2016. febr. 24.

22. fejezet

A várva várt, új fejezet

Mikor kinyitottam a szemem reggel, egyből be is kellett hunynom, mert szinte égette az erős fény a retinámat. Inkább hogy dupla védelmet nyújtsak érzékeny szemeimnek, még a takarót is a fejemre húztam. Na, ez talán már megteszi…
Mély levegőt vettem és összehúztam magam a paplan alatt, élvezve a melegséget, amit nyújtott. Ugyanis olyan megrázó álmom volt, hogy a hideg még mindig ott futkározott a hátamon tőle, és nem akart olyan egyszerűen eltűnni, mint szerettem volna. Biztos volt már mindenkinek olyan érzése, hogy szinte valóságnak tűnt az éjszaka folyamán bejárt álomvilág. Mintha ott lebegne a háttérben és azt várnád, hogy ha becsukod ismét a szemed, akkor visszakerülsz az álmok birodalmába. Ennek ellenére bennem mégis kettős érzés uralkodott. Egyszerre akartam visszamenni és megtudni, mi lesz a folytatás, de közben pedig fejvesztve menekültem volna a képzeletem világából.
Az álmom olyan elevennek hatott, mintha tényleg megtörtént volna. Először Jae Wan bukkant fel az étteremben, és mondott olyasmit, amit képtelen voltam megemészteni és megérteni. Aztán Nam Joon vetemedett olyan dolgokra, amire legvadabb álmaimban sem számítottam volna. Megcsókolt! Ennek pedig tanúja volt Kyu Hyun is… Jézusom! Kyu Hyun és én… Mégis mi a fenét műveltünk az álmomban?! Nem az első eset volt, hogy nem éppen egy ártatlan kislányhoz méltó álmaim voltak, de azért ezzel még saját magamat is sikerült meglepnem. Ahogy eszembe jutottak a részletek, hogy hol jártak a kezeim, hogy a testünk hol feszült egymásnak, a vörös enyhe kifejezés lett volna az arcomra. Sőt, a takaróval a fejemen pillanatok alatt olyan melegem lett, hogy alig kaptam levegőt, így azonnal ki is bújtam alóla.
Égő arccal ültem fel az ágyban, kitakaróztam és a szekrényemhez léptem, hogy keressek valami ruhát aznapra, de mikor megláttam magam a szekrényre erősített tükörben, menten lefagytam. Ugyanis nem a szokásos, világoskék pizsamámban álltam, hanem az álombéli ruhámban feszítettem.
És visszaültem az ágyra, mint egy ájulással küszködő vénasszony, remegő kezekkel. Elnyílt szájjal, nagy szemeket meresztve, a torkomban dobogó szívvel bámultam magam elé. A fogaskerekek eszeveszett sebességgel forogtak, aztán hirtelen megálltak, ahogy levonták azt a következtetést, amitől rettegtem.
- Nem álom volt - magam sem vettem észre, hogy a szavak halkan kicsúsznak az ajkaim közül. – Nem álmodtam…
Jó erősen belecsíptem a combomba, mire felszisszenve szorítottam össze a fogaim, mert éreztem a fájdalmat és így abban sem reménykedhettem tovább, hogy most álmodom. Megint felpattantam az ágyról és a szekrény elé vetődtem, majd felhúztam a felsőmet. A tükörben vetettem egy pillantást a hátamra, ahol a lapockámon egy csúnya sötét folt éktelenkedett. Hát ez sem álom volt?!
Kerestem a kibúvókat, a hibákat, az ellentmondásokat az emlékeim és a valóság között. De egyre inkább csak arra tudtam következtetni, hogy vagy egy párhuzamos univerzumba kerültem, vagy elment a józan eszem. De ahogy teltek a percek és a saját nyúzott arcomat néztem a tükörben, rá kellett döbbennem, hogy minden egyes álomnak hitt esemény valójában megtörtént. Nem csupán a felettébb élénk fantáziám játszadozott velem.
- Istenem! – nyögtem fel kétségbeesetten és lehuppantam a földre. – Mit műveltem?!
A bűntudat olyan elemi erővel csapott le rám, hogy alig kaptam tőle levegőt. Az ujjaim ökölbe szorultak, a bütykeim szinte elfehéredtek olyan erővel szorítottam őket, még a tenyerembe vájó körmeim sem zavartak. Erősen haraptam az ajkamba és aggodalmas ráncok gyűltek a homlokomra.
- Áh! – sziszegtem, miközben a számhoz kaptam. Mikor elemeltem az ujjamat, vörös folyadék csillogott a bőrömön és a tükörben láttam, ahogy a vér egyre nagyobb cseppben gyűlik az alsó ajkamon, ahol előbb felsértettem. Így beszívtam, majd a vér sós és fémes ízével a számban próbáltam gondolkodásra késztetni az agyam.
Nézzük szép sorban! – hátha a rendszerezettség segít a probléma megoldásában, hogy ne veszítsem el a fejem azon nyomban. Nyeltem jó párat és próbáltam a szívem őrült dobogását lecsillapítani, hogy higgadtan végiggondolhassam a történteket. – Először is ott van Jae Wan.
~ Áh, hát eszméletlenül édesen viselkedett tegnap este, majdnem be is dőltél neki – meglepetésként ért volna a hangja, ha nem készültem volna már fel lélekben, hogy éppen azokban a pillanatokban bukkan fel mindig, mikor a legkevésbé sem számítanék rá.
~ Ha már itt vagy, akkor segíthetnél a változatosság kedvéért – vetettem fel az ötletet, de tudtam, hogy milyen eredményre jutok. – Ne is válaszolj inkább!
~ Látom, ismersz már – szinte magam előtt láttam a kéjes vigyorát. Holtában született ötlet volt, hogy bármiféle segítségre is számíthatok tőle.
~ Jae Wan teljesen másképp viselkedett tegnap este, mint ezidáig – törtem a fejem és „hangosan gondolkodtam”. – Többször is utalt arra, hogy Kyu Hyun nem úgy adja elő az igazságot, mint ahogy az történt. Majdhogynem figyelmeztetett, hogy ne higgyem el minden egyes szavát.
~ És? – tette fel a nyilvánvaló kérdést Gonosz Ha Na. – Mire jutottál?
~ Elhiszem Kyu Hyunnak azt, amit a barátnőjéről mondott. Soha nem hazudott nekem, és nem hiszem, hogy pont most kezdte volna el – töprengtem a kifejezésein, amiket láttam rajta tegnap és minden volt benne, csak hazugság és átverés nem.
~ De? – túlságosan ráérzett a belső hangom arra, amit még nem teljesen álltam készen kimondani.
~ De kell itt lennie még valaminek a háttérben, amiről nem tudok – ráztam meg a fejem tanácstalanul. – Kyu Hyun nyilvánvalóan elhiszi azt, amit tud, de Jae Wan… Nem hinném, hogy tényleg csak a rosszindulat és a harag hajtaná. Kell itt lennie valaminek, egy hiányzó elemnek, amit sem Kyu Hyun, sem én nem ismerek, viszont Jae Wan birtokában van ennek. Habár erősen kétlem, hogy bármit is elmondana, ha rákérdeznék.
~ Nem bízol meg túlságosan abban a fiúban? – tette fel a következő elbizonytalanító kérdést.
~ Kiben?
~ Minek kérdezed, ha már úgyis tudod a válaszom? Mindent arra alapozol, hogy ismered Kyu Hyunt és hogy ő sosem hazudna neked. De mi van, ha tévedsz? Lehet, hogy kettejük közül Jae Wan az, aki a jó oldalon áll.
~ Jó oldal? – lepődtem meg a kifejezésen, amit használt. – Ez nem a Star Wars, hogy létezik a Sötét Oldal, meg hasonlók! Nem kell választanom közülük.
~ Miért véded ennyire mindkettőjüket? Még Kyu Hyunt talán meg is értem, de hogy Jae Wan mellett így kiállsz… Igaza van Kyu Hyunnak, nem is ismered azt a srácot. Hacsak nem vagy olyan felszínes, hogy a csini külső így levett a lábadról – szinte köpte az utolsó szavakat, már majdnem undorodott attól, amit kiejtett a „száján”, de nagy sajnálatomra, hirtelen nem tudtam mit felelni. Hazugság lett volna, ha azt mondom, hogy nem tetszik külsőre Jae Wan, de az is, hogy csak emiatt bízok meg benne. – Legalább lenne egy értelmes indokod, hogy miért bízol meg ennyire vakon ebben a két fiúban!
~ Kyu Hyun egyértelműen nem egy álnok és megátalkodott személy, akiben ha megbízom, akkor életem legnagyobb hibáját követem el. Ezt már rengetegszer bebizonyította – gondoltam végig szép lassan és ez nem is szorult bővebb magyarázatra. Megingathatatlan volt a bizalmam a fiúban, már kiérdemelte. – Jae Wan terén lehet, hogy tévedek, de az a megérzésem, hogy valamit rejteget és ő is majdnem annyira megsérült régebben, mint Kyu Hyun. Valami mély sebet hordoz ő is magában, ami miatt megragadta akkor este a karom és azt mondta, hogy ne higgyem el a bátyja minden egyes szavát.
~ Már várom azt a pillanatot, mikor az orrod alá dörgölhetem, hogy én bizony előre szóltam és figyelmeztettelek velük kapcsolatban – egyszerre tűnt kárörvendőnek és szomorúnak, ahogy ezt kimondta. – Akkor pedig majd sírni fogsz és összetörik a szíved a fájdalomtól, de nem lesz, aki segítene.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni azt a balsejtelmet, ami a szavai nyomán tört fel bennem, és inkább a következő napirendi pontra ugrottam, ami nem hagyott nyugodni.
~ De Jae Wannal még nem is ez a legnagyobb probléma, hanem az az állítása, hogy már találkoztunk korábban - ezen még mindig nem voltam képes továbblépni és elfelejteni. – Olyan részegen kizárt, hogy hazudott volna. Pont, hogy őszintének tűnt, most először.
~ Vagy csak rájátszott és átvert, végül is színész a fiú – jegyezte meg mintegy mellékesen a tényt. Holott tudtam én is, hogy ez benne van a pakliban, és nem lehet ezt kizárni.
~ De jó lenne, ha csak egyszerűen ki tudnám belőle szedni a dolgot! – sóhajtottam fel magamban és a kezembe temettem az arcom. Úgy éreztem, hogy valami ott lappang az emlékezetem mélyén, de akárhogy kutattam is utána, nem voltam képes felidézni.
~ Ha tudtomon kívül tanultál valamiféle vallatási technikát, még talán lenne némi esélyed is - cinikus hangjától szinte a falra másztam, így jobbnak láttam, ha ezt a témát egy időre hanyagolom és később, mikor aktuális lesz, akkor újra előszedem. – Áh, szóval nincs kedved velem vitatkozni… Akkor a kövi téma, ha sorrendben haladunk, az Nam Joon.
~ Nála csak annyiban reménykedem, hogy annyira részeg volt, hogy mindent elfelejtett a tegnap estével kapcsolatban – dörzsöltem meg a tarkóm. – Ez lenne a legeslegjobb mindenki számára.
~ Hogyne. Mindenki számára – hümmögött Gonosz Ha Na. – Ha annyira felejtette el a tegnap estét, mint te vagy Kyu Hyun, akkor nem sok jóra számíthatsz.
Összerezzentem gondolatban a neve hallatán, mert beugrott minden egyes cselekedet, amire tegnap folyamodtam és egyikre sem voltam valami büszke.
~ Miért nem vagy büszke?! – kérdezte csúfondárosan. – Végül is hivatalosan megcsaltad a barátodat, ezt nem sokan mondhatják el magukról. És mennyi ideje is vagytok együtt? Alig egy hete. Lehet, hogy még rekordot is döntöttél.
Az összes többi problémám eltörpült amellett, hogy mit tettem Se Jooval. Szomorúan, de be kellett ismernem, hogy igaza volt a belső hangomnak: megcsaltam Se Joot. Megcsaltam azt a fiút, akire több mint tíz évet vártam, hogy együtt lehessek. Tíz évig vártam arra, hogy viszonozza a szerelmem, és mikor megtette, akkor majdnem az első adandó alkalommal elcsábultam és képtelen voltam nemet mondani Kyu Hyunnak. Sőt, mondhatni, hogy Kyu Hyun még csak nem is csinált ezúttal semmit, én voltam az, aki nem bírt magával és letámadta őt. Fenébe!
Nem bírtam egy helyben maradni és felugrottam a földről, majd fel-alá kezdtem sétálni a szoba közepén, félrelökve az útból a forgószékemet. A szemöldököm a homlokom közepére csúszott és mintha odavésték volna, az aggodalom, félelem és bűntudat szinte odaszegezte. A körmömet kezdtem rágni – pedig már vagy négy évig sikerült megállnom ezt a rossz szokást -, és azon gondolkoztam miféle megoldások jöhetnek szóba, hogy ezt az egészet megússzam.
~ Nem az a legegyszerűbb, ha elmondod neki az igazságot? – hallatszott az ártalmatlan kérdés, de válaszra sem méltattam. Bár agyban gyorsan átfutottam a lehetőségét ennek is. Ha elmondom neki, hogy csókolóztam Kyu Hyunnal, valószínűleg összetörném a szívét és ez azt vonná maga után, hogy szakít velem. Még ha eddig el is nézte a kisebb kilengéseimet és tűrt, nem jelentette azt, hogy ez mindig is így fog maradni. Ez pedig már nem olyan esemény volt, amin csak úgy továbblépne. – Érdekes, hogy azt hoztad fel, hogy az ő szívét törnéd össze, és nem azt, hogy mennyire szereted és nem akarod elveszíteni. Csak úgy mellékesen megjegyzem.
Milyen hülye vagyok, attól, hogy nem válaszolok neki, az nem jelent semmit…
~ Nem mondtam, mert ez egyértelmű – válaszoltam flegmán. – Szeretem Se Joot és nem akarom elveszíteni. Tíz évig vártam erre, nem fogom félredobni holmi futó kalandért és vonzalomért.
A szavaim keményen hangzottak és tudtam, hogy ennek így kell lennie. Se Joo volt az, akibe szerelmes voltam évek óta. Ő volt az, akiért dobogott a szívem és gyerekkorom óta reméltem, hogy vele fogom majd leélni az életemet. Kaptunk egy második esélyt, hogy minden egyenesbe jöjjön és egymásra találjunk. Legyen ez a sors vagy a végzet, nevezzük annak, aminek akarjuk, de végre a mi oldalunkra állt és most először segített rajtunk. Nem akartam ezt elveszíteni azért, mert nem tudok nemet mondani egy sötét szempárnak és pár szép szónak. Kedveltem Kyu Hyunt, vonzódtam hozzá, de ennyi. A szívem már másé.
~ Feltűnt, hogy már nem először mondod be az unalmast, mikor Kyu Hyunról van szó? Nem gondolod, hogy ez már jelent valamit? – tette fel az újabb kérdéseket, én pedig kezdtem elveszíteni a türelmemet.
~ Ittas állapotban voltunk mindketten, ezért történt meg a tegnap este. Egy olyan hiba volt, aminek nem kellett volna megtörténnie – magyaráztam meg, de éreztem, hogy ez rettentően béna kifogás.
~ Várj egy kicsit, egy pillanat! – egy kis szünet következett, aztán magas hangon kezdett affektálni. – „Ne emészd magad olyan dolgok miatt, amik már megtörténtek és nem tudsz ellene mit tenni! Csak engedd el, és felejtkezz meg róla!”
Ahogy felismertem a tegnap esti szavaimat, éreztem, hogy vér szökik az arcomba és megtorpantam a szoba közepén.
~ Igen, igazad van, tényleg csak azért volt, mert sokat ittatok – ironizált a belső hangom, én pedig kínosan feszengve haraptam újra az ajkamba. Észre sem vettem, hogy ismét felnyílt a seb az alsó ajkamon és vérezni kezdett.
~ Nem érdekes! Nem számít, hogy mit miért tettem. Nem számít, hogy mi vezetett ahhoz, hogy megcsókoljam, csak az, hogy fogok kimászni ebből a slamasztikából – ráztam meg a fejem és ismét útnak indultam a szobában.
~ Főleg, ha olyan gyáva vagy, hogy nem mered neki bevallani – ezzel pedig nem vitatkoztam, mert igaza volt. Vagyis egy valamiben tévedett. Mert nem féltem, hanem egyenesen rettegtem attól, hogy bevalljam Se Joonak a Suminban történteket. Ez egy olyan megoldás lett volna, amihez irtózatosan gyáva voltam. Nem volt bennem annyi mersz, hogy csak úgy elé álljak és minden szennyest kiteregessek. Siralmas egy barátnő (lány, ember és még tovább folytathatnám) voltam, tudom, de ennyi tellett tőlem. – Így viszont nem sok választási lehetőséged maradt.
~ Ez igaz – bólintottam. – Az egyetlen lehetőségem, hogy eltitkolom Se Joo elől. Aztán majd ha már évek telnek el, akkor töredelmesen bevallom neki ezt az egy félrelépést, de addig is jobb, ha nem tud róla. Annak érdekében, hogy ne ártsak a kapcsolatunknak, nem szabad megtudnia, hogy mi történt Kyu Hyun és köztem.
~ Tudod, ez igazán szép és jó. Már amennyire a hazudozás helyénvaló, de egy aprócska tényezőről megfelejtkezel – szinte magam előtt láttam, ahogy egy fotelben kényelmesen elhelyezkedik, lábát egy puffon nyugtatva, köntösben, és az ölében egy fehér macskát simogat.
~ Mégpedig?
~ Kyu Hyun. Neki is meg szándékozol mondani, hogy ne beszéljen a tegnapi csókról, mert Se Joo nem tudhatja meg? – újfent megtorpantam a szobában, de ezúttal még levegőt venni is elfelejtettem.
~ Nem, az nem lehet. Nem mondaná el senkinek sem – mondogattam magamban fennhangon, mint egy varázsige, amit ha elég sokszor ismétlek, akkor igazzá válik. – Nem olyan típus, aki csak úgy kikotyogna ilyesmit. Hiszen a fiúk alig tudnak valami személyeset róla, nem pont egy ilyen témával fog nyitni reggeli közben, ha évekig nem mesélt magáról nekik.
Feltűnt, hogy mennyire magas és kétségbeesett a hangom. Most először éreztem a pánik tüneteit, egyenesen megrémültem, hogy esetleg Kyu Hyun kifecsegi a dolgot. Juthatok bármilyen döntésre, elhatározhatok bármit, de ha a fiú keresztülhúzza a számításaimat, minden feleslegessé válik.
~ Végül is megbízol benne, nem igaz? Akkor nincs mitől félned – rosszul voltam attól, milyen arcátlanul ellenem fordítja a korábbi szavaim. Erre pedig sajnos nem volt kész válaszom, mert nem tudhattam, mi jár a fiú fejében. Lehet, hogy egyszer véletlenül elszólja magát, de az is lehet, hogy nem. Egyelőre nem volt jobb ötletem, mint hogy reménykedem benne, lesz annyi esze, hogy csendben marad. – Miért tűnik úgy nekem, hogy kicsúszott az irányítás a kezedből?
Utáltam a belső hangom, képes volt a fájó pontokba beletaposni, hogy még inkább kínozzon. Kényszeredetten ismertem be (már megint, a fenébe is!), hogy valóban tehetetlen voltam ebben a helyzetben. Ha elmondom Se Joonak a történteket, azért szakít velem, ha Kyu Hyuntól tudja meg, akkor azért. Akkor őrizhetem meg a kapcsolatunkat, ha valahogy elhallgattatom Kyu Hyunt. De mégis hogy tegyem meg ezt anélkül, hogy elárulnám, együtt vagyunk Se Jooval?
~ Ha elmondanád neki, hogy jártok, minden sokkal egyszerűbb lenne – jegyezte meg Gonosz Ha Na és magamat is megleptem, hogy milyen vehemensen reagáltam a felvetésére.
~ Nem! Semmiképpen sem mondhatom el neki!
~ És miért is nem? – pontosan tudta a választ rá, vagy legalábbis sejtette, mégis rá akart kényszeríteni, hogy kimondjam.
~ Se Joo maga akarja megmondani neki – habogtam zavarban. Sajnos, kezdett bennem körvonalazódni az igazság, de nem akartam belátni. Nem fogadhattam el azt igazságként, így inkább ragaszkodtam ehhez a válaszhoz.
~ Ne áltasd ezzel magad! – hümmögött mérgesen. – Csak félsz, hogy ha megtudja az igazságot, akkor megvál…
~ Elég! – szakítottam félbe. – Majd kitalálok valamit, hogy megoldjam ezt a helyzetet. Minden visszatér majd a rendes kerékvágásba, csak el kell felejtenünk a tegnap történteket. Nem változott semmi sem. Meg fogom védeni Se Joot.
~ Na, erre kíváncsi leszek! – kárörvendően nevetett fel, amitől kirázott a hideg. Pont azokat a félelmeimet korbácsolta fel, melyek ott lappangtak nem is túl mélyen. – Főleg, hogy mikor fogsz elbukni. Aztán ne mondd, hogy én nem figyelmeztettelek előre!
Ezzel pedig nyoma veszett és felszívódott. Egyszerre voltam dühös, hogy nem mondhattam meg neki a magamét, másszor pedig ideges, hogy a levegőben lógó baljóslatú mondatokkal hagyott itt. Remegő kezekkel nyúltam inkább a törölközőm és a fürdő cuccaim után, majd egyenesen a mosdó felé vettem az irányt. Még ha a forró víz jól is esett megfáradt testemnek, az agyam így is járt és egy pillanatra sem tudtam megnyugodni. Egyfolytában Se Joo körül keringtek a gondolataim és nem tudtam szabadulni a bűntudattól. Rám telepedett, mint egy kóros daganat és tovább fokozta az amúgy is pocsék hangulatomat. Miután elkészültem, összeszedve magam, kiléptem a fürdő ajtaján, majd halk beszélgetés csapta meg a fülemet.
Elsőnek majd kiugrott a szívem a helyéről, mert azt hittem, a fiúk azok, de pár másodperc után rájöttem, hogy csupán pár lány beszélget egy emelettel lejjebb, valahol a folyosón.
Oh, el is felejtettem! – ugrott be hirtelen. Hétfőtől kezdve elkezdődik a következő félév, vagyis kezdenek visszaszállingózni az előző féléves kollégisták, illetve a gólyák, akik most kezdik meg a tanulmányaikat. Lassan élettel és hangzavarral fog majd megtelni a kolesz, és kezdetét veszi a kemény munka, hogy bármilyen ügynökség figyelmét felkeltsék és gyakornokok lehessenek.
Kíváncsi voltam, hogy Suh Hyung kiknek adta ki a So Haval közös szobánkat. Reméltem, hogy legalább olyan jó barátok lesznek majd a következő lakók, mint amilyenek mi vagyunk a lánnyal. Bár ez az említett lány már több mint egy hete nem válaszolt az előző levelemre és kezdtem aggódni, hogy mi történhetett vele. Ugyan bíztam benne, hogy csak elfoglalt, túl sok tanulnivalója van és ezért nem tudott még egy gyors választ sem küldeni. A Se Jooért való félelmeim mellé most már társult a So Ha iránti aggodalmam is, hogy esetleg elfelejtkezett rólam.
Miután visszaértem a szobámba, gyorsan felvettem egy farmert, egy bővebb pólót és egy pulcsit húztam rá, mert a fűtést még mindig nem vitték túlzásba a koleszben, emiatt pedig hacsak nem voltam egész nap a takaró alatt, akkor igencsak fáztam. Ahogy éppen kidugtam a fejem a pulcsi nyakánál, a tekintetem a telefonomra esett, ami szorgalmasan villogott, hogy felkeltse a figyelmemet.
- Mi az? – kérdeztem tőle, mintha csak egy házi állat lett volna, és reménykedtem, hogy a megérzéseim és félelmeim csupán játszanak majd velem. Nagyot nyelve néztem meg, hogy miért villog folyton és elszorult a torkom, ahogy láttam, hogy SMS-em érkezett. Méghozzá Kyu Hyuntól. Egyrészt hajtott a kíváncsiság, hogy a tegnapi után ő hogyan reagálja le a dolgokat, másrészről meg féltem, hogy valami olyasmit írt, ami nem lesz ínyemre.
Szia, csillagom! ;) Talán most már felébredtél, van egy kis kaja a hűtőben. Egyél belőle, jót tesz a másnaposság ellen! Majd este jövünk a srácokkal, addig pihenj! :) Oh, még valami, majdnem elfelejtettem: tetszett a tegnap este, majd megismételhetnénk valamikor. :P
A szívem egy picike csücskét ugyan megmelengette, hogy ilyen édes volt és gondolt rám, de a többi része aggódott miatta. Úgy tűnt, hogy nem gondolta túl a dolgokat, hiszen viccelődve írt erről az egész esetről, és nem jött egyből a barátnő kifejezéssel, amiért borzalmasan hálás voltam. Ha ilyesmivel hozakodott volna elő, akkor kimenekültem volna a világból! Viszont ismét csak eszembe juttatta, hogy milyen egy szemét alak vagyok, és így felnyögve ültem le az ágyra és kétségbeesve bámultam a telefonom kijelzőjét, míg az el nem sötétedett. Miközben pedig leültem, a sarkam az ágynál jól bevertem valamibe, így azonnal odakaptam és sziszegve néztem meg, mi a fenébe rúghattam bele. Meglepődve vettem észre a két nagy bőröndömet az ágy alatt és mintha megvilágosodtam volna abban a pillanatban.
Térdre vetettem magam a földön és kihúztam a nagy pakkokat az ágy alól, miközben az ujjaimat jól bevertem az ágy merevítő léceibe, és tüsszögtem párat a hirtelen felkavart portól.
Igen, talán ez egy jó megoldás lesz! Legalábbis egy ideiglenes vészmegoldásnak megfelel.
Nem éppen egy csodálatos és lehengerlő terv körvonalazódott a fejemben, de mint mondtam, ennél jobb ötletem nem akadt jelenleg. Ismét a mobilom után nyúltam és kikeresve a bátyám számát a névjegyzékből, hívást kezdeményeztem. Jó ideig kellett hallgatnom azt a szörnyű sípoló hangot, és már azon voltam, hogy elkeseredve lerakom a telefont, de végül Sung Chan szíveskedett felvenni.
- Szia, húgi! – tele szájjal beszélt, miért is nem lepődöm meg rajta, hogy éppen eszik? Bár ahogy az órára pillantottam, már egy óra is elmúlt, szóval kijárt neki a kaja. Ezt pedig korgó gyomrom is megerősítette és követelődzött, hogy miután befejeztem a beszélgetést, ideje lenne valamivel őt is megkínálnom. – Mizujs?
- Szia, Oppa! – kezdjük a szokásos tiszteletkörrel esetleg, míg kitalálom, hogy is fogalmazzam meg azt, amit akartam. – Hogy vagy?
- Éppen ebédelünk a személyzettel, míg a fiúk a rádióban szerepelnek – hallottam a hangján, hogy mosolyog és körülötte is nagy volt a hangzavar.
- Oh, az jó! – szuper, Ha Na, remekül fenntartod a látszatát, hogy nem valami konkrét ok miatt hívtad fel a bátyád! – Melyik rádiónál vagytok?
- A KBS Cool FM-nél, miért? – még harapott abból a valamiből és belecsámcsogott a telefonba.
- Csak úgy… - vontam vállat, mintha láthatta volna és azon törtem a fejem, hogy is hozzam fel a témát.
- Na, végre elmondod, miért hívtál? – kérdezett rá, belőlem pedig kiszaladt a levegő, ahogy ráébredtem, egy percig sem tudtam átverni.
- Öhm… - beszívtam az alsó ajkam és tovább hallgattam, mert nyuszi módjára berezeltem, mikor ki kellett volna mondanom azt, amit akartam.
- Valami baj van, Ha Na? – éreztem, hogy komolyabb hangnemre váltott, és még az evést is abbahagyta. Hallottam, hogy a lárma egyre halkul a háttérben, vagyis ott hagyta a társaságot, hogy nyugodtan tudjon velem beszélni.
- Nem, dehogy! – ráztam meg a fejem félénken, de egy mély levegőt véve, cselekvésre szántam el magam. – Vagyis igen. Szeretnék még ma beköltözni a koleszbe, ha lehetséges.
- Ma? – kérdezett vissza döbbenten. – Nem úgy volt, hogy holnap a srácokkal jössz te is?
- Arra gondoltam, hogy minél hamarabb, annál jobb. Végül is annál hamarabb kezdhetek neki a gyakornoki életemnek – hadartam gyorsan, bár pont emiatt volt olyan átlátszó hazugság, ami szintén nem tudta megvezetni Sung Chant.
- És mi a valódi indok? – kérdezett rá, túlságosan jól ismert már…
- Már mindenki költözik be a koleszbe, nem szeretnék továbbra is itt maradni. Egy nap ide vagy oda, már igazán nem számít, nem? – hümmögtem reménykedve és idegesen rázogattam a lábam, ahogy a földön ültem. – Illetve nem lenne kínos, ha a fiúkkal együtt érkeznék meg a koleszbe? Szeretnék valamennyire tiszta lappal indítani, és ha a STAND UP-pal állítok be, azt nem éppen nevezném annak.
Sung Chan néma csendben maradt, míg én a nyakába zúdítottam ezt a sok hülyeséget (igen, hülyeséget, mert ennek vajmi kevés köze volt a valósághoz). Nem tudom, mennyi mindent hitt el abból, amit összehordtam, de ezt éreztem az egyetlen egérútnak a jelenlegi helyzetemből. Kerülnöm kellett a fiúkat egy ideig és egy kis időre volt szükségem, hogy átgondoljam, mit is kéne lépnem ezután. Ehhez pedig az kellett, hogy ne találkozzak velük se ma, se holnap. Sőt, addig, míg készen nem fogok állni rá, hogy a szemükbe nézzek (legalábbis Se Joo és Kyu Hyun szemébe).
- Ha Na - kezdett bele Sung Chan, én pedig visszafojtott lélegzettel vártam a válaszát. – Ah… Várj egy kicsit, telefonálnom kell egyet-kettőt, hogy utánajárjak lehetséges-e már ma beköltöznöd. Visszahívlak később.
- Rendben! – ezzel pedig a torkomban dobogó szívvel bontottam a vonalat. Tudtam, hogy Sung Chan kissé kelletlenül néz utána a dolognak, és csak még több bajt hoztam a fejére ezzel, de még mindig jobb, mintha egy másik bizonyos bili borulna ki, amiből még nagyobb gondja származna…
Leraktam az ágyra a mobilom és talán három percig sikerült is nem folyamatosan azt bámulnom, de utána feladtam. Feszülten meredtem a készülékre és szinte szuggeráltam, hogy csörrenjen meg ismét. De a percek múltak, és semmi sem történt.
- Szólalj meg, szólalj meg! – suttogtam a fekete képernyőnek állhatatosan, de húsz percbe és harminckettő másodpercbe telt, hogy újra felhangozzon a csengőhangom, akkor pedig úgy kaptam fel, hogy majdnem ki is ejtettem a kezemből.
- Sung Chan?! – a hangom olyan volt, mint egy kisgyereké karácsonykor, mikor az ajándékaira veti rá magát, csak vagy tízszer rosszabb. – Sikerült? Megoldottad?
- Szerencsédre már a papírmunka legnagyobb része megvan, többek között a kollégiumi elhelyezésedé is – sóhajtott fáradtan a bátyám. – Pont ma véglegesítették, így beköltözhetsz korábban is, nem muszáj holnapig várnod. A srácoknak még van jó pár napirendi pontjuk, szóval olyan öt óra körül találkozzunk a P.S.-nél, az irodámban. Lesz egy fél órás szünetem és addig körbevezetlek.
- Oppa, szuper vagy! – kiáltottam hangosan és szinte ugrándozva örömömben. Bár nem csak szinte, mert tényleg fel-le ugráltam egy helyben és mikor észrevettem magamon, abba is hagytam. – Tényleg köszönöm! Csodás vagy!
- Okés, elég a fényezésből! – nevetett rajtam, majd megköszörülte a torkát. – Most viszont mennem kell, találkozunk majd az irodámban. Szia!
- Még egyszer köszi! – vigyorogtam a telefonba. – Szia!
Ezzel pedig Sung Chan hümmögve letette a telefont, én pedig hirtelen nem is tudtam, mihez kezdjek. Ide-oda kapkodtam a fejem, hogy mit is csináljak elsőként, aztán arra jutottam, hogy egy ebéd nem lenne rossz ötlet, mivel ötig még bőven ráértem.
Így lerohantam a földszintre, a konyhába és megkukkantottam, mit hagytak itt nekem a srácok. Ugyan nem voltam másnapos, ahogy Kyu Hyun említette, de a kaja így is nagyon jólesett. Meg is ettem minden maradékot, majd elmosogattam. Végül visszamentem a szobámba és rájöttem, hogy csak most fog jönni a neheze. Végigpillantottam a két nagy bőröndömön és a sok cuccon, ami elpakolásra várt, majd sóhajtva estem neki a rám váró feladatnak.
Lehúztam az ágyneműmet (gondoltam, hogy majd az új koleszben kimosom), kipakoltam mindent a szekrényemből és az ágyon sorba rendeztem őket, hogy lássam, miket kell elraknom. A mosókonyhából is felhoztam a ruhákat, amik az enyémek voltak, illetve az íróasztalomból is kiszedtem mindent. Még az egyenruhámat is el szándékoztam vinni, mert akármennyire is hihetetlen, erős érzelmek fűztek hozzá. Sok minden változott meg az életemben a hatására. Óvatosan összehajtogattam és elkezdtem bepakolászni a bőröndjeimbe.
Mindenki nagyon jól tudja, hogy ha egyszer kicsomagol az útitáskájából, utána azért sem sikerül ugyanúgy visszarakni mindent, egy szóval tuti, hogy nem fog ismét beleférni. Na, ezzel én sem voltam másképp! Ha nem ugráltam fél óráig mindkét bőrönd tetején, hogy végre sikerüljön becipzárazni, akkor semennyit! Még kint is hagytam egy vastagabb pulcsit, illetve a válltáskámat is megpakoltam különféle személyes herkentyűkkel, hogy minél kevesebbet kelljen a nagy táskákba begyömöszölnöm.
Kifulladva, zihálva az oxigénhiánytól roskadtam le végül győzedelmesen a bőröndök mellé. Még direkt párat rá is vágtam a tetejére, hogy jelezzem, mekkora diadalt arattam felette ebben a percben. A telefonomra pillantottam, negyed öt volt, de csak fél ötre rendeltem a koleszhez a taxit, így maradt még egy kis időm. Tudom, hogy drága a taxi, de két ekkora poggyásszal nem akartam tömegközlekedéssel menni az ügynökséghez. Bezártam az ajtót, és megindultam lefelé a lépcsőn - na, az sem volt egy leányálom míg lejutottam, de legalább nem törtem ki a nyakam közben.
Átmentem a főépületbe és leadtam a kulcsot Suh Hyungnál, majd szó szót követett és elígérkeztem hozzájuk másnap ebédre, mert csak így tudtam időben szabadulni tőle, hogy a taxisnak ne kelljen rám várnia túl sokat. Így is, mikor kiléptem a főkapun, már javában dudált és elégedetlenkedett. A bajsza alatt motyogva bevágta a bőröndjeim a csomagtartóba, én meg addig az iskolát figyeltem a késő délutáni napsütésben. Végre előbújt a nap is hosszú hónapok után, és egy kis életet hozott a mindennapjainkba. A lemenő nap fénye hátulról világította meg az Akadémiát, amivel kissé kísértetiessé varázsolta, de mégis volt benne valami rideg, tiszteletet parancsoló.
Vettem egy nagy levegőt és beszálltam a taxi a hátsó ülésére. Megadtam a címet a sofőrnek, majd hátradőltem. Az ablakon kibámulva vettem búcsút a Seouli Művészeti Akadémiától. Attól a helytől, ami gyökeres fordulatot hozott el az életemben, és utat mutatott, hogy ismét ráleljek az álmaimra. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy egy szakasza az életemnek lezárult, amint befordultunk a sarkon az autóval. De azzal nyugtattam magam, hogy egy másik, izgalmas és várva várt, új fejezethez érkeztem, amit egy pillanatig sem bántam. Egyetlen döntésem sem bántam, ami ahhoz vezetett, hogy a P.S. Entertainment gyakornoka lehessek.
Ha nem is bántam egyiket sem, azért a görcs a gyomromban és az izzadó tenyerem igenis arról árulkodott, hogy nagyon is izgulok emiatt a bizonyos új fejezet miatt. Így pedig a taxist valószínűleg kikészítettem, mert folyamatosan beszéltem és olyan nagy baromságokat hordtam neki össze, hogy biztos voltam benne, legszívesebben a fejét verte volna a kormányba. Vagy megállt volna a legközelebbi helyen és kidobott volna a kocsiból…
Amint megláttam a P.S. épületét, a szívem a torkomba ugrott, és bele kellett kapaszkodnom az ülésbe, hogy ne próbáljam meg azon nyomban kivetni magam a mozgó járműből.
Hé, nyugi! Hiszen gyakornokként jössz ide, nem lesz semmi gond! – próbáltam magam nyugtatni és félig-meddig még sikerült is valami látszólagos nyugalmat erőltetnem az arcomra, mikor szabadjára engedtem a sofőrt. Szinte csikorgó kerekekkel indult meg, amint a kocsiból kidobálta a poggyászomat.
Mindkét kezembe került egy-egy bőrönd és megindultam a főbejárat felé. Mikor legutóbb jártam itt, akkor délelőttre járt az idő és úgy láttam, hogy akkor is elég nagy tömeg volt. Viszont a mostanival össze sem lehetett hasonlítani, mintha nyakunkon lett volna a világvége, és ha idejében nem szerez be az ember egy-egy albumot, poharat, fotókártyát, posztert vagy DVD-t, akkor bizony vajmi kevés esélye lesz a túlélésre. Minden egyes üzletnél és bódénál sorok álltak csupa iskolás lánnyal, így alig tudtam tyúklépésben araszolni az emberek között. Kaptam is jó pár csúnya megjegyzést, hogy mi a fenének jövök ekkora táskával egy ilyen szűk helyre, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni ezeket.
Megkönnyebbülve fékeztem le az információs pultnál, ahol ugyanazzal a lánnyal találtam szembe magam, mint akivel a legutóbbi itt létemnél.
- Jó napot! – mosolyogtam rá kedvesen. – Yoon Sung Chanhoz jöttem.
- Üdvözlöm – mondta automatikusan és eléggé nyomott kedvvel, majd a számítógépen kezdett el pötyögni. Nem tudta elvenni a kedvem ezzel a mogorva kifejezéssel sem és továbbra is izgatottan vártam, hogy belépjek hivatalosan is a P.S. falai közé. – Mi a neve?
- Yoon Ha Na – mintha ugyanazt a beszélgetést folytattam volna le vele. Nem baj, következő alkalommal már lesz belépő kártyám, hehe!
- Elnézést – szólalt meg kissé értetlenül a lány, majd rám emelte a tekintetét most először és végigmért. -, de nem találok ilyen nevű illetőt a mai látogatók listáján.
- Tessék? – na, erre aztán nem számítottam! – Ez biztos valami tévedés. Megnézné, kérem, még egyszer? Yoon Ha Na.
Rátámaszkodtam a pultra és próbáltam szemügyre venni a monitorját, de semmit sem láttam belőle. Nem mintha fennállt volna a lehetősége, hogy hazudik, de azért hátha elsiklott a nevem felett a tekintete. Így mikor újra elkezdte bűvölni a számítógépet, követtem minden egyes mozdulatát a szememmel.
- Elnézést, de még mindig semmi – rázta meg a fejét lemondóan és kimerülten, ezzel ellentétben én ideges és feszült lettem. Mi folyik itt? Sung Chan nem adott volna le belépőt nekem?
Lecsúsztam a pultról és pár lépést téve, hogy hallótávolságon kívülre kerüljek a lánytól, felhívtam a bátyám. Kicsöngött, de hiába vártam válaszra, mert ezúttal nem vette fel. Még kétszer próbálkoztam, de feleslegesen. Csak azt értem el vele, hogy dühösen vágtam zsebre a telefonom és indultam meg ismét a lányhoz, aki már azt hitte, hogy letudott engem.
- Nézze, itt valami félreértés történt! A bátyám, Yoon Sung Chan bizonyára elfelejtette leadni a belépőmet, most pedig képtelen vagyok utolérni őt – magyaráztam neki a tőlem telhető legkedvesebb hanghordozással és a legszebb mosolyommal. – Nem tudna esetleg most az egyszer kivételt tenni és beengedni az épületbe – a kitűzőjére pillantottam, hogy megnézzem a nevét -, Ha Neul?
- Sajnálom – na, a legkevésbé sem sajnálta, sőt mintha még káröröm is játszott volna a szája szegletében -, de a szabály az szabály. Ha nincs leadva kérvény, akkor nem adhatok Önnek belépőkártyát.
Összeszorítottam az állkapcsom és összekulcsoltam az ujjaim a pulton, a mosolyom pedig rendíthetetlenül ült az arcomon. Ezt nem hiszem el, hogy éppen most kell kiélni magát ennek a csajnak és játszania itt a nagymenőt!
- Egy aprócska kivétel lenne, higgye el, hogy nem hazudok! Az ügynökségnél leszek gyakornok a holnapi naptól kezdve és ma költöznék be a kollégiumba – fejtettem ki neki a részleteket, hátha ettől szimpatikusabbá válok a szemében és megesik rajtam a szíve.
- Ez igen becsülendő, de nem áll módomban segíteni – feszült meg az arcán a vigyora és a tekintetét a számítógépre futtatta ismét. Ezzel jelezte, hogy ideje békén hagynom és távoznom, de ez a viselkedés csak még jobban feltüzelt. Amúgy sem volt egy csodás napom ma, de ez a lekezelő stílus és kötözködés csak még inkább kihozott a sodromból.
- Most komolyan, miért viselkedsz így?! – valószínűleg ezért is bukott ki ez belőlem egy kicsit hangosabban a kelleténél, és ezért tegeztem le a lányt. Ezzel pedig sikerült néhány, a közelben álldogáló tekintetét magunkra vonzanom nagy sajnálatomra. Bár elég hamar továbbálltak, de a tekintetük még néha-néha ránk akaszkodott.
- Hogy mondja?! – nézett rám nagy szemekkel és láttam, hogy ezúttal mellényúltam és bekeményített. – Ha nem távozik most azonnal, akkor hívom a biztonsági őröket, hogy megmutassák, merre van a kijárat.
- Biztonsági őröket?! – oké, nem a legjobban reagáltam le a helyzetet, de szóljon mentségemre, hogy ő kezdte. – Most miért csinálja ezt? Nem tettem semmi rosszat! Talán úgy nézek ki, mint aki azért cipel két, bálnaméretű bőröndöt, mert be akar lógni az ügynökséghez?!
- Hallottam már ennél cifrább kifogásokat is, mint amiket Ön hozott fel – állt fel a pult mögött a nő. – Azokban legalább volt fantázia. Most pedig, kérem, hagyja szabadon az információs pultot, hogy a tényleg fontos problémákkal foglalkozhassak!
Szinte leesett az állam, ahogy hallgattam ezt a csitrit, aki talán ha négy évvel volt idősebb tőlem, és mégis úgy beszélt velem, mint egy csúszómászóval. Elhiszem, hogy volt már dolga olyan rajongókkal, akik ilyen húzásokhoz folyamodtak, hogy bejussanak a kedvencükhöz, de én is egynek tűntem volna közülük?!
- A héten jártam itt, csupán pár napja és nem is emlékszik rám?! – törtem ki és most már tényleg jó néhányan megálltak a közelben, hogy kíváncsian kövessék, hogy mi is sül ki ebből a helyzetből. – Nézze meg a gépen, hogy a napokban voltam itt!
- Nem emlékszem minden egyes őrült rajongóra, aki megpróbál beosonni az idolokhoz - mosolygott rám fölényesen és intett egyet a kezével, amit nem tudtam mire vélni. – De az Ön arcát mindenképpen megjegyzem, hogy legközelebb ne kerüljünk ilyen kényelmetlen szituációba.
Ez volt az a pillanat, mikor tényleg elállt a szavam tőle. Csak tátogtam rá és némán fürkésztem az arcát, amin egyrészt közönyt véltem felfedezni, mondván „Áh, még egy ilyen eset…”, másrészt pedig élvezte, hogy használhatja azt a csöppnyi hatalmat, ami a rendelkezésére állt.
- Kérem, nem szeretnék jelenetet rendezni! – mondtam neki halkabbra fogva a hangom, hogy hátha békésen is el tudjuk simítani a helyzetet. – Nem lehetne, hogy…
Ekkor egy magas, izmos férfi lépett közém és Ha Neul közé, mire hátrahőköltem. Fekete, egyszerű öltönyt viselt fehér inggel, egyértelműen egyenruha volt. Méghozzá a biztonsági szolgálaté.
- Kérem, kisasszony, fáradjon erre! – emelte fel a kezét és mutatta az irányt, amire gondolt.
- Muszáj volt ezt csinálni?! – pillantottam el a férfi mellett, hogy a lány szemébe nézhessek. Már éppen fel akartam adni, hogy jó, akkor leülök egy padra és megvárom, míg Sung Chan szíveskedik felbukkanni és segíteni, mert kezdtem nagyon is kényelmetlenül érezni magam a körülöttünk lévőkkel, akik nyilván vártak valamiféle izgalomra és akcióra. És meg is kapták, mikor hátulról valaki megragadta a karom nem éppen kedvesen, de azért még úgy, hogy ne fájjon. Az ösztönös reakcióm az volt, hogy kirántom a szorításból, mert eléggé a frászt hozta rám az ismeretlen érintés. Ezzel pedig beindult a buli, mert azt hitte a másik őr (aki sunyi módon a hátam mögé osont és észre sem vettem addig a pillanatig, míg hozzám nem ért), hogy menekülni akarok, így még jobban szorította a kezem.
- Ne ellenkezzen, ne nehezítse meg a dolgunkat! – szólalt meg mögöttem a férfi és elkezdett húzni valamerre. Egyből feltűnt, hogy nem a kijáratot célozta meg, mivel pont az ellenkező irányba indult meg.
- Eresszen el! – rángattam a karom, hátha szabadulni tudok a biztonsági őrtől. Ugyan nem állt szándékomban menekülni, de rettentően megalázónak éreztem, hogy úgy vezetnek, mint valami bűnözőt, minden figyelő szempár tekintetétől kísérve. A másik férfi, aki előbb csak nyugodtan megkért, hogy menjek vele, most a két, nagy bőröndöm húzta utánunk. Láttam, hogy meglepődött a súlyán, ami legalább elégtétellel töltött el. – Tudok saját magamtól is menni!
- Csak maradjon nyugton! – morgott rám a férfi, aki még a másik őrnél is ijesztőbb hatást keltett, mégsem rémültem meg tőle. Az adrenalin, ami végigáramlott a testemen és elöntötte minden egyes sejtemet, nem engedte meg a félelem érzését számomra. Sőt, még fel is tüzelt.
Jó erősen rátapostam a lábfejére, mire feljajdult és talán valami ősi ösztönöktől hajtva, amint megéreztem, hogy elengedi a kezem (hogy a lábához kapjon), futásnak eredtem. A szívem a torkomban dobogott, és minden porcikám bizseregni kezdett, ahogy megéreztem a szabadságot.
De ez körülbelül két másodpercig tartott, mert ismét egy kéz szorítását éreztem a felkaromon, ami akkora erővel rántott vissza, hogy nekiestem egy izmos mellkasnak – ami az előbbi őrhöz tartozott.
Nézzük a dolgok jó oldalát! Az ügynökség nem ágyútölteléknek való biztonsági szolgálattal rendelkezett, hanem értettek a dolgukhoz, és így nem tartott sokáig, míg a hirtelen fájdalomból magához térve a nyomomba eredt.
Bár az a morcos kifejezés, amivel végigmért, már igencsak rám hozta a frászt. Eddig csak egy kis kellemetlenségnek ígérkezett ez a kaland, de most már láttam, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége, ha így folytatom.
- Indulás! – rántott egyet a karomon, mire felszisszenve a bele nyilalló fájdalomtól, kénytelen voltam követni. De csak hogy megkoronázzuk a helyzet kínosságát, megbotlottam a saját lábamban, vagy igazából fogalmam sincs miben, és térdre estem. Jól be is vertem őket, mire az őr türelmetlenül húzott felfelé, hogy két lábra állítson ismét és véget vethessen ennek az egész hajcihőnek. Biztos rettenetesen unhatta már, hogy folyton ilyen kis vakarcsokkal kell megküzdenie, mint én, és már bánta, hogy elfogadta ezt az állást.
Igyekeztem nem ellenkezni, ugyanis amint feltűntek a biztonsági őrök a helyszínen, vesztettem - csak akkor még nem jöttem erre rá. Talán Ha Neullel lett volna még esélyem, de így már csak sóhajtva próbáltam talpra állni, mert belefáradtam ebbe a nagy magyarázkodásba. Így is lesz elég baja Sung Channak, ha majd megkapja a telefonhívást, hogy a biztonsági szolgálatnál találhat meg… Áh!
- Engedje el! – hideg és parancsoló volt az utasítás, ami felhangzott. Elsőnek azt sem tudtam, hogy nekünk szól – jobban mondva a biztonsági őrnek -, míg el nem eresztette a karom, én pedig visszahuppantam a földre.
- Jól vagy?
Még meglepődni sem volt időm. Csak arra a kézre koncentráltam, ami a látóterembe került és segítségként felajánlva nyújtott felém a megmentőm, hogy végre felállhassak. De nem ragadtam meg azon nyomban, sőt amint feljebb emeltem a tekintetem, egyenesen az arcára, a szívem kihagyott egy ütemet. Hát erre nem igazán számítottam most, a fenébe!

4 megjegyzés:

  1. Omo egyre jobb es jobb lesz. Kivancsian varom meddig tudja titkolni Ha Na csokot amit Kyu Hyunnal valtottak. És hogy ki az aki a segitsegere sietett. Fighting

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, örülök, hogy ezt mondod! ^^ Kicsit tényleg olyan semmilyennek éreztem ezt a fejezetet, de hát tényleg kellenek ilyenek is, nem lehet mindig nagyon izgi, még ha igyekszem is. :D Hát arra én is kíváncsi vagyok, meddig maradhat ez titok kettejük között. Az idegen kiléte pedig a kövi fejezetben kiderül. :3
      Köszi szépen, hogy írtál! <3

      Törlés
  2. Oh jaj Gonosz Hana mindenre jól rátapintott xd olyan vicces belegondolni hogy Ha a mennyire egy makacs személyiség hogy meg saját magával is képes veszekedni. :"D Ha a büntudata jó érzéssel töltött el, legalább tudja hogy rosszat tett, de az amire jutott hogy elmondja e SeJoonak vagy sem az nem igazán tetszik. Szerintem az lenne a legjobb ha bevallaná hisz ő maga mondta ha ő bevalja akkor legrosszabb esetben szakít vele a fiu ha Kyuhyuntol tudja meg akkor is es ha sajat maga jon rá akkor is szóval akkor már inkabb ő neki kene bevallani mert akkor legalabb látná rajta a fiu hogy megbánta es oszinten elmondta es nem titkolohott. Ha viszont nem tole tudja meg akkor rosszabb helyzetbe fog kerülni... Na mind1 kiváncsi vagyok mi fog ebbol kisülni. OHH SungChan ugy hiányzott. *---* nem véletlenül a bátyja Hananak . Rogton tudta hogy hazudik a lany csak a vegen mar nem firtatta xd oh basszus mi a franc történt? SungChan tenylrg elfelejtette volna? En arra is gondoltam hogy lehet az apja tett keresztbe xd fuh de az a csaj mekkora egy paraszt volt... Nem hiszem el hogx nem emlekezett Hanara ... Direkt csinalta... Nyomoruuult -.- oh es vajon ki lehet a végén a megmentő? Omo omo! Kivi vagyok , de mindjart megtudom úgyis xd

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen, amúgy néha nehéz eldönteni, hogy ki is a makacs, meg kinek is van igaza - Ha Nanak vagy a "gonosz" énjének. :D Egyértelműen igazad van, jobb lenne, ha elmondaná, sokkal tisztább módszer lenne, ha odaállna Se Joo elé, és őszintén elmondaná, ami történt. Hiszen, ahogy mondtad, úgy láthatná azt, hogy őszinte, nem titkolja előle és megbánta azt a csókot. Csak hát a félelem nagy úr. És Ha Na behódolt neki...
      Sung Chan tényleg egy édes pofa, sőt igazából kezdek rájönni, hogy sok pozitív szereplőt sikerült megalkotnom. xD És hát igen, Ha Neul tényleg elég szemét volt, de érthető is, hogy nem emlékezett Ha Nara, mivel ki tudja hány ember fordul meg a cégnél naponta - de lehetséges, hogy tényleg csak a rosszindulat szólt belőle.
      Hát igen a megmentő! :D Akkor a kövinél már tudni fogod a titokzatos személy kilétét. :3
      Köszi, hogy írsz, annyira jó olvasniii~... <3

      Törlés