Ezúttal elkéstem
Igaza volt Kyu Hyunnak, amíg volt
lehetőségem, addig kellett volna távol maradnom Jae Wantól. Soha nem akart
nekem rosszat a fiú, még ha mostanában csak is problémák származtak abból, ha
kettesben töltöttünk egy kis időt, akkor is bíznom kellett volna a szavában és
egy kilométeres távolságból elkerülni az öccsét.
Ugyanis Jae Wan sötét, barna
szemei végig engem vizslattak és az a rideg, kérlelhetetlen szempár nem
eresztett. Volt bennük valami vészjósló, amitől még a vér is megfagyott az
ereimben és csak próbáltam állni a tekintetét, hogy ne láthassa rajtam,
mennyire rám hozta a frászt a viselkedésével.
Ahogy a hátam a falnak nyomódott,
kezdtem érezni, hogy csak egy vékony felsőben rohantam utána és kirázott a hideg,
ahogy a testem kezdte felfogni, hogy öt fok van és ez egyáltalán nincs ínyére.
Ezért is esett talán annyira jól, hogy Jae Wan a durva viselkedésével ilyen
közel nyomult, mert legalább az egyik oldalról felfogta a hideg szelet, ami a
bőrömbe mart. Legyünk pozitívak, nem
igaz, Ha Na?! Ballonkabátja körbeölelt, mert nem volt ideje rendesen magára
ölteni, lehelete, amit átjárt a soju jellegzetes illata, betöltötte az orrom és
elnyomta azt a kellemes, férfias illatot, ami áradt a fiúból. Ajkai szóra
nyíltak és féltem, mi lesz a következő megszólalása az előbbiek után. Mégis
milyen agresszív megnyilvánulással kell szembenéznem és elviselnem, hogy végre
megszabadulhassak tőle?
- De tudod mit? Tőled elviselem a Jae Want is…
Suttogta halkan és valami olyan
történt, amire nem számítottam. Egészen mást vártam, még több dühödt kiabálást,
valamilyen durva kirohanást a részéről, esetleg egy kis szexuális utalással. Ehelyett
viszont a homlokát a vállamnak döntötte, mintha csak meg akarna pihenni rajta
egy hosszú nap után. Olyan váratlanul ért a mozdulata és cselekedete, hogy
reagálni sem tudtam rá. Csak álltam és tűrtem nagy levegővételek közepette,
hogy ez a százkilencven centis fiú úgy boruljon rá a vállamra, mintha már évek
óta ismernénk egymást és megnyugtatóan hatna rá a jelenlétem.
A düh és félelem, amit kiváltott
belőlem, már megint semmivé vált, ahogy megláttam ezt az oldalát. Volt benne
valami esendőség, így képtelen voltam
eltolni magamtól és megtagadni tőle ezt a pár perc nyugalmat. Egy pillanat
erejéig felmerült bennem, mi van, ha színészkedik csupán. Hiszen színész és egy
ilyen jelenetet akár könnyűszerrel kirázna a kisujjából. Ennek ellenére mégsem
éreztem rajta, hogy csak színjáték lenne. Ezek a hirtelen hangulatváltozások,
amiket produkált, túlságosan rendszertelenek voltak és túl őszinték.
Mély, szuszogó lélegzete
cirógatta a mellkasom és már majdnem átkaroltam, hogy megvigasztaljam, akármi
is volt a baja. Már emeltem a karom, de mintha megérezte volna és ellépett
előlem. Tekintete kissé ködös volt és nem is állt biztosan a lábán, ugyanis
többször is megtámasztotta magát a bal lábával, hogy egyenesen tudjon állni.
- Ennyire megártott volna az az
egy soju? – kérdeztem félig viccelődve, de meg sem kellett várnom a választ,
mert Jae Wan megdőlt és fejjel egyenesen a kis utca falának esett volna, ha nem
kapom el. Vagyis úgy éreztem, hogy elkaptam, de ehelyett csak azt értem el,
hogy együtt estünk neki a kemény téglafalnak, és a hátamat erősen be is vertem
valami kiálló fémbe, amit csak egy nyögéssel díjaztam. – Jae Wan! Hé!
A szavak erőtlenül jöttek elő
torkomból, ahogy igyekeztem a fiút két lábon tartani. Ilyenkor miért nem tudott
felbukkanni Nam Joon, hogy segítsen?!
- Ha Na… - nyamnyogta a nevem,
amit még édesnek is találtam volna, ha nem éppen azzal küszködök, hogy ne
kössünk ki mindketten a földön. – Én… tudod…
- Nincs valaki, akit
felhívhatnék, hogy jöjjön érted? – kérdeztem félbeszakítva a mondandóját, mert
tudtam, hogy még jó ideig várhattam volna, hogy kinyögje, amit szeretne.
Éreztem, hogy kezd sok lenni a fiú nem tudom hány kilogrammos súlya, így minél
hamarabb meg akartam tőle szabadulni. Jobb ötlet híján megpróbáltam
visszavezetni az étterem felé, hátha Nam Joonnak végre eszébe jut kinézni az
ablakon és a megmentésemre siet.
- Chris! – hallottam meg az
ismerős hangot a hátam mögül és kopogó topánkák eltéveszthetetlen hangját a
betonon. Aztán végre megláttam a hanghoz tartozó arcot is. – Oh, istenem, mit
csináltál már megint?
Az a nő volt, akit egyszer együtt
láttam vele és először a barátnőjének, majd pedig a titkárnőjének hittem. Seo
Yeon, ha jól emlékeztem a nevére. Ezúttal nem volt úgy kirittyentve, mint
legutóbb, mikor találkoztunk, de mégis szebbnek találtam most. Egy egyszerű
farmert viselt egy vastagabb kabáttal, haja pedig egy laza kontyba volt felkötve,
ami rajtam úgy mutatott volna, mintha éppen most másztam volna ki az ágyból,
neki mégis rettenetesen jól állt.
- Sajnálom! – nézett rám és
megkönnyebbülésemre átkarolta Jae Want a másik oldalról, így levette rólam a súlyának egy részét.
- Semmi gond! – mondtam egy
mosolyt erőltetve az arcomra. – Már éppen azt kérdeztem tőle, hogy kit
hívhatnék fel, aki érte jön.
- Írt egy üzenetet, hogy vegyem
fel itt, amint lehetséges – viszonozta a mosolyomat Seo Yeon, amitől egész
kellemetlenül éreztem magam. Túlságosan gyönyörű volt, nem olyan idegesítően és
művin szép, mint Se Ri, hanem természetes és igazán bájos módon. Akaratlanul is
érdekelni kezdett, hogy milyen kapcsolatban áll Jae Wannal, ha nem a
titkárnője. - Erre vigyük, itt a kocsi!
Adta ki az utasítást és a fejével
a főút felé bökött, mire megindultunk egy hatalmas fekete autóhoz, ami ott
parkolt, járó motorral. Pont olyan egyterű járgány volt, mint az idoloknál
szokásos, és amit a srácok is használtak. Seo Yeon segítségével eltámogattam a
magában motyogó Jae Want az autóig, aminek az ajtaját nagy lendülettel
kinyitotta. De itt meg is torpantam, ugyanis egy jó tizenöt centis magasságba
kellett volna felemelni a félájult fiút, ami már kezdte meghaladni a képességeimet.
- Szállj be a kocsiba és én
megpróbálom feladni neked! – adta a következő parancsot Seo Yeon, mintha már
nem első alkalommal kellene ezt eljátszania a fiúval. Így elengedtem a srácot
és felléptem a kocsiba, majd nyújtottam a kezem, hogy adhatja Jae Want.
Megkönnyebbülésünkre Jae Wan
annyira magánál volt, hogy nem kellett behajítani a hátsó ülésre, de ahogy a
karjai alatt megfogtam és le akartam ültetni a székre, vagy fektetni - igazából
nekem mindegy lett volna a végeredmény, csak végezzünk vele gyorsan –,
megbotlott valamiben és egyenesen az ülésre zuhant, magával rántva engem is.
Félig rajta fekve, szinte
belemászva az arcába néztünk farkasszemet. Sötét szemei egy pillanatra mintha
megint józannak tűntek volna és úgy bámult rám szótlanul, teljesen zavarba
hozva ezzel. Most vettem csak észre, hogy milyen gyönyörű, tiszta bőre, nagy
szemei, és vastag ajkai voltak. Eddig is láttam, milyen helyes és vonzó
külsővel áldotta meg az ég, de azért nem ilyen közelségből.
Viszont mikor már kellő pirosságú
lett az arcom a néma szemezéstől és eléggé kínosan éreztem magam, eldöntöttem,
hogy ideje feltápászkodni, de váratlanul megragadta a derekamat, ezzel
sehova sem eresztve.
- Ha Na… - kezdett megint bele és
éreztem, hogy ezt most kénytelen leszek megvárni, míg végre összeszedi magát és
elregéli, mit szeretne mondani. – Tudod… én nem vagyok ám olyan rossz, mint
amilyennek hiszel.
Enyhén elnyílt a szám és még
levegőt venni is elfelejtettem, ahogy megéreztem Jae Wan kezét az arcomon. Azt
hittem hirtelen, hogy valami olyasmire készül, amit nekem eszem ágában sem volt
megtenni, de ehelyett csak gyengéden cirógatni kezdte a bőröm az ujjaival, ami
egy század másodpercig még jól is esett.
- Van rá okom, hogy ezt el is
higgyem? – kérdeztem halkan, bár valahogy sejtettem, hogy nem fogok rá komoly
választ kapni, hiszen alig van tudatánál.
- Ismersz.
- Ez nem igaz.
- De igen! – rázta meg a fejét,
de ezt egyből meg is bánta és fancsali képpel szorította össze a szemeit, mert
megszédült már ettől az apró mozdulattól is. – Találkoztunk már.
- Igen, egy jó párszor, és az
orrom alá is dörgölöd folyton, hogy milyen béna és szerencsétlen vagyok –
mosolyodtam el rajta és fel sem tűnt, de az ujjaim önkéntelenül seperték ki az
arcából a fekete tincseket.
Kezdtem magamon észrevenni, ha a
fiú normálisan viselkedik, akkor én is ugyanúgy képes voltam erre. Ilyenkor
könnyedén megnyíltam neki, őszintén és fesztelenül képes voltam beszélgetni
vele. Csak itt a problémát az okozta, hogy ő közel sem szeretett normálisan
viselkedni és így én sem álltam rá a dologra.
- Nem arról beszélek! – fogta
hirtelen a kezei közé az arcomat, mire összerándultam az érintésére. – Nézz meg
jobban! Figyelmesen!
Sűrűn pislogva mértem végig ismét
azt az arcot, ami nők ezreinek szívét dobogtathatta meg a képernyők előtt ülve.
Fekete haja az ülésen szétterült, még egy hajszál idegesítően belelógott a szemébe,
de erőt véve magamon, békén hagytam ott, ahol volt. Fehér bőre, sötét szemei,
éles vonásai, mind-mind eleget tettek azoknak a követelményeknek, amivel az
ember modell lehetett. De azon kívül, hogy elismertem, milyen eszméletlenül
jóképű és vonzó, nem tudtam, mire célozgatott.
- Mit kellene észrevennem? –
kérdeztem félve, mert nem akartam felidegesíteni azzal, hogy nem tudtam, mit
szeretne elérni.
- Tényleg elfelejtettél volna? –
lehelte halkan inkább magának, mintsem nekem és szemei kétségbeesetten néztek
fel rám, mintha egy világ omlott volna össze benne és az én szívem is összeszorult
a látványra. De aztán felfogtam, mit is mondott és tátva maradt a szám.
Hogy micsoda?!
Hatalmasra nyílt szemmel bámultam
rá, és még levegőt is elfelejtettem venni, annyira sokkoltak a szavai. Mi a
fenéről beszélt Jae Wan?! Elfelejtettem őt? Mit jelentsen ez? Várjunk csak!
Ha azt mondta, hogy elfelejtettem
őt, akkor már korábban találkoznunk kellett! Hiszen ennek csak úgy volt
értelme, mivel nem feledkezhetsz meg olyasvalakiről, akit még az életben nem
láttál! De arra emlékeztem volna, ha összefutok egy Jae Wan kaliberű sráccal!
Jae Wan egy igencsak vonzó jelenség, ezt elismerem, a lenyűgöző személyiségéről
pedig ne is beszéljünk. (Remélem, érezhető volt itt az utóbbinál az irónia…)
Egy ilyen srác azért hagyna a legtöbb emberben valamiféle nyomot, vagy legalább
egy emléket magáról, legyen az jó vagy rossz! De nekem semmi sem rémlett
azelőttről, hogy besétált a Sumin ajtaján pár hónappal ezelőtt.
- Jae Wan… - végül úgy döntöttem,
hogy ideje inkább rákérdezni a dologra, ahelyett hogy csak magamban találgatnék
már megint és hülye elméleteket gyártanék. De csak azt vettem észre, hogy a fiú
kezei lehullottak rólam és behunyta a szemét, mint aki jól végezte dolgát.
Hirtelen megijedtem, hogy baja esett és rémülten csapkodtam meg az arcát, hogy
magához térjen, de meg sem moccant.
- Csak kidőlt, ne aggódj! –
szólalt meg Seo Yeon nyugodtan a hátam mögött, akiről időközben teljesen
megfeledkeztem. Hol a nőre néztem, hol pedig a fiúra, mert nem voltam ezer
százalékig biztos benne, hogy igazat mond. De amint felálltam Jae Wanról, azon
nyomban megmozdult és összehúzta magát a hátsó ülésen, mint egy nagy gyerek.
Egy megkönnyebbült félmosoly kúszott az arcomra, majd kiszálltam a járműből és
megálltam Seo Yeon mellett.
- Minden rendben lesz vele? –
akaratom ellenére is aggódtam miatta és összeráncolt szemöldökkel
tanulmányoztam a mélyen alvó srácot.
- Persze, holnap reggel ugyan biztos
borzalmas fejfájása lesz, de hát kellett neki inni, mikor tudja nagyon jól,
hogy egyáltalán nem bírja – húzta a száját és rácsukta az ajtót Jae Wanra.
- Nem bírja az italt? – kérdeztem
megdöbbenve. – Az volt az egyetlen, amit rendelt az étteremben!
- Idióta! – szűrte a fogai között
Seo Yeon és még a cipőjével bele is rúgott gyengéden a kocsiba, mintha csak a
fiúnak szánta volna. – Miután ivott, körülbelül fél órája van, mielőtt megérzi
a hatását. Addig semmi baja nincs, de utána mintha fejbe vágták volna és kidől.
Csoda, hogy ezúttal eddig kibírta!
Seo Yeon teljesen jól mondta,
kész idióta ez a srác, ha tudja, hogy nem bírja az alkoholt és mégis csak azt
rendelt az étteremben. Arról nem is beszélve, hogy meghúzta az üveget az első
adandó alkalommal, mintha meg sem kottyanna neki!
- Na, mindegy! Sajnálom, hogy
gondot okozott, és köszönöm, hogy vigyáztál rá – nyújtott kezet a nő, én pedig
elfogadtam azt, háborgó érzéseim ellenére is, amiket Jae Wan kavart fel azzal a
pár, egyszerű szóval. – Remélem, nem fogom ezt viszontlátni semmilyen portálon,
blogon vagy hasonlókon, ami ma történt.
Komolyan mondom, ez az este kész
katasztrófa! Először vérig sértem Nam Joont, aztán még Jae Wannak is
beletapostam valamilyen szinten a lelkébe – habár nem tudom pontosan mivel,
vagy hogy jogosan tettem-e. Ő meg cserébe ellátott egy csomó kérdéssel, amire
nem lesz egyszerű válaszokat találnom. Emellett feldobott egy olyan magas
labdát, amivel még inkább nem tudtam mit kezdeni! Most meg Seo Yeon is egy
ilyen csodálatos mondattal állt elő, hát remek napom volt!
- Nem kell aggódnod. Nem vagyok
az a fajta – válaszoltam ridegen, mert bántott a feltételezése, hogy ilyet
tennék Jae Wannal. – Főleg nem olyasvalakivel, akivel egy cégnél fogok
dolgozni.
Oké, talán volt bennem egy kis bizonyítási
vágy, hogy nem egy egyszerű pincérnő vagyok, akit le kellene fizetni, vagy
megzsarolni, hogy ne piszkítsa össze egy híres ember makulátlan életét azzal,
hogy a részegségét tárgyalja ki az interneten.
De Seo Yeon egy cseppet sem tűnt
meglepettnek a szavaim hallatán. Bár mire is számítottam? Ha Jae Wan tudta,
hogy a P.S.-nél leszek gyakornok, akkor a nőnek is tudnia kellett róla egy bizonyos
szintig. Szóval a tervem, hogy kicsit felülkerekedjek rajta, már az elején
kudarcra volt ítélve.
- Hidd el nekem, nem számít, hogy
egy cégnél vagytok-e vagy sem – rázta meg lemondóan a fejét és szomorú
kutyakölyök módjára nézte az autó sötét üvegét, mintha láthatná Jae Want azon keresztül.
– Vagy talán pont ez a probléma. Ha konkurenciának tekinted, akkor a legkönnyebben
úgy tudod eltüntetni, hogy egy ilyen történetet szárnynak eresztesz az
interneten. Onnan már nehéz kilábalnia belőle, akármit is tesz.
Seo Yeon pontosan úgy beszélt,
mintha már megtörtént volna egyszer valami ehhez hasonló, vagy legalábbis tapasztalatból
beszélt, abban biztos voltam. A szomorúság és fájdalom a szemében azt sugallta,
hogy már átélt olyasmit, amiből csak nagy sebek árán tudott kiszabadulni.
- Ne aggódj! – bátorítottam
gyengéden. – Eszem ágában sincs ártani neki.
Előbb még beszóltam neki, most
meg vigasztalom. Ha Na, le a kalappal
előtted!
Seo Yeon halványan elmosolyodott,
és beült a kocsiba a kormány mögé. Átkaroltam magam, mert igencsak fáztam és
már vágytam vissza a Sumin fülledt és meleg falai közé, de a kíváncsiságom
győzedelmeskedett és mielőtt Seo Yeon útnak indult volna, bekopogtattam az
ablakon. Kérdő pillantással a szemében engedte le a sötétített üveget.
Lehet, hogy hülyeséget csináltam,
és nem kellett volna ehhez folyamodnom, de egy kis hang ott suttogott az agyam
egy hátsó zugában, hogy most vagy soha! Égtem a kíváncsiságtól és a tudásvágytól,
az a kérdéstömkeleg, amit pár perc erejéig sikerült visszatartanom és
elfojtanom, most a felszínre tört. De szerencsére sikerült egyetlen egy
kérdésre leszűkítenem.
- Bocsi, hogy ezt kérdezem, de
Jae Wan mondott valami olyasmit, hogy már korábban találkoztunk. Nem tudod
véletlenül, mire gondolhatott?
Meglepődött a kérdésem hallatán,
és összeráncolt szemöldökkel el is gondolkozott rajta. Reméltem, hátha ő tud
olyan információval szolgálni, amivel kezdhetek valamit. Vajmi kevés reményt
fűztem hozzá, hogy Seo Yeon mond majd valami használhatót, de egy próbát
megért.
- Sajnálom, de csak a menedzsere
vagyok, nem osztja meg velem minden gondolatát, így nem tudom, mire
célozhatott - rázta meg tanácstalanul a fejét végül a nő, mire úgy eresztettem
ki a visszatartott levegőt - amiről fogalmam sem volt, hogy egyáltalán
visszatartom -, mint egy lufi.
Egy pillanatig elmerengtem, hogy
eltitkol-e valamit előlem, és valójában igenis tud valamit, de nem mondja el,
vagy tényleg fogalma sincs, miről beszélek. Ahogy néztem a sötét szemeit,
rájöttem, hogy felesleges faggatnom, mert nem tűnt olyan pletykásnak, aki
mindent kikotyog, ha kérdezik. Akár hazudott, akár az igazat mondta,
lényegtelen volt.
- Azért köszönöm! – bólintottam
és engedtem, hogy Seo Yeon felhúzza az ablakot és mind ő, mind pedig a békésen
hortyogó Jae Wan útnak indulhasson a sötét, seouli éjszakában.
Még percekig bámultam a furgon
után, míg el nem tűnt a távolban az egyik sarkon bekanyarodva. Közben pedig
végig Jae Wanon járt az eszem és azon, amit mondott. Nem hagyott nyugodni a gondolata,
hogy talán jól mondta, és már találkoztunk korábban. Még egy szemernyit sem
rémlett a dolog, még ha erősen koncentráltam is, folyton falakba ütköztem és a
Sumin előttről sehonnan sem emlékeztem a fiúra.
Mi van, ha csak félrebeszélt? – ötlött fel bennem, miközben
visszafelé tartottam az étterembe, mert már a hideg kezdte beenni magát a
csontjaimba és epekedtem a meleg helyiség után a kis utca végén. Nézzük csak meg jobban a dolgot!
Először is, Jae Wan hullarészeg
volt, ezt el kellett ismernem. Teljesen kiütötte magát, és lehet, hogy csak
félrebeszélt. Kinéztem belőle, hogy még azzal sem volt tisztában, hogy velem
beszélget! Csak összekevert valakivel, vagy azt hitte, álmodik, bármi
előfordulhat.
Másodszor pedig, még mindig
ragaszkodtam ahhoz, hogy emlékeznék a fiúra, ha már találkoztunk volna! Nem
olyan típus volt, akit csak ilyen egyszerűen elfelejtenék. Annak ellenére, hogy
a lelkemnek könnyebben feldolgozható lett volna, hogy a srác csak hallucinált,
nem tudtam elfogadni ezt a verziót. Az a tekintet, amit akkor rám vetett, nem
egy össze-visszabeszélő részegé volt, hanem egy hitetlenkedő, megbántott fiúé.
Talán emiatt nem tudtam kiverni a fejemből ezt a dolgot, és ezért zavart
annyira az az egy mondat.
Félig elbambulva és dideregve
léptem be a Sumin ajtaján, ahol egyből megcsapott a meleg, de egyben egy hangos
kiáltás is. Vagyis több.
- Meglepetés!
Akkorát ugrottam ijedtemben, hogy
majdnem kiestem az ajtón, egyenesen a vizes járdára. Csak az mentett meg, hogy
belekapaszkodtam a kilincsbe és megtartottam magam rajta, miközben majdnem
kitéptem a helyéről.
- Ha Na! – lépett mellém azonnal
Nam Joon és felsegített ismét álló helyzetbe, majd betolt az étterembe, hogy
becsukhassa mögöttem az ajtót.
- Bocsi – motyogtam teljesen
vörös arccal és zavarban, a hajamat pedig a fülem mögé gyűrtem, hogy valamit
kezdjek a kezeimmel addig is.
- Megszokhattuk volna már, hogy
nem vagy az ügyesség mintapéldánya – jegyezte meg a fiú vigyorogva és beljebb
tessékelt, ahhoz az asztalhoz, ami előtt Nagypapa és Nagymama álltak. Csak
ekkor vettem észre, hogy az egész asztal meg van terítve és a legkülönfélébb
ételektől roskadozik.
- Mi folyik itt? – néztem a
körbegyűltekre értetlenül. – Valamit ünnepelünk?!
Elfelejtettem volna, hogy
valakinek szülinapja van?! Istenem, de béna vagyok! Annyira máshol járt az
agyam az utóbbi napokban, hogy egyik fülemen be, a másikon pedig kiment, hogy
ma ünnepelünk valamit?!
- Ha Na, téged ünnepelünk! – mondta
Nagypapa és a vállamnál fogva átkarolt és leültetett az egyik székre.
- Engem? – emeltem fel rá a
tekintetem, ami most egy hatalmas pontyéra emlékeztethetett mindenkit, főleg az
O betűt formázó számmal. Nam Joon mellém, Nagymamáék pedig velünk szemben
foglaltak helyet és egyfolytában egy mosoly ült az arcukon, amit nem tudtam
hova tenni.
- Az utolsó napod volt, azt
hitted, talán ugyanolyan lesz, mint a többi? – úgy nézett rám Nagymama, mintha
egy triviális dologra kérdeztem volna rá, és csalódott volna, hogy nem tudom rá
magamtól a választ.
- De erre semmi szükség nin… -
éppen álltam volna fel, bár nem tudom, miért, mert természetesen nem akartam
lelépni, de kínomban nem tudtam mit kezdeni magammal.
- Ülj le! – fogta meg a csuklóm
Nam Joon és lerántott, mire nagyot huppant a fenekem a széken. – Csak egy kis
búcsúparti, nem kell túllihegni!
- De…
- Hallgass Nam Joonra,
kivételesen nem zöldségeket beszél! – mosolygott Nagypapa, mire elnevettem
magam, mert az említett egyből felháborodott.
- Köszönöm szépen! – engedtem ki
sóhajtva a feszültséget, amit ez a váratlan tett keltett bennem. Lágyan
pislogtam végig a többieken, mert csak most fogtam fel igazán, hogy mit is
kaptam tőlük. Alig ismertem őket pár hónapja, és képesek voltak egy ilyen kis
bulival előállni, csak mert már nem fogok többet itt dolgozni! Hihetetlenek, komolyan! - Tényleg
köszönöm!
- Ugyan, még meg sem kóstoltál
semmit, addig csak ne köszöngess! – legyintett könnyedén Nagymama. – Lehet,
hogy egyik sem lett olyan finom, mivel nem volt sok időm, hogy felkészüljek az
estére.
- Kizárt dolog, hogy rosszat
főzzön, Nagymama! – ráztam meg a fejem és a figyelmemet az asztalon lévő ételekre
fordítottam. A rament meg sem lehetett találni köztük, ami igazán meglepett, habár
kellemes csalódás is volt. Ha az ember minden nap egy ramen étteremben
dolgozik, akkor nem sok kedve van azt enni vacsorára is – holott ezt még két
hónapja nem tudtam.
- Akkor koccintsunk, mielőtt
nekiesnénk a vacsorának! – állt fel Nagypapa és hozott egy üveg sojut, amit
négy pohárba öntött ki, és mindenkinek adott egyet-egyet. Felálltunk, és
középre tartottuk a poharakat, várva Nagypapa tósztját. – Ha Na, köszönjük,
hogy felbukkantál az étteremben, nagyon sokat segítettél rajtunk és a Suminon
is. Ha nem lettél volna, akkor valószínűleg meglehetősen nehezen vittük volna
tovább az üzletet. Szóval köszönjük, hogy eddig itt voltál nekünk!
- Édesem, nem igazán tudok sok
újat hozzátenni ahhoz, amit a férjem mondott, de én is szeretném megköszönni,
hogy itt dolgoztál ebben a kis szegényes étteremben és kitartottál mellettünk!
– vette át a szót Nagymama és a ráncok elmélyültek az arcán, ahogy rám emelte
tekintetét és elmosolyodott. – Remélem, hogy megtaláltad azt, amit kerestél és
mostantól boldog leszel!
Már a könnyeimmel küszködtem és
erősen be kellett harapnom az ajkam, hogy ne szakítsam félbe az öreg hölgyet és
vessem magam a karjaiba. A kezem már remegett és éppen szólni készültem, de Nam
Joon megelőzött.
- Ha Na – kezdett bele felém
fordulva félig. -, örülök, hogy megismertelek.
Azt hittem, hogy még mondani fog
valamit, sőt mindenki arra számított, hogy folytatni fogja, de csak nem akart
újra megszólalni, akármennyire is várakozóan néztünk rá. Bár látszott, hogy már
kényelmetlenül feszeng a tekintetek alatt, amik rá szegeződtek. Nagypapa volt
az első, akiből kitört a nevetés.
- Fiam, nem vitted túlzásba!
- Nem mintha most látnánk
utoljára – rántott egyet a vállán és két rózsaszín folt jelent meg az arcán,
amin már tényleg mindenki elnevette magát.
- Ennyi is tökéletesen megfelel
és elég nekem – tettem a vállára a kezem és gyengéden pillantottam végig
rajta, majd Nagyiékon. – Köszönöm szépen, hogy itt dolgozhattam! Sok mindent
tanultam, sok mindenkit megismerhettem, akik a szívemhez nőttek, és sajnálom,
hogy el kell mennem, mert szerettem itt tölteni az estéimet, annak ellenére,
hogy néha akadtak olyan vendégek, akiket legszívesebben fenékbe billentettem
volna. Köszönök szépen mindent, amit itt kaptam! – a hangom már kezdett
remegni és az ujjaim is erősebben szorították Nam Joon vállát, mint ahogy
szerettem volna. – Illetve igaza van Nam Joonnak, nem most látnak utoljára!
Többször is be fogok nézni, még talán meg is fognak unni, annyit látnak majd!
- Mindaddig, míg fizető vendég
vagy, szívesen látunk! – viccelődött Nagyapa felemelve a poharát, miközben
mindenki kuncogott. – Ha Nara és a folyton változó jövőre!
Koccintottunk és lehúztuk a pohár
tartalmát egy könnyed mozdulattal. Majd pedig nekiláttunk a vacsorának, amit
már mindenki nagyon várt, csak senki sem mondta ki hangosan. Vagy csak én
voltam már farkaséhes, ki tudja?
Nagymama szerény szavai ellenére,
minden isteni finom volt és egyik táltól a másikig vándoroltam, hogy mindent
meg tudjak kóstolni. Meg sem tudtam volna nevezni, mi volt az, ami a leginkább
elnyerte a tetszésemet, mert mindegyik ételt nagyon eltalálta ízvilágban.
Közben pedig beszélgettünk és még annál is többet nevettünk.
Egy pillanatra még az is
felötlött bennem, ha a nagyszüleim még élnének, azt szerettem volna, hogy
Nagymamáékra hasonlítsanak. Se Joo nagyszülei és Nagymamáék. Ha az ember maga választhatná
meg a családját, hozzájuk hasonló emberekre esett volna a választásom.
- Akkor te is énekes leszel majd,
Ha Na? – kérdezte Nagypapa, miközben már a desszertet, egy hatalmas csoki
tortát faltunk. Meglepetten kaptam rá a pillantásom, ugyanis nem számítottam
erre a kérdésre, pedig nagyon is logikusnak tűnt a körülményekre való
tekintettel.
- Hát – köszörültem a torkomon
zavaromban – még nem igazán tudom. Még nem döntöttem el, hogy mivel is
szeretnék foglalkozni.
- Édesanyád miatt azt hittem,
hogy egyértelmű a választásod – pislogott kicsit értetlenkedve Nagymama.
- Nagyi, tudja, hogy ki az
édesanyám? – az előbbi meglepettségem átváltott teljes zavarodottságra, még a
villát is letettem a tányérra, hogy jobban koncentrálhassak.
- Természetesen, le sem
tagadhatnád – mosolyodott el a néni, mire megnyalva az ajkam azt sem tudtam,
mit kérdezzek először tőle.
- Ismerte őt? – bukott ki a
számon, szinte várva, hogy magamba szívhassam minden egyes szavát. Még az sem
érdekelt, hogy a hajam éppen a csoki krémben mártózik, ahogy előrehajolok az
asztal fölött.
- Nem, dehogy! – rázta a fejét
Nagymama, mire csalódottság kúszott végig minden porcikámban, elzsibbasztva az
egész testem. – Csak a tévében láttam, és bevallom, több mint egy hónapig fogalmam
sem volt róla, hogy te vagy a lánya. Nagypapa hívta fel rá a figyelmem, hogy
mennyire hasonlítasz rá, aztán pedig láttam azt a cikket az interneten az
Akadémia ünnepségéről. Utána már minden világossá vált.
- Értem – bólintottam egyet kurtán
és a félig megevett tortát kezdtem el bámulni a tányéromon. Még az étvágyam is
elment hirtelen. Nem tudom, miért ért ekkora csalódásként, hogy Nagymama nem
ismerte személyesen az anyámat. Amúgy is annyi esélye volt ennek, mint annak,
hogy én legyek az ország miniszterelnöke. Egy szóval meglehetősen csekély.
- Részvétem az édesanyád miatt –
jegyezte meg óvatosan Nagypapa, mire csak egy gyenge mosolyt eresztettem el
udvariasságból.
- Köszönöm…
- Azt hiszem, most van itt az
ideje egy kis orvosságnak – állt fel Nam Joon és mindannyian kérdő
pillantással követtük a lépteit, ahogy a hűtőhöz sétált. Kinyitotta az ajtaját
és hangosan felnevettem, amint megláttam, hogy négy üveg sojuval a kezében tart
vissza az asztalhoz.
- Orvosság, mi? – vigyorogtam rá,
miközben töltött mindenkinek egy kis alkoholt, bár nagyon is hálás voltam neki,
hogy ezt a komoly témát egy poénnal és viccel ütötte el.
- Ha már Nagypapának nem jut
eszébe magától megkínálni minket! – szemtelenkedett, de az idős férfi csak
somolyogva figyelte. – Erre az estére!
A gyengécske tószt után mindenki
lehúzta a pohár tartalmát, Nam Joon pedig újratöltött mindenkinek.
- Ezt a részét az estének már a
fiatalokra kellene hagyni, drágám – állt fel lassan Nagymama és ásított egy
nagyot, miközben még a tekintetével is kerülte a sojus poharat. – Ehhez mi már
öregek vagyunk.
- Talán igazad van – értett
egyet a férfi, de még leöblítette a torkát a kitöltött itallal, nehogy kárba
vesszen, nem úgy, mint a felesége. – Ti csak nyugodtan maradjatok, a kulcsot
itt hagyom a pulton. Annyit kérek, hogy mikor elmentek, zárjatok be!
- Máris mennek, Nagymama?! – a
hirtelen fordulat, hogy a házaspár itt hagy minket, váratlanul ért. – Akkor mi
is…
- Ha Na, nyugodtan maradhattok
Nam Joonnal, nem kell az ilyen öregemberek miatt lefújni a bulit! – intett le a
néni és átkarolva suttogta a fülembe. – Vigyázz magadra, angyalom, és ne
felejtsd el, a legfontosabb az, hogy boldog légy, akárki akármit is mondjon!
- Nagyi… - remegő ajkakkal néztem
ráncos arcába, ami csupa gyengédséggel telt meg, ahogy végigmért. Megveregette
az arcom, utána még Nagypapa is kissé esetlenül elbúcsúzott tőlem, majd
kikísértük őket a bejárati ajtón. Na, nem mintha annyira aggódnunk kellett
volna miattuk, hiszen közvetlenül az étterem felett laktak, így nem kellett
messzire menniük.
A szemem sarkából felpillantottam
a mellettem álldogáló fiúra, aki a tekintetével követte az idős házaspárt, de
megérezhette, hogy nézem és rám vetette a pillantását.
- Ne is álmodozz róla, hogy
megszöksz!
- Micsoda? – értetlenkedtem, de ő csak megfogta a karom és befelé húzott, vissza az asztalunkhoz.
- Megígérted, hogy iszol velem,
szóval nincs menekvés – magyarázta meg a korábbi kijelentését, miközben elpakolászta
a maradékokat.
- Nem állt szándékomban lelépni,
rám fér egy kis kikapcsolódás – vontam vállat és éppen felálltam, hogy
segítsek, de azon nyomban leteremtett és azt mondta, hogy meg ne merjek
mozdulni.
- Jól van, jól van! – intettem le
meglepődve. Furcsa volt ezt a határozottságot látni tőle, de nem ellenkeztem.
- Miért van szükséged
kikapcsolódásra? – érdeklődött, mikor leült végre mellém és ismét töltött egy
pohár sojut.
- Elég bonyolult és hosszú volt
ez a pár napom – ráztam meg a fejem még mindig kissé hitetlenkedve, hogy
mennyi minden megváltozott alig egy hét alatt. – Jó lenne végre csak szórakozni
és nem gondolni semmire.
- Rendben, akkor egy gondtalan
estére! – emelte a poharát és én viszonoztam a mosolyát, amit rám vetett.
- Benne vagyok!
- Mondjuk az érdekelne, hogy
mitől is volt olyan bonyolult ez a pár napod – célozgatott, hogy szívesen
meghallgat, de nem éreztem úgy, hogy éppen neki kellene kiöntenem a szívem és
minden kis titkomba beavatni, ami nyomta a lelkem.
- Hidd el, ha elmesélném, akkor
itt ülnénk egész éjszaka! – próbáltam terelni a témát, hátha veszi a lapot, és
nem feszegeti tovább a dolgot.
- Én ráérek – vigyorgott rám, de
csak kényszeredetten sikerült ezúttal azt a mosolyt az arcomra varázsolni. – Jó
hallgatóság vagyok.
- Ha kellőképpen leitatod a másik
felet? – néztem a pohárra, amit újratöltött és az orrom alá dugott, hogy ideje
van egy újabb körnek.
- A módszereim hagynak némi
kívánnivalót maguk után – mondta, mire nem tudtam megállni nevetés nélkül, de
az italt elfogadtam.
- Legyen! – koccintottunk és
lehúztam az égető italt, és ezúttal én töltöttem meg a poharainkat. – Ezen a
héten sikeresen összevesztem az apámmal.
- Az apáddal? – töprengett el Nam
Joon. - Áh, rémlik, hogy mesélted, hogy utálod! Akkor mégis miért olyan
megrendítő ez?
- Tudod, attól, hogy utálom, még
nem jelenti azt, hogy ne vágyakoznék utána – bukott ki az igazság belőlem
azonnal, amin még én magam is meglepődtem. A szívem elszorult, ahogy felfogtam,
mit is rejtett magában már napok, sőt, évek óta - csak nem akartam beismerni.
Nam Joon csak töltötte az újabb kört, amit a kényes témára való tekintettel nem
utasítottam vissza. – Lehet, hogy neked ezt nehéz elképzelni, mivel van egy
szerető édesapád.
- Hidd el, ő sem tökéletes! –
rázta lemondóan a fejét, mire barna fürtjei az arcába hulltak, amitől
árnyék vetődött a szemeire. – De természetesen ez más, mint a te helyzeted.
- Egészen addig, amíg nem
találkoztam vele pár nappal ezelőtt, fogalmam sem volt róla, hogy mennyire
hiányzik – a hangom elhalkult, és eszembe jutott az a pillantás, amit rám vetett,
mikor azokat a bizonyos szavakat vágtam a fejéhez. Majdhogynem könnyek szöktek
a szemembe, így inkább ittam még egy pohárral, hátha ez elfeledteti velem a
tekintetét. – Mióta anya meghalt, folyton csak martuk egymást és nem jutottunk
közös nevezőre, akármivel hozakodott is elő. De a mostani találkozásunkkal
felrémlett az az apa, aki annak idején volt. Az az apa, aki esti mesét olvasott
nekem, mikor nem tudtam elaludni, és aki vigasztalt, mikor egyest kaptam az
egyik dolgozatomra vagy csúfoltak az osztálytársaim az iskolatáskám miatt. Egy
pillanatig, ostoba módon, azt hittem, van remény, hogy visszakapjam azt az
embert. De csalódnom kellett.
- Mi történt? – Nam Joon hangja
óvatos volt és eléggé riadtnak is tűnt.
- Csak a szokásos! – nevettem fel
a vidámság legkisebb jele nélkül. Kinyitottam egy másik sojus üveget és abból
ismét töltöttem magunknak. – Megmutatta, hogy milyen ember is valójában. Megint
csak korlátozni akart és eltiltani mindentől és mindenkitől, akit szeretek.
- Mitől félt ennyire? – ráncolta
a szemöldökét a fiú értetlenül.
- Félt?! – horkantottam fel csupa
szarkazmussal a hangomban, nem túl nőiesen. – Csak utálja már a gondolatát is annak,
hogy boldog vagyok, vagy hogy a P.S. közelében legyek!
- Hogy szólhatna bele abba, hogy
ahhoz az ügynökséghez menj? Vagyis jobban mondva már csak múlt idő, mert már
ott vagy gyakornok – jutott eszébe hirtelen és még hozzáfűzte az utóbbi
sorokat, majd jól meghúzta az üveget, amit a kezében tartott.
- Oh! Nem mondtam volna még? –
egy bugyuta vigyor ült ki az arcomra és kivettem a fiú kezéből az üveget. – Az
apám a P.S. Entertainment vezérigazgatója.
- Tessék?! – nyelt félre a fiú és
köhögésben tört ki, majd nagy szemekkel bámult rám, mintha éppen valami csodát
vittem volna véghez. – Várj csak, valami rémlik! Nam Gil mesélte régebben, hogy jó kis családod van…
- Hogyne. Egy halott anya, egy
utálatos apa. Remek – fintorogtam és én is meghúztam az üveget, amit korábban
elvettem tőle. Nem tudom, mi ütött belém, de apa említése is elég volt
ahhoz, hogy egy pillanat alatt elveszítsem az életkedvem is. Senki nem kért meg
rá, hogy beszéljek róla, Nam Joon sem faggatott annyira, mégis ez volt az első,
amivel előhozakodtam.
Talán nagyon is megérintett a
veszekedés vele, csak eddig nem vallottam be saját magamnak sem? Hiszen ez volt
az első, amit felhoztam, holott még voltak éppenséggel olyan történések a héten,
amik ugyanilyen hatással voltak rám. Se Ri, Kyu Hyun, Se Joo, Ki Young és Sung
Chan. Csak hogy párat említsek.
- De ott van a bátyád és a
nagybátyád, nem? – érdeklődött tovább Nam Joon, túltéve magát rajta, hogy nem
éppen egy szabadúszó fotós az apám. – Őket szereted, igaz?
- Persze! – vágtam rá habozás
nélkül bólintva, mire hirtelen kicsit megszédültem, de csak egy pillanatig
tartott a furcsa érzés és ismét minden olyan volt, mint korábban. Kezdtem
érezni az alkohol hatását, ami egyrészről könnyebbséggel töltött el. – Ha ők
nem lennének, nem is tudom, mihez kezdenék.
- Illetve ott vannak a barátaid – ivott még egy kortyot ő is egy másik üvegből. – Nam Gil, a srácok és Kyu Hyun
is.
- Kyu Hyun? – kaptam rá a
tekintetem ijedten és a nyakam is belereccsent, ahogy felé fordultam. Még a
torkom is elszorult a nevének említésére. Mi
a fene folyik itt?
- Igen, Kyu Hyun – bólintott
egyet és megint egy jó nagyot húzott az üvegből, ami miatt kezdtem egy
kissé aggódni. Kicsit már amúgy is lassabban forgott a nyelve, és nem volt
kedvem még egy részeg srácot hazatámogatni. Jae Wan épp elegendő volt mára…
Majdnem el is felejtkeztem arról a srácról, de persze, hogy megint eszembe
kellett jutnia! Mérgesen fújtattam egyet a gondolatra, ahogy felrémlett az a
sok kérdés, amit egyetlen mondata okozott a fiúnak.
- Mi van Kyu Hyunnal? – kérdeztem
kissé hidegebben, mint akartam vagy éppen szükséges lett volna.
- Hát ő is az egyik barátod, nem?
– piszkálta a sojus üveg kupakját és lebiggyesztett ajkakkal figyelte,
ahogy az pörög az asztalon, ahogy megpöcköli.
- Öhm, de… az – válaszoltam
kissé esetlenül és szokásomhoz híven elkezdtem lefejteni a címkét a kezemben
tartott üvegről. – Igyunk a barátokra?
Próbáltam elterelni a fiú gondolatait,
meg igazából az enyémeket is. Nem akartam Kyu Hyunra gondolni. Nem akartam az
apámra gondolni. Vagy arra a sok problémára, amivel már megküzdöttem és azokra
sem, amik még előttem álltak. Csak egy estét akartam, amikor végre egyszer nem
kell a holnap miatt aggódnom. Csak élvezni minden egyes percét és a gondokat
magam mögött hagyni.
- Igyunk! – emelte az üveget
felém Nam Joon és hozzákoccintottam az enyémet.
- Felejtsünk el mindent ma este,
és csak koncentráljunk arra, hogy itt vagyunk? – kérdeztem hirtelen ötlettől
vezérelve, és a fiú talán azt sem tudta, hogy pontosan, mire gondolok, de
azonnal beleegyezett.
- Ami ma itt történik, az itt is
marad! – vigyorgott rám és nem tudom, hogy már az alkohol hatását éreztem-e, de
nem bírtam visszafogni magam és egy hatalmas mosollyal bámultam vissza rá.
Ezután csak azt vettem észre,
hogy a soju egyre gyorsabban fogy az asztalon lévő üvegekből, ezzel arányosan
pedig egyre nagyobb hanggal beszélgetünk és röhögünk. Megejtettünk minden
témát, beszéltünk a gyerekkorunkról, a családunkról, a kedvenc filmjeinkről,
zenéinkről, könyveinkről. Kiderült, hogy elég okos a srác, sőt kifejezetten jó
tanuló a középiskolában, a rangsorban benne van az első öt között, ami nagyon
meglepett, mert nem néztem ki belőle, hogy ennyire jó esze van. Ahogy pedig
egyre több mindent tudtam meg róla, egyre inkább szimpatikusabbá vált számomra.
Rájöttem, hogy nem az az ostoba kölyök, akinek először hittem, csupán a
kétségbeesett helyzetek kétségbeesett döntések felé sodorták, ezért vállalta be
annak idején azt a szerencsejátékos dolgot. Habár a nagyképűsége vetekedett Kyu
Hyunéval és Jae Wanéval, mégis aranyosabbnak találtam, mint a másik két fiút.
Élveztem a vele való beszélgetést, hülyülést és az egész estét.
Volt egy pillanat, mikor tudtam, eljött
az idő, hogy hazamenjünk. Mikor Nam Joon felállt, hogy újabb üvegeket hozzon a
hűtőből, mert a többit már mind megittuk, akkor eléggé dülöngélve sikerült
eljutnia odáig, majd vissza. Ekkor kellett volna lefújni a bulit, ekkor kellett
volna búcsút inteni egymásnak, de én mégsem mondtam semmit. Túlságosan élveztem
az estét, és nem akartam, hogy vége legyen. Nem akartam, hogy kilépve a Sumin
ajtaján, visszazökkenjek abba a borzasztó valóságba, ami elől erre az éjszakára
elrejtőztem. Megszabadultam pár órára a terhektől, amik a vállamat nyomták, nem
akartam ismét magamra vállalni azokat a gondokat. Gyáva voltam…
Így inkább Nam Joon társaságába menekültem
és a bánatomat - amiről azt hittem, hogy már túltettem magam rajta, vagy éppen
annyira meg sem szenvedtem – alkoholba fojtottam, erős kifejezéssel élve. Feltűnt,
hogy minél többet ittam, annál inkább nem törődtem a kinti világgal. Ez pedig
nagyon is tetszett.
- Ha Na… - szólalt meg váratlanul
Nam Joon mély és tompa hangján, már egy jó pár perces hallgatás után, mikor
befejeztük a Gyűrűk ura elemzését. Igen, mint kiderült Nam Joon is nagy Gyűrűk
ura rajongó, akárcsak én! – M-miért hagyod itt a S-sumint?
- Nem tudnék a gy-gyakornokság
mellett dolgozni is – ráztam meg a fejem és nem tetszett, ahogy a szoba
forgott körülöttem a hatására. Nyeltem egy nagyot és behunytam a szemem, hátha
mire kinyitom, addigra visszatér minden a rendes kerékvágásba.
- Nem t-tudnád mégiscsak
megoldani v-valahogy? – fordult felém a fiú és barna szemei reménykedve néztek
rám. Különös… Valami ott motoszkált az agyam egy hátsó zugában, mégsem tudtam
rájönni, hogy micsoda.
- Miért? – fordultam én is felé,
mert láttam, hogy most nem poénkodik és komolyan érdekli a válaszom. – Miért
olyan fontos ez? Elbírsz ennyi emberrel egyedül is, elég jól belejöttél már a
munkába.
Próbáltam bátorítani, valahogy
megértetni vele, hogy nem jön el a világvége, ha elhagyom a Sumint. Nem is
értettem, miért akadt ki annyira, mikor közöltem vele ezt a hírt! De nem
mondott semmit, csak tovább nézett, mintha nem lenne neki elegendő ennyi
magyarázat, így tovább folytattam.
- Fontos nekem ez a gyakornokság,
és nem akarom elrontani a dolgokat – aggodalmasan ráncoltam a szemöldököm. –
Főleg, hogy emiatt idegenetet-idegenenít - áh ezt nem hiszem már el! Szóval
emiatt i-de-ge-ní-tet-tem el az apámat! Végre! Nem hiszem el, hogy ilyen nehéz
ez a szó… Ha pedig nem bírnád a tempót, akkor felvesznek valakit a helyemre
Nagymamáék.
- Nem a-akarok m-mást a helyedre – jelentette ki határozottam, mire nagyokat pislogtam rá és az a korábbi furcsa
érzésem, az a zümmögés a fejemben egyre csak erősödött, de még mindig nem esett
le, hogy mi ez és miért éreztem ezt. – Ha Na, azt akarom, hogy te maradj itt.
Egyszerre tűnt egy akaratos,
makacs kisgyereknek és egy határozott fiúnak, de mégsem tudtam eldönteni, hogy
melyik mellett tegyem le a voksomat.
- A kedvemért! - motyogta és
lesütötte a tekintetét, amitől egy pillanat erejéig olyannyira hasonlított a
bátyjára, hogy nehezen tudtam volna megkülönböztetni, melyikük is ül mellettem.
Vagy csak a sok soju ment már az agyamra, hogy ilyesmik jutottak eszembe?
- Nam Joon…
- N-nem jelentek neked a-annyit,
hogy legalább m-még egyszer át-átgondold? – pillantott fel rám és olyasmit
láttam meg a szemeiben, amire nem számítottam. Enyhe kétségbeesés tükröződött
barna íriszeiben.
- Nam Joon, nem arról van szó,
hogy…
- Kyu Hyunért b-biztos megtennéd – szűrte fogai között, mire a szemöldököm egyből felugrott a homlokom
közepére és még a szavam is elállt.
- T-tessék?
- M-miben kü-különbözöm Kyu
Hyuntól? – kérdezte egyre jobban belehergelve magát a dologba, az ujjai is
ökölbe szorultak, ahogy keményen, de mégis megtörten nézett rám. - Miért n-nem
látsz meg végre e-engem is?!
- M-mi üt-ütött b-beléd, N-nam
Joon? – dadogva és zavartan kérdeztem rá, hogy mégis mi a fene folyik itt. Az a
hang már szinte szirénaként jelzett a fejemben, mégsem jöttem rá, hogy mit akar
közölni velem. Túl lassan forogtak a fogaskerekek, így nem sikerült az
agytekervényeimnek összerakni a kirakós darabkáit, az alkohol minden érzékemet
eltompította.
Nam Joon egyszer csak közvetlenül
előttem termett, arca pár milliméter távolságra volt csupán az enyémtől, azt
sem tudtam, mi történt, csak mozdulatlanul meredtem rá. Megszólalt a vészjelzést
leadó kis csengő, mégsem tudtam reagálni rá, mintha az agyam felmondta volna a
szolgálatot és megszakadt volna a kapcsolat közötte és a testem között. Úgy
éreztem magam, mint egy robot, akinek elvágták a vezetékeit és teljes
tehetetlenségre van ítélve.
A fiú orra az enyémet súrolta,
forró, alkohollal átitatott lehelete szúrós és erős szagú, majd egyik keze az
asztalon heverő kézfejemre simult, a másik pedig az arcomra kúszott. Ujjai
hidegek voltak, amik szinte égették meleg bőrömet, ami kezdett a vörös egyre
sötétebb árnyalataiban játszani. A szívem a torkomba ugrott, a gyomrom borsónyi
méretűre zsugorodott, majd a következő pillanatban Nam Joon lehunyta a szemét
és ajkait az enyémnek nyomta. Csak egy pillanat volt, mégis óráknak tűnt, míg a
szánk egymáshoz ért.
Villámcsapásszerűen ért a
felismerés, hogy mit csinálok és hogy éppen mi történt, így rögtön el is
húzódtam a fiútól. Mégis mi a franc történik?!
~ Oh, úgy csinálsz, mint aki meglepődött ezen? – cinikus hangjától
kirázott a hideg. – Már azóta próbálom
neked elmondani, hogy a srác érez irántad valamit, mióta letetted mellé a
feneked ma este.
~ Húzz el innen, most nincs
szükségem a rosszindulatú megjegyzéseidre! – förmedtem rá a belső hangomra,
miközben aggódva néztem a velem szemben ülő fiúra.
~ Csak te voltál olyan szűklátókörű, hogy elvből elutasítottad ezt a
lehetőséget. Gondolj csak bele! Többször is voltak olyan megnyilvánulásai,
amitől minden épeszű embernek leesett volna, hogy mi van a háttérben. Csupán te
vagy ennyire vak!
~ Tűnj el innen! – szinte
fojtogatott a bűntudat, hogy ennyire félreérthető voltam és elkezdett érezni
irántam valamit. Arról nem is beszélve, hogy Se Jooval jártam, erre hagytam,
hogy egy másik fiú megcsókoljon!
- Ha Na… - ahogy Nam Joon barna
szemeibe néztem, megbántottságot, hitetlenkedést és legfőképpen szomorúságot
láttam. Viszont azt éreztem, még saját magát is meglepte a merész tette, nem
hogy engem!
- Azt hiszem, ezúttal elkéstem –
szólalt meg valaki nem messze tőlünk, és Nam Joonnal egyszerre kaptuk felé a
fejünket. Keresztbe font karral a mellkasa előtt, egy halvány mosollyal az
arcán állt a bejárati ajtónak dőlve az újonnan érkezett. Fel sem tűnt, de szóra
nyílt a szám, és a hangom halkan szelte át a helyiséget.
- Kyu hyun…