A várva várt, új fejezet
Mikor kinyitottam a szemem
reggel, egyből be is kellett hunynom, mert szinte égette az erős fény a
retinámat. Inkább hogy dupla védelmet nyújtsak érzékeny szemeimnek, még a
takarót is a fejemre húztam. Na, ez talán már megteszi…
Mély levegőt vettem és
összehúztam magam a paplan alatt, élvezve a melegséget, amit nyújtott. Ugyanis
olyan megrázó álmom volt, hogy a hideg még mindig ott futkározott a hátamon
tőle, és nem akart olyan egyszerűen eltűnni, mint szerettem volna. Biztos volt
már mindenkinek olyan érzése, hogy szinte valóságnak tűnt az éjszaka folyamán
bejárt álomvilág. Mintha ott lebegne a háttérben és azt várnád, hogy ha
becsukod ismét a szemed, akkor visszakerülsz az álmok birodalmába. Ennek
ellenére bennem mégis kettős érzés uralkodott. Egyszerre akartam
visszamenni és megtudni, mi lesz a folytatás, de közben pedig fejvesztve
menekültem volna a képzeletem világából.
Az álmom olyan elevennek hatott,
mintha tényleg megtörtént volna. Először Jae Wan bukkant fel az étteremben, és
mondott olyasmit, amit képtelen voltam megemészteni és megérteni. Aztán Nam
Joon vetemedett olyan dolgokra, amire legvadabb álmaimban sem számítottam
volna. Megcsókolt! Ennek pedig tanúja volt Kyu Hyun is… Jézusom! Kyu Hyun és
én… Mégis mi a fenét műveltünk az álmomban?! Nem az első eset volt, hogy nem
éppen egy ártatlan kislányhoz méltó álmaim voltak, de azért ezzel még saját
magamat is sikerült meglepnem. Ahogy eszembe jutottak a részletek, hogy hol
jártak a kezeim, hogy a testünk hol feszült egymásnak, a vörös enyhe kifejezés
lett volna az arcomra. Sőt, a takaróval a fejemen pillanatok alatt olyan melegem
lett, hogy alig kaptam levegőt, így azonnal ki is bújtam alóla.
Égő arccal ültem fel az ágyban, kitakaróztam
és a szekrényemhez léptem, hogy keressek valami ruhát aznapra, de mikor
megláttam magam a szekrényre erősített tükörben, menten lefagytam. Ugyanis nem
a szokásos, világoskék pizsamámban álltam, hanem az álombéli ruhámban feszítettem.
És visszaültem az ágyra, mint egy
ájulással küszködő vénasszony, remegő kezekkel. Elnyílt szájjal, nagy szemeket
meresztve, a torkomban dobogó szívvel bámultam magam elé. A fogaskerekek
eszeveszett sebességgel forogtak, aztán hirtelen megálltak, ahogy levonták azt
a következtetést, amitől rettegtem.
- Nem álom volt - magam sem
vettem észre, hogy a szavak halkan kicsúsznak az ajkaim közül. – Nem álmodtam…
Jó erősen belecsíptem a combomba,
mire felszisszenve szorítottam össze a fogaim, mert éreztem a fájdalmat és így
abban sem reménykedhettem tovább, hogy most
álmodom. Megint felpattantam az ágyról és a szekrény elé vetődtem, majd
felhúztam a felsőmet. A tükörben vetettem egy pillantást a hátamra, ahol a
lapockámon egy csúnya sötét folt éktelenkedett. Hát ez sem álom volt?!
Kerestem a kibúvókat, a hibákat,
az ellentmondásokat az emlékeim és a valóság között. De egyre inkább csak arra
tudtam következtetni, hogy vagy egy párhuzamos univerzumba kerültem, vagy
elment a józan eszem. De ahogy teltek a percek és a saját nyúzott arcomat
néztem a tükörben, rá kellett döbbennem, hogy minden egyes álomnak hitt esemény valójában megtörtént. Nem csupán a felettébb élénk fantáziám játszadozott
velem.
- Istenem! – nyögtem fel
kétségbeesetten és lehuppantam a földre. – Mit műveltem?!
A bűntudat olyan elemi erővel
csapott le rám, hogy alig kaptam tőle levegőt. Az ujjaim ökölbe szorultak, a
bütykeim szinte elfehéredtek olyan erővel szorítottam őket, még a tenyerembe
vájó körmeim sem zavartak. Erősen haraptam az ajkamba és aggodalmas ráncok
gyűltek a homlokomra.
- Áh! – sziszegtem, miközben a
számhoz kaptam. Mikor elemeltem az ujjamat, vörös folyadék csillogott a bőrömön
és a tükörben láttam, ahogy a vér egyre nagyobb cseppben gyűlik az alsó ajkamon,
ahol előbb felsértettem. Így beszívtam, majd a vér sós és fémes ízével a
számban próbáltam gondolkodásra késztetni az agyam.
Nézzük szép sorban! – hátha a
rendszerezettség segít a probléma megoldásában, hogy ne veszítsem el a fejem
azon nyomban. Nyeltem jó párat és próbáltam a szívem őrült dobogását
lecsillapítani, hogy higgadtan végiggondolhassam a történteket. – Először is
ott van Jae Wan.
~ Áh, hát eszméletlenül édesen viselkedett tegnap este, majdnem be is
dőltél neki – meglepetésként ért volna a hangja, ha nem készültem volna
már fel lélekben, hogy éppen azokban a pillanatokban bukkan fel mindig, mikor a
legkevésbé sem számítanék rá.
~ Ha már itt vagy, akkor
segíthetnél a változatosság kedvéért – vetettem fel az ötletet, de tudtam,
hogy milyen eredményre jutok. – Ne is válaszolj inkább!
~ Látom, ismersz már – szinte magam előtt láttam a kéjes vigyorát.
Holtában született ötlet volt, hogy bármiféle segítségre is számíthatok tőle.
~ Jae Wan teljesen másképp
viselkedett tegnap este, mint ezidáig – törtem a fejem és „hangosan
gondolkodtam”. – Többször is utalt arra, hogy Kyu Hyun nem úgy adja elő az
igazságot, mint ahogy az történt. Majdhogynem figyelmeztetett, hogy ne higgyem
el minden egyes szavát.
~ És? – tette fel a nyilvánvaló kérdést Gonosz Ha Na. – Mire jutottál?
~ Elhiszem Kyu Hyunnak azt, amit
a barátnőjéről mondott. Soha nem hazudott nekem, és nem hiszem, hogy pont most
kezdte volna el – töprengtem a kifejezésein, amiket láttam rajta tegnap és
minden volt benne, csak hazugság és átverés nem.
~ De? – túlságosan ráérzett a belső hangom arra, amit még nem
teljesen álltam készen kimondani.
~ De kell itt lennie még
valaminek a háttérben, amiről nem tudok – ráztam meg a fejem tanácstalanul. –
Kyu Hyun nyilvánvalóan elhiszi azt, amit tud, de Jae Wan… Nem hinném, hogy
tényleg csak a rosszindulat és a harag hajtaná. Kell itt lennie valaminek, egy
hiányzó elemnek, amit sem Kyu Hyun, sem én nem ismerek, viszont Jae Wan
birtokában van ennek. Habár erősen kétlem, hogy bármit is elmondana, ha
rákérdeznék.
~ Nem bízol meg túlságosan abban a fiúban? – tette fel a következő
elbizonytalanító kérdést.
~ Kiben?
~ Minek kérdezed, ha már úgyis tudod a válaszom? Mindent arra alapozol,
hogy ismered Kyu Hyunt és hogy ő sosem hazudna neked. De mi van, ha tévedsz?
Lehet, hogy kettejük közül Jae Wan az, aki a jó oldalon áll.
~ Jó oldal? – lepődtem meg a
kifejezésen, amit használt. – Ez nem a Star Wars, hogy létezik a Sötét Oldal,
meg hasonlók! Nem kell választanom közülük.
~ Miért véded ennyire mindkettőjüket? Még Kyu Hyunt talán meg is értem,
de hogy Jae Wan mellett így kiállsz… Igaza van Kyu Hyunnak, nem is ismered azt
a srácot. Hacsak nem vagy olyan felszínes, hogy a csini külső így levett a
lábadról – szinte köpte az utolsó szavakat, már majdnem undorodott attól,
amit kiejtett a „száján”, de nagy sajnálatomra, hirtelen nem tudtam mit felelni.
Hazugság lett volna, ha azt mondom, hogy nem tetszik külsőre Jae Wan, de az is,
hogy csak emiatt bízok meg benne. –
Legalább lenne egy értelmes indokod, hogy miért bízol meg ennyire vakon ebben a
két fiúban!
~ Kyu Hyun egyértelműen nem egy
álnok és megátalkodott személy, akiben ha megbízom, akkor életem legnagyobb
hibáját követem el. Ezt már rengetegszer bebizonyította – gondoltam végig szép
lassan és ez nem is szorult bővebb magyarázatra. Megingathatatlan volt a bizalmam
a fiúban, már kiérdemelte. – Jae Wan terén lehet, hogy tévedek, de az a
megérzésem, hogy valamit rejteget és ő is majdnem annyira megsérült régebben,
mint Kyu Hyun. Valami mély sebet hordoz ő is magában, ami miatt megragadta
akkor este a karom és azt mondta, hogy ne higgyem el a bátyja minden egyes
szavát.
~ Már várom azt a pillanatot, mikor az orrod alá dörgölhetem, hogy én
bizony előre szóltam és figyelmeztettelek velük kapcsolatban – egyszerre
tűnt kárörvendőnek és szomorúnak, ahogy ezt kimondta. – Akkor pedig majd sírni fogsz és összetörik a szíved a fájdalomtól, de
nem lesz, aki segítene.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni
azt a balsejtelmet, ami a szavai nyomán tört fel bennem, és inkább a következő
napirendi pontra ugrottam, ami nem hagyott nyugodni.
~ De Jae Wannal még nem is ez a
legnagyobb probléma, hanem az az állítása, hogy már találkoztunk korábban -
ezen még mindig nem voltam képes továbblépni és elfelejteni. – Olyan részegen
kizárt, hogy hazudott volna. Pont, hogy őszintének tűnt, most először.
~ Vagy csak rájátszott és átvert, végül is színész a fiú – jegyezte
meg mintegy mellékesen a tényt. Holott tudtam én is, hogy ez benne van a
pakliban, és nem lehet ezt kizárni.
~ De jó lenne, ha csak egyszerűen
ki tudnám belőle szedni a dolgot! – sóhajtottam fel magamban és a kezembe
temettem az arcom. Úgy éreztem, hogy valami ott lappang az emlékezetem mélyén,
de akárhogy kutattam is utána, nem voltam képes felidézni.
~ Ha tudtomon kívül tanultál valamiféle vallatási technikát, még talán
lenne némi esélyed is - cinikus hangjától szinte a falra másztam, így
jobbnak láttam, ha ezt a témát egy időre hanyagolom és később, mikor aktuális
lesz, akkor újra előszedem. – Áh, szóval
nincs kedved velem vitatkozni… Akkor a kövi téma, ha sorrendben haladunk, az
Nam Joon.
~ Nála csak annyiban reménykedem,
hogy annyira részeg volt, hogy mindent elfelejtett a tegnap estével
kapcsolatban – dörzsöltem meg a tarkóm. – Ez lenne a legeslegjobb mindenki
számára.
~ Hogyne. Mindenki számára – hümmögött Gonosz Ha Na. – Ha annyira felejtette el a tegnap estét,
mint te vagy Kyu Hyun, akkor nem sok jóra számíthatsz.
Összerezzentem gondolatban a neve
hallatán, mert beugrott minden egyes cselekedet, amire tegnap folyamodtam és
egyikre sem voltam valami büszke.
~ Miért nem vagy büszke?! – kérdezte csúfondárosan. – Végül is hivatalosan megcsaltad a barátodat,
ezt nem sokan mondhatják el magukról. És mennyi ideje is vagytok együtt? Alig
egy hete. Lehet, hogy még rekordot is döntöttél.
Az összes többi problémám
eltörpült amellett, hogy mit tettem Se Jooval. Szomorúan, de be kellett
ismernem, hogy igaza volt a belső hangomnak: megcsaltam Se Joot. Megcsaltam azt
a fiút, akire több mint tíz évet vártam, hogy együtt lehessek. Tíz évig vártam
arra, hogy viszonozza a szerelmem, és mikor megtette, akkor majdnem az első
adandó alkalommal elcsábultam és képtelen voltam nemet mondani Kyu Hyunnak. Sőt,
mondhatni, hogy Kyu Hyun még csak nem is csinált ezúttal semmit, én voltam az,
aki nem bírt magával és letámadta őt. Fenébe!
Nem bírtam egy helyben maradni és
felugrottam a földről, majd fel-alá kezdtem sétálni a szoba közepén, félrelökve
az útból a forgószékemet. A szemöldököm a homlokom közepére csúszott és mintha
odavésték volna, az aggodalom, félelem és bűntudat szinte odaszegezte. A
körmömet kezdtem rágni – pedig már vagy négy évig sikerült megállnom ezt a
rossz szokást -, és azon gondolkoztam miféle megoldások jöhetnek szóba, hogy
ezt az egészet megússzam.
~ Nem az a legegyszerűbb, ha elmondod neki az igazságot? –
hallatszott az ártalmatlan kérdés, de válaszra sem méltattam. Bár agyban
gyorsan átfutottam a lehetőségét ennek is. Ha elmondom neki, hogy csókolóztam
Kyu Hyunnal, valószínűleg összetörném a szívét és ez azt vonná maga után, hogy
szakít velem. Még ha eddig el is nézte a kisebb kilengéseimet és tűrt, nem jelentette
azt, hogy ez mindig is így fog maradni. Ez pedig már nem olyan esemény volt,
amin csak úgy továbblépne. – Érdekes,
hogy azt hoztad fel, hogy az ő szívét törnéd össze, és nem azt, hogy mennyire
szereted és nem akarod elveszíteni. Csak úgy mellékesen megjegyzem.
Milyen hülye vagyok, attól, hogy
nem válaszolok neki, az nem jelent semmit…
~ Nem mondtam, mert ez
egyértelmű – válaszoltam flegmán. – Szeretem Se Joot és nem akarom
elveszíteni. Tíz évig vártam erre, nem fogom félredobni holmi futó kalandért és
vonzalomért.
A szavaim keményen hangzottak és
tudtam, hogy ennek így kell lennie. Se Joo volt az, akibe szerelmes voltam évek
óta. Ő volt az, akiért dobogott a szívem és gyerekkorom óta reméltem, hogy vele
fogom majd leélni az életemet. Kaptunk egy második esélyt, hogy minden
egyenesbe jöjjön és egymásra találjunk. Legyen ez a sors vagy a végzet,
nevezzük annak, aminek akarjuk, de végre a mi oldalunkra állt és most először segített
rajtunk. Nem akartam ezt elveszíteni azért, mert nem tudok nemet mondani egy
sötét szempárnak és pár szép szónak. Kedveltem Kyu Hyunt, vonzódtam hozzá, de
ennyi. A szívem már másé.
~ Feltűnt, hogy már nem először mondod be az unalmast, mikor Kyu Hyunról
van szó? Nem gondolod, hogy ez már jelent valamit? – tette fel az újabb
kérdéseket, én pedig kezdtem elveszíteni a türelmemet.
~ Ittas állapotban voltunk
mindketten, ezért történt meg a tegnap este. Egy olyan hiba volt, aminek nem
kellett volna megtörténnie – magyaráztam meg, de éreztem, hogy ez rettentően
béna kifogás.
~ Várj egy kicsit, egy pillanat! – egy kis szünet következett, aztán
magas hangon kezdett affektálni. – „Ne
emészd magad olyan dolgok miatt, amik már megtörténtek és nem tudsz ellene mit
tenni! Csak engedd el, és felejtkezz meg róla!”
Ahogy felismertem a tegnap esti
szavaimat, éreztem, hogy vér szökik az arcomba és megtorpantam a szoba közepén.
~ Igen, igazad van, tényleg csak azért volt, mert sokat ittatok –
ironizált a belső hangom, én pedig kínosan feszengve haraptam újra az ajkamba.
Észre sem vettem, hogy ismét felnyílt a seb az alsó ajkamon és vérezni kezdett.
~ Nem érdekes! Nem számít, hogy
mit miért tettem. Nem számít, hogy mi vezetett ahhoz, hogy megcsókoljam, csak
az, hogy fogok kimászni ebből a slamasztikából – ráztam meg a fejem és ismét
útnak indultam a szobában.
~ Főleg, ha olyan gyáva vagy, hogy nem mered neki bevallani – ezzel
pedig nem vitatkoztam, mert igaza volt. Vagyis egy valamiben tévedett. Mert nem
féltem, hanem egyenesen rettegtem attól, hogy bevalljam Se Joonak a Suminban
történteket. Ez egy olyan megoldás lett volna, amihez irtózatosan gyáva voltam.
Nem volt bennem annyi mersz, hogy csak úgy elé álljak és minden szennyest
kiteregessek. Siralmas egy barátnő (lány, ember és még tovább folytathatnám)
voltam, tudom, de ennyi tellett tőlem. –
Így viszont nem sok választási lehetőséged maradt.
~ Ez igaz – bólintottam. – Az
egyetlen lehetőségem, hogy eltitkolom Se Joo elől. Aztán majd ha már évek
telnek el, akkor töredelmesen bevallom neki ezt az egy félrelépést, de addig is
jobb, ha nem tud róla. Annak érdekében, hogy ne ártsak a kapcsolatunknak, nem
szabad megtudnia, hogy mi történt Kyu Hyun és köztem.
~ Tudod, ez igazán szép és jó. Már amennyire a hazudozás helyénvaló, de
egy aprócska tényezőről megfelejtkezel – szinte magam előtt láttam, ahogy egy
fotelben kényelmesen elhelyezkedik, lábát egy puffon nyugtatva, köntösben, és
az ölében egy fehér macskát simogat.
~ Mégpedig?
~ Kyu Hyun. Neki is meg szándékozol mondani, hogy ne beszéljen a tegnapi
csókról, mert Se Joo nem tudhatja meg? – újfent megtorpantam a szobában, de
ezúttal még levegőt venni is elfelejtettem.
~ Nem, az nem lehet. Nem mondaná
el senkinek sem – mondogattam magamban fennhangon, mint egy varázsige, amit ha
elég sokszor ismétlek, akkor igazzá válik. – Nem olyan típus, aki csak úgy kikotyogna
ilyesmit. Hiszen a fiúk alig tudnak valami személyeset róla, nem pont egy ilyen
témával fog nyitni reggeli közben, ha évekig nem mesélt magáról nekik.
Feltűnt, hogy mennyire magas és
kétségbeesett a hangom. Most először éreztem a pánik tüneteit, egyenesen
megrémültem, hogy esetleg Kyu Hyun kifecsegi a dolgot. Juthatok bármilyen
döntésre, elhatározhatok bármit, de ha a fiú keresztülhúzza a számításaimat,
minden feleslegessé válik.
~ Végül is megbízol benne, nem igaz? Akkor nincs mitől félned –
rosszul voltam attól, milyen arcátlanul ellenem fordítja a korábbi szavaim.
Erre pedig sajnos nem volt kész válaszom, mert nem tudhattam, mi jár a fiú
fejében. Lehet, hogy egyszer véletlenül elszólja magát, de az is lehet, hogy
nem. Egyelőre nem volt jobb ötletem, mint hogy reménykedem benne, lesz annyi
esze, hogy csendben marad. – Miért tűnik
úgy nekem, hogy kicsúszott az irányítás a kezedből?
Utáltam a belső hangom, képes
volt a fájó pontokba beletaposni, hogy még inkább kínozzon. Kényszeredetten
ismertem be (már megint, a fenébe is!), hogy valóban tehetetlen voltam ebben a
helyzetben. Ha elmondom Se Joonak a történteket, azért szakít velem, ha Kyu
Hyuntól tudja meg, akkor azért. Akkor őrizhetem meg a kapcsolatunkat, ha
valahogy elhallgattatom Kyu Hyunt. De mégis hogy tegyem meg ezt anélkül, hogy
elárulnám, együtt vagyunk Se Jooval?
~ Ha elmondanád neki, hogy jártok, minden sokkal egyszerűbb lenne –
jegyezte meg Gonosz Ha Na és magamat is megleptem, hogy milyen vehemensen
reagáltam a felvetésére.
~ Nem! Semmiképpen sem mondhatom
el neki!
~ És miért is nem? – pontosan tudta a választ rá, vagy legalábbis
sejtette, mégis rá akart kényszeríteni, hogy kimondjam.
~ Se Joo maga akarja megmondani
neki – habogtam zavarban. Sajnos, kezdett bennem körvonalazódni az igazság, de
nem akartam belátni. Nem fogadhattam el azt igazságként, így inkább ragaszkodtam
ehhez a válaszhoz.
~ Ne áltasd ezzel magad! – hümmögött mérgesen. – Csak félsz, hogy ha megtudja az igazságot, akkor megvál…
~ Elég! – szakítottam félbe. –
Majd kitalálok valamit, hogy megoldjam ezt a helyzetet. Minden visszatér majd a
rendes kerékvágásba, csak el kell felejtenünk a tegnap történteket. Nem
változott semmi sem. Meg fogom védeni Se Joot.
~ Na, erre kíváncsi leszek! – kárörvendően nevetett fel, amitől
kirázott a hideg. Pont azokat a félelmeimet korbácsolta fel, melyek ott
lappangtak nem is túl mélyen. – Főleg,
hogy mikor fogsz elbukni. Aztán ne mondd, hogy én nem figyelmeztettelek előre!
Ezzel pedig nyoma veszett és
felszívódott. Egyszerre voltam dühös, hogy nem mondhattam meg neki a magamét,
másszor pedig ideges, hogy a levegőben lógó baljóslatú mondatokkal hagyott itt.
Remegő kezekkel nyúltam inkább a törölközőm és a fürdő cuccaim után, majd
egyenesen a mosdó felé vettem az irányt. Még ha a forró víz jól is esett
megfáradt testemnek, az agyam így is járt és egy pillanatra sem tudtam
megnyugodni. Egyfolytában Se Joo körül keringtek a gondolataim és nem tudtam szabadulni
a bűntudattól. Rám telepedett, mint egy kóros daganat és tovább fokozta az
amúgy is pocsék hangulatomat. Miután elkészültem, összeszedve magam, kiléptem a
fürdő ajtaján, majd halk beszélgetés csapta meg a fülemet.
Elsőnek majd kiugrott a szívem a
helyéről, mert azt hittem, a fiúk azok, de pár másodperc után rájöttem, hogy
csupán pár lány beszélget egy emelettel lejjebb, valahol a folyosón.
Oh, el is felejtettem! – ugrott
be hirtelen. Hétfőtől kezdve elkezdődik a következő félév, vagyis kezdenek
visszaszállingózni az előző féléves kollégisták, illetve a gólyák, akik most
kezdik meg a tanulmányaikat. Lassan élettel és hangzavarral fog majd megtelni a
kolesz, és kezdetét veszi a kemény munka, hogy bármilyen ügynökség figyelmét
felkeltsék és gyakornokok lehessenek.
Kíváncsi voltam, hogy Suh Hyung
kiknek adta ki a So Haval közös szobánkat. Reméltem, hogy legalább olyan jó
barátok lesznek majd a következő lakók, mint amilyenek mi vagyunk a lánnyal.
Bár ez az említett lány már több mint egy hete nem válaszolt az előző levelemre
és kezdtem aggódni, hogy mi történhetett vele. Ugyan bíztam benne, hogy csak
elfoglalt, túl sok tanulnivalója van és ezért nem tudott még egy gyors választ
sem küldeni. A Se Jooért való félelmeim mellé most már társult a So Ha iránti
aggodalmam is, hogy esetleg elfelejtkezett rólam.
Miután visszaértem a szobámba, gyorsan
felvettem egy farmert, egy bővebb pólót és egy pulcsit húztam rá, mert a fűtést
még mindig nem vitték túlzásba a koleszben, emiatt pedig hacsak nem voltam
egész nap a takaró alatt, akkor igencsak fáztam. Ahogy éppen kidugtam a fejem a
pulcsi nyakánál, a tekintetem a telefonomra esett, ami szorgalmasan villogott,
hogy felkeltse a figyelmemet.
- Mi az? – kérdeztem tőle, mintha
csak egy házi állat lett volna, és reménykedtem, hogy a megérzéseim és
félelmeim csupán játszanak majd velem. Nagyot nyelve néztem meg, hogy miért villog
folyton és elszorult a torkom, ahogy láttam, hogy SMS-em érkezett. Méghozzá Kyu
Hyuntól. Egyrészt hajtott a kíváncsiság, hogy a tegnapi után ő hogyan reagálja
le a dolgokat, másrészről meg féltem, hogy valami olyasmit írt, ami nem lesz
ínyemre.
Szia, csillagom! ;) Talán most már felébredtél, van egy kis kaja a hűtőben.
Egyél belőle, jót tesz a másnaposság ellen! Majd este jövünk a srácokkal, addig
pihenj! :) Oh, még valami, majdnem elfelejtettem: tetszett a tegnap este, majd
megismételhetnénk valamikor. :P
A szívem egy picike csücskét
ugyan megmelengette, hogy ilyen édes volt és gondolt rám, de a többi
része aggódott miatta. Úgy tűnt, hogy nem gondolta túl a dolgokat, hiszen
viccelődve írt erről az egész esetről, és nem jött egyből a barátnő kifejezéssel,
amiért borzalmasan hálás voltam. Ha ilyesmivel hozakodott volna elő, akkor
kimenekültem volna a világból! Viszont ismét csak eszembe juttatta, hogy milyen
egy szemét alak vagyok, és így felnyögve ültem le az ágyra és kétségbeesve
bámultam a telefonom kijelzőjét, míg az el nem sötétedett. Miközben pedig
leültem, a sarkam az ágynál jól bevertem valamibe, így azonnal odakaptam és
sziszegve néztem meg, mi a fenébe rúghattam bele. Meglepődve vettem észre a két
nagy bőröndömet az ágy alatt és mintha megvilágosodtam volna abban a
pillanatban.
Térdre vetettem magam a földön és
kihúztam a nagy pakkokat az ágy alól, miközben az ujjaimat jól bevertem az ágy
merevítő léceibe, és tüsszögtem párat a hirtelen felkavart portól.
Igen, talán ez egy jó megoldás lesz! Legalábbis egy ideiglenes
vészmegoldásnak megfelel.
Nem éppen egy csodálatos és
lehengerlő terv körvonalazódott a fejemben, de mint mondtam, ennél jobb ötletem
nem akadt jelenleg. Ismét a mobilom után nyúltam és kikeresve a bátyám számát a
névjegyzékből, hívást kezdeményeztem. Jó ideig kellett hallgatnom azt a szörnyű
sípoló hangot, és már azon voltam, hogy elkeseredve lerakom a telefont, de
végül Sung Chan szíveskedett felvenni.
- Szia, húgi! – tele szájjal
beszélt, miért is nem lepődöm meg rajta, hogy éppen eszik? Bár ahogy az órára
pillantottam, már egy óra is elmúlt, szóval kijárt neki a kaja. Ezt pedig korgó
gyomrom is megerősítette és követelődzött, hogy miután befejeztem a
beszélgetést, ideje lenne valamivel őt is megkínálnom. – Mizujs?
- Szia, Oppa! – kezdjük a
szokásos tiszteletkörrel esetleg, míg kitalálom, hogy is fogalmazzam meg azt,
amit akartam. – Hogy vagy?
- Éppen ebédelünk a
személyzettel, míg a fiúk a rádióban szerepelnek – hallottam a hangján, hogy
mosolyog és körülötte is nagy volt a hangzavar.
- Oh, az jó! – szuper, Ha Na,
remekül fenntartod a látszatát, hogy nem valami konkrét ok miatt hívtad fel a
bátyád! – Melyik rádiónál vagytok?
- A KBS Cool FM-nél, miért? – még
harapott abból a valamiből és belecsámcsogott a telefonba.
- Csak úgy… - vontam vállat,
mintha láthatta volna és azon törtem a fejem, hogy is hozzam fel a témát.
- Na, végre elmondod, miért
hívtál? – kérdezett rá, belőlem pedig kiszaladt a levegő, ahogy ráébredtem, egy
percig sem tudtam átverni.
- Öhm… - beszívtam az alsó ajkam
és tovább hallgattam, mert nyuszi módjára berezeltem, mikor ki kellett volna
mondanom azt, amit akartam.
- Valami baj van, Ha Na? –
éreztem, hogy komolyabb hangnemre váltott, és még az evést is abbahagyta.
Hallottam, hogy a lárma egyre halkul a háttérben, vagyis ott hagyta a
társaságot, hogy nyugodtan tudjon velem beszélni.
- Nem, dehogy! – ráztam meg a
fejem félénken, de egy mély levegőt véve, cselekvésre szántam el magam. –
Vagyis igen. Szeretnék még ma beköltözni a koleszbe, ha lehetséges.
- Ma? – kérdezett vissza
döbbenten. – Nem úgy volt, hogy holnap a srácokkal jössz te is?
- Arra gondoltam, hogy minél
hamarabb, annál jobb. Végül is annál hamarabb kezdhetek neki a gyakornoki
életemnek – hadartam gyorsan, bár pont emiatt volt olyan átlátszó hazugság, ami
szintén nem tudta megvezetni Sung Chant.
- És mi a valódi indok? –
kérdezett rá, túlságosan jól ismert már…
- Már mindenki költözik be a
koleszbe, nem szeretnék továbbra is itt maradni. Egy nap ide vagy oda, már
igazán nem számít, nem? – hümmögtem reménykedve és idegesen rázogattam a lábam,
ahogy a földön ültem. – Illetve nem lenne kínos, ha a fiúkkal együtt érkeznék
meg a koleszbe? Szeretnék valamennyire tiszta lappal indítani, és ha a STAND
UP-pal állítok be, azt nem éppen nevezném annak.
Sung Chan néma csendben maradt,
míg én a nyakába zúdítottam ezt a sok hülyeséget (igen, hülyeséget, mert ennek
vajmi kevés köze volt a valósághoz). Nem tudom, mennyi mindent hitt el abból,
amit összehordtam, de ezt éreztem az egyetlen egérútnak a jelenlegi
helyzetemből. Kerülnöm kellett a fiúkat egy ideig és egy kis időre volt
szükségem, hogy átgondoljam, mit is kéne lépnem ezután. Ehhez pedig az kellett,
hogy ne találkozzak velük se ma, se holnap. Sőt, addig, míg készen nem
fogok állni rá, hogy a szemükbe nézzek (legalábbis Se Joo és Kyu Hyun szemébe).
- Ha Na - kezdett bele Sung
Chan, én pedig visszafojtott lélegzettel vártam a válaszát. – Ah… Várj egy
kicsit, telefonálnom kell egyet-kettőt, hogy utánajárjak lehetséges-e már ma
beköltöznöd. Visszahívlak később.
- Rendben! – ezzel pedig a
torkomban dobogó szívvel bontottam a vonalat. Tudtam, hogy Sung Chan kissé
kelletlenül néz utána a dolognak, és csak még több bajt hoztam a fejére ezzel,
de még mindig jobb, mintha egy másik bizonyos bili borulna ki, amiből még nagyobb
gondja származna…
Leraktam az ágyra a mobilom és
talán három percig sikerült is nem folyamatosan azt bámulnom, de utána
feladtam. Feszülten meredtem a készülékre és szinte szuggeráltam, hogy
csörrenjen meg ismét. De a percek múltak, és semmi sem történt.
- Szólalj meg, szólalj meg! –
suttogtam a fekete képernyőnek állhatatosan, de húsz percbe és harminckettő
másodpercbe telt, hogy újra felhangozzon a csengőhangom, akkor pedig úgy kaptam
fel, hogy majdnem ki is ejtettem a kezemből.
- Sung Chan?! – a hangom olyan
volt, mint egy kisgyereké karácsonykor, mikor az ajándékaira veti rá magát,
csak vagy tízszer rosszabb. – Sikerült? Megoldottad?
- Szerencsédre már a papírmunka
legnagyobb része megvan, többek között a kollégiumi elhelyezésedé is –
sóhajtott fáradtan a bátyám. – Pont ma véglegesítették, így beköltözhetsz
korábban is, nem muszáj holnapig várnod. A srácoknak még van jó pár napirendi
pontjuk, szóval olyan öt óra körül találkozzunk a P.S.-nél, az irodámban. Lesz
egy fél órás szünetem és addig körbevezetlek.
- Oppa, szuper vagy! – kiáltottam
hangosan és szinte ugrándozva örömömben. Bár nem csak szinte, mert tényleg
fel-le ugráltam egy helyben és mikor észrevettem magamon, abba is hagytam. –
Tényleg köszönöm! Csodás vagy!
- Okés, elég a fényezésből! – nevetett
rajtam, majd megköszörülte a torkát. – Most viszont mennem kell, találkozunk
majd az irodámban. Szia!
- Még egyszer köszi! –
vigyorogtam a telefonba. – Szia!
Ezzel pedig Sung Chan hümmögve letette
a telefont, én pedig hirtelen nem is tudtam, mihez kezdjek. Ide-oda kapkodtam a
fejem, hogy mit is csináljak elsőként, aztán arra jutottam, hogy egy ebéd nem
lenne rossz ötlet, mivel ötig még bőven ráértem.
Így lerohantam a földszintre, a
konyhába és megkukkantottam, mit hagytak itt nekem a srácok. Ugyan nem voltam
másnapos, ahogy Kyu Hyun említette, de a kaja így is nagyon jólesett. Meg is
ettem minden maradékot, majd elmosogattam. Végül visszamentem a szobámba és
rájöttem, hogy csak most fog jönni a neheze. Végigpillantottam a két nagy
bőröndömön és a sok cuccon, ami elpakolásra várt, majd sóhajtva estem neki a
rám váró feladatnak.
Lehúztam az ágyneműmet
(gondoltam, hogy majd az új koleszben kimosom), kipakoltam mindent a
szekrényemből és az ágyon sorba rendeztem őket, hogy lássam, miket kell
elraknom. A mosókonyhából is felhoztam a ruhákat, amik az enyémek voltak,
illetve az íróasztalomból is kiszedtem mindent. Még az egyenruhámat is el
szándékoztam vinni, mert akármennyire is hihetetlen, erős érzelmek fűztek
hozzá. Sok minden változott meg az életemben a hatására. Óvatosan összehajtogattam
és elkezdtem bepakolászni a bőröndjeimbe.
Mindenki nagyon jól tudja, hogy
ha egyszer kicsomagol az útitáskájából, utána azért sem sikerül ugyanúgy
visszarakni mindent, egy szóval tuti, hogy nem fog ismét beleférni. Na, ezzel
én sem voltam másképp! Ha nem ugráltam fél óráig mindkét bőrönd tetején, hogy
végre sikerüljön becipzárazni, akkor semennyit! Még kint is hagytam egy
vastagabb pulcsit, illetve a válltáskámat is megpakoltam különféle személyes
herkentyűkkel, hogy minél kevesebbet kelljen a nagy táskákba begyömöszölnöm.
Kifulladva, zihálva az
oxigénhiánytól roskadtam le végül győzedelmesen a bőröndök mellé. Még direkt
párat rá is vágtam a tetejére, hogy jelezzem, mekkora diadalt arattam felette
ebben a percben. A telefonomra pillantottam, negyed öt volt, de csak fél ötre
rendeltem a koleszhez a taxit, így maradt még egy kis időm. Tudom, hogy drága a
taxi, de két ekkora poggyásszal nem
akartam tömegközlekedéssel menni az ügynökséghez. Bezártam az ajtót, és
megindultam lefelé a lépcsőn - na, az sem volt egy leányálom míg lejutottam,
de legalább nem törtem ki a nyakam közben.
Átmentem a főépületbe és leadtam
a kulcsot Suh Hyungnál, majd szó szót követett és elígérkeztem hozzájuk másnap ebédre, mert csak így tudtam időben szabadulni tőle, hogy a taxisnak ne kelljen
rám várnia túl sokat. Így is, mikor kiléptem a főkapun, már javában dudált és
elégedetlenkedett. A bajsza alatt motyogva bevágta a bőröndjeim a
csomagtartóba, én meg addig az iskolát figyeltem a késő délutáni napsütésben.
Végre előbújt a nap is hosszú hónapok után, és egy kis életet hozott a
mindennapjainkba. A lemenő nap fénye hátulról világította meg az Akadémiát,
amivel kissé kísértetiessé varázsolta, de mégis volt benne valami rideg,
tiszteletet parancsoló.
Vettem egy nagy levegőt és
beszálltam a taxi a hátsó ülésére. Megadtam a címet a sofőrnek, majd
hátradőltem. Az ablakon kibámulva vettem búcsút a Seouli Művészeti Akadémiától.
Attól a helytől, ami gyökeres fordulatot hozott el az életemben, és utat
mutatott, hogy ismét ráleljek az álmaimra. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy egy
szakasza az életemnek lezárult, amint befordultunk a sarkon az autóval. De
azzal nyugtattam magam, hogy egy másik, izgalmas és várva várt, új fejezethez
érkeztem, amit egy pillanatig sem bántam. Egyetlen döntésem sem bántam, ami
ahhoz vezetett, hogy a P.S. Entertainment gyakornoka lehessek.
Ha nem is bántam egyiket sem,
azért a görcs a gyomromban és az izzadó tenyerem igenis arról árulkodott, hogy
nagyon is izgulok emiatt a bizonyos új fejezet miatt. Így pedig a taxist
valószínűleg kikészítettem, mert folyamatosan beszéltem és olyan nagy
baromságokat hordtam neki össze, hogy biztos voltam benne, legszívesebben a
fejét verte volna a kormányba. Vagy megállt volna a legközelebbi helyen és kidobott
volna a kocsiból…
Amint megláttam a P.S. épületét,
a szívem a torkomba ugrott, és bele kellett kapaszkodnom az ülésbe, hogy ne
próbáljam meg azon nyomban kivetni magam a mozgó járműből.
Hé, nyugi! Hiszen gyakornokként jössz ide, nem lesz semmi gond! –
próbáltam magam nyugtatni és félig-meddig még sikerült is valami látszólagos
nyugalmat erőltetnem az arcomra, mikor szabadjára engedtem a sofőrt. Szinte
csikorgó kerekekkel indult meg, amint a kocsiból kidobálta a poggyászomat.
Mindkét kezembe került egy-egy
bőrönd és megindultam a főbejárat felé. Mikor legutóbb jártam itt, akkor
délelőttre járt az idő és úgy láttam, hogy akkor is elég nagy tömeg volt.
Viszont a mostanival össze sem lehetett hasonlítani, mintha nyakunkon lett
volna a világvége, és ha idejében nem szerez be az ember egy-egy albumot,
poharat, fotókártyát, posztert vagy DVD-t, akkor bizony vajmi kevés esélye lesz
a túlélésre. Minden egyes üzletnél és bódénál sorok álltak csupa iskolás
lánnyal, így alig tudtam tyúklépésben araszolni az emberek között. Kaptam is jó
pár csúnya megjegyzést, hogy mi a fenének jövök ekkora táskával egy ilyen szűk
helyre, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni ezeket.
Megkönnyebbülve fékeztem le az
információs pultnál, ahol ugyanazzal a lánnyal találtam szembe magam, mint
akivel a legutóbbi itt létemnél.
- Jó napot! – mosolyogtam rá
kedvesen. – Yoon Sung Chanhoz jöttem.
- Üdvözlöm – mondta
automatikusan és eléggé nyomott kedvvel, majd a számítógépen kezdett el
pötyögni. Nem tudta elvenni a kedvem ezzel a mogorva kifejezéssel sem és
továbbra is izgatottan vártam, hogy belépjek hivatalosan is a P.S. falai közé. –
Mi a neve?
- Yoon Ha Na – mintha ugyanazt a
beszélgetést folytattam volna le vele. Nem baj, következő alkalommal már lesz
belépő kártyám, hehe!
- Elnézést – szólalt meg kissé értetlenül
a lány, majd rám emelte a tekintetét most először és végigmért. -, de nem
találok ilyen nevű illetőt a mai látogatók listáján.
- Tessék? – na, erre aztán nem
számítottam! – Ez biztos valami tévedés. Megnézné, kérem, még egyszer? Yoon Ha
Na.
Rátámaszkodtam a pultra és
próbáltam szemügyre venni a monitorját, de semmit sem láttam belőle. Nem mintha
fennállt volna a lehetősége, hogy hazudik, de azért hátha elsiklott a nevem felett
a tekintete. Így mikor újra elkezdte bűvölni a számítógépet, követtem minden
egyes mozdulatát a szememmel.
- Elnézést, de még mindig semmi – rázta meg a fejét lemondóan és kimerülten, ezzel ellentétben én ideges és
feszült lettem. Mi folyik itt? Sung Chan nem adott volna le belépőt nekem?
Lecsúsztam a pultról és pár
lépést téve, hogy hallótávolságon kívülre kerüljek a lánytól, felhívtam a
bátyám. Kicsöngött, de hiába vártam válaszra, mert ezúttal nem vette fel. Még kétszer
próbálkoztam, de feleslegesen. Csak azt értem el vele, hogy dühösen vágtam
zsebre a telefonom és indultam meg ismét a lányhoz, aki már azt hitte, hogy
letudott engem.
- Nézze, itt valami félreértés
történt! A bátyám, Yoon Sung Chan bizonyára elfelejtette leadni a belépőmet,
most pedig képtelen vagyok utolérni őt – magyaráztam neki a tőlem telhető
legkedvesebb hanghordozással és a legszebb mosolyommal. – Nem tudna esetleg
most az egyszer kivételt tenni és beengedni az épületbe – a kitűzőjére
pillantottam, hogy megnézzem a nevét -, Ha Neul?
- Sajnálom – na, a legkevésbé sem
sajnálta, sőt mintha még káröröm is játszott volna a szája szegletében -, de a
szabály az szabály. Ha nincs leadva kérvény, akkor nem adhatok Önnek belépőkártyát.
Összeszorítottam az állkapcsom és
összekulcsoltam az ujjaim a pulton, a mosolyom pedig rendíthetetlenül ült az
arcomon. Ezt nem hiszem el, hogy éppen most kell kiélni magát ennek a csajnak
és játszania itt a nagymenőt!
- Egy aprócska kivétel lenne,
higgye el, hogy nem hazudok! Az ügynökségnél leszek gyakornok a holnapi naptól
kezdve és ma költöznék be a kollégiumba – fejtettem ki neki a részleteket,
hátha ettől szimpatikusabbá válok a szemében és megesik rajtam a szíve.
- Ez igen becsülendő, de nem áll
módomban segíteni – feszült meg az arcán a vigyora és a tekintetét a
számítógépre futtatta ismét. Ezzel jelezte, hogy ideje békén hagynom és
távoznom, de ez a viselkedés csak még jobban feltüzelt. Amúgy sem volt egy
csodás napom ma, de ez a lekezelő stílus és kötözködés csak még inkább kihozott
a sodromból.
- Most komolyan, miért viselkedsz
így?! – valószínűleg ezért is bukott ki ez belőlem egy kicsit hangosabban a
kelleténél, és ezért tegeztem le a lányt. Ezzel pedig sikerült néhány, a
közelben álldogáló tekintetét magunkra vonzanom nagy sajnálatomra. Bár elég
hamar továbbálltak, de a tekintetük még néha-néha ránk akaszkodott.
- Hogy mondja?! – nézett rám nagy
szemekkel és láttam, hogy ezúttal mellényúltam és bekeményített. – Ha nem
távozik most azonnal, akkor hívom a biztonsági őröket, hogy megmutassák, merre
van a kijárat.
- Biztonsági őröket?! – oké, nem
a legjobban reagáltam le a helyzetet, de szóljon mentségemre, hogy ő kezdte. –
Most miért csinálja ezt? Nem tettem semmi rosszat! Talán úgy nézek ki, mint aki
azért cipel két, bálnaméretű bőröndöt, mert be akar lógni az ügynökséghez?!
- Hallottam már ennél cifrább
kifogásokat is, mint amiket Ön hozott fel – állt fel a pult mögött a nő. –
Azokban legalább volt fantázia. Most pedig, kérem, hagyja szabadon az
információs pultot, hogy a tényleg fontos problémákkal foglalkozhassak!
Szinte leesett az állam, ahogy
hallgattam ezt a csitrit, aki talán ha négy évvel volt idősebb tőlem, és mégis
úgy beszélt velem, mint egy csúszómászóval. Elhiszem, hogy volt már dolga olyan
rajongókkal, akik ilyen húzásokhoz folyamodtak, hogy bejussanak a kedvencükhöz,
de én is egynek tűntem volna közülük?!
- A héten jártam itt, csupán pár
napja és nem is emlékszik rám?! – törtem ki és most már tényleg jó néhányan
megálltak a közelben, hogy kíváncsian kövessék, hogy mi is sül ki ebből a
helyzetből. – Nézze meg a gépen, hogy a napokban voltam itt!
- Nem emlékszem minden egyes
őrült rajongóra, aki megpróbál beosonni az idolokhoz - mosolygott rám
fölényesen és intett egyet a kezével, amit nem tudtam mire vélni. – De az Ön
arcát mindenképpen megjegyzem, hogy legközelebb ne kerüljünk ilyen kényelmetlen
szituációba.
Ez volt az a pillanat, mikor
tényleg elállt a szavam tőle. Csak tátogtam rá és némán fürkésztem az arcát,
amin egyrészt közönyt véltem felfedezni, mondván „Áh, még egy ilyen eset…”,
másrészt pedig élvezte, hogy használhatja azt a csöppnyi hatalmat, ami a
rendelkezésére állt.
- Kérem, nem szeretnék jelenetet
rendezni! – mondtam neki halkabbra fogva a hangom, hogy hátha békésen is el
tudjuk simítani a helyzetet. – Nem lehetne, hogy…
Ekkor egy magas, izmos férfi
lépett közém és Ha Neul közé, mire hátrahőköltem. Fekete, egyszerű öltönyt
viselt fehér inggel, egyértelműen egyenruha volt. Méghozzá a biztonsági
szolgálaté.
- Kérem, kisasszony, fáradjon
erre! – emelte fel a kezét és mutatta az irányt, amire gondolt.
- Muszáj volt ezt csinálni?! –
pillantottam el a férfi mellett, hogy a lány szemébe nézhessek. Már éppen fel
akartam adni, hogy jó, akkor leülök egy padra és megvárom, míg Sung Chan
szíveskedik felbukkanni és segíteni, mert kezdtem nagyon is kényelmetlenül
érezni magam a körülöttünk lévőkkel, akik nyilván vártak valamiféle izgalomra
és akcióra. És meg is kapták, mikor hátulról valaki megragadta a karom nem
éppen kedvesen, de azért még úgy, hogy ne fájjon. Az ösztönös reakcióm az volt,
hogy kirántom a szorításból, mert eléggé a frászt hozta rám az ismeretlen
érintés. Ezzel pedig beindult a buli, mert azt hitte a másik őr (aki sunyi
módon a hátam mögé osont és észre sem vettem addig a pillanatig, míg hozzám nem
ért), hogy menekülni akarok, így még jobban szorította a kezem.
- Ne ellenkezzen, ne nehezítse
meg a dolgunkat! – szólalt meg mögöttem a férfi és elkezdett húzni valamerre.
Egyből feltűnt, hogy nem a kijáratot célozta meg, mivel pont az ellenkező
irányba indult meg.
- Eresszen el! – rángattam a
karom, hátha szabadulni tudok a biztonsági őrtől. Ugyan nem állt szándékomban
menekülni, de rettentően megalázónak éreztem, hogy úgy vezetnek, mint valami
bűnözőt, minden figyelő szempár tekintetétől kísérve. A másik férfi, aki előbb
csak nyugodtan megkért, hogy menjek vele, most a két, nagy bőröndöm húzta
utánunk. Láttam, hogy meglepődött a súlyán, ami legalább elégtétellel töltött
el. – Tudok saját magamtól is menni!
- Csak maradjon nyugton! –
morgott rám a férfi, aki még a másik őrnél is ijesztőbb hatást keltett, mégsem
rémültem meg tőle. Az adrenalin, ami végigáramlott a testemen és elöntötte
minden egyes sejtemet, nem engedte meg a félelem érzését számomra. Sőt, még fel
is tüzelt.
Jó erősen rátapostam a lábfejére,
mire feljajdult és talán valami ősi ösztönöktől hajtva, amint megéreztem, hogy
elengedi a kezem (hogy a lábához kapjon), futásnak eredtem. A szívem a torkomban
dobogott, és minden porcikám bizseregni kezdett, ahogy megéreztem a
szabadságot.
De ez körülbelül két másodpercig
tartott, mert ismét egy kéz szorítását éreztem a felkaromon, ami akkora erővel
rántott vissza, hogy nekiestem egy izmos mellkasnak – ami az előbbi őrhöz tartozott.
Nézzük a dolgok jó oldalát! Az
ügynökség nem ágyútölteléknek való biztonsági szolgálattal rendelkezett, hanem
értettek a dolgukhoz, és így nem tartott sokáig, míg a hirtelen fájdalomból magához
térve a nyomomba eredt.
Bár az a morcos kifejezés, amivel
végigmért, már igencsak rám hozta a frászt. Eddig csak egy kis
kellemetlenségnek ígérkezett ez a kaland, de most már láttam, hogy ennek nagyon
nem lesz jó vége, ha így folytatom.
- Indulás! – rántott egyet a
karomon, mire felszisszenve a bele nyilalló fájdalomtól, kénytelen voltam
követni. De csak hogy megkoronázzuk a helyzet kínosságát, megbotlottam a saját
lábamban, vagy igazából fogalmam sincs miben, és térdre estem. Jól be is vertem
őket, mire az őr türelmetlenül húzott felfelé, hogy két lábra állítson ismét és
véget vethessen ennek az egész hajcihőnek. Biztos rettenetesen unhatta már,
hogy folyton ilyen kis vakarcsokkal kell megküzdenie, mint én, és már bánta,
hogy elfogadta ezt az állást.
Igyekeztem nem ellenkezni, ugyanis
amint feltűntek a biztonsági őrök a helyszínen, vesztettem - csak akkor még nem
jöttem erre rá. Talán Ha Neullel lett volna még esélyem, de így már csak sóhajtva
próbáltam talpra állni, mert belefáradtam ebbe a nagy magyarázkodásba. Így is
lesz elég baja Sung Channak, ha majd megkapja a telefonhívást, hogy a
biztonsági szolgálatnál találhat meg… Áh!
- Engedje el! – hideg és
parancsoló volt az utasítás, ami felhangzott. Elsőnek azt sem tudtam, hogy
nekünk szól – jobban mondva a biztonsági őrnek -, míg el nem eresztette a karom,
én pedig visszahuppantam a földre.
- Jól vagy?
Még meglepődni sem volt időm.
Csak arra a kézre koncentráltam, ami a látóterembe került és segítségként
felajánlva nyújtott felém a megmentőm, hogy végre felállhassak. De nem ragadtam
meg azon nyomban, sőt amint feljebb emeltem a tekintetem, egyenesen az arcára,
a szívem kihagyott egy ütemet. Hát erre
nem igazán számítottam most, a fenébe!
Omo egyre jobb es jobb lesz. Kivancsian varom meddig tudja titkolni Ha Na csokot amit Kyu Hyunnal valtottak. És hogy ki az aki a segitsegere sietett. Fighting
VálaszTörlésJaj, örülök, hogy ezt mondod! ^^ Kicsit tényleg olyan semmilyennek éreztem ezt a fejezetet, de hát tényleg kellenek ilyenek is, nem lehet mindig nagyon izgi, még ha igyekszem is. :D Hát arra én is kíváncsi vagyok, meddig maradhat ez titok kettejük között. Az idegen kiléte pedig a kövi fejezetben kiderül. :3
TörlésKöszi szépen, hogy írtál! <3
Oh jaj Gonosz Hana mindenre jól rátapintott xd olyan vicces belegondolni hogy Ha a mennyire egy makacs személyiség hogy meg saját magával is képes veszekedni. :"D Ha a büntudata jó érzéssel töltött el, legalább tudja hogy rosszat tett, de az amire jutott hogy elmondja e SeJoonak vagy sem az nem igazán tetszik. Szerintem az lenne a legjobb ha bevallaná hisz ő maga mondta ha ő bevalja akkor legrosszabb esetben szakít vele a fiu ha Kyuhyuntol tudja meg akkor is es ha sajat maga jon rá akkor is szóval akkor már inkabb ő neki kene bevallani mert akkor legalabb látná rajta a fiu hogy megbánta es oszinten elmondta es nem titkolohott. Ha viszont nem tole tudja meg akkor rosszabb helyzetbe fog kerülni... Na mind1 kiváncsi vagyok mi fog ebbol kisülni. OHH SungChan ugy hiányzott. *---* nem véletlenül a bátyja Hananak . Rogton tudta hogy hazudik a lany csak a vegen mar nem firtatta xd oh basszus mi a franc történt? SungChan tenylrg elfelejtette volna? En arra is gondoltam hogy lehet az apja tett keresztbe xd fuh de az a csaj mekkora egy paraszt volt... Nem hiszem el hogx nem emlekezett Hanara ... Direkt csinalta... Nyomoruuult -.- oh es vajon ki lehet a végén a megmentő? Omo omo! Kivi vagyok , de mindjart megtudom úgyis xd
VálaszTörlésHát igen, amúgy néha nehéz eldönteni, hogy ki is a makacs, meg kinek is van igaza - Ha Nanak vagy a "gonosz" énjének. :D Egyértelműen igazad van, jobb lenne, ha elmondaná, sokkal tisztább módszer lenne, ha odaállna Se Joo elé, és őszintén elmondaná, ami történt. Hiszen, ahogy mondtad, úgy láthatná azt, hogy őszinte, nem titkolja előle és megbánta azt a csókot. Csak hát a félelem nagy úr. És Ha Na behódolt neki...
TörlésSung Chan tényleg egy édes pofa, sőt igazából kezdek rájönni, hogy sok pozitív szereplőt sikerült megalkotnom. xD És hát igen, Ha Neul tényleg elég szemét volt, de érthető is, hogy nem emlékezett Ha Nara, mivel ki tudja hány ember fordul meg a cégnél naponta - de lehetséges, hogy tényleg csak a rosszindulat szólt belőle.
Hát igen a megmentő! :D Akkor a kövinél már tudni fogod a titokzatos személy kilétét. :3
Köszi, hogy írsz, annyira jó olvasniii~... <3