2016. szept. 28.

33. fejezet

Sziasztok!
Hihetetlenül, eszméletlenül, elképzelhetetlenül sajnálom, hogy csak most jövök ezzel a fejezettel, rengeteget késtem, de sajnos megvolt rá az okom, amit ki is fejtenék majd később. Szóval elkészült a 33. fejezet, ami nem tudom, hogy eléggé eseménydús lett-e, illetve, hogy kinek mennyire fog tetszeni, és írás közben nem is ezt akartam kihozni ebből a részből, mégis azt vettem észre, hogy már majdnem 10 oldal, és még sehol sem tartok abból, amit szeretnék. Így sikerült ezt megírni, remélem azért tetszeni fog nektek!
Ami pedig a továbbiakat illeti, nincsenek túl jó híreim. :/ Igazság szerint már augusztus végén beindultak az egyetemen a dolgaim, és ahogy a suli elkezdődött ez csak rosszabb lett. Nagyon sok mindent vállaltam magamra ebben a félévben, amit lehet, hogy később meg fogok bánni (vagy már el is kezdtem), így nem csodálkoznék, ha idő előtt idegösszeomlás kapnék. De ezért most először nem a kedvvel van a gond, hanem az idővel. Egyszerűen nincs időm rá, és ha úgy alakul, hogy mégis, akkor olyan kimerült és fáradt vagyok, hogy azért nincs erőm leülni és írni. Viszont nem szeretnék sem szünetet, sem megszakítást elrendelni, hanem ahogy az energiáim engedik, jönnek majd a fejezetek, csak rendszertelenül valószínűleg. Remélem, hogy ennek ellenére nem hagytok cserben és azért olvasni fogjátok a történetet! :) Mert én is annyira szeretném folytatni, mint amennyire ti várjátok (vagy legalábbis remélem, hogy annyira:D), mert minél hamarabb be szeretném fejezni a második kötetet. *-* De ennyi magyarázat után jöjjön a szokásos szöveg: mindenkinek jó olvasást kívánok! ^^

Megtorlás

- Hé, figyelj oda jobban, különben Ji Min megint rajtad fogja köszörülni a nyelvét! – suttogta a fülembe Nam Gil, ma már legalább huszadjára. Ezért gondolatban megráztam magam és igyekeztem visszarángatni magam a jelenbe, ahol éppen a világ leggonoszabb hárpiájával voltam összezárva egy helyiségbe.
- Sajnálom – makogtam, miközben elkaptam a tekintetem egy széles vállról, amin egy kecses kacsó nyugodott, és kivertem a fejemből a meglepően agresszív gondolatokat a testrész eltávolításával kapcsolatban. Nem lett volna szerencsés, ha Ji Min a tánc mellett még erőszakért is lecseszett volna. És valószínűleg Se Joo sem díjazta volna, ha féltékenységből fizikailag bántalmazom a táncpartnerét…
Ahogy felmerült bennem a neve, akaratlanul is összerándultam.
Még mindig olyan valószerűtlennek hatottak a tegnap este történtek. Csak akkor döbbentem rá, hogy nem egy mámor szülte rémálommal volt dolgom éjszaka, mikor ma délután a próbára jövet, csak egy halovány üdvözlést kaptam tőle, egy még haloványabb mosoly kíséretében.
Ugyanis tegnap este akkor láttam utoljára, mikor kisétált a mosdó ajtaján és magamra hagyott. Nem ment vissza a terembe a többiekhez, és nekem sem volt kedvem könnyáztatta arccal, minden percben azzal küzdve, nehogy elsírjam magam, ott jópofizni és nevetgélni a srácokkal. Így visszaballagtam a koleszbe, és minden teketóriázás nélkül bebújtam az ágyba úgy, ahogy voltam. De akármilyen fáradtság is lett úrrá rajtam, akármilyen keveset is aludtam az elmúlt napokban, megint nem jött álom a szememre. Éberen, a korábban lezajlott eseményeket újra és újra lejátszva az agyamban, képtelen voltam megnyugodni.
Folyton egyetlen gondolat motoszkált a fejemben: vége van. Se Joo és én szakítottunk. Vagy inkább ő szakított velem? Nem is tudtam, hogy pontosan mi történt. Csak azt, hogy mi lett az eredménye: elveszítettem őt. Még ha tudtam is, hogy helyesen döntöttem, akkor sem voltam képes ezt olyan könnyen megérteni és elfogadni. Minden pillanatban az ellen kellett küzdenem, hogy kikecmeregjek az ágyból és odarohanjak a szobájukhoz, majd dörömbölve az ajtajukon, könyörögjek, hogy bocsásson meg és adjon még egy esélyt. Pedig tisztában voltam vele, milyen reménytelen lenne… A szívem elszorult, a könnyeim pedig csak folytak, mintha soha nem akarnának elapadni.
Ki Young valamikor hajnali háromkor esett be a szobába, de úgy tettem, mintha aludnék. Nem akartam mesélni neki, nem akartam magyarázkodni és semmiképp sem akartam visszaemlékezni az oly friss és eleven szavakra és képekre, amik még ilyen későn sem hagytak nyugalmat nekem. Habár tisztában voltam vele, hogy a reszkető vállaim árulkodóak, és biztosan rájött, hogy nem alszom, nem szólt egy szót sem. Hálás voltam, hogy nem kezdett el egyből faggatni és kérdezősködni. Fél órába tellett, mire végre egyenletesen és mélyen lélegzett a szoba másik oldalán, én pedig megnyugodhattam.
Nem tudom, mikor nyomhatott el végül az álom, de arra keltem, hogy a telefonom őrült módjára csörög, Ki Young pedig kapkodja magára a ruháit.
- Szia! – köszönt és mikor ránéztem, láttam, hogy ijedten pislog rám. Remek, biztosan csodásan festek a kialvatlanságtól.
- Szia! – ásítottam egy hatalmasat és én is nekiláttam a készülődésnek, megfontoltan kerülve a lány pillantását. Felvettem egy bő tréningnadrágot és egy nagy, fehér pólót. Nem futotta ma többre az energiámból, nem mellesleg pedig délelőtt a balettra úgy véltem, megfelelő viselet lesz. Amint összefogtam a hajam egy gyors fésülködés után, azt hittem sírógörcsben török ki, mikor megláttam a tükörképem. Olyan sötét karikák díszelegtek a szemem alatt, hogy kifejezetten jó halloweeni csontvázkellék lettem volna.
- Igen, elég pocsékul festesz, ha engem kérdezel - jegyezte meg Ki Young, míg a táskájába pakolta a cuccait.
- Köszönöm – morogtam, habár nem haragudhattam meg a lányra azért, mert igazat mondott. Így csak sóhajtottam egyet és az oldaltáskámmal felszerelkezve elindultam a lenti fürdőbe, hogy megmossam az arcom és fogam. Young úgy követte minden mozdulatomat közben, mintha attól félne, mikor borulok ki. Már csak két lány sürgölődött a tükrök előtt, mikor megérkeztünk. A legtöbben ilyenkor már vagy az órájukon üldögéltek, vagy serényen dolgoztak. Csak mi voltunk Ki Younggal ilyen mindent az utolsó pillanatra hagyó típusok.
- Milyen óráid lesznek ma? – érdeklődött könnyednek szánt hangon, de egy cseppet sem tudott átverni.
- Balett és japán. Délután pedig táncpróba a klipre. És vár rám vagy egy tucatnyi házi japánból, amit még fogalmam sincs, mikor fogok megcsinálni – feleltem, vigyázva, hogy a kelleténél több habot ne köpködjek közben a tükörre. Mivel nekem beszélni sem volt kedvem jelen pillanatban, úgy éreztem, hogy ideje átterelni egy másik témára a beszélgetés fonalát. – Hogy haladtok a ruhákkal a forgatásra?
- Jaj, ne is mondd, éjjel-nappal tervezünk és varrunk! – fakadt ki a lány hirtelen erőre kapva, mire egy gyenge mosolyra húzódott a szám. – Már annyiszor szúrtam meg az ujjaim tűvel, hogy félő, elvérzek! Nézd csak meg, tele van a kezem sebtapasszal! Látod?!
Nem tudtam visszatartani és elnevettem magam. A manószerű lány úgy dühöngött felháborodásában, hogy nem lehetett megállni nevetés nélkül. Főleg mikor az arcomba nyomta a kezeit, hogy hátha három milliméter távolságból jobban látom az ujjait beborító színes ragtapaszokat.
- Már azt hittem, sosem fogsz újra nevetni – mosolyodott el gyengéden rajtam, mire egyből lehervadt a mosoly az arcomról. Éppen ekkor sétált ki az a két lány is a mosdóból, akik eddig szépítkeztek, hogy elinduljanak teljesíteni a napi bokros teendőiket. – Ne érts félre! Nem akarlak bármire is kényszeríteni, majd elmondod, ha készen állsz rá. Csak aggódom érted.
- Kedves, hogy aggódsz, de jól vagyok – mondtam automatikusan és elkezdtem eltüntetni a sötét karikákat a szemem alól, hogy ne kelljen a lány igencsak kétkedő arckifejezését bámulnom közben.
- Add ide! – kapta ki a kezemből hirtelen Ki Young a korrektort és elkezdte kijavítani az én hevenyészett munkámat. Tény, hogy nem volt túl nagy tehetségem a sminkeléshez, így nem akadékoskodtam ez ellen.
- Köszi – motyogtam sután és hagytam, hogy kezelésbe vegyen. Arra koncentrált, amit csinált, de mégis láttam, hogy nagyon folytatni akarja a beszélgetést, annak ellenére, hogy tisztában volt vele, én hogy állok a dologhoz.
- Kész is! – jelentette ki két perccel később és az államnál fogva jobbra-balra forgatta a fejem, hogy ellenőrizze a munkája minőségét. Végül elégedetten eleresztett és átnyújtotta a korrektort. Mikor el akartam venni tőle, akkor viszont nem engedte el, így értetlenül emeltem rá egyik szemöldököm. – Ha Na…
- Ki Young, ne kezdd! – szóltam rá elhúzva a számat, hátha ezzel meg tudom akadályozni a tirádát és kioktatást, amit éppen készült a nyakamba zúdítani. De nyilvánvalóan kevés voltam én ahhoz, hogy szembeszálljak a százötvenhét centis, tömény energiabombával.
- Ide figyelj, Ha Na! – kezdett bele, de a kemény hangnem után, amit megütött, egészen gyengéden folytatta. – Komolyan aggódom érted. Eddig azt hittem, hogy csak egy múló szeszély az egész, és hamar túl leszel rajta. Azt gondoltam, hogy csak a hirtelen változás az életedben, ami ilyen rossz hatással van rád. De napok óta alig alszol, alig eszel és majdnem minden éjszaka azzal telik, hogy megpróbálod elfojtani a sírásodat, meg ne halljam. Emellett még itt van ez a klip is, ami valószínűleg nagy terhet ró rád, meg az órák, amikre járnod kell és teljesíteni rajtuk.
A tenyerébe fektette a kezem és belehelyezte a korrektort, mintha egy titkos kincset bízott volna rám, majd összezárta körülötte az ujjaim.
- Félek, hogy összeroppansz a nagy súly alatt, amit megpróbálsz egyedül cipelni – összevonta szemöldökét, amik között egy kicsi ránc jelent meg, és aggodalom sugárzott az egész lényéből, ami kezdte megolvasztani az ellenállásomat. – Nem erőszakolom ki, hogy beszélj róla, de tudd, hogy számíthatsz rám. Ha hallgatóság kell, akinek kiöntheted a szíved, akkor itt vagyok. Ha kell egy váll, amin kisírhatod magad, akkor itt vagyok. Ha csak egy bokszzsákra van szükséged, amin kitöltheted a mérgedet, arra nem vállalkoznék, bocsi, de ajánlok helyette egy jó edzőtermet.
Egy kis ijedt nevetés bukott elő a torkomból, ami gyorsan el is halt, mégis jólesett ez a kis öröm a sok sírás után. Bár a szemeimet már így is ellepték a könnyek és nagyokat kellett pislognom, hogy ne eredjenek meg lefelé az arcomon.
- Nem akarok egyik reggel arra ébredni, hogy már csak a hűlt helyedet lelem a szobában. Nem menekülhetsz el és ne is álmodj róla, hogy megszöksz! Mert akkor felkutatlak, megtalállak és a hajadnál fogva foglak visszarángatni az ügynökséghez – mondta ismét határozottan a lány, mégis kedvesen simított végig a kezemen. – Szóval a lényeg, hogy itt vagyok!
- Ki Young! – rebegtem halkan és már éppen azon voltam, hogy mindent elmondok neki, mert nem bírtam magamban tartani, de kicsapódott a mosdó ajtaja, mire rémülten ugrottunk egyet mindketten.
És hát a hangulatot nem is lehetett volna jobban elrontani kettőnk között, mint amivel a balsors megáldott minket - egy nem kívánatos személy megjelenésével. Ahogy felmérte a helyzetet – meghitt légkör, könnyes szemek és sírásra görbülő száj -, egy gonosz vigyor jelent meg az ajkain.
- Talán megzavartam valamit? – csukta be maga mögött az ajtót Jung Hee, de egy tapodtat sem mozdult. A hangjából csak úgy sütött a rosszindulat és a káröröm. Nyilván tetszett neki, hogy ilyen sebezhető állapotban láthat és ki akarta használni a helyzetet.
Szóval gyorsan megtöröltem az arcom és a szemem, még arra sem ügyelve, hogy ezzel valószínűleg tönkreteszem Ki Young tökéletes sminkjét. Majd igyekeztem a legérzelemmentesebb kifejezést felölteni, ami csak a tarsolyomban volt, hogy ne találhasson rajtam fogást a lány.
- Csak a szemem égett ki ettől a borzalmas felsőtől, amit viselsz, ne aggódj! – villantott egy fölényes mosolyt Ki Young, mire kissé megrándult Jung Hee szája. Én ugyan nem értettem, hogy mi a problémája az almazöld pólóval, amit a lány viselt. – Azt hittem, ennél jobb ízlésed van. Vagy csak lejjebb adtad az igényeidet?
- Ez a felső többet ér, mint a ti ruháitok együttvéve – vágott vissza és keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt.
- Ha mostanában a hamisítvány a divat, akkor le vagyok maradva egy lépéssel – cuppantott egyet a szájával Ki Young és öröm volt nézni, ahogy Jung Hee arcán halvány rózsaszín folt jelenik meg. Így pedig eleresztettem egy halvány mosolyt, mert még a nagy letargiámban is kiélveztem minden egyes percet, ami Jung Hee számára kínos volt.
- Mi az, testőrt fogadtál magad mellé? – fordult felém olyan vehemenciával, hogy még hátra is hőköltem a támadásától. – Már annyira sem méltatod az embereket, hogy magad szólj hozzájuk? Itt vagy az ügynökségnél és máris azt hiszed, tiéd az egész világ?!
- Fogd vissza magad! – máskor valószínűleg jót szórakoztam volna a kiborulásán, de ma nem voltam olyan állapotban, hogy eleresszem a fülem mellett a megjegyzéseit.
- Azért bőgsz itt a mosdóban, mert nem tudod, hogy ma melyik cipődet vedd fel? Vagy, hogy ma melyik tanár előtt kell eljátszanod, hogy értesz is valamihez? – kérdezte a lány maró gúnnyal, úgy téve, mintha egy hercegnő lennék, akinek kiskora óta mindent a feneke alá toltak. – Bár el kell ismernem, borzalmas munkát végeztél a mai viseleteddel.
- Még mindig rólam beszélünk, vagy már áttértünk rád? – vicsorogtam egy erőltetett mosollyal rá, mert egyre jobban éreztem, hogy kezdek kijönni a sodromból. Most nem tudtam tolerálni a beszólásait és a viselkedését…
- Én legalább nem töltöm azzal már a harmadik napomat, hogy bőgőmasina módjára rejtőzöm a WC-ben – mondta megvetően és hátravetette a válla fölött a hosszú haját. – Ha már most problémát jelent, hogy nem te vagy a középpontban és valamit csinálnod is kell, akkor jobb, ha elhúzod a csíkot innen minél hamarabb. Csak szívódj fel, sok embernek szívességet tennél vele!
Persze, nem tetszett, amit mondott és az arcom rózsaszínben játszott már, de mégis mással csapta ki a biztosítékot nálam, mikor folytatta.
- Nem csak én vagyok az ügynökségnél, aki örülne annak, ha eltűnnél innen. El sem hinnéd, hány ember utál téged számtalan okból kifolyólag! És akadnak olyanok is, akik csak egyszerűen megkönnyebbülnének, ha végre megszabadulhatnának tőled. Például Se Joo is ezt a tábort erősíti, ha jól tudom.
Az a gyenge és utálatos mosoly, ami eddig az ajkaimon pihent, egy szempillantás alatt eltűnt onnan. Éreztem, hogy kifut a vér az arcomból és falfehéren meredek a lányra. Észre sem vettem, mit teszek, csak mikor már késő volt.
- Miről beszélsz?! – kiáltottam rá vadul, kikelve magamból, miközben az alkaromat magam elé emelve, nekitaszítottam az ajtónak. Hangosan felnyögött és fájdalmasan összeszorította a száját, de mégis diadal csillant a szemében.
- Ha Na! – szólt rám Ki Young és megfogta a szabad karom, amivel nem nyomtam neki Jung Heet az ajtónak, de leráztam magamról. – Engedd el, hallod?!
- Oh, csak nem érzékeny pontra tapintottam? – összeszűkült szemekkel vizslatott, és egy győzedelmes mosollyal méregetett. – Végig azt hittem, hogy Kyu Hyunra utazol, de több vasat tartasz egyszerre a tűzben, nem igaz?
- Ha Na, bajba kerülsz, ha rajtakapnak minket! – Ki Young egyre jobban kétségbeesett és vékonyka hangja az agyam még higgadt részéhez el is jutott, de a kíváncsiság és félelem, ami egyre jobban keveredett bennem, nem hagyta, hogy meg is értsem ezeket a szavakat. – Tudod, hogy a gyakornokok nem verekedhetnek!
- Mire akarsz ezzel célozni?! – sziszegtem Jung Heenek, fittyet hányva barátnőm esdeklő szavaira.
- A madarak azt csiripelték, hogy már régóta érdeklődsz Se Joo iránt – önfeledt módon élvezte, hogy az orrom alá dörgölheti azokat az információkat, amiket elvileg nem tudhatott volna. És a kíváncsiságomat a rémület oly mértékben felülmúlta, hogy éreztem, ahogy lever a hideg veríték. Még Ki Young is elhallgatott, amint megértette, hogy mit is mondott a lány.
- Ki mondta ezt neked?! – nem csak a hangom remegett, hanem egész testemben reszkettem már. Hogy lehet az, hogy olyanok tudnak az életem bizonyos részleteiről, akiknek nem kellene? Először Jae Wan, amit ugyan megértek, hiszen elviekben találkoztunk már korábban, na de Jung Hee?! Ő mégis honnan szedte ezt?
- Lényegtelen, hogy kitől tudom – rázta meg a szőke fejét. – Inkább fogadd meg a tanácsomat, amit most ingyen és bérmentve kapsz! Az a vak rajongás, amit iránta érzel, szánalmas. Tudd, hol a helyed, mert annyit biztosan tudok, hogy nem egy olyan srác mellett, mint Se Joo vagy netalántán Kyu Hyun! Bár ha Se Joo bármit is érez irántad, az őt is minősíti. Már az, hogy megtűr maga mellett, arról árulkodik, hogy szegényes és pocsék az ízlése, amiért csak undorodni tudok tőle. Egy kész csalódás a pasi, ha…
A velem kapcsolatos sértéseket bizonyára végtelenségig képes lettem volna hallgatni, mert az a több éves gyakorlás után lepergett már rólam. (Vagy legalábbis annyira nem éreztem magam rosszul miattuk.) De az, hogy valaki olyat szidnak, aki fontos számomra, arra az átlagnál érzékenyebb voltam. Igazából Jung Hee nem is mondott olyan komoly és kemény dolgokat, és egy másik napon bizonyára csak egyszerűen visszavágtam volna valamivel, miután sikerült visszafognom magamban az első zsigeri reakciókat. Ma viszont nem az a nap volt.
Ma túl sok minden járt a fejemben ahhoz, hogy ilyen nyugodtan kezeljem a szituációt. Az a sok érzelem, ami napok óta tombolt bennem, az a sok esemény, aminek mostanában a részese lehettem – egyszerűen túl sok volt. Az, hogy Jung Hee Se Joot vette célba, kész istenkáromlásnak tűnt a szememben. Még a szakításunk után is – vagy éppen a szakításunk miatt -, anyatigris módjára védelmeztem őt. Nem bírtam elviselni, hogy így beszél róla, hogy ilyen lenézően viselkedik egy olyan gyengéd, kedves sráccal, aki ezt a bánásmódot egyáltalán nem érdemli meg. Jung Heenek sikerült pontosan abba a lüktető sebbe beletenyerelnie, aminek következtében minden idegszálammal védekezésre kényszerültem. A legjobb védekezés pedig a támadás…
Igazából észre sem vettem, hogy lendül a kezem.
És most nem volt ott senki, hogy megállítson. Senki nem kapta el a kezem még idejében, senki nem szólt rám, hogy álljak meg. Senki nem vont kérdőre, még mielőtt valami ostobaságot tettem volna. Nem. Ezúttal nem.
Egyszerűen pofon vágtam Jung Heet. Nem túl erősen, de azért csípte a tenyerem a cselekedetem.
- Ha Na! – kapta a szája elé Ki Young a kezét döbbenten és egyszerre ijedten.
Ugyanazt a döbbenetet és ijedtséget éreztem magamon is, ami átjárta a lányt, és kissé esetlenül, akadozó mozdulatokkal elléptem Jung Hee elől. Nagy szemekkel néztem a rózsaszín arcú, értetlen és egyben felháborodott lányt.
Ahogy teltek a másodpercek, lassan kezdtem felfogni, hogy mit tettem. Az ijedtség, amit kezdetben éreztem, rettegésbe fordult át, mivel már a harmadik nap sikerült megszegnem az egyik legfontosabb szabályt.
A gyakornokok közötti tettlegességet keményen megtorolják.
- Én… - nem tudtam, mit mondhatnék, de valamit tennem kellett, hogy ebből ne legyen balhé! Nem engedhettem meg magamnak, hogy máris megkapjam az első figyelmeztetésem a háromból, főleg nem egy ilyen ostoba hiba miatt.
- Te hülye ribanc! – nézett rám hitetlenkedve Jung Hee, és még csak felkészülni sem maradt időm, úgy esett nekem, mint egy veszett vadmacska. Két kézzel belekapaszkodott a hajamba, mire hangos kiáltás tört elő a torkomból a fájdalom hatására. Miután felocsúdtam a hirtelen meglepetésből, engem sem kellett félteni! Megragadtam a lány karját és ott ütöttem, ahol értem, hogy végre elengedjen. Sikerült elkapnom a szőke hajából egy marokkal, és jó erősen meghúztam, mire felsikoltott, majd olyan jelzőkkel illetett, amiket itt nem ismételnék meg.
- Elég, hagyjátok abba! – csak elmosódott háttérzajként érzékeltem Ki Young rémült kiáltozását, és még annál is kevésbé a hiábavaló próbálkozását, hogy szétválasszon minket. Jung Hee kétszer elég erősen arcon ütött, aminek hatására vér íze terjedt szét a számban, meg a körmei jó pár helyen belém mélyedtek, véres nyomokat maguk után hagyva.
- Elég! – ez már egy sokkal erőteljesebb hang volt, majd egy erős tenyér és kérlelhetetlen ujjak simultak a karomra. Egy határozott rántással pedig kiszabadítottak Jung Hee karjai közül, aminek elég sok hajszálam látta kárát. – Mindhárman, kifelé!
Csak az erős ujjakat éreztem a karomon, amik szinte már belemartak a bőrömbe, de nem ellenkeztem. A félelem szinte teljesen megbénított, élettelen bábuként követtem a felbukkant hóhért. A hóhér pedig egy igen izmos, nagyobb darab, jócskán ősz hajszálakkal bíró férfi képében jelent meg. Egyik kezében engem vonszolt, a másikban Jung Hee nyivákolt ijedten. Ki Young lehorgasztott fejjel követte a hármas fogatunkat és ugyanolyan kétségbeesettnek tűnt, mint amilyennek én éreztem magam.
Ugyanis most már biztos voltam benne, hogy ezt nem úszom meg. Szabályt szegtem, vagyis most nem lesz menekvés. Ebből a pácból sem Jae Wan, sem pedig a bátyám nem fog tudni kihúzni. A félelem mellé pedig rögtön társult is a bűntudat, hogy mind Sung Channak, mind az apámnak tett ígéretemet egyszerre sikerült megszegnem. Képtelen voltam meghúzni magam és elkerülni a bajt…
- Mi a nevetek? – kérdezte a férfi szinte ugatva, mire mindannyian válaszoltunk. - Itt várjatok meg, és ne mozduljatok! – ezzel a nappaliban hagyott minket, rémült kisegereket, mint akik a halálsorra várnak. Ki Young mellé léptem és átkaroltam a vállát.
- Ne aggódj! – suttogtam halkan, de még számomra is hamisan hangzott minden egyes szó. De aztán igyekeztem erőt meríteni valahonnan nagyon mélyről. Mivel egy valamit abban a pillanatban elhatároztam, mikor megértettem, hogy ez a botrány a felsőbb vezetés fülébe fog jutni. Ki Youngot nem hagyom, hogy megbüntessék. – Mindent meg fogok oldani.
Csak bólintott egyet, bár kételkedtem benne, hogy fel is fogta a szavaim értelmét. Jung Hee fel-alá járkált a helyiségben és a nagy aggodalom közben még arra is maradt ideje, hogy egy-egy gyűlölködő pillantást vessen rám.
Talán öt percbe telt, mire az ismeretlen férfi visszatért. Közben rájöttem, hogy valószínűleg ő a másik portás – avagy verőember, legalábbis a kinézetét tekintve -, akivel Kyu Dong osztozott a műszakokon.
- Menjetek a huszonkilencedik emeletre, a kétezer-kilencszázharminchetes irodába. Már várnak rátok – jelentette ki hűvösen a férfi, mi pedig riadtan indultunk meg az ügynökség épületébe. Ugyan próbáltam Ki Youngban tartani a lelket, de úgy nehezen ment, hogy én magam sem hittem el egyetlen szavamat sem.
A keresett irodáig tartó út olyan rövidnek tűnt, mintha csak a szomszédos szobába mentünk volna át a kollégium nappalijából. Az ajtó előtt viszont mindhárman megtorpantunk, végül egy megvető pillantással Jung Hee kopogott be, amire egy halk „szabad” felelet érkezett.
Jung Hee kihúzta magát, de mégis lehajtott fejjel sétált be az irodába. Elengedtem Ki Youngot és a nyomában beléptem a helyiségbe, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Halkan köszöntünk mindhárman és megálltunk egy sorban az ajtótól nem messze.
A helyiség aprócska volt, egy nagy ablakkal, egy hosszú asztallal és akörül székekkel. Az asztalnál három személy foglalt helyet, akik közül csak egyet ismertem fel, és ennyi pont elegendő volt, hogy a maradék önbizalmamat is elveszítsem.
Go Jin szikár alakja kimagasodott a három bizottsági tag közül még ülve is, és mikor találkozott a tekintetünk, megcsillantak a szemei, majd egy kaján mosoly jelent meg ajkain. A másik két nő pont egymás ellentétei voltak. Az egyik magas, szinte fogpiszkáló vékonyságú, fekete hajú és meglehetősen szigorúnak tűnt. A másik alacsony, de széltében annál nagyobb, ősz haja csillogott a neon lámpák fényében és egy jóindulatú mosoly csücsült a száján.
- Üljetek le! – intett Go Jin, mire némán engedelmeskedve leültünk. – Úgy értesültünk róla, hogy nem sokkal ezelőtt a női mosdóban egy verekedést szakított félbe Mr.Shin.
Kezdett bele egyből a férfi és legalább megtudtam annyit az ijesztő és rémes portásról, hogy a vezetékneve Shin – akárcsak Kyu Hyunnak, rémlett fel bennem. Ekkor egy kopogás hangzott fel és egy fiatal, kosztümös nő lépett be, aki ránk ügyet sem vetve, több kartotékot adott át Go Jinnek. Valószínűleg a személyes aktánkat… Ezután olyan csendben távozott, ahogy jött.
- Mikor aláírtátok a szerződést, akkor… - folytatta Go Jin, de ekkor az ajtó ismét feltárult és legnagyobb megdöbbenésemre Sung Chan esett be a terembe. Lihegett – biztos futott idáig, amint meghallotta, mi történt -, de igyekezett leplezni.
- Elnézést, hogy késtem! – hajolt meg enyhén és a nyakkendőjét megigazítva leült Go Jin mellé.
- Nem tudtam, hogy bárkit is megkértem, hogy értesítsen erről a tanácskozásról – jegyezte meg enyhén elégedetlenül.
- Akkor szerencse, hogy tudomást szereztem róla – válaszolt hasonlóan kimért hangnemben Sung Chan, mire görcsbe rándult a gyomrom. Egy kis részem megörült, mikor megláttam a bátyámat, de aztán a józanabbik felem nyugalomra intett.
- Egy szabályszegés elbírálásához nincs szükségünk segítségre, elboldogulunk. Így a jelenléted felesleges. Tudtommal pedig nem vagy tagja a bizottságnak sem – nem nézett a fiatal fiúra, de érezhetően dühösebb lett.
- Ha Na a húgom, semmi sem tiltja, hogy itt legyek a megbeszélésen – vetette ellene Sung Chan, Go Jin pedig már szóra nyitotta a száját, de valaki más megelőzte, méghozzá a gebe nőszemély.
- Nem látom akadályát, hogy az úr részt vegyen a megbeszélésen, így folytathatnánk, Go Jin?
Az említett úgy festett, mintha vissza kellett volna nyelnie az első kikívánkozó szavait, de végül tényleg figyelmen kívül hagyta a bátyám és belefogott a korábbi mondatába. Sung Chan feszes háttal és kérlelhetetlen tekintettel meredt rám, így nem voltam képes állni a pillantását. Tudtam, hogy mérges rám és nem is hibáztattam érte…
- Mikor aláírtátok a szerződést, akkor mindegyikőtökkel ismertették a szabályokat, amiket be kell tartanotok, míg az ügynökség alkalmazásában álltok. Így van? – mindenki bólintott egyet. – Akkor mindannyian tisztában vagytok azzal, hogy a gyakornokok, idolok, alkalmazottak közti fizikai tettlegesség büntetendő. Mégis verekedtetek, mikor tudtátok, hogy az retorziót von maga után. Elmondanátok, hogy pontosan mi is történt?
Jung Hee meg sem várva, hogy szólítsák, belekezdett a történetbe. Mondanom sem kell, hogy úgy hozta ki magát az egészből, hogy ő legyen az áldozat, én meg az agresszív vadállat. Ő csak „piszkált egy kicsikét”, én pedig megütöttem őt, mert éppen ahhoz volt kedvem. Ő meg természetesen védekezett, hogy ne árthassak neki komolyabban, majd pedig a barátnőm is a segítségemre sietett, és ketten voltunk egy ellen – legalábbis az ő elbeszélése alapján.
Alig bírtam szó nélkül megállni a dolgot, a körmeim bele kellett vájnom a szék karfájába, hogy csukva tartsam a számat és ne ordítsam Go Jin szeme közé, hogy az egész egy szemen szedett hazugság.
- Úgy látom, Ha Na és – itt egy pillantást vetett az egyik papírra – Ki Young tehetőek felelőssé az ügyben – nézett ránk Go Jin ragadozó módjára.
- Minket meg sem hallgat? – bukott ki felháborodottan a számon a kérdés, mielőtt megakadályozhattam volna. De az igazságtalanságtól, hogy csak Jung Hee oldaláról hallgatja meg a történetet, nem bírtam tovább türtőztetni magam.
- Bizonyára egész más történetet hallhatnánk tőled – jegyezte meg lefitymálóan. – Történetesen ismerem Jung Hee édesapját, és ha a lánya olyan illedelmes és szelíd teremtés, mint amilyennek hallomás alapján gondolom, akkor kevéssé tartom valószínűnek, hogy hazudna.
- A bátyám szerint én is illedelmes és szelíd teremtés vagyok, és nem szoktam hazudni - mondtam gúnyosan, mire Sung Chan megrándult ültében és ebből sejthettem, hogy olyat mondtam már megint, amit nem kellett volna.
- Ne feledje, hogy hol van, kisasszony! – szólt közbe megint a vékony és magas nő, majd Go Jin felé fordult. – A kisasszony faragatlan és a modora hagy némi kívánnivalót maga után, de jogosnak tartom azt a követelését, hogy az ő szemszögéből is meghallgassuk a történetet.
Láttam, hogy Go Jin már megint vészesen közel kerül a nyílt ellenálláshoz, de végül engedett a nőnek és lazán intett, hogy mondhatom.
- Köszönöm szépen! – biccentettem egy mélyet a nő felé, mielőtt belekezdtem volna, hálám jeléül. – Ki Younggal a mosdóban készülődtünk, hogy minél hamarabb elindulhassunk a reggeli óráinkra, közben pedig elég személyes és intim témáról beszélgettünk – eszemben sem volt ennél konkrétabban belemenni a kettőnk között lezajlott beszélgetésbe, de mégis valamennyire érzékeltetni akartam, hogy komoly dologról volt szó, nem egy hétköznapi lányos bájcsevejről. – Jung Hee ekkor állított be, és tudni kell, hogy már a Seouli Művészeti Akadémián sem ápoltunk túlságosan jó viszonyt. Ahogy meglátta, hogy kicsit érzékenyebb állapotban vagyok és megzavart valamit, egyből gúnyolódni és piszkálódni kezdett, holott mi egy szót sem szóltunk hozzá. A szokásos vitába bonyolódtunk bele, de aztán olyan gonosz és utálatos megjegyzéseket tett, hogy… nem tudtam… uralkodni magamon. Én megütöttem…
- No, akkor mégiscsak te kezdeményeztél – mutatott rám diadalittasan Go Jin.
- De csak azért, mert kiprovokálta és olyanokat mondott, amiket nem tűrt volna senki sem szó nélkül! – kiáltottam hangosabban a kelleténél és hát egy kicsit túloztam is, meg kell hagyni. Végül aztán észbe kaptam és halkabban folytattam. – Ezután megbántam egyből a dolgot és bocsánatot akartam kérni, de Jung Hee nekem esett!
- Park kisasszony önnek esett? – szólalt meg most először elég meglepődve az eddig csendben üldögélő terebélyes asszonyság.
- Igen – bólogattam serényen. -, én nem akartam verekedést, de nekiállt tépni a hajamat és reflexből meg akartam tőle szabadulni, de nem eresztett. Ki Young csak annyiban bűnös, hogy rosszkor volt rossz helyen és végig azon munkálkodott, hogy szétszedjen minket.
Láttam a szemem sarkából, hogy a mellettem ülő lány felém fordul, és fehér arccal néz fel rám. Már a koleszben eldöntöttem, hogy azon fogok munkálkodni, hogy legalább Ki Young megússza büntetés nélkül, mert ő tényleg ártatlan volt, és nem akartam, hogy miattam ő is figyelmeztetésben részesüljön.
- Szóval azt állítja, hogy Park Ki Young kisasszony, csak ártatlan elszenvedője volt az önök között lezajlott eseményeknek? – mutatott rám és Jung Heere a telt hölgy.
- Igen, pontosan azt állítom.
- Park kisasszony, lenne még valami hozzáfűznivalója a történethez? – kérdezte Ki Youngot a vékony nő, mire a lány ijedten nézett vissza rá és egy aprót bólintott.
- Ha Na minden egyes szava igaz.
- Értem – nyugtázta és el is hallgatott. Mindegyik bizottsági tag minket méregetett, hogy mennyit hihet el az előbb elhangzottakból, végül az idős, telt hölgy szólalt meg elsőként.
- Mindannyiukat figyelmeztetésben részesítem, mivel mindannyian megszegték a szabályzatot, lényegtelen, hogy milyen okból kifolyólag.
- Yoon Ha Na és Park Ki Young figyelmeztetésben részesül, míg Park Jung Heet csak áldozatnak vélem az események sorozatában – mondta Go Jin, mire elfutott a pulykaméreg. Hogy képes ilyen pofátlanul Jung Heet a védelmébe venni?! Látszik, hogy ha az embernek van pénze, és jó kapcsolatai vannak, akkor máris mindenben ártatlannak találják, még akkor is, ha vér borította a kezét és nála volt a gyilkos fegyver…
- Véleményem szerint, akármilyen szavakkal is illetnek valakit, akkor sem kellene a tettlegességet választani, mint visszavágást. Így Yoon Ha Nanak a szabályzat nyilvánvaló megsértése miatt figyelmeztetésben kell részesülnie. Park Jung Heenek egyből jelentenie kellett volna a történteket és nem belemennie a konfrontációba, de önvédelemnek tekintve, csak szóbeli megrovásban részesítem. Végezetül, Park Ki Young valószínűleg csak a barátnőjét akarta védeni, így ő nem kap semmilyen büntetést – zárta rövidre a témát a gebe nő, akinek az ítélete egyáltalán nem tetszett. Persze örültem, hogy Ki Youngot nem akarta megbüntetni, de hogy csak engem?! Az már nem számított neki, hogy Jung Hee kezdeményezte ténylegesen a verekedést?!
Aztán éppen csak sikerült azt a pillantást elkapnom, amit a nő és Go Jin váltottak. A férfi elégedetten biccentett egyet – és ez nem az a fajta biccentés volt, amivel az ember tudomásul veszi az elhangzott szavakat. Hanem pontosan az a jól-döntöttél-hogy-így-ítéltél-fajta biccentés.
Vagyis tök mindegy mit mondok, vagy hogy mi történik, semmiféleképpen sem sétálhattam volna ki úgy ebből a szobából, hogy nem kapok figyelmeztetést! Nevezzük korrupciónak, vagy kényszernek vagy akárminek, Go Jin befolyásolta annak a nőnek az ítéletét… De mindannyian különbözően vélekedtek a büntetésről, így mégis mit vegyünk véglegesnek? Tanácstalanul néztem Sung Chanra, aki viszont csak ridegen bámult vissza rám, így azonnal elkaptam róla a tekintetem. Nem bírtam elviselni azt a vádló pillantást anélkül, hogy ne legyen lelkiismeret furdalásom.
- Ha jól számoltam, akkor végeredményben Yoon Ha Na és Park Ki Young figyelmeztetésben részesül – jelentette ki ünnepélyesen Go Jin. Ekkor értettem meg, ha többségben – vagyis három emberből legalább kettő - arra szavaztak, hogy figyelmeztetést kap az illető, akkor az ő akaratuk érvényesül.
- De hisz Ki Young nem tehet semmiről! – fakadtam ki elégedetlenül, mert nem kerülte el a figyelmem, hogy a lány mennyire magába zuhant, ahogy meghallotta a hírt. Ha már voltam olyan idióta, hogy belerángattam ebbe az egészbe, akkor segíteni akartam neki. Nem törődtem még azzal sem, hogy Jung Hee provokálta ki az egészet és mégis megúszta büntetlenül, Ki Young volt számomra most fontos. Sung Chan már éppen fel akart állni, mikor felháborodva kérdőjeleztem meg az ítéletet, de nem is foglalkoztam vele. – Tényleg nem csinált semmit sem!
- A döntést már meghoztuk – mondta Go Jin és valamit elkezdett írni az egyik aktába.
- Azt is ugyanúgy megbüntetik, aki csak jót akart?! Meg akarta akadályozni, hogy verekedjünk, és ezért őt is megbüntetik?! – néztem hitetlenkedve végig a bizottság tagjain, de ismét Go Jin volt az, aki felelt a kirohanásomra.
- Talán át akarod venni az ő büntetését is, mert akkor szívesen megteszem?!
Csak egy pillanatnyi időbe telt, míg átgondoltam a választ. Nem törődtem Ki Young rémült arckifejezésével, sem a kezével, ami erősen rászorult a csuklómra. Sem pedig Sung Channal, aki már nyíltan rázta fejét, hogy meg ne próbáljam…
- Igen – határozottan és keményen csengett a hangom.
Olyan néma csend ült a teremre, hogy még egy légy zümmögését is lehetett volna hallani. A bizottság tagjai meglepődve néztek rám, még Go Jin is. Sung Chan felé meg nem is mertem fordulni, mert féltem, hogy mit fogok majd látni az arcán.
- Legyen – mondta Go Jin és a meglepettséget elégedettség váltotta fel mind az arcán, mind a hangjában. Félrecsúsztatta az előtte heverő papírokat és egy másik papírdossziét húzott maga elé, minden bizonnyal az enyémet.
- Várjon egy kicsit! – tette a kezét az idősebb hölgy Go Jin karjára, miközben végig engem mustrált. – Helytelen lenne, ha egy kihágásért rögtön két figyelmeztetést kapna.
Go Jin összeráncolt homlokkal nézett az asszonyra, és egyre jobban nem tetszett neki az, amit mondott. Viszont az én lelkemben egyre inkább szárnyra kapott a remény. Még ha komolyan is gondoltam az előbbi igent, féltem a következményektől.
- Azt mondom, hogy kapjon továbbra is csak egy figyelmeztetést Yoon kisasszony, és Park kisasszony pedig úgy vélem, tényleg csak segíteni szeretett volna, így a büntetéstől eltekinthetnénk – folytatta a nő, én pedig egyszerre fújtam ki a levegőt Ki Younggal, aki szintén megkönnyebbült.
- De hiszen a szavazatok szerint…
- Ha ennyire aggódik a szavazatok miatt, akkor visszavonom a korábbi szavam, és így már nem lehet problémája – mondta türelmetlenül a nő, félbeszakítva Go Jint, aki már nyíltan kimutatta, mennyire nem tetszik neki a helyzet ilyetén alakulása.
- Rendben – mondta sziszegve, összeszorított ajkai között a férfi, míg elrendezte a papírokat és dühösen írt be valamit az aktámba. – Elmehettek!
Nem kellett kétszer mondania, mindannyian felálltunk és kisiettünk a helyiségből. A folyosón Jung Hee egy végtelenül kárörvendő mosollyal jutalmazott, ami egy pici (talán mégsem annyira pici…) részem mélyen megbotránkoztatta, de mégis inkább örömmel töltött el, hogy Ki Young „szabadlábra került”, méghozzá anélkül hogy magamra vállaltam volna az ő büntetését is. Az a liba egy bájos és kaján intéssel búcsúzott tőlünk és valószínűleg három méterrel a föld fölött járt a boldogságtól…
- Mégis mi ütött beléd?! – fordított maga felé azonnal Ki Young, akinek végre kezdett visszatérni a szín az arcába. – Az a férfi képes lett volna beírni neked helyből két figyelmeztetést, ha a nő nem állítja meg!
- Tudom – még mindig hihetetlennek találtam, hogy sikerült Ki Youngot megmenteni, és mérhetetlen hálát éreztem az idős nő iránt. – De tök jó, hogy megúsztad!
- Nem akartam volna, hogy úgy ússzam meg a dolgot, hogy téged büntetnek meg helyettem is! Baromi felelőtlen voltál, Ha Na! – meglepett Ki Young kiborulása és értetlenül álltam vele szemben. – Ha két figyelmeztetést kapsz, akkor utána elég egyetlen egy stikli és repülsz az ügynökségtől! Belegondoltál ebbe egy percig is?!
- Igen, pontosan tudtam, hogy mit csinálok! – én is felemeltem a hangom, mert nem esett jól, hogy Ki Young nem úgy reagált a tettemre, ahogy arra számítottam. – De nem hagyhattam, hogy téged is megbüntessenek, mikor az én hibámból keveredtél bele az egészbe!
- Igazán…
- Megtennétek, hogy nem ordibáltok itt? – lépett ki a teremből rosszindulattól csöpögve Go Jin. – Ez egy munkahely, ha nem tudnátok.
Ezzel pedig elviharzott a folyosón, de én boldog mosollyal tekintettem utána. Az előző beszélgetésünkhöz hasonlóan itt is sikerült kicsikarnom egy döntetlent kettőnk között. Előzőleg egy esti büntető programmal megúsztam a Jae Wanos incidenst, most pedig Ki Youngot is „megmentettem”. Ennél többet nem is remélhettem. Bár jólesett volna, ha Jung Hee is figyelmeztetésben részesül…
- Menjünk inkább! – karoltam bele Ki Youngba, aki úgy döntött felhagy a felelősségre vonásommal és megnyugszik.
- Azért köszönöm, amit tettél értem – motyogta a lány zavarban, mire csak elnevettem magam, és próbáltam gyorsabb tempóra ösztökélni, mert tudtam, hogy nem sok időm van, mielőtt…
- Ha Na! – hangosan szívtam be a levegőt, ahogy meghallottam a hangját, és legszívesebben figyelmen kívül hagytam volna, de ehhez nem volt elég vastag bőr a képemen. Sung Chan pillanatok alatt megjelent mellettem és egy kényszeredett mosollyal üdvözöltem.
- Igen?
- Beszélnünk kell – csak ennyi és már karon is ragadott, hogy magával vonszoljon. Elengedtem Ki Youngot és bocsánatkérően néztem rá, hogy így egyedül hagyom.
Sung Chan addig húzott maga után a folyosón, míg nem talált egy üres helyiséget, ahova durván betaszigált és ránk zárta az ajtót. Kerültem a pillantását, miközben védekezően keresztbe fontam magam előtt a karjaim.
- Mi volt ez az egész?! – fortyant fel és közvetlenül elém lépett, amitől rögtön gyereknek éreztem magam. – Megígértem apának, hogy szemmel tartalak, erre már három nap alatt elérted, hogy meglegyen az első figyelmeztetésed!
És ha már gyereknek éreztem magam, úgy is viselkedtem, mint egy gyerek. Csendben, lesütött szemmel álldogáltam a bátyám dühös áradatát hallgatva. Ritkán szidott le Sung Chan, és még annál is ritkábban éreztem ennyire, hogy jogosan teszi.
- Nem akartam…
- Mégis mi a fenét mondhatott az a lány, amire úgy kiborultál, hogy megütötted?!
- Se Joot szidta… - így utólag olyan semmiségnek tűnt az egész és olyan ostobának is hangzott ez a felelet.
- Komolyan, Ha Na? – mérgében fújtatott párat, mire újra meg tudott szólalni. – Így bele vagy zúgva abba a srácba, hogy egy rossz szót sem szólhatnak rá?! Azt hittem, ennél érettebb vagy.
Könnyek gyűltek a szemembe és éreztem, ahogy egy csepp kiszabadul, majd a földön landol, az edzőcipőm mellett. Amíg volt célom, hogy megvédjem Ki Youngot, addig nagylelkűen el tudtam felejtkezni Se Jooról, és mindarról, ami történt köztünk – nem utolsó sorban pedig az érzéseimről. De most, hogy Sung Chan felemlegette a fiút, és még emellett le is szidott, mindezt olyan hangvétellel, mintha az egész világban csalódott volna, hát ezt nem igazán tudtam kezelni…
Lehettem volna dühös, visszatámadhattam volna, megsérthettem volna Sung Chant, mégsem voltam rá képes. Nem akartam még egy emberrel konfrontálódni a héten, elég volt nekem mindenki más, a bátyámmal meg akartam tartani azt a jó kapcsolatot, amit eddig is ápoltunk.
- Sung Chan… sajnálom…
Csak egy mély sóhajtást hallottam, majd odavezetett egy székhez és leültetett rá. Odahúzott magának is egyet és megfogta a kezem, de mielőtt megszólalt volna, belőlem törtek ki a szavak.
- Igazad van, tényleg nem kellett volna így reagálnom – remegett a hangom, a szememből pedig folytak a könnyek. – Általában tudom kezelni ezeket a helyzeteket, nem szokott Jung Hee így kiborítani, de most… Most ostobán viselkedtem és nem gondolkodtam. De…
- Mindegy! – rázta meg a fejét tehetetlen dühvel a fiú, majd nyugodtabban folytatta. – Már megtörtént és kár miatta keseregned tovább. Nézzük a jó oldalát a dolognak, ez csak egy figyelmeztetés, még nem a világ vége.
- És apa? – kérdeztem félve a könnyeimen át nézve zöldesbarna szemeibe. Éppen hogy javulásnak indult a kapcsolatunk, erre máris ez történik!
- Az már nehezebb dió, de elintézem – láttam, hogy csak a megnyugtatásom végett ilyen laza.
- Nem lehetne eltitkolni valahogy előle? – kérdeztem vajmi kevés reménnyel.
- Felesleges próbálkozás lenne. Annyit tudok tenni az ügy érdekében, hogy én mondom el neki és nem mástól kell megtudnia – megdörzsölte a halántékát és már megint rám tört a bűntudat. Amióta csak visszacsöppentem a bátyám életébe, csak gondot okozok neki… - Ki ez a lány amúgy, ez a Jung Hee? Elég csúnyán elbánt veled…
- Nem érdekes… - ráztam meg a fejem ismét, félresöpörve még az emlékét is annak a gonosz némbernek. Illetve kikerültem Sung Chan kezét, mikor az arcomhoz akart érni, hogy megvizsgálja a sérüléseim. Ugyanis éreztem beszéd közben, hogy húzódik a bőr az alsó ajkamon, illetve a bal orcám is égett, ahol megkarmolt. – Minden rendben lesz veled?
- Persze – mosolygott rám, és megpaskolta a fejem búbját. Aztán valami villant a szemében és már több energiával folytatta. – Amúgy nagyon szimpatikusnak talált Yi Kyung téged, beszéltem vele pár szót, mielőtt eljöttem.
- Yi Kyung? – néztem rá értetlenül, mégis kiről lehet szó.
- Az a teltebb, idős hölgy a bizottságban.
- Áh, igen! – mondtam, ahogy felrémlett előttem az arca. – Neki köszönhetem, hogy Ki Young nem haragudott meg rám.
- Általában elég szigorú, de nagyon imponált neki, hogy el akartad vinni a balhét a barátnőd helyett is, nem törődve saját magaddal – mesélte Sung Chan, mire éreztem, hogy elpirulok. – Ismerte anyát és azt mondta, hogy nagyon hasonlítotok egymásra.
- Tudom, tudom… - nem volt meglepő, hogy ezt mondta, mivel minden második ember, aki személyesen is ismerte anyát, azt mondta, hogy a fiatalkori mása vagyok. – A kiköpött mása vagyok.
- Nem, nem erre célzott – intett le már megint vidáman. – Azt mondta, hogy pont olyan keményfejű vagy, mint ő volt. Bármit meg tudott valósítani ő is, amit csak a fejébe vett, és rendkívül utálta, ha valakivel igazságtalanul bánnak.
Most először hallottam valakitől, hogy belsőre is hasonlítok anyára. Főleg, hogy nem családtag mondta, még inkább megmelengette a szívem a dolog. Azt mindig is tudtam, hogy külsőre egyértelműen az ő tulajdonságait örököltem és a tehetségemet is az énekléshez. De az, hogy jellemben is hasonlítunk egymásra, az újdonság volt.
- Nem mellesleg pedig kíváncsian várja, hogy mire fogod vinni – tette hozzá a fiú és belecsípett az arcomba, mire feljajdultam és ki akartam szabadulni a kezei közül, de erősen tartott, így jobbnak láttam meg sem mozdulni. – De ehhez az kell, hogy összeszedd magad, és megtanulj uralkodni magadon. Nem engedhetsz meg többször ilyesmit, különben repülsz a cégtől.
- Tudom – fintorogtam rá, mire végre elengedett és megkönnyebbülten simogattam meg az arcom ott, ahol megcsípett.
- Amúgy… - éreztem, hogy most először habozik igazán a beszélgetésben. – Remélem, óvatos vagy Se Jooval.
- Tessék? – kidülledt szemekkel néztem a bátyám halvány rózsaszín arcára. Csak nem szexuális felvilágosítást akar nekem itt tartani?!
- Ha így viselkedsz, könnyen megsejthetik, hogy van köztetek valami – hadarta egy szuszra. – Igaz, hogy régóta ismeritek egymást, de nem mindent lehet erre fogni.
Ahogy rájöttem, miről van szó, egyszerre esett le egy kő a szívemről, majd hullott rá egy hatalmas szikla azon nyomban. Fellélegeztem, hogy Sung Chan nem akar velem a szexuális életemről - vagyis annak hiányáról – beszélgetni, de mégis feszengeni kezdtem.
- Ezért nem kell már aggódnod – motyogtam zavarban és kerültem a tekintetét.
- Ezt hogy érted? Tudom, hogy azt hiszitek, hogy óvatosak vagytok, de még a legnagyobb odafigyelés mellett is elő…
- Nem erre gondoltam – torkolltam le, úgy éreztem, mintha egy gombóc akadt volna a torkomon, ami nem akar mozdulni onnan, akárhogy is küzdök vele. Végül aztán valahogy sikerült elérnem, hogy kibökjem azt, amit nem titkolhattam a végtelenségig. – Szakítottunk.
- Mi? – nyögte ki frappánsan Sung Chan és döbbenten meredt rám. Aztán pár másodperc múlva megjött a hangja és egyszerre tűnt óvatosnak és félénknek. – Mi történt?
- Csak rájöttünk, hogy nem illünk össze – jelentős mértékben ferdítettem a történeten, de nem akartam részletekbe menően magyarázkodni. És főleg azt nem, hogy az én zavaros érzéseim miatt ment tönkre a dolog, amiket Kyu Hyun iránt érzek. Mert azért azt tegyük hozzá, hogy Se Joo után Kyu Hyun semmivel sem lenne különb Sung Chan szemében. Ha csak nem rosszabb…
- Te meg Se Joo? Ezt elég nehéz elhinnem, régen sülve-főve együtt lógtatok – ráncolta a szemöldökét, majd kicsit zavarba jött, mint korábban, mikor felhozta a témát. – Ő szakított… veled?
- Ezt mégis miből gondolod? – kérdeztem megütközve.
- Csak…
- Szóval csakis ő szakíthatott velem, fordítva meg sem történhetett, igaz? – egyáltalán nem sikerült olyan sértődöttre a kérdésem, mint szerettem volna, de azért megtette a hatását. Sung Chan behúzta a nyakát, én pedig felpattantam a székről. – Sajnálom, de mennem kell órára, Oppa, majd beszélünk.
- Ha Na…
- Ne aggódj, vigyázok magamra! – fordultam még vissza egy roppant gyenge mosollyal az arcomon és hogy enyhítsek a bűntudaton, ami ismét ellepett, hogy így faképnél hagyom a bátyám, éreztem, hogy valamit még mondanom kell, nehogy azt higgye, haragszom rá. – Szeretlek!
Ezután késve estem be balettre, aminek a tanár nem örült túlzottan, de elintéztem annyival a dolgot, hogy hivatalos ügy miatt nem tudtam időben érkezni. Rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem vagyok olyan ruganyos a baletthez, mint amilyennek lennem kéne és sajgó izmokkal hagytam ott az öltözőt, miután vége lett az órának.
A két órám között kerestem egy csendes helyet, ahol sikerült összedobnom valamit japánra, de az órán kiderült, hogy jobban jártam volna, ha inkább meg sem próbálkozom a megírásával. Ugyanis így is nyilvánvalóvá vált, hogy nem sokkal ezelőtt csináltam meg, mivel a családról írt fogalmazásomban (öt mondat sikerült keményen) egy helyes mondatot sem sikerült összeraknom. Így a tanár azzal büntetett meg, hogy csináljam újra az összes feladatot, pluszban pedig a ma kiadott leckéket is meg kellett csinálnom. Komolyan mondom, most utáltam csak meg igazán az iskolát…
Az ebédet Ki Younggal töltöttem el, még néha nevetnünk is sikerült, de nem került többé szóba a kiborulásom és a problémáim. A lány tartotta magát ahhoz, amit mondott, vagyis hogy türelmesen fog várni. Kényszeredetten és nem kis félelemmel indultam el a próbára utána, mivel az első alkalom volt, hogy újra találkoznom kellett Se Jooval…
És hát itt vissza is kanyarodnék a kis történetem elejére, miszerint igyekeztem nem Nam Gil lábára lépni, odafigyelni, hogy mit kell csinálnom és nem felkelteni még jobban Ji Min figyelmét, aki már így is árgus szemekkel figyelt, hogy mikor eshet megint nekem egy hiba miatt.
Éppen harmadjára próbáltuk el a tánc részleteit, mikor megérkezett Ji Heon rendező, aki csendben üdvözölte Ji Mint, míg mi a koreográfiát próbáltuk. Mondanom sem kell, hogy meg is botlottam, ahogy megláttam a férfit, és csak Nam Gil óvott meg attól, hogy orra bukjak.
- Mi a baj? – kérdezte aggódva, ami igazán meghatott, mert ennyi bénázás után sem lett mérges és ideges rám, holott más már rég feladta volna a dolgot velem.
- Semmi – rettenetesen bénán hazudtam, és ez neki sem kerülte el a figyelmét, de mégis szó nélkül hagyta. A szavaimmal ellentétben igenis hatalmas baj volt, hiszen ha Ji Heon megérkezett, akkor ideje volt a klip jeleneteit gyakorolnunk. Ami pedig azt jelentette, hogy ki fog derülni, hogy nem csak egy egyszerű táncos leszek a klipben, hanem komoly szerepet kaptam, méghozzá nem is akármilyet. Óriási gombóc kezdett gyűlni a torkomban, levert a víz és erősen szorítani kezdtem Nam Gil kezét, hátha ebből erőt meríthetek.
Ugyanis a mai szerencsémet és teljesítményemet tekintve, erősen kétséges volt, hogy túlélem-e ezt a napot épségben…

2016. aug. 30.

32. fejezet

Egy szörnyű rémmese

Soha nem hittem azokban az ostoba asszociációs játékokban, amikről néha hallani: mondd ki azt, ami legelőször az eszedbe jut, mikor hallasz egy szót. Hiszen az embernek úgyis van ideje gondolkodni, nem mond ki felelőtlenül mindenfélét. Elgondolkozik azon, hogy mi a megfelelő szó, ami kapcsolódik az elméjében az elhangzotthoz, és csak akkor mondja ki, mikor elfogadhatónak véli.
Viszont abban a pillanatban, mikor Se Joonak feleltem a kérdésére, rájöttem, hogy ez az elméletem darabokra hullott. Mégiscsak lehetséges lenne gondolkozás nélkül kimondani azt, ami ott lebeg az elméd felszínén csak arra várva, hogy végre szabad lehessen? Vagy csak a hirtelen zavarodottság küldte ezt a választ a gyorsan egymást követő kérdésekre, amikkel Se Joo bombázott? Vagy olyan volt, mint a piros kalapács esete, hogy akaratlanul is irányította a fiú a beszélgetést és nem tehettem semmit sem, mert ezt a választ szülte meg a kérdései által alkotott bonyolult hálózat?
Akármi is volt az oka annak a hazugságnak, ami kicsúszott a számon, egyáltalán nem érdekelt. Ezt pedig meg akartam értetni a velem szemben álló, kissé hitetlenkedő fiúval, aki el is engedte a kezem, amint elhalt a hangom a felelet közben.
- Én… - akármennyire is voltam határozott elméletben, a gyakorlatban csúfos kudarcot vallottam. A hangom remegett és képtelen voltam valami értelmeset kinyögni. – Nem úgy… nem úgy értettem… Csak annyi mindent kérdeztél…
- Pont ezért, végre valahára kimondtad azt, ami a szívedben rejtőzik – vágott a szavamba lágyan egy mosollyal az arcán, ami a legszívszorítóbb volt mindközül, amit valaha is láttam. – Egész nap figyeltelek, hátha rácáfolsz arra, ami az éjszaka folyamán megfogalmazódott bennem. A táncterem előtt nem tudom, hogy előlem vagy Kyu Hyun elől menekültél be a folyosóról, de mindenesetre nem bírtál egyikünk szemébe sem nézni. Igyekeztél kerülni őt és velem lenni, igyekeztél úgy tenni, mintha a legkevésbé sem érdekelne, de folyton kiütközött az a hazugság, amivel magadat is áltatod. Féltékeny lettél, mikor megláttad Jung Heevel; érdekelt minden, amit megtudhattál róla, ezért figyeltél annyira arra, mikor az elutazásáról beszélt, hogy más már nem is érdekelt; a játékok közben teljesen kifordultál önmagadból, mikor találkozott a tekintetetek, és ezért is csókoltál meg, hogy enyhítsd azt a fájdalmat, ami a szívedet mardossa. Akárhányszor megpillantottad őt, csak vágyakozást láttam a szemedben, pontosan olyat, mint amivel régen engem néztél…
Rázott a hideg, és nem azért, mert olyan hűvös lett volna a helyiségben, hanem azért, mert olyan ijesztően pontosan látott mindent Se Joo velem kapcsolatban. Mindent észrevett, amit próbáltam elrejteni előle, bár úgy éreztem, hogy mégsem látja teljesen tisztán a dolgokat.
- Nem miatta csókoltalak meg odabent… - ebbe tudtam egyedül kapaszkodni, mert ezt nem éreztem teljesen felesleges szócséplésnek.
- Hát akkor miért? Nem tudtad megmondani korábban az okát, mert annyira tagadni akarod, hogy még saját magadat is becsapod ezáltal – barna szemei fáradtan és szánakozva néztek már megint rám. – Mi történt mielőtt megcsókoltál volna?
Nem akartam belemenni, nem akartam Se Joo szabályai szerint játszani, mégis olyan csábító volt egy olyan kérdésre felelni, amire megvan a válaszom.
- Rám estél, mert véletlenül magamra rántottalak és túl közel kerültünk egymáshoz… - mondtam, ahogy felrémlett bennem az emlék.
- És az előtt? – faggatózott tovább.
- Játszottuk azt a számolós játékot és veszítettem – ráztam értetlenül a fejem, nem értettem, hogy ez miért fontos.
- Miért veszítettél?
- Mert – erre már erősen meg kellett dolgoztatnom az agytekervényeimet, de aztán eszembe jutott. – Kyu Hyunnal egyszerre mondtuk a kilencet…
Valami már kezdett derengeni, aminek nem lett volna szabad – ami a kótyagos mámor közepette történt, és amit az esti ivászat során nagylelkűen töröltem az emlékezetemből. Egy kósza pillanat, egy ónix tekintet, ami az öröm egy apró lángocskáját gyújtotta a szívemben. A ridegségnek és érzéketlenségnek - amikre számítottam -, csak a hűlt helyére leltem, mert azok a sötét íriszek egészen kedvesen és gyengéden pillantottak végig rajtam. Annak ellenére, hogy éjszaka milyen gonoszságok hagyták el a számat, az ajka egy lágy mosolyra húzódott, mikor rám nézett. Ezt pedig képtelen voltam elviselni, mintha éles tőrt döftek volna a szívembe, és emiatt húztam le azt a pohár alkoholt abban a másodpercben…
Amint pedig ez tudatosult bennem, nem bírtam tovább két lábon megállni. Belekapaszkodva a mosdókagyló szélébe, rogytam le a földre és vetettem a hátam a csempézett falnak. A sportcipőm talpa a csempében akadozva csúszott ki alólam, miközben a lábaim elterültek a padlón. A kezeim az ölemben hevertek mozdulatlanul és a tekintetem vakon meredt a semmibe.
- Látom, végre megértetted – hallottam a halk hangot valahonnan távolról, és Se Joo leült velem szemben a fal mellett.
A fogaskerekek az agyamban szinte már csikorogtak a megterheléstől, hogy feldolgozhassam az előbbi információkat. Kyu Hyun miatt borultam ki a táncteremben… Kyu Hyun barátságos mosolya - ami talán nem is nekem szólt, hanem csak az önfeledt játék közben nem érdekelte, hogy egy olyan személyre pazarolja a mosolyát, aki meg sem érdemli azt – valamit elindított bennem, amit nem lett volna szabad, amitől szabadulni akartam.
Annyira nem akartam elfogadni, hogy Se Joonak igaza van, annyira küzdeni akartam ellene, mégis egyre gyengébbnek éreztem magam, egyre jobban elnyomott és maga alá temetett az a hullám, amit a fiú gerjesztett a szavaival.
Kyu Hyun miatt csókoltam meg őt. Se Joonak igaza van. Kyu Hyun miatt csókoltam meg őt. Se Joonak igaza van… Ezek a mondatok kergették egymást a fejemben, én pedig csak kapkodtam utánuk, hogy visszadugjam őket oda, ahol eredetileg is voltak - egy jó mély és sötét helyre, ahova soha többé nem nézek vissza. Mégsem voltam képes elrejteni őket, minduntalan kicsusszantak az ujjaim közül, azt sugallva, hogy már késő…
- Még ha tényleg köze is van neki ahhoz a csókhoz – kezdtem bele rekedten és meredten emeltem rá a tekintetem a fiúra, aki csendben üldögélt velem szemben, míg én próbáltam összeszedni magam. -; és ha mindennek, ami itt történt köztünk ő az oka; és ha te mindezt tudtad, akkor miért nem csináltál valamit? Miért nem állítottál le ahelyett, hogy belementél? Miért nem szóltál? Egyáltalán miért nem vagy rám dühös emiatt? Miért nem kiabálsz velem, hogy hogy tehettem ilyet veled? Miért vagy ilyen őrjítően nyugodt, miközben azt ecseteled, hogy szerinted egy másik fiút szeretek?!
A gondolatok, amik eddig még megfoghatatlanul lebegtek az agyam mélyén, most mindegyik olyan világossá és kézzelfoghatóvá vált. Ezt pedig nem állt szándékomban visszatartani, egyik kérdés követte a másikat, miközben egyre mérgesebb lettem, ahogy ráébredtem, hogy ha Se Joo mindezzel tisztában volt, akkor miért nem csinált valamit.
Se Joo hosszú másodpercekig nézett a szemembe, mintha várt volna valamire. Egy jelre, ami irányt mutat neki, hogy mit is mondjon. Már azt hittem, hogy meg sem szólal, mikor végre meghallottam a mély, búgó hangját, ami jóleső borzongásként futott végig az egész testemen.
- Mikor négy év után újra találkoztunk – merengett el a fiú a plafonra emelve a tekintetét, miközben én felhúztam a térdeimet és nekidöntöttem a homlokom, hátha így könnyebb lesz elviselnem a mondandójának a súlyát. -, csak annyiban reménykedtem, hogy meg tudsz nekem bocsátani azért, amit elkövettem ellened. Hogy egyedül hagytalak a legnagyobb szükségben és magányosan kellett szembenézned az előtted álló borzalmakkal. Azt akartam, ha ismét találkozunk, akkor egy olyan erős és magabiztos lányt lássak viszont, aki az árulásom ellenére is boldogan élte le a külön töltött éveket. De csalódnom kellett, mert pontosan azt a lányt kaptam vissza, akit egykor ott hagytam a kórházi ágyon. Emiatt pedig oly mértékű bűntudatom támadt, hogy még inkább harcoltam azért, hogy megbocsáss nekem. Enyhíteni akartam a szívemet szorongató jeges markon, mert anélkül képtelen lettem volna újra egyedül hagyni, hogy nem mosollyal az arcunkon válunk el egymástól.
Szünetet tartott, én pedig csodálkozva hallgattam őt. Nem értettem, hogy miért emleget fel egy olyan témát, amit már ezerszer átbeszéltünk, amit már ezerszer átrágtunk és lezártunk végül. Nem tudtam, hogy miért hozza fel már megint ezt a lerágott csontot. Mégsem szóltam közbe, mégsem szakítottam félbe.
- De minden józan érv ellenére közölted velem, hogy megbocsátasz, pedig nem érdemeltem volna meg. A legmerészebb álmaimban sem mertem volna gondolni, hogy ez megtörténhet – folytatta halkan és szinte megbabonázva. - Ennek hatására pedig valami megmozdult bennem. Olyan érzéseket tapasztaltam meg, mikor a szemedbe néztem, amit korábban még sosem éreztem. Elkezdtelek nőként látni, egy olyan nőként, akinek számos sebtől vérzik a szíve, én pedig azt tűztem ki célul, hogy ezeket a sebeket begyógyítom. Ezért segítettem a táncban, mert végre láttam benned hajlandóságot, hogy visszatalálj a régi álmaidhoz. Ezért erőltettem, hogy dönts a WoW szerződéséről, mert úgy éreztem, hogy készen állsz rá. Ezért is vittelek el a premierre, hogy ismét megérezd ennek a világnak a szépségét és az elkerülhetetlenül vele járó árnyoldalát is. Nem utolsó sorban pedig ezért ajánlottalak be Ji Heon rendezőnek a szerepre a klipben. Azt akartam, hogy újra az a lány légy, akinek megismertelek. Az a makacs, önfejű, szókimondó, vidám és gyönyörű lány, akiben annyi szeretet rejlik és tele van nagyratörő álmokkal.
A szavai nyomán a boldogság helyett, amit ennek a féltő gondoskodásnak kellett volna keltenie bennem, csak szomorúságot és lelkiismeret furdalást éreztem. Se Joo így próbált engem segíteni, és közben nekem ez fel sem tűnt. Mindezt pedig teljesen önzetlenül tette, nem várt cserébe semmiféle viszonzást, mint más emberek.
Meg sem mozdultam ültömben, mert nem akartam, hogy lássa, könnyeket csalt a szemembe, így továbbra is csendben hallgattam a történetét.
- Csakhogy túl későn vettem észre, túl későn láttam meg, hogy az a változás, amiről azt hittem, hogy nekem tulajdonítható, nem az én érdemem – most először hallottam ki a hangjából keserűséget, aminek következtében ujjaim belevájtak a karomba. – Azt hittem, lesz még időm, lesz még lehetőségem rá, hogy szép lassan megközelítselek és bevalljam neked azokat a féltve őrzött érzéseket, amik idő közben ébredtek bennem irántad. A valóság viszont úgy vágott arcon, amire nem számítottam. Azon az éjszakán a Hell’s Gate-ben, mikor megláttam, hogy Kyu Hyun és te egymás karjaiba kapaszkodva csókolóztok, rájöttem, hogy elkéstem. Ott volt a szemem előtt, mégsem döbbentem rá idejében, hogy már nem az a kislány vagy, aki szinte rajongással tekintett rám. Az a kislány felnőtt és már nem csak én léteztem a számára.
Egy remegős sóhajt hallottam Se Joo felől, amibe még én magam is belereszkettem. Nem volt semmi újdonság a történetben, hiszen ezt hallottam tőle, mikor visszatért Tokióból, mégis olyan volt, mintha egy olyan mesét hallgatnék, amiben már az első szótól kezdve tudom, hogy nem lesz happy end a vége. Holott akkor még reménnyel tekintettünk a jövőbe mindketten…
- De mikor láttam, hogy nem vagy biztos a Kyu Hyun iránti érzéseidben, mikor sírva borultál a nyakamba, hogy az első csókod nem tőlem kaptad, ismét fellángolt bennem a remény – egy bizonytalan, rövid és elhaló nevetést hallatott. – Tudtam, hogy itt a lehetőség, most vagy soha. Megragadtam a pillanatot, és elhangzott az az ominózus kérdés, hogy leszel-e a barátnőm. Reménykedtem benne, hogy egyből rávágod: igen!, de rá kellett ébredjek, hogy már nem bízol bennem. Nem bíztál bennem, a szavaimban és az érzéseimben sem. Nem hittél nekem, hogy tényleg szükségem van rád és kellesz nekem. Ehhez pedig semmi köze nem volt Kyu Hyunnak, ezt mind csak magamnak köszönhettem. Hiszen te évekig voltál belém szerelmes, de én úgy tettem, mintha nem tudnék róla, mert így volt számomra kényelmesebb. Én meg voltam olyan önhitt és beképzelt, hogy azt hittem, még mindig ugyanígy érzel irántam. Még azt is nemtörődöm módjára félresöpörtem, mikor bevallottad, hogy kedveled Kyu Hyunt, azt gondoltam, hogy mit számít neked ő, ha itt vagyok neked én. Csak idő kérdése és ismét szeretni fogsz. És itt követtem el a legnagyobb hibát…
Megfeszültem egész testemben, mikor kimondta ezt, sőt voltam olyan ostoba, hogy felemeltem a fejem és rápillantottam. Az arcán egy töprengő és mosolytalan kifejezés ült, amit ritkán láttam. Könyökét a térdén nyugtatta és a homlokát a tenyerével támasztotta.
Mire akar Se Joo ezzel az egésszel kilyukadni? Mi a célja az emlékek felelevenítésével? Mert ha az, hogy bűntudatot keltsen bennem, már az első mondatnál sikerrel járt…
- Figyelmen kívül hagytam azt a kapcsolatot, ami kialakult köztetek. Próbáltam bízni az ígéretedben, hogy elfelejted őt, hiszen végre egymásra találtunk és reméltem, hogy ez elég lesz hozzá. Persze, féltékeny voltam, de meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg Kyu Hyun is ugyanolyan érzéseket táplál irántad, mint te iránta. Ismerem őt lassan már öt éve, és egy percig sem néztem ki belőle, hogy érdeklődne irántad. Féltettelek tőle, mert tudtam, hogy az ő szerelmi élete abból áll, hogy ágyba viszi azt a lányt, akit csak megkíván, utána pedig soha többé nem találkozik vele. Féltem, hogy engedni fogsz a csábításnak és csak akkor jössz rá erre, mikor már túl késő lesz, és helyrehozhatatlan sebeket okoz neked – komoran megcsóválta a fejét és ráncok gyűltek a homlokára, ahogy összevonta a szemöldökét. Megbabonázva hallgattam Se Joo történetét, ami egyre jobban magával ragadott, mint egy szörnyű rémmese, aminél már csak az a kérdés, hogy mennyire szomorú befejezése lesz, mert az nem kérdés, hogy másképpen nem érhet véget. – Akkor értettem meg, hogy félreismertem Kyu Hyunt, mikor beszorultatok a liftbe és a karjában cipelt ki a felvonóból téged. Akkor láttam meg a szemében azt a törődést, amit még eddig soha egyetlen lány iránt sem tapasztaltam a részéről. Még egy hatalmas pofont kaptam az élettől, mire ráébredtem, hogy igenis sokat jelenthetsz Kyu Hyunnak és dőreség volt részemről azt feltételezni, hogy még mindig ugyanaz a playboy, mint akinek megismertem. Az emberek képesek a változásra, ez az, amit elfelejtettem mind vele, mind veled kapcsolatban.
Legszívesebben rávágtam volna, hogy egyáltalán nem ismerte félre Kyu Hyunt, mert még mindig ugyanolyan nőcsábász, mint ahogy ő azt gondolta, és ahogy az első találkozásunkkor én is leszűrtem. Meg akartam erősíteni minden egyes negatív véleménynyilvánítását a fiúról, mert ezt várnák el egy barátnőtől, ez lenne a normális. Mégsem voltam képes megszólalni. Egyszerűen leragadtam annál, amiket Se Joo Kyu Hyunról mesélt, és amikben mindig is reménykedtem – akárhogy fáj is beismernem -, hogy igaz. Nem azért, mert szerelmes lennék a fiúba, ahogy Se Joo azt állítja, hanem, mert így nem érezném magam egy játékszernek, akit kénye-kedve szerint rángat zsinóron. Csupán reméltem, hogy nem ismertem annyira félre Kyu Hyunt, nem dőltem be naivan a színészkedésének, hogy legalább egy szemernyi érzelem megbújik a cselekedetei mögött…
- Amint pedig rájöttem, hogy mindketten valamilyen szinten komolyak vagytok a másikkal, megijedtem – Se Joo lehunyta a szemét, mintha egy rossz emlék jutott volna eszébe. – Megijedtem, hogy csak idő kérdése és el foglak veszíteni. Elkezdtem azon gondolkozni, mivel tudnám megakadályozni, hogy egyre messzebbre sodródj tőlem. A születésnapom pedig pont kapóra jött, egy randi, ahol végre csak ketten vagyunk. Ahol végre megmutathatjuk, hogy egy pár vagyunk, ahol végre azt éreztem, csak az enyém vagy. Egy pillanatra elfelejtkeztem arról, milyen veszély fenyegeti a kapcsolatunkat és egy estére olyanok voltunk, mint bármelyik normális, randizó pár. El sem hiszed, milyen boldoggá tettél azon az estén! Az érzelmeim túlcsordultak egy pillanat alatt és azt kívántam, bár megállna az idő, bár tovább élvezhetném azokat a perceket veled. Ha akkor megkérsz, hogy hagyjam ott a bandát, lépjek ki a cégtől, hogy igazán együtt lehessünk, habozás nélkül igent mondtam volna. – nagyokat pislogva, megrökönyödve néztem a fiúra. Hatalmas gombóc gyűlt a torkomba, megnehezítve a nyelést és elpirulva kaptam el róla a pillantásom. Amiket mondott, ahogy mondta őket, pont olyan, mintha… - Észre sem vettem, de beléd szerettem.
A szívem olyan hevesen vert, hogy félő volt Se Joo is meghallja a szűk, kis helyiségben. Elnyílt szájjal néztem ismét a fiúra, aki kimondta azt a szót, amire évekig áhítoztam, amire évekig vágytam. Bármit megadtam volna régebben ezekért a szavakért, a világ legboldogabb embere lettem volna, ha ezt korábban hallhatom. Mindig úgy képzeltem, hogy ha elhangzik ez a szó, akkor Se Joo nyakába borulok és én is bevallom neki a szerelmemet, majd boldogan élünk, míg meg nem halunk – egy kis túlzással élve. Mégsem… Mégsem boldogság volt az első érzelem, ami hatalmába kerítette a szívem. Hanem kényelmetlenül feszengtem a szavak súlya alatt, amiket Se Joo a vállamra helyezett. Legszívesebben itt megakasztottam volna a történetben, elismételtem volna az érzéseim bizonyítékául szolgáló „szeretlek” szót, de mégsem voltam rá képes. Valahol mélyen elhaltak a hangok és csak némán bámultam a fiúra, aki régen olyan kedves volt a szívemnek…
- Mikor pedig felfogtam, hogy beleszerettem abba a lányba, aki mindig mellettem volt és mégsem vettem észre, a félelmeim még tovább növekedtek – nem engem nézett, miközben beszélt. Talán félt a szemembe nézni, mert rettegett attól, hogy milyen érzéseket lát majd megjelenni az arcomon a kitárulkozása nyomán? – A szerelem érzése nem a várt örömöt hozta magával, hanem a jeges félelmet és vágyat, hogy magam mellett tarthassalak. Betegesen rettegtem attól, hogy elhagysz, ezért nem átállottam kihasználni a sajnálatodat és hatni a lelkiismeretedre. Mikor csak megemlítettem Kyu Hyunt, akkor éreztem igazán, hogy mellettem vagy. Amikor megígérted, hogy elfelejted őt, hogy kitörlöd őt a szívedből, akkor próbáltam bízni benned és a szavaidban. Ebbe kapaszkodtam, hogy ne rántson magával a sötétség éjszakánként és reméltem, hogy az ígéreted egy nap igazzá válik.
Mintha csak a saját gondolataimat hallottam volna visszhangzani Se Joo szájából. Én is mindig abban reménykedtem, hogy végre el tudom felejteni Kyu Hyunt, hogy teljes szívemmel állhatok majd büszkén Se Joo oldalán. De ez az ígéret akárhogy próbálkoztam is, beteljesítetlen maradt egészen mostanáig.
- És azért, hogy ez az ígéret igazzá váljon, mindent meg akartam tenni, ami csak tőlem telt. Ezért az ígéretért mindent kockáztattam, amim csak volt. Szembeszálltam az apáddal, hogy megvédjem a kapcsolatunkat, még ha ez azzal is jár, hogy kirúg az ügynökségtől. Nem akartam a célegyenesben elbukni és csak abban bízhattam, hogy te is ugyanígy vélekedsz erről. Amikor pedig elmondtad, hogy kiálltál értünk az apáddal szemben, a legvadabb álmaim váltak valóra. Úgy éreztem, ha képes voltál vele megküzdeni, akkor Kyu Hyun már csak egy kis akadályt jelenthet! – vett egy mély levegőt és egy bánatos mosollyal jutalmazta a lámpa körül keringő rovart, ami az életével játszott a forró égőt kerülgetve. - Itt bíztam el megint magam, itt ringattam megint magam hamis tévképzetekbe, hogy nem lehet nagyobb nehézsége a kapcsolatunknak, mint az édesapád. A fotózáson döbbentem rá, mekkorát tévedtem…
Ahogy eszembe jutottak azok a zavarbeejtő percek, amiket Kyu Hyunnal töltöttem a kanapén, miközben azt kellett elhitetnem mindenkivel körülöttünk, hogy nem létezik nála a szívemnek kedvesebb személy, nem lepett meg, hogy Se Jooban ilyen mély nyomokat hagyott a jelenet. Utána úgy szégyelltem magam, hogy nem voltam képes a szemébe nézni…
- A tévedésem pedig a kapcsolatunk rovására ment – jelentette ki keményen. – Rettentő féltékeny lettem, elborították az agyam a fotózás jelenetei, amiktől igyekeztem megszabadulni, de minduntalan visszatértek. Az érzéseid sokkal erősebbek voltak Kyu Hyun iránt, mint gondoltam volna. Ahogy láttam, hogy hogyan nézel rá, milyen vagy a jelenlétében és hogyan viselkedsz vele, egyre inkább elbizonytalanodtam. Alábecsültem a köteléket, ami összeköt titeket és gyengének éreztem magam hozzá, hogy elszakítsam. Az ígéreteid csupán üres szavaknak és locsogásnak tűntek hirtelen. Talán ezért véltem úgy, hogy ha nem is teljes szívvel állsz mellettem, legalább fizikailag hadd érezzelek. Reméltem, hogy a fizikai kontaktus elég lesz ahhoz, hogy elhalványítsam Kyu Hyun emlékét. Azt akartam, hogy felejtsd el az érintését és az illatát. Minden nyomot, amit hagyott rajtad, a földdel akartam egyenlővé tenni és el akartam törölni.
Emlékeztem arra a csókra az öltözőben, és ahogy Se Joo hozzáadta a maga részét a történetből, megértettem, hogy miért volt akkor olyan durva, miért éreztem rajta a félelmet, hogy elveszít. Nem csak képzelődtem, tényleg ez járt a fejében… Elfacsarodott a szívem, hogy még annál is nagyobb fájdalmat okoztam neki, mint amit elképzelni mertem. Sokkal nagyobb sebeket ejtettem rajta, mint azt hittem…
- Reméltem, hogy elértem a célom, reméltem, hogy legalább egy kis időre elfelejtkeztél Kyu Hyunról, és felébresztettem benned azokat a pillanatokat, mikor régen azt állítottad, szerelmes vagy belém. A nyugtalanság szüntelen vendégemmé vált, mint egy kéretlen útitárs. Csak abban tudtam bízni, hogy igazad lesz és az idő megoldja a problémánkat. Gondoltam, ha kapsz még időt, ahogy kérted, akkor túl leszel az érzéseiden, amiket Kyu Hyun iránt táplálsz. Nevezd barátságnak, vonzalomnak, kedvelésnek vagy akárminek, ami jólesik, de reméltem, hogy elmúlik!
Ha nem is a szavaiból, ha nem is a csöppnyi kétségbeesésből a hangjában, de most először láttam át a páncélján. Az a szenvedés, amin miattam keresztülment, ott lebegett kettőnk között és éreztem – tudtam -, hogy nem segíthetek rajta. Egy belső hang azt súgta – még ha a gyomrom borsónyi méretűre is zsugorodott, mikor megértettem -, hogy már késő. Nem véletlenül nyílt meg ennyire, nem véletlenül mondott el mindent, amit eddig eltitkolt előlem. Se Joo valamit már elhatározott, ami elől legszívesebben elmenekültem volna, csak hogy ne kelljen hallanom…
- De tegnap este… tegnap este, aminek a fültanúja voltam, az volt az utolsó csepp a pohárban – hajtotta le a fejét, és így nem láthattam a kifejezést, ami megjelent az arcán. Talán jobb is így… - Nem a csók zavart, ami történt kettőtök között. Meglepett, hogy egyáltalán ilyen sokáig tartott, míg megtörtént. Nem. Nem ez fájt igazán. Hanem az, hogy neked mennyire fájt Kyu Hyun szenvtelensége a csókot illetően. Ez a fájdalom mondatott veled olyan dolgokat, amiket egy percig sem gondoltál komolyan. Ez a fájdalom késztetett arra, hogy ellökd magadtól őt, de már késő volt.
Felemelte a fejét, hogy végre a szemembe nézhessen. A feltételezésem alaptalannak bizonyult, mert Se Joo szemei szárazak voltak és ridegek. Nem gyengült el, nem érzékenyült el. De mégis tudtam, hogy az egész csak átverés. Túl jól ismertem már ahhoz, hogy ne lássak át rajta. Ez a keménység, amivel áltatni akart engem, csak egy álca volt, hogy elrejtse előlem az igazi érzéseit…
- És hogy végre válaszoljak is a kérdéseidre: hogy miért nem csináltam semmit, ha tudtam, hogy mi történt kettőtök között? – tette fel a kérdést, de máris folytatta a megválaszolásával. – Mert akkor és ott ráébredtem, hogy felesleges volt minden tettem, minden próbálkozásom, mert mikor megláttalak az Akadémia színpadán, már akkor valaki más volt a szívedben. Már akkor meg kellett volna értenem, szemet kellett volna szúrnia, hogy az a szoros ölelés, ami kettőtök között történt a fellépésed után, nem barátság volt. De nem akartam meglátni, nem akartam megérteni, pontosan úgy, ahogy te sem. Mindaddig hittem neked, bíztam benned, míg tagadtál mindent Kyu Hyunnal kapcsolatban, mert ez nekem is erőt adott. Mert addig is melletted maradhattam.
Kezdett zsongani a fejem a sok információtól, feltételezéstől, amit Se Joo a nyakamba zúdított. Merthogy ezek csakis feltételezések, amiket ő igaznak vél, de én tudom, hogy nem azok. Nem lehetnek igazak…
- Ami pedig a mai csókot illeti – ezúttal zavarba jött és hitetlenkedve rázta meg a fejét. - Bocsánatot kell érte kérjek.
Ennél a pillanatnál már végképp kicsapta nálam a biztosítékot. Még ő kér elnézést tőlem?! Itt jutottam el arra a pontra, hogy nem hallgatom tovább és közbeszólok, de megelőzött. Valószínűleg látta rajtam, hogy félbe akarom szakítani, így nem hagyott rá időt.
- Már mindent tudtam. Tudtam, hogy nem szeretsz, tudtam, hogy valaki sokkal fontosabb számodra, mint én, mégsem volt elég erőm ellenállni neked – nagyokat pislogtam, mikor eszembe jutott az a tépelődő kifejezés az arcán, és a habozás, ami minden mozdulatát átitatta, mielőtt megcsókoltam volna. – A te szavaiddal élve, belementem a játékba, de számomra ez az utolsó reményvesztett próbálkozásom volt, hogy engedtem a kísértésnek, hátha megváltozik valami. Mert legalább a csókjaink során azt éreztem, hogy az enyém vagy. Emiatt a kínzó vágy miatt majdnem olyasmire vetemedtem, amit soha nem bocsátottam volna meg magamnak. Ha kihasználom a helyzet adta lehetőséget, örökre megutáltam volna magam és képtelen lettem volna a szemedbe nézni.
Nem tudtam mit mondani. Az én hibám volt, hogy ilyen helyzetbe hoztam őt, és még csak nem is tudtam róla! A nagy igyekezetemben, hogy elfelejtsem Kyu Hyunt, észre sem vettem, hogy ezzel mennyit ártok annak a fiúnak, aki ezt egyáltalán nem érdemelte meg.
- Az utolsó kérdésed pedig az volt, hogy miért vagyok ilyen nyugodt – folytatta a fiú, mintha mi sem történt volna, mintha csak azt tárgyalnánk, hogy bélszín vagy hátszín legyen-e vacsorára. – Semmi értelme tovább küzdenem, mikor értelmetlen. Ha tudod, hogy mindent megtettél, ami tőled telt; ha minden lehetőséget megragadtál; ha erődön felül harcoltál azért, ami akartál, akkor nincs miért bánkódnod az eredmény felett. Én pedig úgy érzem, nem ültem tétlenül, de nem látom, mit tehetnék még azért, hogy együtt maradhassunk. Megértettem végre, hogy veszítettem…
Amint az utolsó szava is elhalt, amint lecsengett az utolsó hang is, akkor megértettem minden elhangzott mondatot, minden kimondatlan szót, amit Se Joo képtelen volt megfogalmazni. Hideg zuhanyként ért, hogy mit akart kihozni ebből az egészből, és elkerekedett szemekkel néztem a fiú csokibarna íriszeibe, amikben részvét és együttérzés csillogott.
- Azt… azt akarod mondani – a sok hallgatás után a hangom kissé berekedt, úgy beszéltem, mintha egy haldokló ágya mellett ülnénk és félő volna, hogy egy hangos szóra felébred. -, hogy végeztél? Hogy vége van?
- Nem tudom ezt tovább csinálni, Ha Na – beleharapott az ajkába és úgy éreztem, hogy az az ezer tonnás súly, ami rám nehezedett eddig, most már szinte összenyom. – És nincs is értelme.
- De… - az ujjaim ökölbe zártam, hogy enyhítsek a remegésükön, de csak ekkor tűnt fel, hogy egész testemben remegek, nem csak a kezeim. – De azt mondtad, szeretsz…
Próbáltam belekapaszkodni azokba a vékony szálakba, amiket Se Joo útközben maga mögé szórt, hogy követni tudjam.
- De az én szerelmem nem elég kettőnknek. Nem kérheted tőlem azt, hogy melletted legyek, ha nem érzel irántam ugyanígy – rázta meg a fejét és a falnak támaszkodva lassan feltornászta magát álló helyzetbe.
Követtem a példáját, de olyan hirtelen álltam fel, hogy majdnem orra is buktam. Egyedül Se Joo keze, ami megragadta a karom, mentett meg attól, hogy nekiessek az ajtónak. El akart engedni, de mielőtt észbe kaptam volna, már meg is ragadtam a kezét, majd erősen megszorítottam.
- Tíz évet vártam arra, hogy a barátnőd lehessek, és tudod milyen boldog voltam, mikor végre megkérdeztél?! – mintha rimánkodtam volna a fiúnak, hogy értse meg, mit akarok mondani. – Az első csókunkról rengetegszer álmodoztam, de még jobb volt, mint ahogy elképzeltem! Te vagy az a fiú, akire éveken keresztül vágytam!
- Tíz év hosszú idő, és erről mindketten megfeledkeztünk – nem rázta le a kezem, de éreztem, hogy küzd a mozdulat ellen. – Én későn jöttem rá, hogy mit érzek és ennek megfelelően későn is léptem. Te pedig csak egy régi álmod beteljesülését láttad bennem, hogy megkaptad végre azt, ami után mindig is vágyakoztál. Azóta folyamatosan azért küzdesz, hogy fenntartsd azt a látszatot, hogy engem akarsz, mert félsz az ismeretlentől.
- Miről beszélsz? – az agyam a korábbi magas fordulatszám helyett, most csak döcögött és ezért nem értettem, hogy miről beszél. Még hogy fenntartok valamiféle látszatot? És mégis milyen ismeretlentől félek?
- Félsz attól, hogy Kyu Hyun nem ugyanazt érzi, mint te és ezért inkább belém kapaszkodsz, minthogy végre élni kezdj – vágta az arcomba és durván kitépte a kezét az enyémből. – Annyi mindent mondtam, amiből már réges-rég meg kellett volna értened...
Se Joo megviselten nézett le rám, ami ahelyett, hogy leállásra, épp ellenkezőleg, még inkább arra késztetett, hogy harcoljak a szakítás ellen.
- Nem… n-nem tudnál e-egy kicsit várni m-még? – remegett az ajkam, így megfeszítettem az állkapcsom, hátha ez segít a dadogásom mellett megértetni vele a mondandómat.
- Ha eddig nem történt változás, ezután sem fog – rázta meg a fejét lemondóan. – Hadd kérdezzek valamit és gondold át jól, mielőtt válaszolsz!
Csak bólintottam egyet megszeppenve és reméltem, hogy ez az egy pici kérdés segíteni fog megoldani a helyzetet.
- Miért nem mondtad el egyszer sem Kyu Hyunnak, hogy együtt vagyunk, mikor lett volna rá lehetőséged? – mereven nézett rám Se Joo, és úgy éreztem, hogy a tekintete röntgensugarak módjára vizsgál.
De mégis miért ilyen érdekes ez? Nem értettem, hogy ezzel a kérdéssel hova akar kilyukadni, mert ez sem neki, sem nekem nem volt segítségemre. Így kissé értetlenül fogalmaztam meg a választ.
- Mert megkértél, hogy ne mondjam el senkinek sem. Főleg ne Kyu Hyunnak, mert neki te magad akarod.
- Ha igazán szerettél volna, ha igazán együtt akartál volna velem lenni, akkor nem érdekelt volna, hogy mit mondtam. Annak érdekében, hogy ne legyen több félreértés közöttünk, az lett volna a legcélravezetőbb, ha elmondod neki – magyarázta úgy nekem, mintha egy igazán bonyolult táncmozdulatot próbálna velem megértetni. – Mégsem tetted. Miért? Mi akadályozott meg ebben?
Ebben igaza volt Se Joonak. Annyiszor felmerült bennem, hogy az lenne a legegyszerűbb, ha mindent kiböknék végre Kyu Hyunnak és akkor megoldódna a problémánk a fiúval. Nem lenne több magyarázkodás, nem lenne több veszekedés és nem okoznék neki többször feleslegesen fájdalmat azzal, hogy olyat lát, amit nem kellene. És mégsem tettem meg, ahogy Se Joo is mondta.
- Mitől féltél? – olyan lágy és selymes hangon kérdezte, hogy akaratlanul is utat tört valami magának az agyam egy eldugott, sötét zugából.
- Hogy elveszítem őt… - amint kicsúszott a számon, olyan erősen haraptam bele az ajkamba, hogy éreztem, kiserken a vérem. De Se Joo még csak meg sem lepődött, meg sem döbbent. Nem lett dühös és mérges sem, ahogy meghallotta az igazságot. Ez a rövid, fél mondat pedig rávilágított a saját ostobaságomra, amiről eddig nem akartam tudomást venni.
- Ha magadtól képtelen vagy rájönni, mit érzel, akkor felnyitom a szemed én magam – vetett rám egy rövid és borús mosolyt, és ekkor értettem meg, hogy bármit teszek, bármit mondok, már nem tudok változtatni Se Joo döntésén. Ő már elfogadta azt, hogy vége van és csak azért volt még mindig velem, hogy ugyanezt elérje nálam is. Ő már elengedte a kezem, de én még mindig belecsimpaszkodtam minden erőmmel. – Szeretlek.
Ez a szó úgy hatott rám, mintha gyomorszájon vágott volna. Az a kedves pillantás; az a lágy mosoly, ami most csöpögött a gyötrelemtől, amit féltő gondoskodással próbált elnyomni a szája sarkában, mind csak erősítették azt a fájdalmat, ami a mellkasomban egyre jobban összepréselte a szívem. Nem akartam tovább nézni ezt az arcot, ami nekem köszönhette azt a sok kínt, amit ki kellett állnia.
- Szeretlek, és ez egy jó ideig biztos nem fog változni – suttogta halkan, a padlóra lesütött szemmel. – Talán ez a büntetésem azért, mert olyan sokáig várattalak és úgy tettem, mintha nem ismerném a szíved, ahelyett, hogy szembenéztem volna veled.
- Ne mondj ilyeneket! – ráztam meg a fejem és nem tehettem ellene, de az önmarcangoló szavai miatt könnyek szöktek a szemembe. Közvetlenül elé léptem, majd az ujjamat az álla alá téve felemeltem kissé a fejét, hogy a szemembe nézhessen. – Te vagy a legjobb dolog, ami valaha is történt velem!
Amióta csak belebotlottam a fiúba az ügynökség falain belül, olyan helyet foglalt el a szívemben, amit csak kevesen mondhattak el magukról. Egyszerre volt az egyik legjobb barátom és az, akibe szerelmes voltam. Olyan sok időt töltöttünk együtt, hogy megtanultam együtt élni azzal a sajgással a mellkasomban, ami az elfojtott érzelmeimmel járt és mindent elrejtettem a mosolyom mögé, mikor együtt voltunk. Akkoriban azt hittem, olyan jól végzem a dolgom, hogy Se Joonak fogalma sincs arról, hogy jóval többet jelent számomra, mint egy barát…
A sok-sok év alatt megismertük egymást és azt hittem, hogy szinte már olvasni tudok Se Joo gondolatai között, tudom, hogy mit rejt egy-egy rezdülése, mikor még szóra sem nyitotta a száját. És úgy éreztem, hogy ő is így van ezzel. Akkoriban minden egyes perc, amit külön kellett töltenünk, minden egyes nap, mikor nem láthattam, kínszenvedés volt számomra. Hiányzott a hangja, az illata, a látványa és a kedves mosolya. Nem volt több kívánságom, minthogy láthassam őt és találkozhassak vele. Folyton csak körülötte keringtek a gondolataim, hogy mit csinál, jól van-e, eszik-e eleget esetleg gondol-e rám. Néha elengedtem a fantáziámat és azt képzeltem, hogy kéz a kézben sétálunk az utcán és egy párt alkotunk. Mikor az iskolában arról kérdeztek, hogy melyik fiú tetszik, csendben maradtam és a szemeim előtt egy csokibarna szempár tűnt fel, ahogy mosolyra fakadnak, mikor találkozik a tekintetünk.
Nem tudom, hogy meddig bírtam volna fenntartani ezt a cukormázas álomvilágot. Nem tudom, meddig lettem volna képes elviselni, hogy csak a háttérben húzódok meg, miközben a távolból figyelem azt a fiút, akit szeretek. Nem tudom, meddig lett volna erőm távol tartani magam tőle és megjátszani magam előtte. Nem tudom, hogy valaha is lett volna elég bátorságom ahhoz, hogy felfedjem előtte azt, amit a szívem mélyén rejtegettem a legnagyobb titokban. Vajon az árnyékok között megbújva éltem volna le az életem, azután a férfi után vágyakozva, akiről úgy gondoltam soha nem lehet az enyém?
Talán… vagy talán nem. Soha nem fogom megtudni ezekre a kérdésekre a választ, mert ezek a talányok értelmüket vesztették, mikor megtörtént a baleset. Akkor az a cukormázas álomvilág ripityára tört. Mikor körülöttem minden darabokra hullott, az édesanyám meghalt, az apám elhidegült tőlem, a bátyám távol maradt, a barátaim elhagytak és a szerelmem lemondott rólam…
Ezután haraggal a szívemben éltem. Gyűlölni akartam Se Joot, aki elhagyott. Gyűlölni akartam azt a fiút, aki oly könnyedén hátrahagyott, mikor a legnagyobb szükségem volt rá. A haraggal pedig távol tartottam magam azoktól a gyengéd érzésektől, amik régen oly erősek és megingathatatlanok voltak. Azzal, hogy a szerelmem mellé gyűlölet költözött, egy szemernyit sem lett könnyebb az életem, mert annak ellenére, hogy meg akartam szabadulni minden hozzá fűződő emlékemtől, mégsem tudtam elfelejteni. Mert akárhogy is próbálkoztam, nem létezett számomra más fiú rajta kívül. Egészen addig, míg bele nem botlottam Kyu Hyunba az Akadémián aznap éjszaka.
Kyu Hyun hatására valahogy az emlékeim, amik addig olyan sok fájdalmat okoztak, kevésbé voltak gyötrőek. Elérte, hogy az elnyomott és ezernyi védfal mögé rejtett énem újra a felszínre törjön, pedig még csak nem is küzdött érte. És ez a változás azzal járt, hogy szép lassan elfelejtettem a gyűlöletem, mielőtt még észrevettem volna. Képtelen voltam tovább együtt élni ezzel a sötét és mélységesen undok érzéssel a szívemben, így, ahogy Se Joo is mondta, megbocsátottam neki. Ez a megbocsátás pedig olyan volt, mintha egy hatalmas tehertől szabadultam volna meg. Még az indok sem igazán érdekelt, mikor bevallotta nekem, miért hagyott el, egyszerűen nem tűnt már fontosnak. Ismét szabadnak éreztem magam és boldognak, mint egy madár, aki évek óta most először terjeszti ki szárnyait az égen, miután kiengedték a börtönéből.
Ahogy viszont a gyűlölettől megszabadultam, még mindig ott lappangott a szerelem érzése a szívemben. A szerelemé, ami ugyan megporosodott kissé, de még mindig ott égett egy határozott lánggal bennem, ami csak arra várt, hogy ismét életre keljen. Ez az aprócska láng gyulladt fel ismét, mikor Se Joo megkért, hogy legyek a barátnője. Ez a láng kelt életre, mikor végre az ajkaink egymásba forrtak az első csókunk alkalmával. Az a gyengéd ölelés, szép szavak és meleg tekintet élesztette újjá, mikor már majdnem kialudni látszott.
De talán ez volt a probléma: hogy már kialudni látszott ez a láng, mire újra oxigénhez jutott. Képtelen voltam csakis Se Joora figyelni, képtelen voltam egyedül felé fordítani a tekintetem. A szemeim folyton egy másik sötét pillantást kerestek, amibe beleremegett a szívem. Igaza volt Se Joonak – ismertem már el sokadjára magamban. Ha nekem meg is fakultak az érzékeim és már nem is olvastam olyan jól a fiúban, ő mit sem veszített ezen a téren az idő múlásával. Még mindig ugyanolyan jól tudta, mit gondolok, mit érzek… és mikor hazudok.
Ő meglátta azt, amit én nem. Megváltoztam. Már nem az a kislány voltam, aki gyerekes rajongással tekintett rá. Megláttam a hibáit és a gyengeségeit, nem hittem el minden egyes szavát és nem féltetlen odaadással álltam mellette. Akármit is mondtam vagy gondoltam, már nem bíztam meg benne teljesen. Féltem, hogy megint elhagy, féltem, hogy mikor odaadom neki mindenem, ő akkor fog ismét cserbenhagyni.
Szerettem őt még mindig. Szerettem vele lenni, szerettem a mély hangját, a bársonyos illatát, a meleg mosolyát és egy kezemen meg tudtam volna számolni, hogy ki az, aki van olyan helyes és szexi, mint ő. De már nem volt bennem az az izgalom és bizsergető érzés, mikor együtt voltunk vagy találkoztunk. Nem szárnyaltak őrülten pillangók a gyomromban, mikor a közelemben volt, csak bágyadtan repkedtek. Nem hiányzott, mikor nem láthattam, nem rá gondoltam elsőként, mikor valami történt velem és el akartam valakinek mondani.
Szerettem őt, igen.
De már nem szerelemmel.
Már régóta nem voltam szerelmes Se Jooba…
Meglehet azóta, hogy aznap egyedül hagyott a kórházban. Akkor megtört bennem valami, és már csak a szerelem árnyéka maradt meg a szívemben, amit később összetévesztettem a régi érzéseimmel. Mindenáron azon voltam, hogy ezt a törékeny és halovány érzést a szerelem cetlivel felcímkézett zsákba gyömöszöljem be, mert az illett bele abba a tündérmesébe, amire annyira vágytam. De ez a zsák egyre jobban feszült, ahogy ész érvekkel próbáltam irányítani az érzéseimet. Végül pedig megadta magát és darabokra szakadt…
Talán Se Joo lemondása kellett ahhoz, hogy végre megértsem? Talán látnom kellett azt a fájdalmat, amit okoztam neki, hogy eljusson a tudatomig az, ami ellen foggal-körömmel harcoltam? Vagy egyszerűen csak most jött el az ideje annak, hogy ez megtörténjen? Most, mikor már túl késő volt. Akárcsak Se Joo, én is későn ismertem fel a hibáimat, mikor már sehogy sem lehetett segíteni…
De attól, hogy már nem voltam szerelmes többé Se Jooba, nem lett kevésbé fontos számomra. Nem. Ugyanolyan kedves maradt a szívemnek, mint mindig is, és nem hagyhattam, hogy önmagát okolja bármiért is. Mert ha itt valaki hibázott, akkor az én voltam. Én nem vettem idejében észre a jeleket, én nem akartam hallgatni senkire sem, és én csuktam be a szemem, mielőtt megláttam volna valami olyasmit, ami nem tetszett volna. Én döntöttem úgy, hogy vakon élem az életem, ezzel pedig oly sokat ártottam a körülöttem lévőknek. Így egy pillanatig sem voltam képes hallgatni Se Joo önvádaskodását, hogy bármiért is felelős lenne és meg akartam értetni vele, hogy mennyit is jelent számomra valójában.
- Ha tíz évvel ezelőtt nem sétálok be kíváncsiságtól fűtve a fiú mosdóba, akkor soha nem találkozunk – reszketeg hangom alatt ijedt mosolyra görbült a szám az emléktől. – Soha nem ismerek meg egy odaadó, gondoskodó, melegszívű, vicces és kedves srácot. Nem ismerem meg a barátságod adta törődést, nem találok rá újra az álmaimra, miután minden darabokra hullott. Nem ismerek meg általad olyan embereket, akikhez a mai napig szoros barátság fűz. Olyan hatással voltál rám és az életemre, hogy azt nem tudom szavakkal kifejezni! Ha fel kellene sorolnom, hogy mennyi mindenért hálás vagyok, akkor itt ülnénk naphosszat és még csak az elején járnék a listának – éreztem, hogy ismét könnyek lepik el a szemem és nagyokat pislogtam, hogy ne kapjon síráson a fiú. – Azt kívánom, bár másképp alakultak volna a dolgok, bár akkor találtunk volna egymásra, mikor mindketten csak a másikat láttuk. Azt kívánom, bár úgy tudnálak szeretni, mint te engem! Bár viszonozni tudnám azt a sok mindent, amit tőled kaptam! És annyira fáj… fáj, hogy mégsem vagyok rá képes! De egy valamiben biztos vagyok, még ha ezernyi kérdés is zsong most a fejemben az eddig cáfolhatatlannak vélt dolgokat illetően. Ha egyszer megkérdezik tőlem, hogy ki volt az első szerelmem, ki volt az, aki életemben először megdobogtatta a szívem, akkor büszkén és magabiztosan fogom mondani, hogy nem más, mint Kim Se Joo. Kim Se Joo, akit a találkozásunk első pillanatától kezdve szerettem. Ezt pedig soha, de soha nem fogják elvenni se tőlem, se tőled!
Alig tudtam befejezni a mondatot, mert a szavaim majdnem sírásba fulladtak, de a sírás helyett valami más fojtotta belém a szót. Se Joo tenyerei egy gyors mozdulattal az arcomra siklottak és erősen nekinyomta a száját az enyémnek. A gyomrom fájdalmas görcsbe rándult, mert annyira vágytam rá, hogy ez a pillanat örökké tartson, de tudtam, hogy helytelen, amit teszünk. Megdöbbenve konstatáltam, hogy az első eset volt, mikor úgy éreztem, hogy nem helyes, ha Se Joot csókolom; nem helyes, hogy engedek neki.
Mégis… ebben az egy érintésben benne volt Se Joo minden bánata, elkeseredettsége, szomorúsága, amit eddig próbált megfékezni. Éreztem, hogy egy nedves csepp hullik az arcomra, mire az eddig visszatartott könnyeim szabad utat kaptak a felszínre, hogy az elválás fájdalma felett érzett veszteségünk könnyek formájában egyesüljön.
Egy végtelennek tűnő másodperc után elváltak ajkaink, és lehunyt szemhéjakkal álltunk, egymásnak támasztott homlokkal. A sírás egyre jobban kerülgetett, de nem akartam Se Joonak még nehezebbé tenni a szakítást.
- Mondd, hogy szeretsz, és maradok! – reszelős és tompa hangjára elszorult a torkom. - Mondd, hogy szeretsz, és megbocsátok mindent! Mondd, hogy szeretsz, és soha többé nem hagylak el!
Alig bírtam visszafogni magam, hogy ne szólaljak meg. Ez volt az utolsó elkeseredett próbálkozása Se Joonak, hogy meggondoljam magam. Nem volt még soha ilyen nehéz megállnom, hogy csukva tartsam a számat. Annyira arra vágytam, hogy kimondhassam azokat a szavakat, amiket vár tőlem, mert tudtam, hogy azzal örömet okoznék neki. Egy rövidéletű, hullócsillagszerű örömet…
De a szívem mélyén tudtam, hogy mindezt csak azért tettem volna, mert könnyíteni akartam a lelkiismeretemen. Olyan szörnyen nehezemre esett belenézni azokba a csokibarna szemekbe, ami annyi szép emléket hordozott magában, és látni azt, hogy csak keserűség maradt bennük.
Most az egyszer viszont nem akartam önző lenni, most az egyszer végre nem csak magamra akartam gondolni. Félresöpörtem minden fájdalmamat, kétségbeesésemet, amit Se Joo elvesztése keltett bennem, még ha ez azzal is járt, hogy a könnyek megállíthatatlanul folytak csukott szemhéjam alól. Azzal az ostoba gondolattal vigasztaltam magam, hogy ha végre elengedjük egymást, akkor boldogabb lesz – még ha ezt most oly nehéz is volt elképzelnem. Ha nem láncolom magamhoz, akkor megtalálhatja a módját, hogy szép lassan elfelejtsen…
Végül bele kellett harapnom ismét az alsó ajkamba, hogy még csak meg se nyikkanhassak. A friss sebből a vér íze szétterjedt a számban, ami adott annyi lélekjelenlétet, hogy miközben Se Joo egy hangos és borzongós sóhaj közepette ellépett előlem, majd ahogy az ujjai lassan és gyengéden lekúsztak az arcomról, nem nyitottam ki a szemem. Mert tudtam, hogy képtelen lettem volna másként elengedni őt. Ha látom elsétálni, biztos voltam benne, hogy megragadtam volna a kezét, hogy visszatartsam, ez pedig nem történhetett meg.
Ezután egy lassú lépés következett.
Majd még egy.
Elképzeltem, ahogy a kezét a kilincsre csúsztatja és küzdve saját magával, végül lenyomja. A zsanéron az ajtó csikordult egyet, ahogy kinyílt.
A cipője halkan lépte át a küszöböt, nem is hallottam belőle semmit.
Ahogy záródott az ajtó, a fémes nyikorgástól a hideg végigkúszott a gerincem mentén.
Azt hihetné az ember, hogy sokkal rosszabb, mikor rávágják a másikra az ajtót, sokkal nehezebb elviselni azt a pillanatnyi dörrenést és csapódást. De tévedés…
Ezerszer fájdalmasabb volt az az óvatos és gyengéd hang, ami azzal járt, hogy Se Joo rám csukta a mosdó ajtaját. Az a halk puffanás, ahogy a keretbe illeszkedett az ajtó, olyan volt, mintha a szívem egy része halt volna meg és ezzel az utolsó, gyenge dobbanással lehelte volna ki a lelkét…