2016. febr. 10.

21. fejezet

Mikor maga alá temet a lavina

Mikor Busanba költöztem, soha nem sejtettem volna, hogy a középiskola ilyen borzasztó is tud lenni. Nem ismertem senkit, minden teljesen új volt számomra, mintha egy idegen országba költöztem volna. Az osztálytársaim egyből ezer meg egy kérdéssel árasztottak el, hogy milyen a seouli élet, milyen minden nap az idolok között élni, találkoztam-e már eggyel is, vagy esetleg ismerek-e valakit személyesen. Kifejezetten tetszett nekik a seouli akcentusom is, amit egynéhányan irigykedve meg is jegyeztek.
Viszont ez az érdeklődés és barátságosság szinte egy nap alatt semmivé foszlott. Sikerült elérnem, hogy egy nap alatt levegőnek nézzenek. Nem szándékosan ugyan, de nem is teljesen akaratlanul.
Mondhatni figyelmen kívül hagytam őket, nem tettem meg azt a lépést, amire vártak, miután ők nyitottak felém. Csupán szótlanul hallgattam, vagy egy-két szóval válaszoltam izgatott és kedves kérdéseikre. Elsőnek azt hitték, csak zavarban vagyok és nehezen oldódom fel az új környezetben, de aztán ahogy teltek az órák, ráébredtek, hogy itt többről van szó. Ők mérhetetlen lenézésnek és önteltségnek vélték a viselkedésemet, és pár óra után lassan fel is hagytak a próbálkozással. Még akadt néha egy-két botor jelentkező, aki a barátság apró szikráját élesztgette bennem, de őket is elüldöztem magamtól.
Ez pedig nem magányt és ürességet idézett elő, aminek normális esetben kellett volna jelentkeznie, hanem pont ellenkezőleg. Megkönnyebbültem, hogy nem lebzselt körülöttem senki. Megnyugtatott, hogy nem kell tettetnem magam, hogy minden rendben, hogy minden tökéletes. Egyszerűen önmagam lehettem, az a lány, akinek majd meghasadt a szíve, hogy elveszített mindent és mindenkit, ami valaha is fontos volt számára. Azt hittem, képes leszek túlélni így a középiskolát, hogy láthatatlan szellemként élhetem majd a mindennapjaim.
De tévedtem.
Minden egy fiú miatt hullott darabjaira. Egy fiú miatt, aki annak ellenére, hogyan viselkedtem, mégis érdeklődést tanúsított irántam. Egy fiú miatt, aki okosabb volt a korához képest, és átlátott rajtam. Átlátott a rideg és szenvtelen maszkomon, majd elhatározta, hogy megszabadít tőle és így egy pillantást nyerhet a valódi énemre. Természetesen egy percig sem engedtem közel magamhoz, talán még nyersebb és elutasítóbb voltam vele, mint bárki mással. De mintha minden lepergett volna róla, egyetlen durva szavam sem ért célba, lepattogtak róla.
Nem tudom, hogy minek a hatására, nem tudom, milyen okból kifolyólag, de egyszer csak már nem idegesített, hogy ott van a közelemben, hogy folyton beszél hozzám, annak ellenére, hogy szóra sem méltattam. Aztán azon kaptam magam, hogy figyelek is rá, ugyan nem válaszolok neki, de hallgatom azokat az ostoba történeteket, amikről nap mint nap locsog nekem.
Fel sem tűnt, de mikor nem volt velem, akkor rá gondoltam, és arra, hogy mikor látom újra. Az egyetlen ember volt, akivel szívesen töltöttem az időmet az iskolában. De ez nem tartott sokáig, ez a csöppnyi boldogság olyan múlandó volt, mint az őszi viharban a bágyadt gyertyaláng. Egy nagyobb szellő könnyedén kioltotta azt a világosságot, amit a sötétben biztosítani tudott.
Ugyanis ez a fiú arról nem mesélt egy szót sem, hogy igencsak nagy népszerűségnek örvendett a lányok körében, amiről nekem így fogalmam sem volt. Nem telt sok időbe - talán egy hónapba -, míg azok a lányok, akik odáig voltak érte, rájöjjenek, veszélyben van szeretett oppájuk miattam. Még ha ez nem is volt igaz, mivel az én szívem valaki máshoz húzott – de ők ezt nem tudták.
Egy hónap után pedig megkezdődött az, ami már régóta ott lógott a levegőben, mégsem éreztem az előjelét, mintha teljesen megvakultam volna és nem láttam meg azt, amiről mindenki más tudomást szerzett. Kis dolgokkal kezdődött, amiknek nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget: egy eltűnt ceruza itt, egy eltűnt füzet ott. De mikor még ezek sem szúrtak szemet, hogy valami baj van, szinte elemi erővel zúdult rám az a gyűlölet és utálat, amit kiváltottam a körülöttem lévőkből.
Egyre több holmim tűnt el, a tornaruhámat szétszaggatva, vizesen és mocskosan találtam meg az asztalom tetején. Az asztalomon, amin firkák, rajzok, utálatos megjegyzések sokasága gyűlt össze egy nap alatt. A táskámat a kukában találtam meg, csupa szeméttel megpakolva, majd délután, mikor a tanárok nem voltak a közelben, akkor az idősebb lányok egy jó nagy adag felmosó vizet locsoltak a nyakamba, amit már nem tűrtem én sem szótlanul. Hiszen ezúttal a szemem előtt voltak az elkövetők, nem csendben és sunyi módon léptek akcióba, így egyből nekik is estem. Életem első komolyabb verekedése volt, amiben csúnyán alulmaradtam. Több sebből vérezve, karcolásokkal, horzsolásokkal és jó pár kitépett hajszállal bandukoltam haza, abban a tudatban, hogy mindezt egy fiúért érdemeltem ki, aki nem jelentett többet számomra egy barátnál.
De mindez nem számított volna, mindezt elviseltem volna, ha az a bizonyos fiú mellettem állt volna ezek után is. Mikor másnap beléptem az iskola kapuján és szembetaláltam magam vele - annak ellenére, hogyan is festettem, integetve üdvözöltem -, ő egy szomorú, szégyenkező pillantással a szemében fordult el tőlem. A kezem megfagyott a levegőben a mozdulat közepette, az arcomon egy hitetlenkedő kifejezéssel bámultam elsétáló alakja után.
Akkor ébredtem rá, hogy az a piciny remény és boldogság, ami eltöltött mellette, csupán egy felszínes érzelemből fakadt, amit könnyűszerrel félredobott. A széles vállai, amiket az iskolaudvaron addig követett a tekintetem, míg be nem lépett az épületbe, egyszerre váltottak ki belőlem utálatot és csalódottságot. Egyszerre szorult el a szívem a látványra, növekedett gombóc a torkom mélyén és sírtam volna el magam. Mikor már éppen azon voltam, hogy változtatok a kapcsolatunkon és közelebb engedem magamhoz, cserbenhagyott. És még hátra sem nézett…
Ekkor döntöttem el, hogy legyen valakinek akármilyen aranyos mosolya, mondjon olyan kedves és megértő szavakat, amikre éppen szükségem van, nem fogok elgyengülni, nem fogok bedőlni még egyszer ennek. Nem fogok felelőtlenül egy ismeretlen és kétes alakot a bizalmamba fogadni, hogy aztán szó nélkül hagyjon magamra a legnagyobb szükségben. Nem akartam még egy Se Joot az életembe, nem akartam, hogy még egyszer át kelljen élnem azt a fájdalmat, amit az árulás és cserbenhagyás jelent. Elég volt ebből.
Ez pedig így ment évekig. Barátok, családtagok nélkül éltem az életemet. Az iskolában akkor sem maradt abba a terrorizálás és zaklatás, miután megtudták, hogy elérték a céljukat és többé nem kell félteniük a kis szerelmüket tőlem. Ugyan már nem mindennapos volt, de a kisebb-nagyobb incidensek nem tűntek el véglegesen. Találtak egy jó időtöltést, mikor kimutathatják, hogy mennyivel feljebb állnak a ranglétrán és ezzel nem hagytak volna fel semmi pénzért sem.
Hálát adtam az égnek, mikor leérettségiztem és ott hagyhattam azt a földi poklot, de az elveimet akkor sem adtam fel. Nem állt szándékomban lemondani róluk, továbbra sem leltem barátokra, csupán munkakapcsolatot ápoltam a különböző munkahelyeimen dolgozó munkatársakkal. Azt hittem, hogy ez így működni fog, hogy így nyugodtan élhetem majd az életemet. De minden megváltozott, mikor Suh Hyung miatt felköltöztem Seoulba. Jobban mondva minden megváltozott, mikor találkoztam vele.
Nem tudom, hogy csak rossz pillanatban kapott-e el, túlságosan máshol jártak-e a gondolataim aznap este a nagybátyámmal való beszélgetés után, vagy esetleg Kyu Hyun volt más valamiben. Nem tudom, hogy különbözött-e valamiben másoktól, vagy csak a helyzetből adódóan történt-e az, ami. De abban a pillanatban, mikor egymásba botlottunk, valami megváltozott bennem. Valami megváltozott a hatására.
Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag áttörte az első védvonalamat egyetlen pillantásával. Azokban a fekete szemekben és fél mosolyban volt valami titokzatos erő, ami térdre kényszerítette az előőrsöt, ami védelmezett mindentől és mindenkitől, ami árthatna nekem. Olyasmit tettem a jelenlétében, amit évekig meg tudtam állni. Önfeledten beszélgettem vele és szívből jövően rámosolyogtam. Nem volt benne tettetés, megjátszás és hazugság, egy pillanatra ismét önmagam voltam, egy vadidegen jelenlétében.
Itt pedig nem lett vége a kettőnk kapcsolatának. Nem tudtam neki véget vetni, mint a korábbi esetekben, olyan levakarhatatlan volt, hogy nem tudtam tőle megszabadulni. Nem tudtam lerázni, akármennyire is próbálkoztam vele, ott toporgott az első védvonal mögött, készen állva, hogy tovább menjen az ismeretlen területen, mintha vonzotta volna valami, ami kihívást jelent számára. Túl sok véletlen egybeesés sodort minket össze, de mindezek ellenére sem bíztam meg benne, nem tudtam rá úgy tekinteni, mint akire számíthatok. Tanultam a korábbi hibáimból és nem adtam olyan könnyen magam, nem akartam még egyszer pórul járni.
Csak halmozódtak a percek, órák és napok, amiket együtt töltöttünk, egyre több falat tört át, egyre inkább közelebb kerülve ahhoz, aki voltam. Ahhoz a mélyen megbújó énemhez, amit mindezidáig rejtegettem mindenki elől. Észre sem vettem és már ott kopogtatott az utolsó védvonalak egyikén, ahol évek óta senki nem járt. Minden egyes lépését egy vészjelzést leadó gong kísérte, mégis ráhelyeztem a kilincsre a kezem, és én magam nyitottam ki neki az ajtót. Olyan volt, mint egy megállíthatatlan lavina, ami mindent elsöpör, ami az útjába kerül, az ellenállásom szép lassan mondta fel a szolgálatot.
Akkor jöttem rá, mekkora kockázatot vállaltam, hogy ilyen közel engedtem magamhoz, mikor már túl késő volt. Mikor ráébredtem, hogy Kyu Hyun minden egyes szava csak átverés és hazugság volt, úgy éreztem, minden elveszett. Mikor azt hittem, hogy csak azért kedveskedett velem, mert élvezi, hogy hülyét csinálhat belőlem, a szívem másodjára is összetört. Újra átéltem a középiskolai élményeket, de szinte ezerszeres erővel csapott le ahhoz képest. Nem csak egy kósza és gyenge érzelem fűzött Kyu Hyunhoz, mikor az előadás után megtudtam, hogy barátok Se Jooval. Akkor már olyan közel férkőzött hozzám, hogy úgy éreztem, menten apró darabokra szakad a szívem. Bántam, hogy olyan ostoba döntést hoztam, hogy engedtem a fiú játékos mosolyának, vonzó stílusának és kedves szavainak.
De az a játékos mosoly, vonzó stílus és kedves szavak visszaédesgették magukat a kegyeimbe, sőt szinte rimánkodtam azért, hogy bár tévednék vele kapcsolatban. És milyen jól tettem, hogy ezúttal nem voltam olyan csökönyös és makacs, hogy nemet mondtam neki! Mert ezúttal tényleg tévedtem, tévedtem Kyu Hyunt illetően. Ez a fiú egy percig sem hazudott nekem, egy pillanatig sem akart átverni. Sőt! Kyu Hyun olyasmit tett, amiről azt hittem, elképzelhetetlen.
Megnyitotta a szívem.
Azzal az idegesítő viselkedésével, a folytonos flörtölésével, a közvetlen modorával és a félelmet nem ismerő vakmerőségével minden falat ledöntött, amit korábban nagy gondossággal felépítettem. Ez pedig nem csak kettőnkre volt hatással, nem csak vele voltam más, hanem mindenhez és mindenkihez megváltozott a viszonyulásom. Nem féltem már megbízni az emberekben, mert tudtam, ha én nem teszem meg az első lépést, más sem fogja helyettem. Neki köszönhettem, hogy ismét élni kezdtem.
Ő volt az, aki mindent megváltoztatott. Aki engem megváltoztatott.
Azok a fekete szemek mindig óvtak és vigyáztak rám. Ott voltak, mikor valami baj történt, ott voltak, mikor szükségem volt valakire, és úgy éreztem, összezuhanok a teher alatt, ami rám nehezedik. Ő a kezét nyújtva adott erőt nekem, hogy túléljem azt a napot és mosolyogva nézzek szembe a nehézségekkel. Mint egy személyes őrangyal, aki mindig a megfelelő időben bukkan fel, a megfelelő helyen, hogy vigyázza az olyan balga ember lépteit, min én.
Neki köszönhetően voltam most az, aki.
És ha ennyi mindent tett már meg értem, akkor most miért nem voltam képes ezt viszonozni neki? Miért kellett olyan tehetetlenül és elveszetten követnem a lépteit az étteremben? Miért nem találtam a megfelelő szavakat, amik megnyugvást hoznának a lelkében dúló viharra? Miért nem tudtam tenni valamit, amivel elűzhetném azt a dühöt a szeméből? Miért kellett végignéznem, hogy a szívemnek oly fontos személy, mint Kyu Hyun, szenved az elfojtott indulatoktól és haragtól?
Vigaszt akartam nyújtani neki, viszonozni azt a sok jót, amit értem tett, akárhogy mosolyt csalni az arcára, mert képtelen lettem volna tovább nézni a szenvedését.
Amint a szám érintette ajkait, éreztem, hogy megmerevedik kezeim között. Ujjaim a melegtől kipirult arcára simultak, hogy lejjebb húzzam magamhoz a nálam egy fejjel magasabb fiút, és kényelmesen elérhessem azokat a puha párnákat.
Levegő után kapkodva váltam el tőle, pedig éppen csak egy gyengéd csók volt, egy hosszabb érintés az ajkaink között. Semmi okom nem volt erre a kapkodó lélegzetvételre, mégsem tudtam szabályozni a mellkasom fel-le mozgását. Miután pedig ónix szemeibe néztem, ez az érzés egyre csak fokozódott.
- Ha Na… - halk hangja meglepettségről árulkodott, akárcsak tágra nyílt szemei. Ezúttal tényleg meghökkenthettem, ha alig jutott szóhoz.
- Semmi baj - leheltem lágyan, egy visszafogott mosollyal kísérve. Tenyerem rásimult az arcára, nagyujjam apró mozdulattal cirógatta ezt a helyes arcot és finom bőrt. - Ez már a múlt, már minden rendben van.
Kyu Hyun napja tele volt meglepetéssel, ámuldozással és csupa első alkalommal. Vagyis számomra első alkalmakkal, mert olyan dolgokat láttam rajta és tapasztaltam meg vele, amit eddig még nem. Végre megéreztem azt rajta, amit én már az első pillanattól kezdve észrevettem magamon vele kapcsolatban, kezdett megbízni bennem.
Ezúttal, most először én vigasztaltam meg, mikor szüksége volt rá. Ugyanis a feszültség, ami eddig belülről felőrölte, apadni látszott. Egész testében elengedte magát és hangosan fújta ki a levegőt, majd hunyta le a szemét.
- Ne emészd magad olyan dolgok miatt, amik már megtörténtek és nem tudsz ellene mit tenni! – folytattam tovább, hátha fenn tudom tartani ezt a folyamatot és teljesen el tudom üldözni azt az aggodalmat, ami még mindig ott lappangott benne. – Csak engedd el, és felejtkezz meg róla!
- Miért érzem úgy, hogy megcserélődtek köztünk a szerepek? – húzta fél mosolyra a száját, és hatalmasat dobbant a szívem a látványra, egyszerre volt szexi, vonzó, kihívó és gyerekes.
- Hát neked is feltűnt? – viszonoztam óvatosan a gesztust, és zavaromban lesütöttem a szemem.
- Kettőnk közül én vagyok az, akinek gyorsabban vág az esze – szúrt oda kicsit a fiú, mire gyengéden mellkason ütöttem, majd éreztem, hogy ideje ellépnem előle. Le is húztam nagy nehezen az ujjaim az arcáról, lehajtott fejjel fordultam vissza az asztalhoz, hogy leüljek.
- Ne hidd, hogy ennyivel megúszod! – dörmögte Kyu Hyun, és a következő pillanatban megragadta a karom, majd visszarántott magához, míg másik kezével szorosan átkarolta a derekam. - Felhergeled az oroszlánt és azt hiszed, büntetlenül elsétálhatsz?
- M-micsoda? – dadogtam zavaromban és igyekeztem elfeledkezni arról, hogy Kyu Hyun tekintete milyen vad és tüzes, ahogy méreget.
- Gondolj csak bele a helyzetembe egy picikét! – kezdett bele, miközben arca csupán pár centire leledzett az enyémtől, úgyhogy minden sojuval átitatott lélegzetét éreztem a számon, ami nem túl sok esélyt adott a gondolkozásra. Főleg, hogy én magam is jelentős mennyiségű italt öntöttem le a torkomon, ami csak még jobban megnehezítette a gondolataim szabad áramlását. – Tegnap a fotózáson több mint fél óráig olyan helyzetben voltunk, hogy bármikor megcsókolhattuk volna egymást. Hidd el nekem, nem kis teljesítmény volt megállnom a dolgot!
- Nem csak színészkedés volt az egész? – pislogtam fel rá nagy szemekkel és elnyílt szájjal.
Rántott nemtörődöm módjára a vállán egyet és titokzatosan rám kacsintott. - Szerinted melyik pasi állt volna ellen neked abban a helyzetben?
Nem feleltem, csak az arcom vörösödése ellen küszködtem, de semmire sem mentem. Mintha egy száguldozó kamiont akartam volna megállítani azzal, hogy elé állok…
- Na, látod? – vigyorgott rám a fiú. – Még Nam Joont is sikerült megbabonáznod se perc alatt.
- Kyu Hyun! – szóltam rá elképedve és elhúztam a szám, ahogy eszembe jutott az emlék. – Nem babonáztam meg senkit sem…
- Egy részem rettentő aranyosnak találja az ártatlanságodat, mert tudom, hogy nem csak megjátszod – érintette az orrát az enyémnek, mire az ajkamba harapva tűrtem mozdulatlanul a közelségét, miközben a szívem a torkomban dobogott. -, a másik részemet viszont kifejezetten bosszantja, hogy ennyire nem látsz a szemedtől.
Még az sem hatott meg, hogy ismét beszólt, az agyam elkalandozott valamerre a fekete íriszeiben, amibe búzabarna haja éppen nem lógott bele, de az én homlokomat mégis enyhén csikizték a tincsei. Az az illat, ami áradt belőle – még az alkohol szag ellenére is - elbódított, mintha egy fátyolt borított volna a tudatomra és minden érzékemet eltompította volna.
- Az utóbbi részem pedig felettébb folytatni kívánja az előbb megkezdetteket – szavai hallatán még levegőt venni is elfelejtettem és most először (a mai nap folyamán viszont már vagy tucatszor, ugyan mindig más területen) okozott meglepetést Kyu Hyun azzal, hogy ő kezdeményezett. Nem én támadtam le őt, nem én estem neki, hanem ezúttal ő hajolt közelebb, ő csökkentette le közöttünk azt a pár centis távolságot és adta meg magának, amire vágyott.
Ajkai óvatosan simították végig az enyémeket, mintha első alkalommal tenné meg, pedig már nem volt ismeretlen terület számára. Kóstolgatta, apró puszikkal lepte el a számat, amitől a vér az ereimben kétszer olyan gyorsan száguldott. A gyengédsége újdonság volt számomra, hiszen mikor legutóbb elcsattant közöttünk egy csók (ami számomra az első csók volt ugyebár), akkor mindketten felfokozott állapotban voltunk, ittasan (na, várjunk csak, mégis mi különbség volt az akkori és a mostani helyzet között akkor?!), és csak a fizikai vonzódás érződött ki belőle. Heves és vad volt, ami elemi erővel csapott le rám.
Ezzel szemben ezúttal óvatos volt, lágy és borzasztóan édes. Egy egészen más énjével találkoztam most, ami egyáltalán nem volt ellenemre és mikor a nyelve bebocsáttatást kért a számba, örömmel vettem a kezdeményezést. Karjaim önkéntelenül kúsztak a nyaka köré, hogy még közelebb érezzem magamhoz. A testem az ajkaimtól kiindulva egyre jobban kezdett felforrósodni és bizseregni, minden idegszálam többet és többet akart a fiúból.
Kyu Hyun megérezhette a növekvő mohóságomat, mert megfeszülve szorított magához még jobban, és a lassú mozdulatok egyre erősebbek lettek, eleget téve a kívánságomnak. Egyre többet lihegtünk bele a csókba, egyre többször küzdöttünk mindketten levegőhiánnyal. Kyu Hyun kezei a derekamról elindultak lefelé, és csak homályosan érzékeltem, hogy ujjait végigfuttatja a fenekemen, egészen a combomig. Csak enyhe zavart keltett bennem a tette, ami sokkal inkább meglepett, az volt, mikor a combjaim alá nyúlva megemelt és az ölébe vett. Egy kicsit megrémültem a hirtelen cselekedetétől, de nem hagyott jobban elgondolkodni rajta, mivel ajkai fáradhatatlanul falták az enyémeket és olyan részegítő érzést keltettek, akár a soju, de mégis számtalanszor jobbat. Ösztönösen fogták közre lábaim Kyu Hyun csípőjét, amint felemelt, és még erősebben kapaszkodtam a nyakába, még ha tudtam is, kizárt, hogy elejtsen.
Lassú léptekkel megindult valamerre és csak akkor jöttem rá, mit szeretne, mikor felrakott az egyik asztal tetejére. Nem lehetett mást hallani, csak a ziháló lélegzetünk és a csókjaink hangját, ami betöltötte az egész helyiséget. Kyu Hyun váratlanul lágyan megharapta az ajkam, ami egy apró nyögést váltott ki belőlem, mire éreztem, hogy teljesen elvörösödök, a fiú pedig belemosolygott a félbemaradt csókba.
- Olyan aranyos vagy… – motyogta az ajkaim közé és ezután nem a számat vette célba, hanem feje a vállam fölé tévedt és a fülem tövére szórt apró puszikat. Elnyílt ajkakkal pihegtem a karjai között, amik a csípőmön nyugodtak. A fülemtől az arcélemen haladt végig, majd a nyakam felé vette az irányt, egyenesen le, a mellkasom felé. Karjaim elengedték időközben a nyakát, és ujjaim a vállába kellett vájnom, hogy megálljam a hangos lihegést minden egyes mozdulata után.
Hogy lehet valaki ilyesmire képes?! Hogy tudott Kyu Hyun egy egyszerű csókolózással mindent felborítani, kifordítani önmagamból, hogy olyasmit tegyek, amire normál körülmények között nem vetemedtem volna? Hogy volt képes mindent elfeledtetni velem? Hogy volt lehetséges az, hogy mikor a bűvkörébe kerültem, akkor nem létezett rajta kívül semmi más számomra? Olyan dolgokat ébresztett fel bennem, amiről nem is tudtam. Olyan vágyak éledtek fel bennem, amiknek nem tudtam tovább gátat szabni, nem tudtam megállni. Egyszerűen vágytam Kyu Hyun minden érintésére, minden csókját a magaménak akartam tudni. Azt akartam, hogy a pillantása csak engem kövessen, hogy csak rám nézzen ezzel a vad, szenvedélyes tekintettel. Arra vágytam, hogy az enyém legyen!
Az a lavina, amitől már napok óta tartottam és éreztem, hogy közeleg, hogy ott lebeg a fejem fölött, utolért, és rá kellett jönnöm, hogy ez elől nincs menekvés. A Kyu Hyun nevű lavina elől képtelen voltam elszökni, nem tudtam elbújni előle, akárhogy próbálkoztam. Mert ha egyszer útnak indult, akkor semmi sem állhatott az útjába, mindent elsodort. Nem léteztek kifogások, tervek, elhatározások, egyiket a másik után seperte félre, mintha soha nem is léteztek volna.
Ez a lavina pedig annak ellenére, hogy rettegtem tőle, mert féltem, milyen hideg, kegyetlen és kíméletlen lesz, pont az ellenkezőjét kaptam. Vad volt, mint a nyári vihar, ami frissességet hoz magával, de mégis gyengéd, akár a zivatar utáni első napsugarak simogatása. Forró volt, akár a tűz, megolvasztotta minden ellenállásom, meggyengítette minden egyes döntésemet, mely azt a célt szolgálta, hogy megóvjam magam tőle.
Ráébredtem, hogy egyetlen egy megoldás létezik, hogy minél kevesebb sérüléssel és fájdalommal megússzam, mégpedig az, ha megadom neki magam. Hagyni, hogy engem is magával sodorjon és nem ellenkezni tovább. És mikor maga alá temet a lavina, nem küzdeni tovább, csak hagyni, hogy elragadjon az ár.
Így már meg sem döbbentem magamon, mikor kezem Kyu Hyun tarkójára csúszott, bele sűrű és selymes hajába, majd felhúzva a mellkasomról, ismét rátapasztottam az ajkaim az övére. Úgy csókoltam, mintha egy napok óta a sivatagban tévelygő alak akadt volna egy korty vízre. Mohón, akaratosan és még többre szomjazva.
Kyu Hyunnak sem kellett ennél több, a csípőmnél fogva magához rántott, hogy egész testünkben egymásnak feszültünk, és halkan felmordult, mikor ezúttal én haraptam bele alsó ajkába, jelezve, hogy bizony én is tanultam tőle valamit. Viszont egyáltalán nem rosszallásában adott ilyen hangokat, hanem az élvezeteknek tudtam be, mivel ujjai erősebben markolták keskeny csípőm. Eszünket vesztve estünk a másiknak, mint két éhező, akik egy falat kenyér láttán mindenről megfeledkeztek.
Kyu Hyun tenyere lassan kúszott felfelé a csípőmről a derekam felé, majd a karjaim alatt átnyúlva a lapockáimnál szorított jó erősen magához. De erre hirtelen fájdalom hasított a hátamba, mire akaratlanul is hangosan felnyögtem.
- Ah! – elkaptam a fejem Kyu Hyuntól és összeszorított fogakkal remegtem meg a kezei között.
- Sajnálom! – mondta ijedten és egyből el is lépett kicsit messzebbre tőlem, ami annyit jelentett, hogy az arcunk között több, mint tíz centi távolságot hozott létre. – Nem akartalak bántani.
- N-nem… - összeszorítottam a számat, hogy lihegésem csillapítsam, de hiába. Amitől viszont még inkább nehezen tudtam uralkodni a szívem dobogásán, az Kyu Hyun volt. Fekete szemei csillogtak akár az éjszakai égbolton két csillag, arca kipirult, ajkai enyhén rózsaszínben játszottak, haja szénakazal módjára állt feje körül, és ő is elég sűrűn és nehezen vette a levegőt. Mellkasa nagyokat emelkedett fel és le, ahogy próbált nyugalmat erőltetni magára, de legalább annyira sikeresen, mint én. – Nem az a baj.
Összeráncolt szemöldökkel emeltem a kezem a hátam mögé, a bal lapockám környékére, hogy megnézzem, mégis mi a fene volt ez az előbb. Felszisszenve kaptam el az ujjaim a megnyomkodott pontról.
- Mi történt? – kérdezte Kyu Hyun most már egy kicsit tisztább szemekkel, és aggódva.
- Nem tudom – feleltem őszintén, megrázva a fejem.
- Hadd nézzem!
- Micsoda?! – ezzel le is ugrottam az asztalról, kicsit arrébb taszítva a fiút, mert egyből nyúlt már a pólóm szegélye után. Ez pedig nem kissé rémisztett meg! De arra nem számítottam, hogy az érkezésem ilyen nevetséges lesz az asztalról. Ugyanis amint a talpam földet ért, a lábaim megadták magukat és úgy dőltem volna el, mint egy bábu, ha Kyu Hyun nem ragad meg. Bár neki is kellett párat hátrafelé lépnie, mert a hirtelen súlyomtól ő is megtántorodott.
- Egyben vagy? – kérdezte, miközben egy székhez vezetett és leültetett rá.
- Kicsit szédülök és forog velem a világ – olyan hirtelen csapott le rám, mintha készakarva erre várt volna. Olyan váratlanul éreztem meg azt a sok alkoholt, amit a mai este folyamán benyakaltam, hogy nagyokat kellett nyelnem, hogy a hányinger első hullámait visszanyeljem.
- Várj egy kicsit! – hagyott ott Kyu Hyun egyedül, szinte egy másodpercnek tűnt, de aztán ismét felbukkant egy nagy pohárral a kezében. – Ezt idd meg, hátha segít!
Nem is ellenkeztem, bármi jól jött volna és elfogadtam volna tőle, ha az enyhít ezen a borzasztó érzésen. Többször rám is szólt, hogy lassabban igyak, nehogy visszajöjjön minden. Leült mellém egy székre és úgy méregetett tovább, de nem bírtam sokáig megállni szó nélkül.
- Mi az?
- Megnézhetem? – elsőnek nem jutott eszembe, mit akarhat, az agyam nem rakta össze az egyes puzzle darabokat rögtön. Így nem meglepő módon csak bólintottam egyet, de egyből meg is bántam ezt a mozdulatot, mert egy pillanatra helyet cserélt a plafon és a padló.
Nem is habozott tovább, megfordított a széken, hogy a hátam legyen vele szemben és lassan, óvatosan feljebb húzta a pólómat, amit én elölről fogtam, hogy ne csússzon feljebb, mint kellene.
- Mit csináltál?! – bukott ki belőle elszörnyedve a kérdés, ami gondolom, nem sok jóra engedett következtetni.
- Miért, mi az? – fordultam hátra, többször is próbálkozva, de elfelejtettem, hogy igencsak kevés ember van, aki képes a hátára egy pillantást is vetni.
- Egy hatalmas lilás-fekete folt van a bal lapockád alatt, még meg is van egy picit duzzadva, illetve egy nagyobb horzsolásod is van, csakhogy megkoronázzuk az egészet – adott elég részletes leírást. – Hol szerezted ezt?!
- Hogy hol… - törtem a fejem, hogy mégis mikor sérülhettem meg így. Mi történhetett, hogy ilyen csúnya sebet szedtem össze úgy, hogy fel sem tűnt? De az agytekervényeim olyan lassan mocorogtak, mintha direkt nem akarták volna, hogy rájöjjek a megfejtésre. Szorosan összezártam a szemem és erősen koncentráltam a mai nap történéseire, próbáltam végigmenni az egyes eseményeken, de valahogy mindig visszakanyarodtam Kyu Hyunhoz és a csókunkhoz.
- Ez most csípni fog – mondta mögöttem, és mielőtt bármit is felfoghattam volna, olyan éles és égető fájdalmat éreztem, hogy felpattantam a székről.
- Jézusom, mi volt ez?! – hangom magas volt és meg merném kockáztatni, hogy eléggé nyávogtam is, emellett pedig a lábamon sem bírtam egyenesen megállni.
- Fertőtlenítő – mutatta fel a kis üvegcsét a fiú meglepődve.
- Ezt meg honnan szerezted? – fintorogtam rá a folyadékra, ami benne lötyögött.
- Előbb mondtam, hogy hozom az elsősegély ládát, hogy ellássam a sebed – Kyu Hyun úgy beszélt, mint aki egy kicsit visszamaradott emberrel társalog és minden mozdulatomat követte a pillantásával.
- Nem mondtad.
- De igen.
- Nem mondtad! – ráztam meg a fejem, de ennek az lett a következménye, hogy elkezdtem jobbra lépkedni, mint aki mindjárt elesik, ami meg is történt volna, ha Kyu Hyun nem terem megint mellettem.
- Jó-jó, akkor nem mondtam, csak ülj le végre! – a vállaimnál fogva pedig visszanyomott a székre. – Ellátom a sebed, aztán szabad vagy. Csak ennyit bírj ki!
- De óvatosan! – néztem hátra a vállam felett rá morcosan és fenyegetően, hogy ne merészeljen még egyszer így megijeszteni. Nem is mondott semmit korábban, ebben biztos voltam, csak át akart verni! Még pár percig elmatatott a sebemnél, amit hős módjára tűrtem, pedig piszkosul csípett az a vacak, amit rákent.
- Kész is – jelentette ki, mire megkönnyebbülve engedtem ki a levegőt, amit eddig visszatartottam és lehúztam a pólómat, miután Kyu Hyun visszavitte a dobozt a helyére, a hátsó helyiségbe. – Ezt pedig idd meg!
Adott még egy pohár vizet, amit elkortyolgattam, miközben a tekintetem a fiún legeltettem, aki ezúttal a szemközti széken foglalt helyet.
- Még mindig nem emlékszel, hol sérülhettél meg? – tette fel a kérdést pár perc hallgatás után, mire a halántékomat dörzsölve próbáltam ismét kemény munkára késztetni az agyam. – Ez nem olyan sérülés, amiről csak így megfeledkezhettél.
Az ajkamat rágcsálva gondolkoztam el, mi történhetett velem, aztán valami kezdett körvonalazódni a fejemben. Valami halvány emlék.
- Nekiestem valaminek – motyogtam magamnak. – Nagyon fájt, de mégsem törődtem vele.
- Mi lehetett annál fontosabb, hogy bajod esett?
- Jae Wan… - ösztönösen csúszott ki a neve a számból, gondolkozás nélkül. Utána pedig beugrott minden az esetről. Jae Wanról, hogy felbukkant az étteremben, hogy miket mondott és hogy mennyire lerészegedett az este. A jó hír az volt, hogy őt szerencsére meg sem közelítettem ilyen téren, de azért éreztem, hogy már nagyon nem stimmel valami velem. – Jae Wan esett nekem.
- Jae Wan?! – Kyu Hyun arca egy pillanat alatt elsötétült, és mély hangjától még a legádázabb ellenség is megremegett volna. Fekete szemei kegyetlenné és rideggé váltak, amik nem ismertek irgalmat. – Mit csinált veled? Mégis mi a fenét művelt az a szemét veled?!
- Nem! – rémültem meg és a fiú asztalon nyugvó kezeit megragadva próbáltam némi kis észt verni a fejébe. – Nem, félreérted! Nem csinált velem semmit sem.
- Ha Na, beszélj érthetően! – szólt rám ellentmondást nem tűrően, ökölbe szorult kezei még mindig feszültek a tenyerem alatt.
- Jae Wan nem csinált semmit sem – hadartam gyorsan. – Csak egy baleset volt, csak egy véletlen baleset, amiről nem tehet.
Kyu Hyun még másodpercekig némán tanulmányozott, hogy át akarom-e verni, de végül ujjai elernyedtek és a fiú is leeresztett, de még szemében ott élt a gyanú árnyéka, amit nem sikerült eltüntetnem. Mégis megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt és húztam vissza a kezem tőle, majd a vízzel félig teli poharat kezdtem el forgatni az ujjaim között.
- Mikor találkoztál az öcsémmel? – tette fel a következő kérdést Kyu Hyun és úgy láttam jónak, ha válaszolok neki, míg meg nem nyugszik valamennyire.
- M-ma este jött be az étterembe. Rendelt egy üveg sojut és a telefonját babrálta, ennyi - mondtam monotonon és unottan, hátha ezzel enyhítek Kyu Hyun dühén, ami még mindig nem lohadt le teljesen. Aztán eszembe jutott valami, amire kíváncsi voltam. – Nem is mondtad, hogy színész. Nam Joon is-ismerte fel az egyik sorozatból.
- Nem gondoltam volna, hogy fontos bármi is vele kapcsolatban neked – billentette oldalra a fejét eléggé olyan hangsúllyal, ami a kérdőre vonásra emlékeztetett.
- Jó lett volna n-nem így megtudni – morogtam elégedetlenül és ittam még egy korty vizet, a fejem pedig egyre nehezebbnek és nehezebbnek tűnt, így arra gondoltam, hogy lehajtom a karomra az asztalon, de aztán csak azt vettem észre, hogy már meg is történt anélkül, hogy feltűnt volna.
- És mi köze van Jae Wannak a hátadhoz?
- Nem tudtam, hogy nem bírja az alkoholt, teljesen kiütötte magát, és az utcán összeesett volna, ha nem kapom el. De akkor nekiestem az épület falának és bevertem valamibe a hátam - magyaráztam neki lassan forgó nyelvvel, mintha valami ragacsos anyag akadályozta volna meg a beszédemet.
- Minek kaptad el? Ott hagyhattad volna az utcán… - jegyezte meg gonoszan, mire csúnyán néztem rá.
- Hogy lehetsz vele ilyen? – estem neki ezúttal én, de az asztalon fetrengve, mint egy kilapított macska, nem igazán lehetett hatásos a számonkérésem. – Tudom, hogy borzasztó dolgot követett el, ellopta azt a lányt, akit szerettél, de azért csak nem kívánod, hogy komolyan megsérüljön! Ha nem kapom el, akkor egyenesen nekizuhant volna a sikátor falának és be is törhette volna fejét.
- Így meg te sérültél meg, ez talán jobb? – replikázott.
- Ez semmiség, pár nap és már látszani sem fog – hunytam le a szemem dörmögve. – Nem vagyok cukorból, kibírom.
- Csak tartsd magad távol tőle, Ha Na, ennyit meg tudnál nekem tenni? – hangja meglepően elgyötörtnek tűnt, így rá pillantottam. Homlokán ráncok gyűltek és szemében aggodalom tükröződött.
- Miért? – kérdeztem meg az első dolgot, ami eszembe jutott. – Miért féltesz tőle ennyire? Azt hiszed, bármit is csinálna velem?
- Csak tedd azt, amit mondok, kérlek! – ragadta meg a kezem és megszorította, mintha az élete múlna rajta. De nekem ez nem volt elég. Sokszor nem hallottam bármiféle okot, sokszor maradtam bárminemű magyarázat és indoklás nélkül, és jelenleg abban az állapotban voltam, hogy nem viseltem el ezt a titkolózást.
- Miért?
- Ha Na!
- Nem ártana nekem, nem bántana engem. Akkor mégis mitől kéne félnem? – tettem fel a számomra oly logikus és értelmes kérdéseket, de Kyu Hyun csak idegesen túrt bele hajába és dőlt hátra a székén. – Jae Wan nem olyan, aki szándékosan ártana bárkinek is.
- Ezt mégis honnan a fenéből veszed?! Nem is ismered őt! – tört ki a fiú minden figyelmeztetés nélkül.
- De téged ismerlek – feleltem ugyanolyan nyugodtan, mint eddig, és Kyu Hyun vehemens ellenállása és haragja egy pillanat alatt foszlott semmivé. Úgy eresztett le a szemeim előtt, akár egy lufi, és minden ki nem mondott kérdése és ellenvetése bennragadt. Most először én fojtottam belé a szót, ami kifejezett örömmel töltött el. – Lehet, hogy nem ismerem olyan jól, lehet, hogy sok olyan dolgot tett veled, aminek én nem vagyok tudatában. De akkor is testvérek vagytok, egy család. Nem különbözhettek ennyire.
- Miért bízol meg ennyire benne? – tette fel a halk kérdést, elbámulva mellettem. – Miért bízol meg bennem ennyire? Lehet, hogy félreismersz.
Annyira nem is kellett megfontolnom a választ, a fogaskerekek végre olajozottan forogtak, vagy csak ez a kérdés volt túl könnyű számomra.
- Ismerlek, de ez nem azt jelenti, hogy mindent tudok rólad – piszkáltam az ujjammal az asztalon lévő egyik feles poharat. – Vannak titkaid, történeteid és múltad, amit nem osztottál meg velem és nem is tudom, hogy valaha meg fogod-e tenni. De ahogy viselkedsz, beszélsz és bánsz másokkal, sokkal többet elmondanak rólad, mint hiszed.
Kyu Hyun néma csendben ült, de én továbbra is csak a poharat piszkáltam és az kötötte le minden figyelmemet. A szavak meg csak maguktól kibuktak a számon, mintha nem is én irányítottam volna.
- Hogy ne bíznék meg benned? – olyan nevetségesnek tűnt a feltételezés is, hogy Kyu Hyunban nem szabadna megbíznom. – Soha nem okoztál csalódást és nem hazudtál nekem egyszer sem. Rengeteg mindent köszönhetek neked, és rettentően hálás vagyok, olyannyira, hogy az szavakkal ki sem fejezhető. Neked köszönhetem azt, hogy ma itt tartok. Nélküled még mindig a falaim mögül szemlélnék mindent, védve magam mindenkitől. Te vagy az életemben az egyik olyan személy, akiben feltétel nélkül megbízom.
Csak a mély és fáradt sóhajtást hallottam a fiú felől, majd az ujjai lágy simogatását éreztem a fejem búbján. Egyenletesen simított rajta végig, de ez ahelyett, hogy idegesített volna, megnyugvással töltött el.
- Oh, csillagom, ne csináld ezt velem… - hangja meggyötört volt és alig értettem, mit mond, de csak lehunytam a szemem és élveztem a gyengéd érintését a hajamon.
Utána csak a lélegzetem susogó hangját hallottam, majd üvegek csörömpölését. A következő, amit láttam, egy utcai lámpa remegő fénye volt, majd ismét becsuktam a szemem, engedve annak az erős késztetésnek, ami nem eresztett. Hűvös cseppek hullottak az arcomra, amitől kirázott a hideg és még inkább összehúztam magam, hogy védjem magam tőlük. Egyszerűen magába szippantott, mint egy örvény, amiből nincs menekvés, akármennyire is tempózok a karjaimmal.
Már azt hittem, hogy megnyugodhatok, már éppen minden rendbe jött, de a szívem hirtelen kétszer olyan gyorsan kezdett el verni, csak a vér dübörgő hangját hallottam a fülemben és bevillantak azok a képek, amik a rémálmaimban szoktak kísérteni. A torkomban gombóc keletkezett, amitől szinte fulladoztam és alig engedett oxigénhez jutni. Egész testemben megrázkódtam, a hideg úgy járta át a végtagjaim, mint a legkeményebb téli fagy, ami mindent megdermeszt, ami az útjába kerül. Éreztem a torkomba kúszó, néma sikolyt, amit az egyre jobban növekvő félelem és rettegés keltett bennem. Ajkaim enyhén elnyíltak, készülve, hogy segítségért könyörögjenek…
- Ha Na!
A szemhéjam abban a pillanatban felpattant, ahogy meghallottam a hangját. Kezeim valami fogódzkodót kerestek, amikben erősen megkapaszkodhatnak, nehogy visszazuhanjak a rémes víziókba, amiket az agyam kreált egy ilyen hosszú és fárasztó nap után.
- Mi a baj?
Zihálva, levegőért kapkodva ültem fel, körbenézve, mégis hol lehetek. Meglepetésként ért a látvány, mikor tudatosult bennem, hogy az ágyamban ülök, és már be vagyok takarva, habár a pizsamám helyett még mindig az utcai ruhámban voltam.
- M-mit keresek itt? – hangom rekedt volt, így köszörültem egyet-kettőt a torkomon, hátha ettől jobb lesz.
- Hazahoztalak – felelt halkan mellettem Kyu Hyun, aki az ágyam szélén üldögélt egy aggodalmas mosollyal az arcán. – Nem emlékszel?
Nagyokat pislogva törtem a fejem, hogy mikor tettem be a lábam a koleszbe, de mintha sötétben tapogatóztam volna. Semmi nem rémlett, csak néhány kép és hang, semmi több.
- Nem – ráztam meg a fejem, de a következő pillanatban már dőltem is vissza a párnáim közé.
- Óvatosan! – kapott el a fiú és gyengéden visszafektetett az ágyra. – Azt hiszem, akkor kipipálhatjuk az első lerészegedésedet is.
- Nem va-vagyok részeg – morogtam zúgó fejjel, nyakig betakarózva, hogy minél melegebb legyen körülöttem, mert még mindig nem ráztam le magamról teljesen a rémálmaim keltette fagyos és dermesztő érzést.
- Hogyne – hagyta rám és a vállaimat simogatta, mint egy kisgyereknek, akit éppen elaltatni készül. – Mondd csak, mégis mit álmodtál?
- Csak a szokásos – bukott ki a számon azonnal. Felnéztem a fiúra, akinek haja sötéten és vizesen csillogott, a vízcseppek pedig a tincsek végén összegyűlve végül a semmibe zuhantak, örökre eltűnve a végtelen ürességben. Az egyik kezem, kihúzva a takaró alól, az arcához emeltem, mentőexpedíciót szervezve nekik. Ujjaim a tincsek végéhez érintettem, majd a cseppek végigcsorogtak a körmömön és a bőrömön.
- A baleset? – kérdezte, miközben megfogta a kezem és összefűzte ujjainkat az ölében.
- A liftes dolog óta gyakran álmodom róla – néztem el Kyu Hyun mellett, de erősen megszorítottam a kezét, hogy bátorságot gyűjtsek. – Főleg ilyen esős napokon.
- Mi történt aznap? – végre feltette azt a kérdést, amire már napok óta vágyott, és most úgy éreztem, ideje elmondanom neki az igazságot az incidenssel kapcsolatban. Amúgy is túl gyenge és sebezhető voltam most ahhoz, hogy hosszabb ideig ellenálljak neki.
- Emlékeztem.
- Minden eszedbe jutott?! – megdöbbent hangján elmosolyodtam volna, ha éreztem volna magamban annyi erőt hozzá, de így csak nemet intettem a fejemmel.
- Nem, csak még több villanásnyi kép arról az éjszakáról – már a nyelvem kezdett megbicsaklani beszéd közben és a kényelmes meleg, amit a takaró és Kyu Hyun keze biztosított, lassan felolvasztották a szívemet szorongató jeges érzéseket. – A kocsiban szóló zene, anya ujjai a kormányon és megint a fényszóró.
- Legutóbb nem így törtek rád az emlékek – gondolkozott el félhangosan. – Nem tűnt ilyen… fájdalmasnak.
- Akkor nem is volt az – megremegtem, ahogy eszembe jutott az a mindent beborító kín, és nyeltem egy jó hangosat, ami még Kyu Hyun fülét sem kerülhette el. – Ezúttal olyan volt, mintha az emlékeim vissza akartak volna jönni. Teljes egészében.
- Hát nem ezt akartad? Nem akartad, hogy mindenre újra emlékezz?
- Addig a percig ezt szerettem volna – néztem azokba a sötét szemekbe, amik kíváncsian méregettek. – De rájöttem, hogy soha nem akarom megtudni, hogy mi történt aznap. Tévedtem.
- Miben? – ugrott a szemöldöke a homloka közepére.
- Nem azért vannak pánikrohamaim, mert emlékezni kezdek, hanem mert ez egy jelzés, hogy küzdjek. Hogy minden erőmmel küzdjek az ellen, hogy emlékezzek. Az a fájdalom, amit akkor éreztem, szinte elevenen fel akart emészteni. És ha valami így akar felszínre törni, az nem lehet jó dolog. Nem véletlenül blokkolja az agyam azokat az emlékeket.
Kyu Hyun némán tanulmányozott, és látszott, hogy valamit nagyon akar mondani, így rákérdeztem, mielőtt még megfullad a nagy erőlködésben, hogy visszanyelje.
- Mit szeretnél mondani?
- Csak arra gondoltam – kezdett bele lassan. –, hogy nem lenne-e jobb hamar túlesni a dolgon? Nem úgy tűnik, mintha örökre el tudnád temetni ezeket az emlékeket. Sőt, mintha egyre gyakrabban törnének rád ilyen rohamok. Lehet az a legegyszerűbb, ha gyorsan túlesel rajta. Lehet, hogy csak falra fested az ördögöt és az árnyékban megbújó mumustól félsz, amiről később kiderülne, hogy csak a szélben ringatózó ágak játéka.
Egy percig elgondolkoztam a lehetőségen, egy percig megfontoltam, hogy Kyu Hyunnak igaza van, de aztán megint eszembe jutott az a fájdalom, amit a liftben éreztem és megráztam a fejem.
- Láttad, hogy szenvedtem attól a pár emlékfoszlánytól is – összeszorítottam az ajkaim és elhomályosodott a látásom. Nem is tudom miért, de már csak a lehetősége, hogy megint átéljem azokat a pillanatokat, szörnyen megrémisztett. – Nem akarom újra megtapasztalni, nem akarom újra átélni.
- Jó-jó, sajnálom! – suttogta azonnal, és gyengéden végigsimított az arcomon, le a kigördülő könnyeket. – Nem hozom fel ezt többször.
- Ha akkor nem vagy ott velem – néztem fel rá a könnyeim közül. -, nem tudom, mi történt volna. Már csak az, hogy ott voltál a közelemben, segített. Egy szót sem értettem abból, amit mondtál, mégis már a hangod megnyugtatott…
Kyu Hyun lágyan rám mosolygott és kezei közé fogta az ujjaim.
- Ez vagyok én – viccelődött, mire halványan felnevettem és lehunytam a szemem. A fáradtság lágy és kellemes simogatással érkezett meg. Ezúttal tudtam, hogy nem kell félnem a sötétségtől, ami rám telepedett, nem rémálmokat hozott magával, hanem az édes pihenés ígéretét.
- Nem tudod, mennyit jelentesz nekem…

6 megjegyzés:

  1. Hű azta ez irtóra jó volt. Elöször ahogy Ha Na vissza emlékezett utána Kyu Hyun és Ha Na csókolozása. Na jo itt utottel ki teljesen. Kiváncsian várom a folytatást. Hogy vajon mi lesz ezutan Se Joo és Ha Na illetve kiderül e a baleset korulmenye. Fighting

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hű, nagyon örülök, hogy tetszett! Kicsit féltem, hogy az eleje uncsi lesz egyeseknek, de valahogy ez jutott eszembe, mint fejezetkezdés (habár hosszabbra sikeredett, mint eredetileg terveztem, de sikerült valamit kikanyarítani belőle, azt hiszem), és örülök, hogy neked tetszett ez a fajta indítás is. ^^ Kyu Hyun és Ha Na... hát ahhoz nem fűznék semmit, magáért beszél a jelenet. xD Mindennek majd eljön az ideje, hogy hull majd le a lepel a titkokról (még nekem sem tiszta minden részlet ><), csak egy kis idő kell majd hozzá :3 És köszönöm, sokat jelent egy-egy ilyen vélemény, és köszi, hogy ilyen lelkesen írsz mindig nekem! <3

      Törlés
  2. Hűha ez egy nagyonnagyon jó rész volt !!! Imádtam !!!! <3 A bevezetője is jóra sikeredett, nem volt egyáltalán unalmas! Alig várom már, hogy kiderüljön Ha Na balesetének története! És hogy a történtek után mi lesz Se Jooval na meg Kyu Hyunnal, ha megtudja mi van Ha Na meg Se Joo közt.. ajaj szegényt sajnálni fogom.. Hozd gyorsan a következő részt,amint tudod !!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Fú, ennek nagyon örülök, hogy ezt olvashatom! :3 Féltem, hogy nagyon uncsi lett, de akkor ezek szerint valahogy kiegészítette a történetet. :) Hát egyik említett dolgot sem mesélem még el, majd meglátod a történetben. :D Izgulj csak! ;) Sajnálom, hogy csak most válaszolok, csak hát nem voltam a legjobb formámban mostanában. Illetve töredelmesen bevallom, hogy mikor láttam a kommented, akkor nem tudtam válaszolni, utána pedig megfeledkeztem róla >< Sajnálom!! :(
      De megérkezett a következő rész, meg ha nem is lesz olyan hú, de nagy fejezet, azért remélem, örülni fogsz neki. ^^ És kösz szépen , hogy írtál, legközelebb gyorsan fogok válaszolni, és nem lesz ilyen még egyszer! ><

      Törlés
  3. ATYAGATYAAAA!!!! AISH!!! ez a csókcsata nagyon eldurvult :O élveztem is valamilyen szinten meg nem is xd eskü hogyha nem lenne SeJoo úgy toporzékolnék örömömben hogy csak na vagy ha már elutasitotta volna és nem lenne a tudatomban az hogy ő abban a pillanatban Hanarol almodik meg hogy egesz életben egyutt lesznek. De így???? Aish!!! Megszakad a szívem de komolyan. :"( szegény SeJoo nem ezt érdemli. Igazabol Hanara se tudok ugy haragudni hisz amig nem tortenik semmi addig nem fogja megtudni ki a fontosabb számára de akkor tényleg mostmár itt az ideje hogy eldöntse mert szegény SeJoot így össze fogja törni. És én azt nagyon nem akarom. :"( főleg hogy egy ilyen heves csok csattant el... Mivan ha nem birnak leálni? Fuh akkor viszont nagyon haragudnék Hanara. Megnyugtató hogy ennyire azért még nem vette el az eszét a pia meg Kyuhyun xd ohh és már vártam mikor érzi meg a hátát xd hat akkor nem kicsit ütötte be xd de Kyuhyun milyen édesen aggódott már és Chris nevére hogy felkapta a vizet xd na de viszont nagyon remélem hogy Hana nem teljesíti a kérését hogy maradjon tavon tőle... Nem olyan rossz fiú ő. Ebben biztos vagyok. Oh jaj Kyuhyunbol egyre jobban jonnek elo az erzelmei . Kár hogy azt a mondatot mar nem hallotta tisztan Hana még a bárban elalvás elott. Xd na és ezt az álom ugyet is megbeszeltek vegre. Hat igazsag szerint mindkettejuknek igazat adok. Hamarabb is jo lenne tul lenni rajta de ha annyira fajdalmas en se akarnam ujra atelni... Ohhh eut a végén ki mondta???? Omo omo. Remelem a kovibe kiderul *-* na mentem alukálni. Holnap fontatom a kövi fejezetet. *---* nagyon jo resz volt ez is !!! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen, ez a tipikus üröm az örömben érzés lehet. :D Az ember örül, hogy végre kicsi romantika is van Kyu Hyun és Ha Na között, de ott lebeg az agya hátsó zugában, hogy szegény Se Joo, és hogy Ha Na megcsalja... És nekem is ilyen kettősség volt ezt megírni, hogy sajnáltam Se Joot, mert olyan édes srác, de közben meg ugrándoztam örömömben, hogy véééégre megcsókolják egymást. :D
      Amúgy Ha Na jelleméből és karakteréből kiindulva, a csóknál nem ment volna tovább, hiszen mégiscsak alapjáraton egy félénk és könnyen zavarba ejthető lány. És ahhoz, hogy valami több történjen köztük, ahhoz az ő részéről többre van szükség, mint egy mámoros pillanat. :D Bár Kyu Hyun részéről nem tudok nyilatkozni xD
      Igen, Ha Na érzi, hogy itt valami nem stimmel, és nem hisz Kyu Hyunnak Chrissel kapcsolatban. Talán jól teszi, talán nem... muhahaha :D
      Végülis Ha Na nem ok nélkül felejtette el azt az éjszakát és tényleg nem egy túl pozitív élmény kapcsolódik hozzá, így érthető, hogy fél és túl fájdalmas neki. Viszont ahogy mondtad, érthető Kyu Hyun hozzáállása is.
      Jaj, nem tudom, hogy hány emberben merül fel az a kérdés, amit itt a végén feltettél, vagy inkább automatikusan annak az embernek a szájába adták, akinek akarták, de örülök, hogy te elgondolkoztál rajta :DD Mert hogy őszinte legyek, pont ez volt a célom, hogy ne tudjátok, ki is mondta :3 Jaj, de gonosz vagyok xD OH, és el kell szomorítsalak, mert nem fog kiderülni ki mondta, legalábbis még nagyon sokáig nem. :D
      Örültem, hogy tetszett ez a fejezet, mert ez a legnagyobb bók, amit kaphatok rá és annak is örülök, hogy ennyi mindent írtál nekem! :3 <3

      Törlés