, az ujjaim közül pedig egyre jobban csúszott ki a tálca.

- Add csak ide! – majd hirtelen megszabadultam a tehertől.

- Köszi! – könnyebbültem meg és fellélegeztem. – Már csak másodpercek kérdése volt, hogy mikor ejtem el.

- Tudom, egy hős vagyok! – vigyorgott le rám Nam Joon csillogó szemekkel. – Meghálálhatod majd egy üveg sojuval!

- Még kiskorú vagy! – néztem egy rosszalló mosollyal utána. Az egyik asztalnál úgy láttam, hogy fogyóban volt a víz, így máris odarohantam és újratöltöttem.

- Elfelejtetted, hogy négy napja már betöltöttem a tizenkilencet? – kérdezte futtában a fiú tőlem sértődötten, mire nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el rajta.

- Hogy is felejthetném el?! – sóhajtottam színpadiasan, mikor az egyik felszabadult asztalt töröltük. – Azóta is ezt kell hallgatnom minden egyes nap.

A múlt héten ugyanis úgy döntöttem, hogy esténként beugrok egy órára dolgozni a Suminba, fizetés nélkül, mert annyira nem tudtam magammal mit kezdeni az Akadémián, hogy még ez a kemény munka is jobbnak tűnt, mint a koleszben egyedül üldögélni. Szóval így esett, hogy azóta Nam Joon ivócimborája lettem esténként. (Pontosabb megfogalmazás lenne, hogy munka után ittunk egy-egy pohár sojut.)

Aztán meg Nagyiék sem akadékoskodtak (ha ingyen csinálom, miért is tennék?!), illetve Nam Joon is örült a társaságomnak. De fogadni mertem volna, hogy fogalma sincs róla, hogy ő tesz nekem szívességet, hogy szórakoztat és elvonja a figyelmem bizonyos dolgokról.

Oh, el is felejtettem megemlíteni! Hogy miért voltam egyedül a koleszben? Igazán egyszerű a válasz. A srácok a premier másnapján elutaztak Tokióba! Már lassan két hete ennek és semmit sem hallottam felőlük, mintha teljesen eltűntek volna az életemből. Maximum Sung Channal beszéltem pár szót és vele is hébe-hóba, mert elfoglalt volt és nem engedhette meg, hogy rám pazarolja az idejét. Na jó, ez erős túlzás, de azért rosszul esett, hogy csak fél perceket tud rám szánni, még ha meg is értettem az okát.

Egy öregember morgós hangja rántott vissza a gondolataim közül. – Elnézést, kisasszony! Kérhetnék egy másik poharat? Azt hittem, jobban adnak itt a tisztaságra.

Mélyet sóhajtottam és egy száz wattos mosollyal az arcomon vittem egy új és (remélhetőleg már megfelelően) tiszta poharat az öregnek. Aszott és beesett arca volt, már ránézésből a problémás vendégekhez soroltam.

- Elnézést kérek a kellemetlenségért! – hajoltam meg és tettem le elé a poharat. – Esetleg tehetek még valamit Önért?

Hű, Ha Na, elképesztően király vagy! – veregettem vállon magam gondolatban az önuralmamért és hogy ilyen jó önkontrollt tudok tanúsítani. Mert egyértelműen láttam, hogy a pohárnak semmi baja nem volt, de hát a vendég az első, nem igaz?

- Öhm… azt hiszem, ennyi lenne – jött zavarba a férfi, hogy ilyen nyugodtan kezeltem a szituációt. Még egyszer meghajoltam és visszasétáltam a pulthoz, hogy kivigyem a következő rendelést.

- Ez a bácsi elég gyakran jár ide mostanában és folyton panaszkodik valami miatt – jegyezte meg Nam Joon a fülembe súgva. A hirtelen közelségétől hátrahőköltem, ami neki is szemet szúrt. – Nyugi, Ha Na, nem szándékozom itt, mindenki előtt megcsókolni! Bár később, mikor végeztünk, akkor…

- Elég! – böktem oldalba és pirosan mentem oda az ajtóhoz, mert láttam, hogy újabb vendégek érkeztek és még nem volt szabad asztal. Legalábbis tiszta, szabad asztal.

Még mindig Nam Joon szavai jártak a fejemben, miközben megkértem a vendégeket, hogy várjanak egy pillanatot, míg helyet tudnak foglalni. A fiú olyan emlékeket ébresztett fel bennem, amire most egyáltalán nem akartam gondolni. Igazából sem most, sem a közeljövőben. Nem akartam semmiféle csókra gondolni, és azokra a fiúkra pedig főleg nem, akiktől kaptam őket, mivel jelenleg egyikük sem méltatott szóra, pontosan tizenhárom napja.

Ahogy letakarítottam az asztalt, oda is vezettem azt a három vendéget, akit eddig várakoztatnom kellett. Átadtam nekik az étlapokat és félrehúzódtam, hogy nyugodtan tudjanak választani.

- Nam Joon! – kiáltotta el egyikük magát olyan hangosan, hogy mindenki feléjük fordult az étteremben. A tekintetem Nam Joonra kúszott, aki úgy állt földbe gyökerezett lábbal a pult mellett, mint aki szellemet látott. – Azt hittük, rossz helyre jöttünk, mert sehol sem voltál.

- S-si Joon! – dadogta a fiú ijedten és egy másodpercbe sem telt neki, hogy ott teremjen mellettem. Közben egy pár étlapot és pálcikát le is vert a pultról, de nem törődött vele. Ki a fene lehet ez a Si Joon, hogy így beijedt tőle?

Nam Joon ugyanis zavart volt és ideges. Még egyszer sem láttam ilyennek. Még akkor sem láttam, hogy félt volna, mikor az a három gengszter éppen péppé verte. Most viszont kifejezetten zaklatott volt, amiről ide-oda ugráló tekintete is árulkodott.

- Mit kerestek itt? – ezúttal már inkább volt számonkérő a fiú hangja és úgy látszott, hogy próbálja elrejteni Si Joon elől azt, hogy mennyire nem örül az ittlétének.

- Hiszen te mondtad, hogy bármikor jöhetünk – húzta furcsa grimaszos vigyorra a száját a fiú.

Most néztem csak meg jobban a három vendéget, akiket eddig pillantásra sem méltattam. Mindhárman fiúk és olyan Nam Joon korabeliek (vagy olyan korúak, mint én, attól függ, honnan nézzük) voltak. Akár lehettek volna a barátai is, de ahogy reagált rájuk Nam Joon, sejtettem, hogy közel sem ilyen egyszerű a dolog.

- Minden rendben? – kérdeztem aggódva, Nam Joon karjába kapaszkodva, miközben a fiúkat méregettem. Valahogy nem voltak szimpatikusak és tartottam tőle, hogy kellemetlen éjszaka elébe nézünk. Nam Joon lepillantott rám és mint aki most ébred tudatára, hogy ott állok mellette, végre észre is vett.

- Persze – bólintott egy kurta mosollyal és átkarolva a vállam fordított meg, majd visszakalauzolt a pulthoz. – Mi lenne, ha átvenném azt az asztalt? Nem gond, ugye?

- Kik ezek, Nam Joon? – kérdeztem rá kerek perec. – Megint bajba kerültél?

Reméltem, hogy nem fordul elő még egyszer a kaszinós incidenshez hasonló eset, de nem lehettem benne biztos, hogy a fiú tartja-e magát az adott szavához és tisztességes úton fog pénzt keresni ezentúl.

- Nem, dehogy! Csak az osztálytársaim – rázta meg a fejét és olyan átlátszó volt az egész, hogy még a legostobább is rájött volna, hogy valamit rejteget.

- Nem a barátaid, igaz? – néztem mélyen a szemébe és próbáltam kipuhatolni az igazságot.

- Nem, tényleg nem azok – válaszolt halkan a fiú. – De ne aggódj, nem lesz semmi baj! Csak hadd foglakozzak velük én, jó?

Pár percig haboztam, de végül beleegyeztem, hogy Nam Joon szolgálja ki őket. Erre végigsimított a karomon és némán bólintva, feszengve indult vissza a három fiúhoz.

Néztem, ahogy felveszi a rendelést és azon kívül, hogy feszülten követte mindhármójuk mozdulatait, nem láttam aggodalomra adó okot, így folytattam a munkát. Összeszedtem a Nam Joon által levert dolgokat és visszaraktam őket a helyükre, felvettem a rendeléseket, felszolgáltam az ételeket, újratöltöttem az üres poharakat és letöröltem az üres asztalokat. Néha Nam Joon felé pillantottam, aki alig tudott a dolgára koncentrálni, annyira lekötötte a figyelmét, hogy szemmel tartsa a három jómadarat az egyik sarokban lévő asztalnál.

- Nyugodj meg! – suttogtam neki, miközben elhaladt mellettem. – Csak más vendégek estéjét rontod el, ha ilyen félvállról veszed a kiszolgálásuk.

Nam Joon nagy szemekkel bámult rám, de aztán egy mosoly villant fel az arcán és a szeme is megnyugvásra lelt, nem járt folyton fel-alá. Pont mikor végre sikerült elérnem, hogy lenyugodjon kissé, akkor történt az első probléma.

Hangos csörömpölés hallatszott a sarokból, amire mindketten felkaptuk a fejünket.

- Nam Joon! – kiáltott fel Si Joon, mint akit megleptek a történtek, pedig valahogy az az érzésem volt, cseppet sem véletlenül landolt a tál a padlón.

A fiú szinte felfújta magát és úgy csörtetett oda az asztalukhoz.

- Mi történt? – remegett a hangja és a keze is az indulattól, de megfékezte magát. Ahogy odaértem, láttam, hogy az egyik ramenes tál darabokban hevert a földön, bár leves szerencsére már nem volt benne sok, így csak egy kis foltot hagyott maga után.

- Véletlenül levertem a könyökömmel – legyintett Si Joon. – Megtennéd, hogy feltakarítod?

A stílusa a srácnak borzasztóan idegesített, a lekezelő viselkedés, mintha azt próbálta volna elérni, hogy Nam Joon kijöjjön a béketűréséből. Francba! Tényleg ezt akarták elérni ezek itt hárman! De miért?

- Na, mi lesz már? Nem várhatod, hogy így fogyasszuk el a vacsorát, mikor bárki megsérülhet! – szólalt meg egy mély hangú, lapos képű srác. A szemei csöpögtek a kárörömtől és a rosszindulattól. Mielőtt Nam Joon bármit is mondott volna, már lehajoltam és elkezdtem szedegetni a darabokat a földről.

- Mit művelsz? – ragadta meg a karom döbbenten Nam Joon, de kirántottam az ujjai közül.

- Igazuk van – meredtem rá, hogy térjen végre észhez. – Ez veszélyes, és minél hamarabb fel kell takarítani.

Farkas szemet néztünk pár pillanatig, de végül engedett nekem.

- Jól van, de ne nyúlj hozzá a törmelékhez, várj meg itt! – ezzel elsietett a hátsó helyiséghez. Megtöröltem a kezem a kötényemben és a többi vendéggel foglalatoskodtam, míg Nam Joon vissza nem tért egy partvissal és egy lapáttal.

Bár az feltűnt, hogy a vendégek közül elég sokan bámultak a fiúk felé, felkeltették az érdeklődésüket és valószínűleg nem túl jó értelemben. Nam Joon összeszedte a kerámia darabkákat és felsikálta a padlót, ahogy azt illett, még ha nehezére is esett.

- Remélem, így már megfelel – majd hátraarcot vágott és megpróbált foglalkozni a többi asztalnál ülő emberrel, de Si Joonnak mindig volt valami kívánsága, mindig ugráltatta Nam Joont, ami nagyon nem tetszett. Főként azért, mert féltem, hogy Nam Joon nem fogja sokáig ezt eltűrni és be fog telni nála a pohár.

Közeledett a fél tíz, már csak fél órát kellett elviselnünk, hogy végre hazamehessünk és elfelejtsük ezt a fárasztó és hosszú estét. Legfőképp pedig hogy megszabadulhassunk Si Joontól és két cimborájától, akik a sojutól, amit vedeltek, kezdtek elég jó állapotba kerülni. Az étteremben fogyatkozott a vendégek száma, bár nem tudom, hogy ez a késői órának vagy a lármás hármas fogatnak volt betudható, akik egyre hangosabbak lettek, ahogy telt az este.

Nam Joon éppen egy idősebb nénit kísért ki az étteremből, mikor ismét egy csörrenés csapta meg a fülemet. Ezúttal egy poharat törtek össze Si Joonék. Habár ez most tényleg balesetnek tűnt az ittas állapotuk miatt. Láttam, hogy Nam Joon még kint beszélget a nénivel, így ezúttal én takarítottam fel az összetört pohár darabkáit.

Viszont magamon éreztem mindhárom fiú pillantását, míg az asztalnál ténykedtem, ami megijesztett. Általában sikerül leráznom azokat a vendégeket, akik többet ittak a kelleténél, ha pedig meggyűlne velük a gondom, akkor még ott volt tartalékban Nam Joon, akire számíthattam. Viszont ebben az esetben féltem attól, hogy mit tesz a fiú, ha esetleg Si Joon kezd el úgy viselkedni, ahogy nem kellene.

Mikor kivittem az új poharat és letettem az asztalra, Si Joon megragadta a csuklóm, amit nem is sikerült elrántanom, mert túl erősen fogta.

- Köszönöm a segítséget! – nézett rám a fiú tiszta és éles szemekkel, annak ellenére, hogy azt hittem, már kicsit megérezte az alkohol hatását. De tévedtem, mivel nyilvánvalóan teljesen észnél volt.

- Nincs mit! – a kezem ökölbe szorult és megpróbáltam kifeszegetni az ujjai közül, de ha nem akartam durva lenni, akkor nem tudtam megtenni.

- Ha Na vagy, igaz? – mért végig a tekintetével és az a fajta pillantás volt, amiről tudtam, hogy semmi jót nem sejtet. Csak bólintottam és próbáltam megnyugodni. Semmit sem tenne, nem igaz? Hiszen egy étterem kellős közepén voltunk, még csak nem is egyedül. Feltűnt a hirtelen beállt csend a helyiségben. A megmaradt vendégek nagy része minket nézett érdeklődve, de nem úgy tűnt, hogy bármelyikük is a megmentésemre akart volna sietni. – Nincs kedved leülni hozzánk? Szívesen beszélgetnék veled.

- Köszönöm az ajánlatot, de még dolgozom! – az arcomra ragadt a mosolyom, mintha levakarhatatlan lett volna.

- Ugyan, csak egy kicsikét, addig Nam Joon helyettesít – noszogatott és barna, kis szemei szúrósan pillantottak rám.

- Kötve hiszem! – rántott el az említett a fiú karjai közül, amiért kimondhatatlanul hálás voltam. Már éppen agresszívabb módszerekhez akartam folyamodni. (Jól meg akartam taposni a lábát, vagy beleharapni a kezébe, vagy felpofozni. Mindegyik vonzó lehetőségnek tűnt a szememben.) Nam Joon oldala mellett álltam és éreztem a fiúból áradó feszültséget.

- Ő az a lány, akiről meséltél? – kérdezte egy pökhendi mosollyal az arcán Si Joon és csak felém biccentett az állával, a szemét végig Nam Joonon tartotta. Miről beszél?! Nam Joon mesélt rólam ennek a bunkónak?

Ahogy a fiúra pillantottam ugyanazt a döbbenetet láttam rajta, mint amit én éreztem, csak éppen egy kis félelemmel fűszerezve.

- Túl jó vagy ehhez a sráchoz, kicsim! – nézett rám egy elnéző mosollyal a fiú, amiről azt hihette, hogy szexi, pedig jobban hasonlított egy kilapult csótányra az út közepén. Arról nem is beszélve, hogy kicsim?! – Ha végre igazi férfit akarsz, akkor gyere csak hozzám!

Nem tehettem róla, tényleg nem!

De olyan nevetés tört fel a torkomból, amit képtelen voltam visszatartani és szabadjára engedtem, mire mindannyian engem bámultak. Nam Joon értetlenül, akárcsak Si Joon barátai, Si Joon pedig egyre vörösebb fejjel, mert sejtette, hogy nem örömömben nevetek, hanem a röhejes ajánlatán.

- El-elnézést! – mondtam meghajolva néhányszor kuncogva. – De jó itt nekem, ahol vagyok.

- Akkor megelégszel egy ilyen söpredékkel? – dühödött fel és szinte vicsorogva kapkodta a tekintetét köztem és Nam Joon között.

- Tessék? – kérdeztem értetlenül, fogalmam sem volt, miről beszél. Ekkor megvillant a szeme és egy számító mosoly jelent meg az arcán.

- Oh! A barátod nem mesélt arról, hogy szóbeszéd tárgyává tett az egész középiskolában? - nézett rám és minden egyes reakciómat árgus szemmel fürkészte. Szerencsémre sikerült megállnom, hogy leessen az állam, de a szemem így is elkerekedett. Mi a fenéről beszélhet?! Hogy én meg Nam Joon? Mi folyik itt?

Aztán egy ködös emlékfoszlány rémlett fel az emlékezetemben. Egy telefonbeszélgetés a fiúval, mikor sürgető és gúnyos hangokat hallok a vonal túl végéről és azt mondom Nam Joonak, hogy mondja csak azt, hogy a barátnője vagyok. Úr-is-ten!

Csak nem arról az esetről lenne szó?!

Nam Joonra emeltem a pillantásom és ezúttal teljes tanácstalanságot láttam az arcán. Ekkor jöttem rá, hogy két választásom van csupán: tagadok mindent és egy hazugot csinálok Nam Joonból, holott miattam történt ez az egész, vagy adom alá a lovat és játszom a szerepemet, amit én osztottam magamra.

Nem kellett túl sokáig töprengenem, hogy rájöjjek, mit kell tennem.

- Azt nem mondta, hogy az egész iskola tud rólam, de ha ennyire szeret, hogy világgá kürtöli, annak csak örülök – sütöttem le a szemem és gyengéden a vállammal meglöktem a fiú karját, játszva, hogy zavarba hozott.

Éreztem a néma döbbenetet körülöttünk és félig elégtétellel vettem, hogy Si Joont sikerült elhallgattatni. Nagyon erőlködnöm kellett, hogy ne nevessem el megint magamat, mert akkor rögtön lebukunk. Reméltem, hogy Nam Joon veszi a lapot és tovább folytatja a színjátékot.

- Sajnálom, hogy nem mondtam el korábban – karolt át és lehorgasztotta a fejét, mint aki szánja-bánja bűneit. Rávetettem egy aranyosnak szánt mosolyt, végül Si Joonra emeltem a tekintetem, aki nem is tudta pontosan, mit tegyen, ha már a terve nem jött be, hogy szégyenbe hozza Nam Joont.

- Hogy ismerkedtetek meg? – érdeklődött, mintha csak egy mellékes kérdést tett volna fel, holott tudtuk, hogy most vizsgáztat minket, tényleg igaz-e ez az egész nagy szerelem dolog, amit itt összehordunk.

- Itt az étteremben – mosolyogtam a fiúra, jelezve, hogy jó lenne, ha minél inkább ragaszkodnánk a valósághoz, és reméltem, hogy ez átmegy az átható tekintetemen keresztül.

- A bátyámat kerestem éppen és akkor botlottam bele – mosolygott ő is rám és most az egyszer mintha tényleg ellágyult volna a tekintete. Ugye csak képzelődtem?!

- Már akkor éreztem, hogy különleges – kuncogtam és a tenyerem a mellkasára helyeztem, hogy még intimebbnek tűnjön a kapcsolatunk, pedig zavarban voltam. Nem is kicsit, eléggé égett az arcom.

- Ha ennyire közeli kapcsolatban vagytok már, akkor egy csók igazán nem jelenthet gondot, ugye? – kérdezte fennhéjázva Si Joon, mire Nam Joonnal mindketten megdermedtünk.

Erre egyikünk sem számított…

- Na, mi az? – pislogott ártatlanul Si Joon, mivel egyikünk sem mozdult azonnal. – Talán az egész csak mese volt?

Éreztem, hogy ezúttal mindenki – de tényleg mindenki – tekintete rajtunk függ és a szívem a torkomba ugrott.

- Csókot! – kezdett bele az egyik srác az asztalnál Si Joon mellett és még mellé hatásosan tapsolt is. – Csókot! Csókot!

Csatlakozott hozzá Si Joon és a másik srác is. Bár már láttam rajta, hogy előre élvezi, hogy igaza volt és Nam Joon tényleg csak kitalálta az egészet kettőnkről.

Itt kanyarodhatok vissza ahhoz a részhez, amivel kezdtem korábban.

Magyarul óriási pácban voltunk Nam Joonnal, mert nekem eszem ágában sem volt megcsókolni a fiút, mivel úgy tekintettem rá, mint az öcsémre és az ember a testvérét nem szokta csak úgy lekapni, mikor úgy tartja kedve.

- Csókot! Csókot!

Egymásra néztünk és mindketten beadtuk a derekunkat – vagyis jobban mondva én adtam be. Én kevertem a bajt azzal, hogy korábban bátorítottam, hívjon a barátnőjének és akkor még nem sejtettem, hogy egy ilyen apró, elejtett megjegyzésből ekkora probléma adódhat a későbbiekben. Így tehát nekem kellett ezt rendbe hoznom. Közelebb hajoltam, jelezve, hogy benne vagyok, még ha tényleg nem fűlött hozzá a fogam, hogy Nam Joonnal csókolózzak. Mert két héten belül három különböző fiú nem túl jó arány rám nézve. (Igen, nem nehéz rájönni kikre gondoltam: Kyu Hyun, Se Joo és most Nam Joon.)

De ahogy az ujjai bátortalanul az arcomra kúsztak, beleremegett a gyomrom az érintésébe és az volt a furcsa, hogy nem teljesen rossz értelemben. Ha Na! Jézusom, most Nam Joonról beszélünk!

Lehunytam a szemem, mit számít már ide vagy oda egy csók? Nem igaz? Dehogy igaz!

Éreztem Nam Joon lélegzetét az arcomon, az ujjaimat ökölbe szorítottam, amik még mindig a mellkasán pihentek. Aztán megtörtént. Igazából más érzés volt, mint a korábbiak, puha volt, de hűvös.

- Ennek nem itt van a helye – hallottam mellőlem egy hangot és úgy szakadtam ki Nam Joon karjai közül, mintha azt közölték volna, hogy egy hangyáktól hemzsegő szobrot ölelgetek.

Kipattantak a szemeim, és amit először megláttam egy fehér szalvéta volt, amit valaki Nam Joon és az én szám közé tett. A tekintetem félve követte a szalvétához tartozó kezet, kart, vállat, nyakat és végül megállapodtak azokon a szemeken. Azok a fekete szemek vidáman csillantak fel, ahogy találkozott a pillantásunk.

- Kyu Hyun! – kiáltott fel meglepetten helyettem is Nam Joon, bár az ő hangjában sokkal több volt az öröm, mint amit jelenleg én éreztem. – Mit keresel itt? Azt hittem, külföldön vagytok.

- Ma jöttünk haza, két órája talán – felelt és kezet rázott Nam Joonnal.

- Kyu Hyun? – kérdezte félve Si Joon egyik barátja, mire mindannyian egy emberként fordultunk felé.

- Tessék? – kérdezte a fiú kicsit tartózkodóan, de mégis barátságosan, pedig már tudhatta, hogy nem éppen kedves társasággal van dolga.

- Tudod, nagy rajongója vagyok a STAND UP-nak és esetleg kaphatnék egy autogramot? – sunyta le a fejét és ezzel el is érte, hogy leessen az állam. Erre valahogy még kevésbé számítottam, mint hogy Kyu Hyun felbukkanjon itt, és ő legyen a szőke herceg fehér lovon, még ha utálta is ezt a szerepet.

- Természetesen – rávillantott egy ellenállhatatlan mosolyt és arra a szalvétára írta a srác nevét az övével együtt, ami a kezében volt. A toll miatt meg nem kellett aggódni, csak előkapta a zsebéből, mintha a legtermészetesebb lenne, hogy bármerre jár, autogramot osztogat. Ez pedig nagy valószínűség szerint így is volt. Még a másik srác is kért egyet, Si Joon is vágyakozva nézte a szalvétákat, de végül csendben maradt.

- Most pedig mennénk is... – botladoztak kifelé az étteremből teljesen megszelídülve és egy ostoba vigyorral az arcukon, miután kifizették a számlát.

Míg Kyu Hyun játszotta a kedves és megközelíthető idolt, addig valahogy a szemem minden egyes mozdulatát követte. Az ujjai gyors mozgását, ahogy aláírja a két fiúnak a szalvétákat, a nyakát, ahogy az inak és izmok megfeszülnek rajta, ahogy előre hajol. Búzabarna haja, ami éppen belelógott ónix szemeibe, fénylett a világításban és olyan puhának tűnt, hogy legszívesebben beletúrt volna az ember. A szája mosolyra húzódott, tudtam, hogy ez a közönségnek szánt mosolya, mégis jó érzéssel töltött el a látványa.

Előbb ugyan nem repestem az örömtől, hogy itt van, de ez pillanatok alatt elszállt, talán csak egy kósza gondolat volt, ami meg sem történt. Az, hogy alig egy karnyújtásnyira volt, olyan erős késztetést idézett elő, hogy hozzáérjek, hogy bele kellett vájnom a körmeimet a tenyerembe, nehogy közrefogjam az arcát és a megbabonázó tekintetébe fúrjam az enyémet. Akármennyire is akartam volna tagadni, rettenetesen örültem, hogy viszontlátom…

Miután az ajtó becsukódott a három fiú mögött, Kyu Hyun kérdő tekintettel meredt ránk.

- Miről maradtam le? – érdeklődött kíváncsian és lehuppant Si Joon helyére.

- Várhattál volna egy kicsit a közbelépéssel! – szólt rá Nam Joon karba font kézzel a fiúra, mint aki haragszik. – Végre megkaptam volna azt a csókot Ha Natól, amire olyan régóta vágyok.

- Nam Joon! – szóltam rá felháborodva és csak vörös arccal tátogtam rá némán.

Ekkor szerencsére egy másik asztalnál hívtak, így megszabadulhattam a két fiú égető pillantásától. Igazából bőven elég volt az egyikük pillantása, hogy a világból is kikergessen… Miután végre kijutottam a szemei kereszttüzéből a légzésem ismét a normális tartományban állapodott meg. De valamiért az volt az érzésem, hogy mindketten engem néznek, így végképp kerültem annak a saroknak még a közelét is. Letörölgettem az üres asztalokat, amikből végül annyi lett, hogy Kyu Hyunon kívül senki más nem maradt az üzletben.

Addig, míg én a takarítással és tulajdonképpen Nam Joon munkájával voltam elfoglalva, addig a fiú mindent kivesézett Kyu Hyunnak. Töviről hegyire mindent elmesélt, minden apró részlettel együtt. Ahogy pakolászás közben megfigyeltem, Nam Joon igazán kedvelte Kyu Hyunt, talán olyan bátynak tekintette, mint amilyen Nam Gil volt számára. Az biztos, hogy tisztelte és szerette, és nem csupán azért, mert kifizette helyette az adósságát.

Észrevétlenül megint Kyu Hyunra esett a pillantásom, akaratom ellenére megint őt bámultam, mintha nem tudnék betelni a látványával. Az a két hét, amit külön töltöttünk, ráébresztett pár dologra, amitől egy szemernyit sem voltam boldog, de mégis ficánkolt a gyomrom a gondolatra tőle.

Ekkor találkozott a tekintetünk. Szinte belekapaszkodott az én jáde zöld szemeimbe az ő ónix tekintete, fekete csápjai rátapadtak, körülölelték, mintha nem akarná sosem elengedni, el akarná nyelni, hogy örökre az övé legyen.

A pillanatnak Nam Joon hangja vetett végett.

- Nem jössz ide, Ha Na? – kérdezte vidáman a fiú és megpaskolta a maga mellett lévő széket.

- Lassan mennünk kéne - néztem az órámra és levettem a kötényemet. – Fáradt vagyok már.

- Jól van – engedett Nam Joon és követett a hátsó helyiségbe a cuccainkért.

- Sajnálom a mait – mondta a fiú váratlanul, mire kérdőn néztem felé. – Az én hibám volt, hogy Si Joonék beállítottak. Nem hitték, hogy tényleg van barátnőm, meg amúgy is szeretnek kínozni, ha csak módjuk van rá.

Ahogy rájöttem, hogy azok a szemetek nem először piszkálják Nam Joont, azonnal felment bennem a pumpa.

- Máskor küldd el őket a fenébe! – sziszegtem mérgesen. – Különben is, kinek képzelik magukat, hogy így viselkedjenek más munkahelyén?! Amúgy meg mit ártottál nekik, hogy ehhez folyamodtak?

Nam Joon zavartan dörzsölte meg a halántékát és nagyon el volt foglalva a kabátja cipzárjával.

- Szóval tényleg csináltál valamit? – haraptam az ajkamba.

- Igen. Vagyis nem! – nézett rám ismét. – Nem csináltam kifejezetten valamit, hacsak az nem számít annak, hogy vagyok.

- Ezt meg hogy értsem?

- Az a lány, aki Si Joonnak tetszik az osztályban belém szerelmes és róla tudomást sem vesz – mondta a fiú kissé büszkén, de mégis zavarta a dolog. – Hiába mondtam, hogy van barátnőm, akkor sem hagy békén. Bár lehet az sem segített túl sokat a dolgon, hogy a legutóbbi foci meccsen elég csúnyán lealáztam Si Joont.

- Istenem! – csaptam a homlokomra. Most ismét a középiskolában éreztem magam, hallva ezeket az igazán nagy problémákat. Csakhogy ezek a dolgok nem csak a középiskolára voltak jellemzőek, ha jobban belegondoltam. Jung Hee tökéletes példa volt ezekre az eseményekre. Ő is ugyanúgy azért utál, mert Kyu Hyunnal jóban vagyunk és mert kiderült, hogy nem vagyok olyan béna éneklésben, mint ahogy ő azt remélte. Szóval egy szavam sem lehetett Nam Joonra és a középiskolás haverjaira. – Igazából nekem kellene bocsánatot kérnem, hiszen miattam történt az egész. Ha akkor a telefonban nem mondom neked azt a hülyeséget, akkor ezt elkerülhettük volna.

- Viccelsz?! – hőkölt hátra a fiú. – Kész főnyeremény volt az a beszélgetés. Végre kicsit nyugodtabbak a napjaim a suliban.

- Azt ne mondd, hogy valami félisten vagy az iskolában, akiért mindenki odavan! – néztem rá a pilláim alól szarkasztikusan. Elég félistent ismerek már így is…

- Lehet nehéz elhinned, de más lányok igenis vonzónak találnak – a sértődött hangnem ezúttal nem csak játék volt. Ezúttal tényleg eltaláltam egy gyengepontját.

- Bocsi… - néztem rá sajnálkozva. – Legközelebb meghívlak tényleg egy sojura, bocsánatkérésképpen!

- Áll az alku – nyújtott kezet, amit elfogadtam.

Felöltöztünk és visszamentünk Kyu Hyunhoz, aki még mindig az asztalnál üldögélt és szemöldök ráncolva nézte a telefonja képernyőjét.

- Rossz hír? – érdeklődtem, mielőtt még átgondoltam volna. A fiú felnézett és kérdőn pislogott rám.

- Hozzám beszélsz? – nézett a háta mögé, mintha valaki más is lehetne itt rajta kívül. – Már azt hittem, fel sem tűnt, hogy itt vagyok.

Nem volt olyan gonosz a megjegyzése, mint amilyennek elsőre tűnik, sokat javított rajta a szemtelen vigyora és hangsúlya. Mégis éreztem, hogy egy része komoly volt a megszólalásának, amiért rózsaszín foltokkal az arcomon sütöttem le a szemem.

- Hogy-hogy itt vagy? – kérdeztem motyogva, kerülve még mindig az arcát is a tekintetemmel.

- Sung Chan már vagy egy órája hívogatott, hogy hazajöttünk, de nem tudott elérni, így eljöttem megnézni, mi történt – kelt fel a székről és begombolta a fekete szövetkabátját.

- Tényleg? – meglepetten kutattam a telefonom után a táskámban, amin valóban volt vagy tíz nem fogadott hívásom, mind Sung Chantól, mind pedig a banda többi tagjától. – Hupsz!

- Meg sem lepődöm már rajtad – rázta lemondóan a fejét, de egy huncut mosoly terült el az arcán, miközben elindultunk kifelé az üzletből. – Viszlát!

Mi is elköszöntünk Nagyiéktól és a kabátomba beburkolózva léptem ki a hűvös utcára a fiúk előtt, mivel voltak olyan udvariasak és előre engedtek.

- Ne már! – szakadt ki belőlem elégedetlenül és nyafogva. Az eső nagy cseppekben hullott odafentről, amiből már kezdett elegem lenni a hét folyamán.

- Nem vagy cukorból, nem fogsz elolvadni – jegyezte meg Kyu Hyun és mellém lépett. Persze ő gondolkozott előre és most a kabátja zsebéből előkapott egy fekete sapkát, majd a szőke fejére húzta. Irigyen pillantottam rá, mert nekem még egy kapucnira sem futotta.

- Te sem repesnél az örömtől, ha már öt napja folyamatosan esne az eső kisebb-nagyobb megszakításokkal – morogtam rá a számat húzva, és nagyon nem akaródzott elindulni, inkább álldogáltam volna még az étterem előtti fedett rész alatt.

- Még Korea is megsiratta, hogy elhagytam az országot, mily megható! – tette a szívére a kezét a fiú és úgy tett, mintha egy könnycseppet morzsolt volna el a szeme sarkában.

- Oh, istenem! – elképedve bámultam rá, hogy most ugye csak viccelt! – Már el is felejtettem, hogy milyen szerény vagy. Köszönöm, hogy eszembe juttattad!

- Örömmel, máskor is! – hajolt meg enyhén, mintha tényleg idomult volna a korábban említett szőke herceg szerephez, amit már nem tudtam mosoly nélkül hagyni.

- Sziasztok, majd találkozunk hétfőn, Ha Na! – intett Nam Joon és már a kis közben sétált a főút felé. – Jó volt újra látni, Kyu Hyun!

Ahogy néztem Nam Jonn távolodó alakját, egyszerre nyomasztó teherként tudatosult, hogy kettesben maradtam Kyu Hyunnal. Úgy nyomta a gondolat a vállamat, hogy félő volt, megrogyok a súlya alatt.

Az a bizonyos éjszaka óta nem láttam őt, nem is beszéltünk és rettegtem, hogy mi lesz, ha legközelebb újra találkozunk. Őszintén reméltem, hogy nem ő lesz az első, akibe belebotlok, mikor visszatérnek Japánból. Egy sokkal fontosabb dolgot kellett elintéznem azelőtt, hogy Kyu Hyunnal beszéltem volna.

- Hétfőn? – kíváncsiskodott Kyu Hyun, megszakítva a gondolatmenetemet és zsebre dugott kézzel álldogált.

- Minden nap dolgozok egy kicsit, de csak a péntekért kapok fizetést – magyaráztam és közben határozottan néztem a cipőm orrát, amin már vízcseppek díszelegtek, ahogy az aszfaltról ráverődött az egyre hevesebb esőzésben.

- Újabban jótékonykodsz? – kérdezte ironikus felhanggal a fiú, mire mérgesen kaptam rá a tekintetem.

- Igen, mert az úgynevezett barátaim két hétig felém sem néztek, az sem érdekelte őket élek-e vagy halok, szóval találtam jobb elfoglaltságot!

- Oh, szóval unatkoztál nélkülünk? – játékos mosolyt vetett rám és tudtam, hogy megint olyan átlátszóan viselkedem, hogy könnyűszerrel kitalálja, mi rejtőzik a mogorva álarc mögött, még meg sem kell magát erőltetnie. Ezért inkább nem is feleltem a kérdésére, mivel egyértelmű volt mindkettőnk számára, mit mondanék.

- És mondd csak – még mindig őt bámultam, de hirtelen lehajolt hozzám, hogy az arcunk között csak egy arasznyi távolságot alakítson ki. A levegő bennakadt valahol a tüdőm mélyén, a szívem meg mintha áramütés érte volna, dobbant egy hatalmasat a száznyolcvan fokos fordulattól, amit Kyu Hyun váltott ki. –, hiányoztam?

Ha nem lett volna elég, hogy közvetlen közelről kellett megtapasztalnom azokat a fekete, mindent látó szemeket, még a kérdésével is zavarba hozott. Talán Kyu Hyun olyan lenne számomra, akár a drog?! Mikor folyamatosan szeded, akkor nem érzed olyan különlegesnek a hatást, de ha abbahagyod és egy kis idő múlva újra rákapsz, kétszer akkora élvezetet okoz. Pontosan ezt éreztem Kyu Hyunnal kapcsolatban…

Míg el nem utazott, nem igazán tartottam furcsának ezeket a hirtelen betöréseket az intim szférámba már, de ahogy elszoktam tőle az elmúlt két hétben, most úgy csapott le rám, mint gyanútlan áldozatára a lesben álló farkas. Még a pillantása is olyan erős reakciókat váltott ki a testemből, hogy magam is meglepődtem rajta. Egyszerre gyűlöltem és imádtam azokat a sötét szemeket. Gyűlöltem, mert képes volt olyasmire rávenni, amit az eszem határozottan tagadott és elutasított. Elgyöngített és kihasználta a kiskapukat, amiket én magam tártam ki így neki. Imádtam, mert egyszerre volt gyengéd és simogató, mikor arra volt szükségem, elmerülhettem benne, hogy megnyugvásra leljek. De egyszerre volt forró és vad, ami szikrázott akár a déli verőfényes napsütés, amely meleg, de mégis magában hordozza a veszélyét, hogy megéget.

- Nem! – vágtam rá hirtelen, mikor végre észbe kaptam, hogy ideje lenne válaszolnom a kérdésére.

Igen, nagyon is! – szólalt meg szinte egyszerre vágyakozón a kis hang a fejemben, mintha meg sem hallotta volna, hogy mit mondtam.

- Csak kár, hogy nem hiszek neked, csillagom – jegyezte meg a fiú és tovább csökkentette a távolságot kettőnk között, mire ledermedve álltam vele szemben.

Égett az arcom, tudtam, hogy vörös vagyok, a pulzusom az egekbe szökött és kis, fehér pamacsok hagyták el az ajkaim a hideg levegőben, ahogy egyre jobban ziháltam. A pillantásom Kyu Hyun íves, telt ajkaira esett, ami résnyire nyitva volt és felrémlettek bennem annak a péntek estének az emlékei. De nem csupán az emlékek jöttek, mert szorosan a nyomukban ott loholtak az érzések is. Az a bizsergető, mindent elsöprő szenvedély, ami ha nem kapaszkodom szorosan a fiú nyakába, akkor ledöntött volna a lábamról. Az érintése a bőrömön, a simogató ujjai lágysága, az ajkai éhsége és a nyelvünk féktelen tánca. Megint. Megint akartam ezt…

~ Gyerünk, Ha Na! Kyu Hyun csak rád vár – mint álomból, úgy ébresztett a hang a fejemben, azt sürgette, hogy tapasszam a szám Kyu Hyunéra. - Csak mozdulj meg végre, csak egy kicsikét!

~ Igen, meg kell mozdulnom! Mozdulj meg!

Ezzel pedig egy laza mozdulattal kiléptem az esőre. A hideg cseppek jóleső zuhanyként érték forró arcomat és kicsit végre lehűtötték heves gondolataimat. Lihegve álltam a szakadó esőben és néztem Kyu Hyunt, akit meglepett a menekülési útvonalam.

- Azt hiszem, most már tényleg mennünk kéne! – bólogattam, mintha egyetértenék egy el nem hangzott mondattal és merev tagokkal indultam meg az Akadémia felé.

A szívem egy része sírt és Kyu Hyun után vágyakozott, de a másik fele mégis ugrált örömében, hogy sikerült karnyújtásnyi távolságra meglógnom tőle.

- Valld csak be, hogy majd belehaltál a hiányomba, nem fogok megsértődni! – karolta át jókedvűen a vállam és szorított magához, mikor beért.

- Szerencsére időben érkeztél – morogtam gúnyosan és lepiszkáltam az ujjammal a karját magamról, de nem hagyott nyugtot és újra átkarolt. Már a zebránál álltunk és vártuk, hogy zöldre váltson a gyalogosoknak jelző lámpa. – Hogy utálom az esőt…

Felpillantottam és nem láttam mást, csak a sötét, csillagtalan égboltot, amiből úgy hullott az eső, mintha soha nem akarna elállni. Az arcomon, a szempilláimon, a hajamon csurgott le a víz, teljesen eláztatva mindenem.

- Szinte könyörögsz érte! – hallottam a hangján, hogy mosolyog és mielőtt észbe kaptam volna, már maga felé is fordított. Időm sem volt kipislogni a szememből a vízcseppeket, azt vettem észre, hogy lekapja a fejéről a sapkáját.

- Hagyd csak, mindjárt ott vagyunk az Ak… - kezdtem ellenkezni, de könyörtelenül félbeszakított.

- Pszt! – pisszegett le, ami olyan meglepő volt tőle, hogy tényleg elhallgattam egy másodperc alatt. Szigorú arccal nézett, de a szemei melegen pillogtak rám.

Míg ő a fejemre igazította a sapkáját, addig én megint elkalandoztam és ismét a fiú bambulásánál kötöttem ki. Miért nem tudsz uralkodni magadon, Ha Na?! Csak képzelődtem volna, vagy tényleg szexibb lett a két hét alatt, míg nem találkoztunk?!

Az egyik hajtincse a szemébe lógott és egy fejmozdulattal félre akarta seperni, de az meg sem moccant. A nagy koncentrálásban még a sapkáról is elfelejtkezett és a kezeit a fejem két oldalán nyugtatta. Frusztráltan nézett a homloka felé, mire elvigyorodtam az elégedetlen arckifejezésén, és mielőtt bármit is átgondoltam volna, a kezem önkéntelenül mozdult és húzta el az útból azt a makacs tincset.

Kyu Hyunt éppen olyan váratlanul érte az egész, mint engem a pillantása. A kezem lehullt az arcáról, míg az övé rásimult az enyémre. Az érintésétől kirázott a hideg (vagy az időjárás tehetett róla?), de ez a borzongás mégis melegséggel töltött el. Az ujjai óvatosan, szinte félve nyomultak előre a sapkára, a nagyujja végigsimított a bőrömön, le a vizet róla, bár hiába, mivel újabb cseppek hullottak rá azon nyomban. A szemei hol a pillantásom keresték, hol a számra estek, mintha nem tudná, mit tegyen. Mintha tanácstalan lenne, mi a következő lépés, pedig ez annyira nem vallott rá.

Búzabarna haja egyre vizesebb lett és ezzel együtt egyre sötétebb színű, ahogy egymás tekintetébe bámultunk mozdulatlanul. Úgy éreztem, az idő is mintha lelassult volna, a körülöttünk lévők zaja alig jutott el hozzám, mint mindig, mikor Kyu Hyunnal voltam. Akkor nem létezett rajta kívül más, képes volt betölteni az egész világomat egy pillanat alatt, a figyelmem csak az övé volt, semmi sem számított rajta kívül.

Tudtam, hogy ezúttal nem fogok tudni ellenállni a kísértésnek, mint korábban. Istenem, milyen kísértésről is beszélek?! Ha az ember egyszerűen képtelen nemet mondani, arra a kísértés nem is jó szó, mert itt nem volt helye választásnak.

Kyu Hyun alig mozdult pár millimétert, de nekem a pulzusom már az egekben volt, az arcom kipirult és a gyomrom remegett az idegességtől és a várakozástól. Lényegtelen volt ebben a pillanatban, hogy mit döntöttem el korábban, hogy mit akartam megtenni, mert most semmi sem érdekelt azon kívül, hogy Kyu Hyun csókjára vágytam. Úgy vágytam rá, mint haldokló egy csepp vízre a sivatagban. Akartam…

Már az ajkaimon éreztem a lélegzetét, mikor hirtelen felsikkantottam.

Ugyanis egy kamion robogott el mellettünk hangosan és nagy sebességgel, így a járda mellett, az úton összegyűlt sáros vizet a térdemig felcsapta. A fiúval egyszerre ugrottunk szét és nagy szemekkel meredtünk egymásra. A farmerom térdig vizes volt és még szép barna foltok is virítottak rajta, akárcsak Kyu Hyunén, de mégis elnevettem magam.

Nem is tudom, hogy isteni közbeavatkozásnak kellett volna vennem, vagy óriási nagy pechnek, de Kyu Hyun is felnevetett. Jó volt hallani ezt a hangot, olyan ritkán volt részem benne, hogy egy mosolynál többet kapok tőle, így ezúttal élveztem ezt a lágy és mély dallamot.

A gyalogosoknak jelző lámpa is zöldre váltott közben, amit éles, sípoló hang követett, minden egyes villanásnál. Ekkor esett a tekintetem az út túloldalára.

A mosolyom az arcomra fagyott és megálltam pár lépés után az úttest közepén.

Mivel szemben egy esernyővel a kezében, Sung Chan álldogált.