29. fejezet

Újra együtt a csapat

A hangok lassan jutottak el a tudatomig. Elsőnek csak lágy tavaszi szellőként csiklandoztak, ami a változatosság kedvéért nagyon is kellemes volt. De aztán hirtelen átfordult valami, és éles, hangos kiabálássá vált. Pár másodpercbe telt, mire az értelmüket is sikerült felfognom.

- Hé, Ha Na! – Ki Young, ha nem is ijedten, de eléggé kétségbeesve ejtette ki a nevem. – Nem kéne már felkelned?

Átfordultam a másik oldalamra, hogy megnézhessem, mennyi az idő, de a szemeim nem akartak engedelmeskedni, hogy kinyíljanak. Mikor végre megláttam a telefonom kijelzőjén a számokat, egyből fel is ültem az ágyban.

- Jézusom! – kiáltottam fel már kicsit élénkebben és visszadobtam a mobilom a komód tetejére. Már fél hét volt, nekem pedig hétre elfogadható állapotban az énektanáromnál kellett volna lennem.

- Inkább én mondom, hogy Jézusom! – szörnyülködött Ki Young, miközben lecsüccsent az ágyam szélére és a kezei közé fogta az arcom, amin eléggé meglepődtem. – Veled meg mégis mi történt?! Álmodban egy pandával kungfuztál?

- Miért? – az én hangomon is éreztem már a félelmet, hogy mégis hogy nézek ki, ha a lány így elborzadt a külsőmön. Így kibújtam a takaró alól és a legközelebbi tükör elé vetettem magam. Nem mondom, én is szívbajt kaptam, és ha nem tudom, hogy akit a tükörben látok ilyen rémült arccal, az én vagyok, akkor azt hittem volna, hogy a testrablók támadását élem meg. Ugyanis az arcom fel volt püffedve, a szemeim pedig be voltak dagadva, illetve kissé pirosak is voltak. - Anyám…

- Én akkor szoktam így kinézni, ha hajnalban teletömöm magam ramennel vagy ha egész éjjel sírok a sorozatom előtt... – jegyezte meg a hátam mögött Ki Young és aggodalmaskodva figyelt. Ahogy a tükörben találkozott a tekintetünk, bűntudatosan kaptam el a pillantásom.

Nem tellett sok időbe, hogy eszembe jusson minden egyes elhangzott szó tegnap estéről. A normális és teljesen hétköznapi beszélgetésünk Kyu Hyunnal, majd a hangos és fájdalmas veszekedésünk. Az első olyan veszekedésünk, ami nem félreértésből fakadt. Nem lehetett összehasonlítani egyik korábban lezajlott szóváltásunkkal sem. Nem azért kaptunk össze, mert Kyu Hyun megütötte Yult, mikor nem kellett volna; vagy mert azt hittem, hogy Kyu Hyun egész végig átvert és tisztában volt azzal, ki vagyok; vagy esetleg mert ostoba módon elmentem egy illegális szerencsejáték terembe, ahol egy őrült alak majdnem megerőszakolt. Nem. Ezúttal teljes mértékben csak saját magunknak köszönhettük, hogy ilyen csúnyán egymásnak estünk és az lett a vége, hogy megbántottuk egymást.

De ez feltétlenül olyan rossz lenne? Végül is megoldódott a szerelmi háromszög, amibe akaratlanul is belekerültem. Nem kell tovább aggódnom azon, hogy mit fog csinálni a fiú Se Joo előtt, vagy hogy újból megingok és valami olyat teszek, amit később megbánok. Könnyebben túl leszek az érzéseimen és a fiún, ha egyáltalán nem beszélünk. Végre csak azzal törődhetek, aki igazán fontos nekem és nem kalandozok el újra olyan területre, ami csak fájdalmat és szenvedést okoz. Ez így volt rendjén, ennek így kellett történnie…

- Ha Na – Ki Young óvatos és félős hangja kezdett ismét visszarángatni a gondolataim közül a való világba. -, mi a baj?

- Mi baj lenne? – fordultam meg értetlenkedve, de szembetaláltam magam két aggódó szempárral, amit jelenleg nem tudtam elviselni, így inkább a szekrényemhez léptem, hogy előkutassak egy mai napra alkalmas ruházatot.

- Miért sírsz?

- Miről beszélsz? – vakon és egyre idegesebben turkáltam a ruháim között.

- Ha Na! – megragadta a karom és megállított a további értelmetlen kutakodásban, majd rántott egyet rajtam, hogy végre a szemembe nézhessen. – Mi a fene történt tegnap?!

Az aprócska lány idegesen bámult rám, de láttam, hogy legalább van olyan feszült és rémült, mint én magam. Már fel volt öltözve és indulásra készen állt, de még mindig csak velem foglalkozott.

- Nem tudom, hogy helyesen cselekedtem-e – haraptam bele az ajkamba és az eddigi könnyeim, amik elárulták Ki Youngnak, hogy egyáltalán nem hajnali nassolástól dagadtak fel a szemeim, most már szabadon csurogtak végig az arcomon.

Végül mindent kiadtam magamból, ami a tegnapi nap folyamán történt, de természetesen az esti balhé volt a fő téma. Ugyan Ki Youngot szintén lesújtotta a hír, hogy Kyu Hyun elhagyja a bandát, mint engem is, de nem kommentálta a dolgot, mert tudta, hogy nem ez volt az, ami ennyire kiborított.

Miközben elmeséltem neki minden részletet, addig felöltöztem és megfésülködtem, hogy elkészülhessek a reggeli órámra. A könnyeim viszont folyton kényük-kedvükre buggyantak ki a szememből, amik nem segítettek túlságosan abban, hogy emberi külsőt varázsoljak magamnak. Ki Young annak érdekében, hogy az arcom látványán valamennyit enyhítsen, alapozóval kente be (amit normális körülmények között elleneztem volna, de jelenleg minden volt, csak normális körülmények nem) a sötét karikákat a szemem alatt, illetve a vörösséget is eltüntette. Én pedig csak beszéltem és beszéltem, mert reménykedtem benne, hogy a lány segíteni tud nekem.

- Megtettem – csak úgy ömlöttek belőlem a könnyek mellett a szavak - Elszakítottam minden köteléket, ami Kyu Hyunhoz fűzött, vagy legalábbis megmondtam neki, hogy felejtsen el és nem akarom látni többé. De nem tudom, hogy jól tettem-e. Lehetett volna szebben is véget vetni ennek az egésznek? Nem akartam, hogy úgy váljunk el egymástól, hogy gyűlöljük a másikat, de mégis ez lett belőle. Emiatt pedig bűntudatom van és a mellkasom is folyton szorít, mintha egy fűző lenne rajtam, amitől alig kapok levegőt. Egy részem arra vágyik, hogy bár meg nem történtté tehetném a tegnap estét, vagy hogy kibéküljünk a fiúval és minden ugyanolyan legyen, mint ezelőtt. A másik pedig legszívesebben odabilincselne a radiátor csövéhez, hogy meg ne mozduljak és ne is találkozhassak Kyu Hyunnal. Minden pillanatban, mintha ketté akarna tépni ez az érzés és nem tudom, hogy melyiknek engedelmeskedjek. Vajon jól tettem, hogy végleg ellöktem magamtól? Vajon tévedtem és maradhattunk volna barátok? Miért fáj ennyire az elvesztése? Miért nem tudom abbahagyni a sírást? És a legrosszabb, hogy rettegek attól a pillanattól, mikor újra egymás szemébe kell néznünk, mert nem akarom látni újra azt a haragot és utálatot benne…

- Ha Na - még folytattam volna a sok kérdést és a töménytelen mennyiségű áradozást, de Ki Young félbeszakított. -, lassan indulnunk kéne…

- Sajnálom! – kaptam észbe és elléptem a kezei közül, amik befejezték a sminkelésemet. – Nem akartam ezt mind a nyakadba zúdítani, biztos van jobb dolgod is, mint az én ügyes-bajos dolgaimmal foglalatoskodni és a nyávogásomat hallgatni!

Már fordultam is az ajtóhoz, de a lány megfogta a kezem.

- Ne hülyéskedj! – teremtett le mérgesen. – Nagyon örülök, hogy ennyire megbízol bennem és kiöntöd nekem a szíved. Csak egy fél óra láthatóan nem elég arra, hogy ezt a témát megvitassuk.

Egy gyengéd mosoly kúszott az arcára és az órájára pillantott, amin már csak négy perc volt hétig. Rövid hajtincseit a füle mögé tűrte és belém karolt, ezzel is jelezve, hogy indulhatunk a napi teendőnkre.

- Igaz, sajnálom – motyogtam az orrom alatt, mikor bezártam a szobánk ajtaját. –, és köszönöm!

- Ne csináld ezt! – dorgált meg Ki Young és vállával az enyémnek dőlt. – Erre valók a barátnők. Többek között. Szeretjük a pasikat és az ajándékokat is.

Felkuncogtam és a csomó a gyomrom mélyén kicsit oldódni látszott, ahogy Ki Youngnak minden hülyeséget, ami nyomta a lelkem, elmeséltem.

- De az biztos, hogy még nem voltál felkészülve erre a döntésre Kyu Hyunnal – folytatta komolyabban a lány, miközben már a lépcsőn sétáltunk le a földszintre. A hangját lejjebb vette, hogy ne legyen fültanúja egyetlen kéretlen alak sem a beszélgetésünknek.

- Ezt meg hogy érted? – néztem rá értetlenkedve és a konyhában magunkhoz vettünk egy-egy almát és müzli szeletet, mint reggelit.

- Nekem nagyon úgy tűnik, hogy csak amiatt borultál ki annyira tegnap, mert Kyu Hyun nem úgy gondolt arra a csókra, mint ahogy te. Neked igenis sokat jelentett, ő pedig inkább a megtörtént kategóriába sorolta – mondta óvatosan, mikor már az udvaron szedtük a lábunkat, hogy minél hamarabb átérjünk az ügynökség épületébe a hideg hajnali órákban. De mikor feldolgoztam, hogy mit is mondott, megtorpantam az udvar kellős közepén.

- Mégis miről beszélsz? – nagy szemekkel néztem rá, és nem tetszett az, amire ki akart lyukadni.

- Azt mondtad, hogy meg akartad bántani, hogy azt akartad, hogy ugyanannyira essen neki rosszul az, amit mondasz neki, mint amit ő mondott neked.

- E-ez nem… ez nem teljesen így…

- Ez pedig egyáltalán nem lezárás a részedről, mert ez csak azt bizonyítja, hogy nagyon is kedveled őt, ha ilyesmihez folyamodtál – bólogatott magának, mintha egyetértene egy el nem hangzott érveléssel. – Összevesztetek elég csúnyán, ezt nem tagadom, olyan dolgokat vágtatok egymás fejéhez, amit nem lesz könnyű megbocsátani. De az, hogy hirtelen felindulásból jutottál erre a következtetésre, az olyan, mint mikor a gyerek azt mondja az anyjának, hogy utálja, mert nem kapta meg a hőn áhított játékot. Csupán egy szófordulat, amit nem gondolt komolyan.

Ha nem rólam lett volna szó, megtapsoltam volna Ki Youngot a csodás hasonlatért és okfejtésért, de így nem igazán volt hozzá kedvem. Azt hittem, lezártam a Kyu Hyun témát, csak egy megerősítésre lett volna szükségem, hogy helyesen cselekedtem, de pont az ellenkezőjét kaptam.

- Bár Kyu Hyunt is rendesen feldühíthetted, ha így kijött a sodrából – csóválta a lány a fejét és egy hitetlenkedő mosoly jelent meg az arcán, miközben újra elindult az épület felé. Kapkodnom kellett a lábam, hogy utolérjem, mert a méretei ellenére elég gyorsan tudta szedni rövidke lábait. Kinyitotta az ajtót és beléptünk végre a meleg aulába, majd a lift felé indultunk. – Tényleg nagyon utálhatja Christ, ha képes volt neked olyat mondani, hogy te lennél az utolsó, akivel kikezdene.

- Nem tudnál összefüggően beszélni? – lihegtem mellette, miközben a liftre vártunk. – Egy szavadat sem értem.

- Összefüggően beszélek, csak te túl naiv és vak vagy, hogy meglásd azt, ami egyértelmű – ezzel akár meg is bánthatott volna, de tény, hogy nem jeleskedtem mostanában (vagy akár egész életemben) az éleslátás területén. Közben benyomorogtunk a felvonóba a többi munkába induló alkalmazott közé és nagyon hegyeznem kellett a fülem, hogy halljam Ki Young hangját.

- Csak azért mondta ezt neked, mert kiakadt rád. Ilyen egyszerű.

- Nekem nagyon nem úgy tűnt, hidd el! – intettem nemet a fejemmel, ahogy eszembe jutott az a kifejezés Kyu Hyun arcán, amikor ezt mondta.

- Te vagy az egyetlen lány fél év alatt, akivel K-t – elsőnek nem tudtam, mire gondol, de aztán rájöttem, hogy a többi ember előtt nem akarja kiejteni Kyu Hyun nevét, mert nem lenne nehéz kitalálniuk, kiről is beszélünk. – így láttam viselkedni. Vigyáz rád, kedves, mindig foglalkozik veled és aggódik érted. Nem tudom, hogy ennek mi az oka, mert nem látok a fejébe, de ne akard nekem beadni, hogy nem érdekled őt. Mert valamilyen okból kifolyólag igenis törődik veled!

Elnyílt szájjal néztem a kis vörös lányra, aki határozottan állta a pillantásom, így még erőm sem volt bármit is válaszolni neki. Csak bámultam és igyekeztem, hogy meglássam rajta a poénkodás jeleit, hogy elnevesse magát végre. De nem történt meg.

- Olyan mintha el akarnál bizonytalanítani – húztam el a számat fintorogva. – Végre döntöttem, erre te a támogatás helyett megkérdőjelezel mindent.

- Ha ezek után sem bánod meg, hogy S-t választottad és egy szemernyi kételyt sem tudok benned kelteni, akkor hinni fogok neked, hogy lezártad az ügyet K-val – suttogta a lány, majd egy nagy vigyort villantott rám. Elértük azt az emeletet, ahol ki akart szállni. – Én pedig most megyek!

- Ki Young!

- Aztán ma légy jó! – a fülemben még akkor is ott csengett a nevetése, mikor kinyomultam az emberek közül a megfelelő szinten, hogy megkeressem végre az énektanáromat – aki nem lesz túl boldog, hogy máris három percet késtem az óráról.

***

Hogy milyen volt az énekóra? A tanárom egy Park Beom Soo nevű férfi volt, aki már az első perctől fogva úgy állt hozzám, hogy én bizony még semmit sem tudok, annak ellenére, hogy több évig jártam énektanárhoz. A késésemért nem szólt egy szót sem, mivel arra fogtam, hogy nem fértem be a liftbe, csak a harmadik körben, így ezért tartott olyan sokáig, míg ideértem. Szigorú volt és mindenről megvolt a maga elképzelése, amihez ha nem alkalmazkodtam, akkor nem tettem túl boldoggá, de ha igyekeztem követni az utasításait, akkor még néha egy-két kedves szó is elhagyta a száját.

Először beénekléssel kezdtünk, hogy bemelegítsem a hangszálaimat. Már ezzel akadtak problémáim, ugyanis a tegnapi hangos zokogás miatt, néha kicsit berekedt a hangom és fájt is a torkom. Ennek ellenére Beom Soo kíváncsi volt a hangterjedelmemre, hogy mit vagyok képes még kiénekelni, és mit nem. Kicsit feszegette a határaimat, de végül arra a következtetésre jutott, hogy egész jó alapanyag vagyok, és ha jobb formámban leszek, akkor nem lesz nehéz dolga velem. Persze, erre elöntött a büszkeség, hiszen ha valamire büszke lehettem, az ez volt. Megjegyezte, hogy tényleg olyan hangom van, mint az édesanyámnak, de idővel kialakíthatom majd a saját stílusomat, amiről már nem az anyám fog senkinek sem az eszébe jutni.

Több mint két és fél órát töltöttem el vele, mire elköszönhettem tőle és egész jó hangulatban váltunk el egymástól, hogy pénteken ismét találkozhassunk. Adott egy dalt, amit a hét végéig be kellett gyakorolnom és utána ki akarta elemezni, hogy mit és hogyan rontok el, illetve, hogy tudnám javítani a hibáimat.  Ez a szám a C-Realtől a Sorry but I (Sajnálom, de...) volt, ami egész kellemesnek bizonyult, mikor megmutatta.

Ezt a dalt dúdolva kerestem meg a következő termet, ahol a japán órámat tartották, miközben a koleszból hozott reggelimet – az almát és müzlit – eszegettem. A japán már sokkal nehezebbnek bizonyult, mint az ének. Nem voltam egy nyelvzseni, de valamiért a japán sokkal bonyolultabbnak tűnt számomra, mint mondjuk a kínai vagy az angol. Így mikor a kiscsoportos foglalkozáson más, ismeretlen arcokkal kerültem össze, meghúzódtam az utolsó sorban és csak akkor szólaltam meg, ha muszáj volt. A lecke mennyisége viszont horribilis volt, ugyanis megkaptam a szükséges tankönyveket és a tanár nem lacafacázott, egyből bedobott a mély vízbe, feladott vagy öt oldalt a munkafüzetből, hogy holnapra legyen kész. Nem mondom, de egyből újra a középiskolában éreztem magam. Főleg, hogy a legtöbben fiatalabbak is voltak nálam, a legkisebb lány csupán tizennégy éves volt…

Éppen az ebédlőbe tartottam, hogy végre találkozhassak Ki Younggal és ismét kifaggathassam a korábbi beszélgetésünk részleteiről, de ekkor megcsörrent a telefonom.

- Szia, Sung Chan! - megörültem, hogy hallhatom a hangját és kerestem egy üres asztalt, ahova lehuppanhattam, míg beszélek vele és barátnőm meg nem érkezik. – Mi újság?

- Szia, húgi! – kezdett bele, de éreztem egyből, hogy nem bájcsevejt akar lefolytatni. – A délutáni óráid elmaradnak.

- Hogy-hogy? Nem úgy volt, hogy ma még lesz egy drámaórám, amit megjegyzek kifejezetten vártam, és este pedig mehetek angolra? – értetlenkedtem a hirtelen átszervezésen.

- De úgy volt, viszont most kaptam az infót, hogy egytől próba lesz a srácok klipjére – már itt görcsbe rándult a gyomrom, de ez még csak a kezdet volt. – Meg kell tanulni a táncot a videóhoz, mert szombaton utazunk el, hogy nekilássunk a forgatásnak.

- És nekem is ott kell lennem? – a hangom elég nyávogósra és magasra sikeredett, de ez kifejezte azt, mennyire nincs ínyemre ez dolog, viszont Sung Chant ez egyáltalán nem hatotta meg.

- Mivel elég lényeges szerepet kaptál a klipben, igen, így fontos lenne, ha szíveskednél megjelenni – dörmögte a bátyám és elmondta, hogy hova kell mennem majd a gyakorlásra. – Légy ügyes!

- Te nem leszel ott? – na, most már tényleg lehetett érezni a hangomon a pánikot.

- Mivel a fiúk jó ideig el lesznek foglalva ezzel, így a mai napom már szabad és ezért tudok foglalkozni a többi teendőmmel – magyarázta és hallottam, hogy papírokat pakolászik. – Most mennem kell, ne aggódj, minden rendben lesz!

- Rendben – bólintottam ijedten, mert tudtam, hogy értelmetlen tovább feltartanom őt. – Jó munkát, szia!

Ezzel letettem a telefont és magam elé bámulva kezdtem el azon törni a fejem, hogy miért ilyen szívás az élet… Az órámra pillantottam és meglepődve konstatáltam, hogy csupán fél órám maradt, hogy ebédeljek és felkészüljek lelkiekben az első komoly megjelenésemre és munkámra, illetve a Kyu Hyunnal és Se Jooval való találkozásra.

Sajnos Ki Youngtól kaptam egy SMS-t, hogy késni fog, mert a tanára addig nem engedi el, míg ki nem javítja a mostani ruhájának tervein a hibákat, így végül egyedül kajáltam egy eldugott kis asztalnál, három idősebb férfival, akik nagyban beszélgettek valami külsős munkáról, amiről gőzöm sem volt, de nem is érdekelt különösebben. Mikor befejeztem az ebédet, összekaptam a holmimat és felkutattam a próbatermet, ahol a gyakorlás zajlani fog. Szerencsémre elraktam egy kényelmes ruhát is drámára – a biztonság kedvéért, hiszen ki tudja, mi várt volna rám -, így azt gyorsan átvettem a mosdóban.

A terem ajtaja előtt egy pillanatig hezitáltam, és mély levegőt kellett vennem, hogy felkészülhessek a rám váró eseményekre. Egyrészt teljesen kezdő voltam, másrészt igaz, hogy sokat táncoltam mostanában és nem is voltam annyira esetlen már, de még messze voltam attól a szinttől, amit megütöttek azok, akik szerepet kaptak egy-egy ilyen klipben.

- Mi lesz már? Meddig szándékozol még itt ácsorogni és elállni mások útját?! – ahogy meghallottam a hangját, megfagyott a vér az ereimben. Ezt a megvetést, undorodást és hercegnői hanghordozást ezer közül is megismertem volna. De hogy lehetséges ez egyáltalán?!

Nem hittem a fülemnek, akármennyire is tudta az agyam, hogy ki áll mögöttem, képtelen voltam elfogadni. Meg kellett győződnöm róla a saját szememmel is, így lassan és magamban rimánkodva azért, hogy tévedjek, megfordultam.

Ugyanazt a megrökönyödést láttam a szemben lévő lány arcán, mint amit a magamén is éreztem.

- Hát te meg mit keresel itt? – fintorogva mért végig, miközben hosszú szőke haját a válla felett átvetette. Talán egy hónapja is megvan, hogy nem láttam és ennek kifejezetten örültem. Most viszont belebotlani Jung Heebe olyan volt, mintha egy rémálomba csöppentem volna.

- Te mit keresel itt? – kérdeztem még mindig döbbenten, mikor végre megtaláltam a hangom. Úgy tudtam, hogy a P.S.-től nem kapott ajánlatot, mivel nem vett részt az évzáró ünnepségen, talán csak egy csoportos balett előadással.

- Gyakornok vagyok a cégnél, nem egyértelmű? – olyan utálatosan hangzott el minden egyes szó a szájából, hogy alig bírtam magam visszafogni, hogy ne tépjem meg a szép hosszú haját.

- Mégis hogy lett belőled gyakornok?! – nem értettem, mi folyik itt. Ez egyszerűen lehetetlen, nem lehet ilyen pechsorozatom! Még őt is megkapom a nyakamba, hogy megduplázzuk – ha csak nem triplázzuk – az átélendő szenvedések mennyiségét?!

- A tehetséget felismerik, akárhol bukkanjon is fel. Nem volt ez másképp a meghallgatások során sem – a füle mögé tűrte a haját, hogy ne lógjon az arcába és olyan beképzeltséggel beszélt, mintha ő lenne az atyaúristen. Bár így megvilágosodtam, hogy is került ide a lány. Mivel az Akadémia ünnepségén nem kapott ajánlatot, eljött az ügynökség által meghirdetett meghallgatásra, és ezek szerint ott sikerrel járt. Nagy sajnálatomra… - Bár az rejtély, hogy akkor te mit keresel itt.

- Ki ez, Jung Hee? – kérdezte egy másik lány, akiről eddig nem is vettem tudomást. Láthatóan Jung Heenek nem okozott nehézséget egyből az első napon csatlósokat találnia. Máris ketten álltak mögötte, mint a testőrök. Aki érdeklődve figyelt és feltette a korábbi kérdést, egy pufók arcú lány volt, de mégis igazán szép alakja volt. Haja ugyan fénytelennek és töredezettnek tűnt, mégsem mondtam volna csúnyának. A másik személyben, aki Jung Hee mögött állt, felismertem az igazán kellemetlenkedő Chae Aht.

- Senki, akiről érdemes lenne említést tenni. Csak egy rovar, aki hamar itt fogja hagyni az ügynökséget – vigyorgott rám gonoszan Jung Hee, amitől egyből felment bennem a pumpa. Azt hittem, itt új életet kezdhetek, de a múlt követett ide is.

Chae Ah éles nevetése ott csengett a fülemben, mikor megláttam a folyosó végén négy fiú alakot, akik errefelé közeledtek. A szívem a torkomba ugrott, a gyomrom pedig borsónyi méretűre zsugorodott, ahogy feldolgoztam, kik is azok.

Nem telt sok időbe, szinte rémülten vetettem be magam a terembe, mit sem törődve a folyosón álldogálókkal. Habár Jung Hee látszatra megnyerte a párbajt, sőt még hallottam a kárörvendő nevetésüket is, nem törődtem velük. Fontosabb volt, ami miatt berontottam a helyiségbe, mint az, hogy visszavágjak Jung Heenek a megjegyzéséért.

Lihegve néztem körbe és feltűnt, hogy ez a terem jóval nagyobb, mint bármelyik gyakorló, amit az ügynökségen belül láttam. Az egész helyiséget laminált padló borította, kellemes barna színben, és több oszlop is található volt benne, aminek hála nem omlott ránk a felső emelet. Habár még éppen olyan távolságban, hogy kényelmesen el lehessen férni tánc közben és nem okoznak nagyobb problémát. A szokásos tükröt is láthattam, amit kifejezetten utáltam, bár már értettem, hogy miért létfontosságú.

A teremben már kisebb tömeg gyűlt össze, legalább harmincan voltak, ha nem többen. Meg is lepett ez a sok ember, sőt hogy mindenki engem bámult, amint beléptem, még jobban zavarba hozott. Enyhén meghajoltam üdvözlésképpen és kerestem egy csendes sarkot, ahol meghúzhatom magam.

- Ha Na? – ismerős volt a hang és egy pillanatra azt hittem, hogy folytatódik a lidércnyomás, de mikor megfordultam, hogy szemügyre vegyem azt, aki megszólított, hitetlenkedő mosoly kúszott az arcomra.

- Nam Gil?

- El sem hiszem, hogy itt vagy! Nam Joon mondta, hogy te is leszerződtél, de nem gondoltam volna, hogy pont itt futunk majd egymásba.

Nam Joon említésére ugyan kissé leapadt a jókedvem, amit a fiú viszontlátása okozott, de igyekeztem túllendülni rajta. Szinte biztos voltam, hogy Nam Joon nem mondott el semmi olyat a bátyjának, amit nem kellett volna. Teszem azt, hogy megcsókolt…

Gondolatban megráztam magam és Nam Gil nyakába vetettem magam nevetve. Ennél jobb talán nem is történhetett volna most velem.

- De örülök, hogy látlak! Már aggódtam érted, hogy halálra dolgozod magad! – mondtam, mikor elváltunk egymástól.

- Majdnem sikerült is, de még elég jól bírom. – mosolygott rám boldogan és úgy tűnt, nem képes betelni a látványommal, mint ahogy én sem az övével. Olyan jó volt ismét találkozni, hiányzott a sok együtt töltött idő, a gyakorlásokat az évzáróra rettentően élveztem és még jobban megszerettem Nam Gilt, mint eddig. Ugyan, ahogy jobban megfigyeltem, látszott, hogy kimerült, de mégis boldognak tűnt.

- Megéri a sok gyakorlás?

- Persze, végre azt csinálhatom, amit igazán szeretek – bólogatott nagyban és megragadta a kezem, majd elkezdett húzni a tömeg felé, egyenesen a közepébe, a falhoz. – Nézzétek, ki van itt!

Mikor végre megálltunk a terem elején, a legnagyobb csoportosulásban, leesett az állam. Nem elég, hogy Nam Gil itt volt, még más ismerős arcot is megpillantottam.

- Kit látnak szemeim? – állt fel a földről egy hullámos hajú fiú, és a kihívó egyben pedig flörtölő hangjától libabőrös is lettem. Szemüvege sehol sem volt már, így egy kissé nehezemre esett felismerni. – Azt hittem, hogy már örökre megfosztasz bennünket a társaságodtól.

- Ne reménykedj, Shin! Arra még sokáig várhatsz! – nevettem el magam és őt is megöleltem. Kicsit tovább ölelt, mint ami kényelmes lett volna, de most az egyszer elnéztem neki, és nem tudta elvenni az örömöm.

- Na, engedd csak el, ne sajátítsd ki magadnak! – lépett közénk Hyun Woo, aki mostanra szőke rövid haját befestette élénkvörösre. A fiú alig két centiméterrel lehetett nálam magasabb, így kényelmesen meg tudtam ölelni, és nem a mellkasával kellett közben szemeznem.

- Hyun Woo, tetszik az új hajszíned!

- Köszi, szükségem volt a változásra már – túrt bele sűrű és rövid hajkoronájába.

- Yul, te nem is köszönsz? – néztem az említettre egy félénk mosollyal az arcomon. A fiúval nem indult jól a viszonyunk, de a próbák során egészen rendbe jött a kapcsolatunk. Megbocsátottam neki és közben pedig rájöttem, hogy amúgy egy jópofa és kedves srác, habár néha túlzottan komoly. Ő pedig szintén megkedvelt engem. Legalábbis reméltem…

- Jó újra látni – mondta halkan és kezet nyújtott.

- Ne csináld már, haver! – bokszolt bele a vállába Hyun Woo. – Nem egy ismeretlennel találkoztál, hogy csak kezet rázz vele.

Ezzel pedig Shin rásegített a dologra - vagyis gondolom, ez járt közben a fejében -, mivel kicsit megtaszította Yult, aminek hatására, nem hogy közelebb került hozzám, hanem még nekem is esett.

- Nem halsz bele, ha hozzád ér egy lány!

- Jól vagy? – kérdezte Yul, mert legalább neki volt annyi ereje, hogy megtartson engem, meg magát is azok után, hogy majdnem felborultunk és a földön kötöttünk ki.

- Ahham – masszíroztam az oldalam, mivel Yul véletlenül belekönyökölt a bordáimba, amik most sajogtak az ütéstől.

- Shin! – dühödött fel Yul és már felé is fordult, de megragadtam a karját.

- Semmi gond! – erőltettem mosolyt az arcomra, nem akartam, hogy ezek ketten itt egymásnak essenek. – Shin, a humorérzéked semmit sem változott.

Pár másodpercig farkasszemet néztünk Yullal, de amint éreztem, hogy az izmai elernyednek az ujjaim alatt, el is engedtem. Úgyis bosszút állok még valahogy a fiún ezért, amit meg is súgtam Yulnak. Valószínűleg ez is segített abban, hogy hamar lenyugodjon.

- Már szinte szűzies életet él, kezdem komolyan félteni – rántotta meg a vállait ártatlanul a fiú, mintha tényleg az aggodalom szólna belőle. De ez a mondat pont elég volt, hogy Yul ismét villogó szemekkel méregesse a magas srácot. Hyun Woo és Nam Gil pedig készen álltak, hogy közéjük vessék magukat, ha netán összeakaszkodnának.

- Minden napotok ilyen? – néztem a négy fiúra bizonytalanul. – Kész csoda, hogy nem öltétek még meg egymást.

- Shin nem ismeri a félelem szót – rázta meg lemondóan Nam Gil a fejét.

- Hisz én csak jót akarok Yulnak! – magyarázta nagy sóhaj közepette az említett.

- Törődj a magad dolgával! – vetette oda Yul és összefonta karjait a mellkasa előtt, jelezve, hogy ezt a témát itt ejthetnénk. Ez ellen pedig senkinek sem volt kifogása.

- Ha Na, mégis hogy-hogy itt vagy? – fordult felém Nam Gil kíváncsian, ami egy éles fordulat volt a beszélgetésben.

- Tényleg! El is felejtettem, gratulálok a gyakornoksághoz! – mosolygott rám Hyun Woo, amihez a többiek is csatlakoztak. Majd a hálálkodás után végre válaszolhattam is Nam Gil kérdésére. Vagyis csak félig.

- Azért, amiért ti.

- Te is szerepelni fogsz a STAND UP klipjében? – lepődött meg Yul.

- Biztos csak eltévedt és véletlenül keveredett ide – dühösen haraptam bele az ajkamba, mikor Jung Hee hangja eljutott a fülemig. Aztán meg is láttam a hanghoz tartozó arcot. Nem álltak tőlünk messze és kárörvendően figyeltek.

- Fogd be! – morogtam rá és a közelben állók érdeklődő pillantásokat vetettek ránk.

- Oh, ne aggódj! Szükség van olyan emberekre is, akik majd üdítőkkel és törölközőkkel szolgálnak azoknak, akik tényleg csinálnak is valamit – az arrogáns mosolyától hányni tudtam volna, a mézes-mázos hangjától pedig legszívesebben letéptem volna a fülemet is, ha így megszabadulhatok tőle.

- Akkor jó, hogy itt vagy – válaszoltam pontosan ugyanolyan mosollyal, mint az övé. A srácok kuncogása pedig jólesett, és megerősített abban, hogy ez most betalált. Ezt pedig Jung Hee is megértette és már nyílt a szája, hogy visszavágjon valamivel – aminek valószínűleg nem örültem volna -, de abban a percben a terem ajtaja megint feltárult.

Belépett az a négy fiú, akiket a folyosón is kiszúrtam már és egyből meg is rohamozta néhány ember őket, ahogy betették a lábukat. Még Jung Hee arcán is megláttam egy halvány izgalmat és hirtelen el is felejtette, hogy éppen azzal kéne foglalatoskodnia, hogy gonosz megjegyzéseket tegyen nekem. Bár szinte biztos voltam benne, hogy később még számíthatok erre, nem kell félnem. Ehelyett megigazította a haját és előkapta a táskájából a tükrét, hogy szemügyre vegye magát benne, majd csak ezután indult meg a srácok felé, hogy bevesse magát két csatlósával együtt.

Én ezzel szemben első reakcióként hátat fordítottam az ajtónak és ökölbe szorult ujjakkal, ide-oda kapkodva a tekintetem azon törtem a fejem, hogyan tudnám megnyugtatni a mellkasomban hevesen dobogó szívem.

- Minden rendben? – billentette oldalra a fejét Nam Gil és érdeklődve ráncolta a szemöldökét.

- Hogyne, miért? – vigyorogtam rá egy száz wattos mosollyal.

- Csak mert egész piros az arcod és mintha menekülő utat keresnél, hogy megszökhess – láttam Nam Gilen, hogy furcsállja a viselkedésem, de mégsem akart faggatózni annyira. Inkább csak rákérdezett, hátha megosztom vele a gondolataimat.

- Kyu Hyun! – kiáltott egy hangosat Shin, mire összerezzentem, de nem mertem megfordulni. Sőt, mély lélegzeteket vettem, miközben körmeim a tenyerembe vájtam idegességemben. – Rég találkoztunk!

- Hol a szemüveged? Legutóbb még azt mondtad, hogy ezzel lehet vonzani az okos csajokat, mert el tudod velük hitetni, hogy te is az vagy – nevetett a fiú és beleremegett a lábam hangjába. Vajon ő is észrevett már? Meglepődött, hogy itt lát? Kényelmetlen neki ismét összefutni velem? Vagy csak egyszerűen keresztülnéz rajtam? – Oh, várj csak! A végét már csak én tettem hozzá.

A fiúk körülöttem nevetésben törtek ki, még Shint is hallottam a röhögők között. A léptek már nagyon közelről jöttek, vagyis sejtettem, hogy Kyu Hyunék itt vannak szinte már mellettünk. Ha pedig így van, nem játszhattam tovább ezt az ostoba bújócskát. Sokan vannak körülöttünk és nem engedhettem meg magamnak azt, hogy kérdéseket tegyenek fel a furcsa viselkedésem okán. Illetve nem csak Kyu Hyun jött be a terembe, hanem Se Joo is. Az a fiú, akivel jártam és szerelmes voltam belé – csak hogy tisztázzam saját magammal. Így félretettem minden hülyeséget, ami a fejemben cikázott és erőt véve magamon, megfordultam, hogy részese legyek a társaságnak.

- Kiderült, hogy enélkül is elég szexi vagyok – tárta szét színpadiasan a kezeit Shin, mire még én is elmosolyodtam. Hogy mennyi egoista pasi lebzsel körülöttem! Kezdtem azt hinni, hogy vonzom őket…

- Sziasztok, fiúk! – emeltem fel a kezem és intettem nekik egyet elég bénán. Legszívesebben a falba vertem volna a fejem ezek után, de az aztán már tényleg kérdéseket szült volna a többiek részéről.

Tegnap este láttam a fiúkat a sajtótájékoztatón, de ők most láttak engem először a fotózás óta. Mindannyian sportos ruhát vettek fel, hogy a táncban ne akadályozza őket és így meglehetősen furcsa összhatást keltettek, mert megszoktam, hogy legtöbbször ki vannak rittyentve valamilyen fellépés miatt. Min Jun és Min Soo éppen köszönt két másik srácnak, akikkel kezet ráztak. Vidáman (legalábbis Min Soo) csevegtek a többi gyakornokkal és megjelent emberrel.

Se Joo valahogy olyan kimerültnek tűnt, mintha nem aludt volna az éjszaka. És az óvatos mosolyomat is, amit rá vetettem, egy fáradt fél mosollyal viszonozta csak. Biztos megerőltetőek voltak az előkészületek a comebackre, és azért láttam ilyen nyúzottnak azt a kedves arcot. Vagy legalábbis ezzel akartam nyugtatni magam, mert a lelkiismeret furdalás, hogy ilyen nehéz időkön megy keresztül, én pedig nem vagyok mellette, egyből nyomta a szívemet. A gyomrom görcsbe rándult, de igyekeztem visszanyelni az idegességemet. Az első találkozásom volt vele, mióta megtörtént az a csók Kyu Hyun és köztem, és valahogy egyáltalán nem így képzeltem el. Nem tudom, mit hittem, de azt gondoltam, sokkal több öröm és boldogság fog eltölteni ebben a percben. Bár lehet, hogy az a bűntudat, ami bennem lappangott, nem engedett utat a pozitív érzéseknek… Megpróbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna, mert úgy véltem, ez az egyetlen megoldás, mégsem sikerült ezt maradéktalanul megvalósítanom. A szívemet egy erős marok szorította és így a mosolyom, ami az arcomon csücsült, szintén nem volt őszinte.

A negyedik fiúról pedig igyekeztem tudomást sem venni. Úgy tettem, mintha a szemem elsiklott volna felette. Egyedül a cipőjére vetettem egy pillantást, de még azt is megbántam. Volt képe felvenni azt a sportcipőt, amit együtt vásároltunk?! A legrosszabb pedig az volt, hogy rajtam is pontosan az a lábbeli díszelgett! Még ezzel is gúnyolódni akart?! Megáll az eszem ettől a sráctól!

Nagy indulattal fújtam ki a levegőt, hogy ezt a dühöt, ami másodpercek alatt a hatalmába kerített, elűzzem. Egy nekem csapódó test zökkentett ki a töprengésből és összerezzenve próbáltam rájönni, hogy mi történt.

- Emlékszel, hogy azt mondtam, hogy így csak kínos helyzetbe hozod Ha Nat? – kérdezte fáradtan Min Jun, majd jajgatások közepette elengedett az alak, aki rám vetette magát, aki nem más, mint Min Soo volt. Min Jun a fülénél fogva húzta el mellőlem.

- Aú, Hyung! Ez fájt, a fenébe is! – nyüszített Min Soo, és vörös füléhez kapott, mikor végre Min Jun szabadon eresztette. – Ha Na egy szót sem szólt még, hogy zavarja!

- Úgy ismered, mint aki szólna?!

- Mondd meg neki, Ha Na, hogy téved! – nézett rám boci szemekkel a langaléta srác, de ezt a pillantást még másik hét szempár kísérte – nem beszélve a többiről a teremben. Egyrészről nem lett volna szívem nemet mondani Min Soonak, mert valószínűleg magába zuhant volna az elutasítás hallatán. Másrészről viszont tényleg nem zavart a viselkedése, kifejezetten aranyosnak találtam. Kevés volt az olyan ember, aki ennyire nyíltan ki tudja mutatni az érzéseit, és ezt nagyra értékeltem benne.

- Tévedsz, Min Jun – álltam Min Soo mellé egy gyengéd mosollyal és átkaroltam a vállát, ami enyhén meggörnyedt a bizonytalanság súlyától. -, egyáltalán nem érzem kínosnak. Kimondottan szeretem Min Soot így, igazán őszinte.

- Na, látod! – nyújtott Min Junra nyelvet és ő is átkarolt, jobban mondva a hóna alá csapott. – Amúgy honnan tudtad, hogy itt leszünk, Ha Na? Elugrottam a drámatanárhoz, hogy szóljak a próbáról, de nem voltál ott.

- Sung Chan felhívott és közölte, hogy azonnal vonszoljam magam ide. Nem mondta?

- Legalább szólhatott volna, hogy sikerült elérnie! – pislogott rám felháborodva és hitetlenkedve rázta a fejét.

- Majd leszidom helyetted is – nyugtattam meg, bár tényleg ráfért volna a bátyámra egy alapos elbeszélgetés. Legalább mondhatott volna valamit erről a fránya gyakorlásról! Azt sem tudom, mi lesz itt, azon kívül, hogy a táncot fogjuk gyakorolni a klipre. De kész, vége, semmi több infóm nincs róla. Idejövök, erre egy kisebb hadsereggel kell szembenéznem!

- Mi még azt hiszem, nem ismerjük egymást – lépett középre Shin és kezet nyújtott Se Joonak, aki elfogadta azt. Most következett egy kisebb ismerkedési est, hiszen a bandából egyedül Kyu Hyunt ismerték a srácok az Akadémiáról, hiszen ő töltött el egy fél évet ott.

- Amúgy tudtok valamit erről az egészről? Mert azon kívül, hogy közölték velünk, hogy ha szeretnénk szerepelni a klipetekben, akkor jelenjünk meg itt és ekkor, nem tudunk többet – érdeklődött Hyun Woo kíváncsian, amire szinte minden közelben álló hegyezni kezdte a fülét, ami a banda tagjainak figyelmét sem kerülte el. De persze nem tudtam szó nélkül megállni én sem a dolgot.

- Hát nem tudtok ti se semmit? – Azt hittem, hogy csak Sung Chan hiányos tájékoztatásának köszönhetem, hogy tök tudatlanul jöttem ide, de akkor tévedtem. Más sem tud sokkal többet, mint én.

- Kaptunk egy felkérést és most itt vagyunk – rántott a vállán egyet Yul.

- Nekem még Sung Chan annyit mondott, hogy a táncot fogjuk gyakorolni a klipre – tettem a hozzá a magam kis darabkáját.

- Ennyi is a lényeg – mondta lazán Min Jun és lerogyott a földre, mire szinte mindannyian követtük a példáját. Minek álldogáljunk, ha egy komoly edzés van előttünk? Ne fárasszuk ki magunkat már előre, nem?

- De hisz rengetegen vagyunk! – nézett körbe a helyiségben Nam Gil, mintha nem lenne egyértelmű, hogy azokra az emberekre gondol, akik megjelentek itt. – Ennyi háttértáncos nem kellhet nektek!

- Meg amúgy is, nem igen szoktak a klipjeitekben táncolni – rázta a fejét elgondolkozva Hyun Woo. – Együttes vagytok, nem a táncolok és énekelek típusú banda.

- Nem is háttértáncosokra van szükségünk – mosolygott titokzatosan Kyu Hyun, persze én közben a padlón lévő erezetet bámultam. – De úgyis mindent megtudtok perceken belül, nem akarjuk elrontani a meglepetést.

- Egy perc ide vagy oda, igazán nem nagy dolog – biggyesztette le az ajkát Shin és nagyokat pislogott Kyu Hyunra, mire mindenkiből kitört a nevetés. Utáltam ezt a cukiskodást alapjáraton, de igenis meg tudott néha nevettetni.

- Gyere ide, te cuki fiú! – nevetett Kyu Hyun is és a kezei közé fogta Shin arcát, mintha egy puszit akarna rá nyomni, de Shin időben észbe kapott és eltaszította őt.

- Meg ne próbáld! – éreztem rajta az ijedtséget, amitől az egész helyzet csak még viccesebb lett. – Az én ajkaimhoz csupán a kiválasztottak érhetnek. Akik lányok! Hangsúlyozom, LÁ-NYOK!

- Ha én nem vagyok elég jó, akkor ki más lehetne? – dőlt vissza a helyére Kyu Hyun és már a hasát fogta a nevetéstől, de az én gyomrom mégis összeszorult a látványra. Hát őt ennyire nem érdekelte a tegnapi nap, hogy csak így könnyedén tud viccelődni és nevetgélni? Vagy talán megfogadta a tegnapi kérésemet, hogy hagyjon békén? Hogy tegyen úgy, mintha nem is ismerne?

Bár ha jobban belegondoltam és is ugyanezt csináltam. Nevetek és viccelődök. Ugyanúgy, ahogy ő. És ugyanúgy levegőnek nézem, ahogy ő engem…

A pillantásom hirtelen megakadt Se Joon, aki engem figyelt és még egy mosoly árnyékát sem láttam megbújni az arcán. Érdeklődve és valahogy szomorúan nézett, majd megdörzsölte az arcát és egy bágyadt mosollyal jutalmazott. Laposokat pislogott és barna szemei úgy tűntek, mintha bármelyik percben lecsukódhatnának, hogy végre egy jót aludjon.

- Szólj, ha van egy lány testvéred! Őt veled ellentétben szívesen engedném ilyen közel – emelgette a szemöldökét Shin kihívóan.

- Ha lenne egy testvérem, a közeledbe sem engedném! – vágott vissza Kyu Hyun még mindig mosolyogva.

- Minden rendben? – kérdeztem halkan Se Joo mellé kúszva, miközben Shin és Kyu Hyun vitája, miszerint az előbbi milyen csodás pasi lenne Kyu Hyun képzeletbeli húgának, tovább folytatódott. A többiek a közelben csak néha-néha összesúgtak, de ahogy elterelődött a téma a mai programról, már nem igazán figyeltek ránk.

- Hm? – nézett értetlenül a fiú, mintha egy álomból ébresztettem volna.

- Olyan fáradtnak látszol – aggódva tanulmányoztam az arcát, ami smink nélkül elég beesettnek látszott. Hirtelen feltűnt, hogy Kyu Hyun a szeme sarkából egy pillantást vetett ránk. Na, itt a lehetőség, Ha Na, hogy bizonyíts a tegnapi elhatározásodat illetően! Ne is törődj Kyu Hyunnal! Így mindent megtettem, hogy kizárjam a fiút a gondolataim közül és csak Se Joora koncentráltam. - Sok a munka mostanában?

- És te? Nem aludtál jól tegnap este? – felelt kérdéssel a kérdésemre, de valami furcsa csendült ki a hangjából, amit nem tudtam hova tenni. Most még inkább magamon éreztem egy ónix pillantást! De nagy valószínűség szerint csak képzeltem. Talán csak szerettem volna, ha így van…

- Lehetett volna jobb éjszakám is, de végre egy nagy teher gördült le a vállamról – mosolyogtam rá, bár éreztem, hogy ezalatt a mosoly alatt megrándul a szám széle. Tekintve, hogy miután eltakarítottam a romhalmazt a konyhában és felmentem bebújni az ágyba, még órákig ébren forgolódtam. Így ismét nem aludtam többet, mint három-négy óra. Sebaj, Ha Na, idővel majd könnyebben megy majd!

- Igazán? – ráncolta a szemöldökét Se Joo és arrébb csúszott a keze a földön, amivel támasztotta magát, így ujjai éppen az enyémeket súrolták. Apró és szinte láthatatlan mozdulat volt, mégis megdobbant a szívem. Itt, mindenki előtt merész húzás volt és erőnek erejével kellett visszafognom magam, hogy ne rántsam el tőle automatikusan. Se Joo szeme olyan határozottan méricskélt, hogy egy pillanatig azt hittem, valamit kutat rajtam.

Már éppen válaszolni akartam a kérdésére, mert továbbra is úgy véltem, hogy helyesen választottam a most már nem létező szerelmi háromszögben, de egy hatalmas dörrenés megakadályozta ezt. Rémülten rezzentem össze – ezzel elkapva a kezem Se Joo mellől -, és a hang irányába fordultam. Nem csak én voltam ezzel így, néhány lány még fel is sikkantott rémületében, és örömmel nyugtáztam, hogy nem tartoztam közéjük.

A hang az ajtó felől jött, ahol egy kis alak jelent meg. Elsőnek azt hittem, hogy rosszul látok. Ma már másodjára hittem azt, hogy a bolondját járatja velem az eszem. Nagyokat pislogtam és reménykedtem, hogy felébredek ebből a rémálomból. De akárhogy próbálkoztam, nem tűnt el, nem foszlott semmivé, nem vált köddé. Majd Nam Gilhoz hajoltam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy csak képzelődöm:

- Mondd azt, hogy meghaltam és a pokolba kerültem! Mert ha nem, akkor a legrosszabb rémálmom vált valóra...

28. fejezet

De ez nem elég...

Miért van az, ha valakit mindenképpen el akarsz kerülni, akkor úgy is belebotlasz, ha akarsz, ha nem? Miért kell mindig mindenben balszerencsémnek lennie?!

Összeszorítottam erősen a szemem és vettem néhány mély levegőt, hogy megnyugodjak. Végül ez pár másodperc után sikerült és a hangom, mikor válaszoltam Kyu Hyun kérdésére, meglehetősen tűrhetőre sikeredett.

- Igen, nem tudtam aludni.

- Úgy látszik, ez kölcsönös – felelte és lehuppant mellém a kanapéra, mire akkorát kellett nyelnem, hogy még két háztömbbel odébb is hallották. Kicsit arrébb húzódtam, és a mozdulatot próbáltam annak álcázni, hogy mindezt csupán Kyu Hyunért teszem, aki így jobban el tudott mellettem férni.

Viszont egy pillantást sem vetettem rá, a tekintetem végig a tévé képernyőjén nyugtattam, mintha olyan érdekes lett volna a Mamamoo legújabb fellépése. De valójában – és ez szerintem senkinek sem okoz meglepetést -, halványlila gőzöm sem volt arról, hogy mit csinál az a pár lány a színpadon. Tőlem papagáj jelmezben is úszkálhattak volna egy krokodilokkal teli csoki medencében, az sem érdekelt volna különösebben.

- Nem volt elég fárasztó a mai nap? – kérdeztem haloványan és az ujjaimmal a távirányító után nyúltam, hogy tovább kapcsoljak a csatornák között.

- Túlságosan is az volt igazság szerint – sóhajtott a fiú, és most először pillantottam rá, de csak a szemem sarkából.

Egy fekete rövidgatyában és egy szál pólóban terpeszkedett mellettem, miközben a lábait az ülőgarnitúra előtt található kis asztalkán pihentette. A kezében a mobilját nyomkodta, miközben frissen nyírt haja még nedvesen lapult fejére. Ahogy jobban megnéztem az arcát a sok smink és alapozó nélkül, tényleg láttam rajta a kimerültség jeleit.

Tény, hogy nem akartam vele találkozni (sem Se Jooval) a közeljövőben, hogy kicsit gondolkozhassak azon, amit Ki Younggal beszéltünk, de ahogy megláttam, milyen állapotban van, ez valahogy már nem is tűnt olyan fontosnak.

- Szeretnél egy kis kakaót? – kérdeztem óvatosan. – Nekem általában segít, ha nem tudok aludni.

- Oh, még kiszolgálást is kapok? – nézett rám egy kihívó mosollyal a fiú, magára hagyva a mobilja képernyőjét. – Tetszik ez a gondolkozásmód, Yoon Ha Na!

Nem bírtam megállni és elmosolyodtam rajta, majd csóválva a fejem a konyhába indultam. Nem kellett sokáig várnom, hogy meghalljam, a fiú ott lohol a nyomomban.

- Ha te sem tudsz aludni, akkor miért nem nyakalod már a kakaót? – jött a következő kérdés Kyu Hyuntól, miközben elővettem a tejet a hűtőből és két nagy bögrét is.

- Csak nemrég jöttem le, és reméltem, hogy a tévé elég lesz ahhoz, hogy… - egy pillanatra elhallgattam, mert rájöttem, hogy nem mondhattam el az igazat.

- Hogy? – de ez a pillanatnyi habozás pont elég volt, hogy felkeltsem a kíváncsiságát.

- Hogy lefárasszon – feleltem gyorsan és a szekrényajtókat nyitogattam, hogy ráleljek, hol is van a kakaópor. Mivel elsőre nem találtam meg, így inkább addig a mikróba raktam a két bögre tejet, hogy megmelegedjen.

- És jutottál valamire? – érdeklődött a fiú tovább.

- Nem igazán… - motyogtam az orrom alatt, majd diadalittasan felkiáltottam, mikor az egyik felső polcon megláttam a keresett tárgyat. Egy fémdobozt, amin ott díszelgett a Nesquik felirat. - Megvagy!

Lábujjhegyre álltam és a pulton megtámaszkodva nyújtóztam a doboz után, de még csak nem is súroltam az ujjaimmal.

- Nem akarsz véletlenül seg… - éppen meg akartam fordulni, hogy egy kis feladatot adjak a srácnak, aki a száznyolcvanvalahány centijével könnyedén elérhetné a kakaóport és megmenthetne a felesleges szenvedéstől, de ott terpeszti a fenekét az egyik széken. De amint hátat fordítottam a szekrénynek, szembetaláltam magam azzal az ónix szempárral, amit eddig sikeresen elkerültem. Hátrahőköltem, ahogy felfogtam, hogy Kyu Hyun közelebb van hozzám, mint aminek jelen pillanatban örültem volna. A lélegzete perzselte az arcomat, aminek hatására a szívem a torkomba ugrott, ezzel megakadályozva a normális levegővételt.

Az egyik kezét odacsúsztatta az enyém mellé a pulton, éppen csak hozzáért a bőrömhöz, de mintha áram cikázott volna végig az egész testemen, úgy rezzentem össze. Azok a fekete szemek pedig csak bámultak és tanulmányoztak, mintha várnának valamire. Majd Kyu Hyun közelebb hajolt, de én csak hátrébb dőltem, hogy azt a kevés távolságot, ami az arcunk között volt, megtarthassam. Mégis mit művel?!

Akaratlanul is a szombat este jutott az eszembe és az a csók, amit akkor váltottunk. Ahogy a nyelvünk azt a féktelen táncot járta, az érintések, amikkel illettük egymást és az érzések, amik akkor eluralkodtak rajtam. Habár nem tudtam megfejteni azokat az érzéseket, képtelen voltam azonosítani egyet is közülük. És ilyen távlatokból már úgy éreztem, bármit bele tudnék utólag magyarázni… De annyi biztos, hogy ebben a pillanatban a vörös arcom, égő füleim és reszkető végtagjaim arról árulkodtak, hogy nem egykönnyen fogok túljutni azon az éjszakán.

- Tessék! – vetett rám egy fölényes mosolyt és az orrom alá dugta a kis fémdobozt, majd ellépett előlem. Már megint csak játszott velem ez az idióta! – morogtam magamban és gyorsan elkészítettem a kakaót egy szó nélkül.

- Itt van – dohogtam és a kezébe nyomtam a forró, gőzölgő italt, majd se szó, se beszéd visszacammogtam a nappaliba. Minél gyorsabban megiszom, annál hamarabb itt hagyhatom Kyu Hyunt. Így a számhoz emeltem a bögrét és azon nyomban el is kaptam, amint az ajkaimhoz ért a folyadék. – Aú!

- Tudom, hogy elég béna tudsz lenni, de azért ennyire ne légy az – fáradt sóhajjal fogta hirtelen az ujjai közé az állam és szemügyre vette az ajkaim. Fekete szemei figyelmesen megvizsgálta a fájó pontomat, majd elengedett nagy megkönnyebbülésemre. Így pedig ismét képes voltam levegőt venni…

- Nem is vagyok béna – mondtam félhangosan és megint a tévét kezdtem el kapcsolgatni.

Ahogy ott ültünk a kanapén és együtt néztük a tévét, valami nem stimmelt. Valami nagyon nem stimmelt ebben az egészben. Félig oldalra fordítottam a fejem és jobban szemügyre vettem a fiút. Ugyan próbálkozott a viccelődéssel és még mindig ugyanaz a játékos egoista volt, mégis valami más volt. Ahogy megint a telefonját leste, aggodalmas ráncok gyűltek a homlokára.

- Mi a baj? – böktem ki anélkül, hogy átgondoltam volna. Tudtam, hogy nem kellene beleütnöm az orromat a dolgaiba, és nem kellene féltenem illetve aggódnom érte, mégsem voltam képes megállni.

- Láttalak a sajtótájékoztatón – jegyezte meg lazán, amire egyáltalán nem számítottam.

- Ühüm – hümmögtem zavarban és kelletlenül. Úgy éreztem magam, mintha leskelődtem volna és tilosban jártam volna. – De nem hiszem, hogy ez lenne a bajod.

- Honnan veszed, hogy egyáltalán valami bajom van? – nézett végre rám sötét szemeivel, de azt kívántam, bár ne tette volna. Olyan volt, mintha belém látott volna, így igyekeztem felvértezni magam a szkeptikusság pajzsával.

- Lehet, hogy béna vagyok, de ismerlek már annyira, hogy kiszúrjam, ha valami nem stimmel.

- Milyen okos lett hirtelen valaki – mosolygott rám a fiú, de azzal az utálatos művigyorával. – Azt hittem, le fogod ordítani a fejem, hogy miért megyek el az ügynökségtől.

- Még mindig megtehetem, ha akarod – ajánlottam fel neki rettentő kedvesen és hasonló mosollyal, mint az övé. Aztán komolyabban hozzátettem - Nem mintha bármin is változtathatnék vele.

- De azért jólesett volna – mondta és nem tudtam, hogy magára vagy éppen rám gondolt-e ez alatt. Megkérdezni meg túl gyáva voltam és nem is adott rá lehetőséget. – Amúgy semmi hozzáfűznivalód sincs?

Ahogy ránéztem, láttam, hogy nem viccel és ezúttal tényleg érdekelte a véleményem. De mégis mit mondhattam volna? Így most én voltam az kettőnk közül, aki nem reagált elég komolysággal a kérdésére.

- Talán veszekedni akarsz? – a szám mégis fanyar mosolyra húzódott a szavak alatt. – Mert én nem igazán…

Pár másodpercnyi néma csend után végül megszólaltam.

- Nem tudom, mit kellene mondanom neked. Vagy mit vársz tőlem, hogy mit mondjak - néztem a kakaóval teli bögrét és az ujjamat a bögre peremén húzkodtam körbe-körbe. – Természetesen még mindig utálom a gondolatát is, hogy kilépj a bandából, és legszívesebben addig kiabálnék veled, míg el nem érem, hogy maradj, ha tudnám, hogy sikerrel járhatok. De semmi értelme nem lenne. Nem maradhatsz, ahogy korábban már te is mondtad. Mostanra pedig meg is értettem, hogy miért. Át kell venned a családi vállalkozást, akármi legyen is az…

Nem kerülte el a figyelmem az a keserűség a hangomban, amit a mondandóm okozott. És tudtam, hogy ezzel csak elárultam a fiúnak, mennyire dühös vagyok az egész miatt, de már nem tudtam ellene mit tenni.

- Nem tudom, hogy örüljek-e a kirohanásodnak, vagy inkább kinevesselek érte.

- Kinevess?! – néztem rá felháborodottan, de mikor megláttam a kifejezést az arcán, amivel ezt mondta, minden kitörni készülő sértés a torkomban ragadt. Fekete szemei lágyan és együttérzéssel néztek rám, amitől szinte majdnem elolvadtam és elérzékenyültem.

- Most még inkább maradni akarok, hogy ezeket hallottam tőled – sóhajtott és fáradtan hátradőlt a kanapén. Én meg elnyílt szájjal bámultam a srácot, akinek a haja már majdnem megszáradt és borzasan meredezett az ég felé. Még a szavam is elállt azután, amit mondott…

Úgy hangzott, mintha… mintha fontos lennék neki annyira, hogy maradni akarjon!

De aztán gondolatban megráztam magam, nem akartam jelen pillanatban ilyesmin gondolkozni. Sokkal fontosabb volt az én kis piti érzéseimnél és zavarodottságomnál Kyu Hyun története és problémái. Így megpróbáltam rá koncentrálni és tovább folytatni a beszélgetést anélkül, hogy ilyen ostobaságokon törném a fejem.

- Gondolom, még mindig lehetetlen megváltoztatni a döntésedet – húztam el a számat, nem akartam vádaskodónak hangzani, de mégis kissé az lett belőle.

- Nem az én döntésemmel van a probléma, hanem a családoméval – fordította felém a fejét és a fintorgására majdnem elmosolyodtam. – Az apámtól már az is hatalmas engedménynek és kivételezésnek számított, hogy belement Jae Wan után abba, hogy eljöhessek egy ügynökséghez. Ezt pedig csak annak fejében engedélyezte, hogy két év után visszatérek a céghez és elkezdek ott dolgozni.

- Az apád nem törődik azzal, hogy te mit szeretnél? – kíváncsiskodtam a belső ügyekről, hátha Kyu Hyun továbbra is ilyen közlékeny marad velem.

- De igen, egy bizonyos szintig – bólogatott elgondolkozva. – Ezért maradhattam még erre a comebackre. A comeback után lesz még egy turné, aztán szép lassan egyre kevesebb szereplésem lesz. Végül pedig annyi…

A kép, amit felvázolt, nem túlságosan kecsegtetett fényes jövővel. Az pedig még rosszabbá tette az egész helyzetet, hogy nem Kyu Hyun akarta itt hagyni a bandát, hanem kényszer hatására lép ki. Ha ő is el akart volna menni, akkor nem szorult volna így össze a szívem a tudatra, hogy nemsokára el kell búcsúznunk egymástól.

- Nem mehetne helyetted Jae Wan dolgozni? – merült fel bennem hirtelen az ötlet. Hiszen ha félig-meddig testvérek, még ha nem is vér szerintiek, akkor is lehetne Jae Wan, aki átveszi az egész céget. Nem kellene Kyu Hyunnak lemondania arról, amit szeret.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan – nevetett fel ridegen, mire kirázott a hideg. – Lehet, hogy egy család vagyunk, de soha nem volt kérdés, hogy ki örökölje a vállalkozást.

- Lemondhatnál róla.

- Ha megtehettem volna, már rég megtettem volna – nézett keményen a szemembe és tudtam, hogy szélmalomharcot vívunk. Inkább belekortyoltam a kakaóba, hogy addig is csendben maradjak és ne támadjak neki feleslegesen.

- És legalább olyasmivel fogsz majd foglalkozni, amit szeretsz? – éreztem a beletörődést a hangomban, de hát tényleg! Mit tehettem volna? Keressem fel az apját, hogy hagyja békén Kyu Hyunt? Hogy hadd maradjon itt és ne vegye el tőlem…?

Jézus Mária, Ha Na! Először is, Kyu Hyun nem tied, és ne gondolj ilyen hülyeségeket, mert még azt fogom hinni, hogy tényleg megzakkantál. Talán ilyesmire gondolt Ki Young, hogy ideje lenne döntenem, hogy mit is érzek pontosan Kyu Hyun iránt?

- Tulajdonképpen a gazdasági, fejlesztési részlegre akar majd berakni az apám, amivel különösebb problémám nincsen. Az egyetemen is ilyet tanultam, nem is véletlenül – ez igaz volt. Mikor részt vehettem az első és egyben utolsó megbeszélésemen Go Jinnal (az az utálatos, bunkó idióta! – már elnézést), tényleg nagyon benne volt a témában, és jó ötletekkel is állt elő. Úgy tűnt, élvezi a dolgot. – Csak azért mégsem az álmaim netovábbja.

- Igazából ez a cég, nem emlékszem már a nevére, szóval ez mit is csinál pontosan? – kérdeztem homlokráncolva a fiútól, aki egy jó nagyot kortyolt a bögréjéből és elégedetten megnyalta az ajkait. Na, ebbe a mozdulatba azért belepirultam!

- A Hyunsung Dél-Korea egyik legnagyobb vállalata, aminek szerteágazó profilja közé tartozik többek között az élelmiszeripar, vendéglátás és építőipar. Engem a vendéglátásba akar apa elsőként berakni, hogy ott tanuljak. Talán ismered is a hotelt, nincs messze a P.S.-től, Hotel Guardian. – magyarázta meglehetősen komolyan, mintha csak prezentációt tartott volna nekem.

- Valami rémlik. Az a nagy, fehér épület, ami rohadt drága és azt mondják, hogy csak a sznobok és dúsgazdagok jár…? – mikor rájöttem, hogy mégis mi a fenéről beszélek, hápogva meredtem a fiúra, aki nem éppen elégedett arccal nézett rám. Vörösen és kínosan feszengve mocorogtam az ülőgarnitúra sarkában, hogy ezt mégis mivel hozhatnám helyre. – Én nem úgy értettem ám…

A magyarázkodástól Kyu Hyun hangos nevetése mentett meg, ami kitört belőle. Közben letette az asztalra a félig teli bögrét, nehogy magára vagy a kanapéra lötykölje.

- Nem gond – mondta, mikor végre csitult a nevetése. -, nagyjából igazad is volt. Szóval, majd ha nagyon hiányoznék, akkor ott megtalálsz.

Elsőnek rá akartam vágni, ne álmodozzon ilyesmiről, nekem aztán nem fog hiányozni, de nem vitt rá a lélek, hogy kimondjam ezeket a szavakat. Már most tudtam, hogy ha ez az önimádó herceg nem lesz többé körülöttem, nem láthatom, akkor igencsak hiányozni fog. Ennek már a gondolata is elvette az élettől a kedvem, nemhogy ha valóban meg fog történni. Így csak bólintottam egyet és igyekeztem nem kimutatni, mennyire mélyen érintett ez az egész téma. Nem akartam rosszabbá tenni a helyzetet Kyu Hyunnak, hogy még engem is nyugtatgatnia kelljen.

- És a többiek mit szóltak hozzá? – kérdeztem félénken, ahogy eszembe jutott, hogy a banda többi tagja sem volt ezzel tisztában és ez az információ számukra is olyan ismeretlen és új volt, mint nekem.

- Hát – vett mély levegőt, és úgy tűnt, gondolkozik, hogyan is kéne szavakba öntenie a történteket. – enyhe kifejezés lenne, ha azt mondanám, hogy meglepődtek. Egy ideig ment a faggatózás és többször elismételték, hogy mennyire megdöbbentek, de ezen felül egész jól.

- Ennek örülök – mosolyodtam el, hogy legalább a srácok részéről nem kapott elutasítást és haragot azért, hogy nem mondta el nekik ezt a kis apróságot. Mondjuk Se Jooék amúgy sem voltak olyanok, akik ilyenen bedühödnek, talán Min Jun reagált kicsit hűvösebben, de nem húzta fel magát ő sem rajta.

- Tőled számítottam a leghevesebb reakcióra, de alulmúltad önmagad – vigyorgott rám, majd boci szemekre és lebiggyesztett ajkakra váltott. – Nem is vagyok neked olyan fontos, ha csak ennyivel lerendeztél…

Az első dolgom természetesen az volt, hogy fülig piruljak, a második, hogy némán tátogjak rá. De szavak akkor sem jöttek ki a számon. Ha azt mondom, hogy nem fontos nekem, akkor az a baj, ha azt, hogy nagyon is fontos, akkor meg az… Jó nagy kutyaszorítóba kerültem, de Kyu Hyun maga mentett ki ismét a helyzetből.

- Nyugi, tudom, hogy majd megszakad értem a szíved! – kacsintott rám, de én lesunytam a fejem. Az, hogy ő maga viccelte el a dolgot, nekem pont jól jött. De várjunk csak! Egyáltalán miért gondolkoztam el komolyan a válaszon? Én is elüthettem volna egy poénnal a dolgot, vagy szokásos módon egy ironikus mondattal lezárhattam volna a témát. De egyiket sem tettem…

- Igen… - habogtam, de sehol sem volt az a vehemens habitus, amit bele akartam csempészni. A gondolataim egész máshol jártak, igyekeztem megfejteni az előbbi viselkedésem okát. Illetve a Ki Youngtól kapott házi feladatomon is dolgoztam, hogy pontosan mi is köt össze engem Kyu Hyunnal. Óvatosan ráemeltem a szemem, hogy hátha segít valamit, ha közvetlenül a probléma forrását nézem, ugyanis az elmúlt egy napban, míg nem láttam, nem jutottam semmire. Ha már itt van a közelemben, akkor kihasználom a lehetőséget.

Oké, egyértelmű, hogy külsőre, még mindig állati vonzó egy srác volt. Búzabarna haja különleges volt és neki különösen jól állt ez a hajszín, annak idején jól választott árnyalatot. Fekete szemei a telefonját tanulmányozták már megint, amiket imádtam, mert olyan kifejezően tudott velük rám nézni, hogy elolvadtam tőlük. Egyenes orra, keskeny szája, magas járomcsontja és ívelt szemöldöke az egyik leghelyesebb arcot varázsolták a fiúnak, amit csak valaha láttam. Ugyan nem voltak testvérek Jae Wannal, de mégis mindkét pasi egy félistenhez volt hasonló… Ha pedig már a félistenekről volt szó, a kellő testalkat is megvolt hozzá. Meztelen lábai és karjai vékonyak voltak, de éppenséggel nagyon is izmosak, akárcsak a felsőteste, aminek szemrevételezéséhez már nem egyszer volt szerencsém. Szóval igen, ezen a területen kétség sem férhetett ahhoz, hogy egy szexi és helyes srác. De ahhoz, hogy beleremeg a lábam, ha hozzám ér vagy hozzám szól, semmi köze nem volt a kinézetének…

- Tudod, nyugodtan bámulhatsz, nem kell titokban leskelődnöd – mosolygott fölényesen Kyu Hyun, mire összerezzenve fordítottam el a tekintetem. Az arcom vörösen égett és rögtön melegem is lett, ahogy lebuktam előtte.

- Nem leskelődtem… - motyogtam teljesen megsemmisülten és inkább ittam még egy korty kakaót. Rá kellett jönnöm, hogy már alig van egy kicsi a bögre aljában. Habár majdnem megittam az egészet már, egyáltalán nem voltam álmos.

- Hogyne! – hagyta rám, de ettől még inkább csak kínosan éreztem magam, így inkább gyorsan témát váltottam.

- Miért bújod annyira a mobilodat?

- Nézem a híreket – hervadt le a mosoly az arcáról azonnal szinte. -, hogy mik a reakciók a csapatból való kilépésemre.

- És? – a kíváncsiságom hamar felülmúlta a zavaromat, Kyu Hyun rosszkedve és komolysága egyből eltörölte a magamért való aggódást. Végül is nem véletlenül volt még ébren, nem véletlenül éreztem olyan különösnek a ma esti hangulatát. Megviselte ez az egész nap és tulajdonképpen félt attól, hogyan fognak hozzá viszonyulni a rajongók.

- Igazából – kezdett bele és meglepetésemre mellém csúszott a kanapén úgy, hogy a combunk és a karunk egymáshoz simult, majd a mobilját mutogatta felém. Fel sem tűnt neki, hogy ezzel égővörösre változott az amúgy is rózsaszín fejem, a levegő meg hirtelen bennakadt a tüdőm mélyén valahol. – az általános megrökönyödésen és felháborodáson kívül, amit teljesen megértek, hiszen mégiscsak rólam van szó, akadnak olyanok, akik kifejezetten dühösek és mérgesek lettek. Nézd csak meg!

Ezzel mutatott pár kommentet a hivatalos facebook oldalukon, illetve twitteren és SNS-en is. Igyekeztem tényleg odafigyelni rájuk, a szemem követte a sorokat, elolvastam a sok rosszindulatú és indulatos megjegyzést és hozzászólást, de az agyam szinte azonnal felül is írta ezeket az információkat. Az, hogy Kyu Hyun arca közvetlenül az enyém mellett volt, a lélegzete, ami csiklandozta a bőrömet, az egyes pontok, ahol testünk összeért, sokkal fontosabbak voltak számára. De azért sikerült magam annyira összeszedni, hogy meg tudjak szólalni, még ha a hangom néhol el-elcsuklott is.

- Ha azt akarod, hogy egyöntetű népszerűségnek örvendj, akkor el kell keserítselek, az lehetetlen – köszörültem egyet a torkomon, hátha ezzel segítek a dadogásomon. Persze, a kettőnek semmi köze nem volt egymáshoz, de azért a kis agyam próbálkozott ezzel.

- Csak nem értem, hogy miért dühösek rám… - húzta el a száját és láttam rajta, hogy tényleg zavarja, így megpróbáltam komolyabban válaszolni neki. Soha nem hittem volna, hogy ilyen mélyen meg tudja érinteni, ha valaki nem szimpatizál vele.

- Megérthetnéd őket – oldalra fordítottam a fejem, hogy rá tudjak nézni, de amint megláttam, hogy fekete szemei közelebb vannak, mint amit még el tudtam volna viselni jelen pillanatban, egyből a tévét bámultam, amit egy természetfilmnél állítottam meg korábban. Éppen a tintahalakról beszéltek benne, hogy tudnak beolvadni a környezetükbe, hogy álcázzák magukat a védekezés és táplálkozás céljából. – Az az ember, akit eddig annyira szerettek, egyszer csak bejelenti, hogy elhagyja őket és soha többé nem láthatják. Ez ösztönösen haragot vált ki belőlük, mert nem akarnak elveszíteni. Majd ha megnyugodtak, akkor úgyis megbánják azt, amit mondtak és idővel megértik a döntésedet. De ez nem változtat azon, hogy szomorúak miattad és hiányozni fogsz nekik…

- Úgy, mint neked?

- Igen… - annyira belemerültem a magyarázatba, hogy fel sem tűnt, mi csúszott ki a számon. Annyira beleéltem magam abba, hogy mit érezhetnek azok a rajongók, akik ilyeneket mondanak egy olyan embernek, akit amúgy szeretnek, hogy Kyu Hyun kérdésére nyomban kiböktem azt, ami a szívemben volt. – Én…

- Köszönöm – vágta el a magyarázkodásomat hirtelen, és rá kellett kapnom a pillantásom, ugyanis olyan hangvétellel mondta ezt az egyetlen szót, hogy nem bírtam ki, hogy ne nézzek az arcára. És milyen rosszul tettem! Mivel egy könnyed mosoly bujkált a szája szegletében és a pillantása olyan melegséget sugárzott, hogy a hála csak úgy sütött minden egyes rezdüléséből.

- Mit? – leheltem elhalón, de közben egy kis hang ott kiabált az agyam hátsó zugában, hogy ideje felállni és menni aludni.

- Hogy ilyen őszinte vagy – mintha egy tőrt döfött volna a szívembe. Ahogy eszembe jutott, mekkora titkot rejtegetek előle, a bűntudat és lelkiismeret-furdalás rögtön hadat üzent a szívemnek. Én őszinte Kyu Hyunhoz? Hiszen a legfontosabbat nem is tudja rólam…

Zaklatottan pattantam fel a kanapéról, véletlenül kicsit megtaszítva a vállammal közben Kyu Hyunt, majd a bögrék után nyúltam hirtelen ötlettől vezérelve.

- Megyek, elmosom őket – ugyan még jócskán volt mindkettőben a kakaóból, de nem érdekelt. A konyha felé szedtem a lábaim, de nem túl boldogan konstatáltam, hogy nem egyedül teszem ezt.

Nem törődtem kéretlen útitársammal, hanem csak megengedtem a meleg vizet és elmostam a két bögrét, de mindezt olyan lassússággal, hogy a környezetvédők sírva fakadtak volna az elpocsékolt víz mennyisége láttán. A tudat, hogy Kyu Hyunnal vagyok egy helyiségben és a rám szegeződő tekintet súlya alatt kissé pánikba estem. Ő viszont nem szólt egy szót sem, nem zavart meg, csupán csendben figyelt. Mikor már nem tudtam tovább húzni az időt és a mosogató peremébe támaszkodva vettem nagy levegőt, hogy valamit kinyögjek, nem én törtem meg végül a csendet.

- A szombat este miatt vagy így zavarban? – elakadt a lélegzetem, mikor feldolgoztam a kérdést és nagy szemekkel fordultam meg akaratom ellenére. Kyu Hyun a konyhaasztalon üldögélt kezében a telefonjával játszadozva, miközben sötét íriszei engem vizslattak.

- Miért lennék? – próbáltam tettetni, hogy fogalmam sincs, miről beszél. Bár ne a legfontosabb pillanatokban mondana csődöt az a kis színészi tehetségem!

- Képes voltál még hamarabb be is költözni a koleszbe, csak hogy elkerülj – tért ki a kérdés elől, nekem meg gondolatban leesett az állam, hogy ilyen okos volt ez a srác. Akármennyire is próbálkoztam, nem sikerült átvernem és rájött, hogy neki is köze van a dologhoz. Habár Se Jootól is egy ideig távol akartam maradni, mert pontosan emiatt féltem a szemébe nézni.

- És ha így van? – kérdeztem kihívón, de inkább hasonlított egy nyüszítve segítséget hívó kiskutyának a hangjára.

- Megint el kell játszanunk a korábbi beszélgetést?

- Mármint? – kérdeztem értetlenkedve, fogalmam sem volt, hogy mire utal.

- Igen, csókolóztunk – egyszerűen képtelen voltam megérteni azt a kifejezést, ami az arcára ült, miközben beszélt. – Igen, jó volt, élveztük mindketten. Te pedig ismét kerülni akarsz emiatt.

- Nem kerüllek… - habogtam, de az orbitális hazugágtól, ami elhagyta a számat, nem tudtam eltekinteni. De azokat a szavakat, amiket Kyu Hyun intézett hozzám, nem tudtam kiverni a fejemből, ott visszhangzottak. Igen, jó volt, élveztük mindketten. Magukban a szavak még pozitívat is sugározhattak volna.

- Csupán azért nem hagytál magamra ma este, mert láttad, hogy nem érzem jól magam – keserű mosolyra húzódott a szája. – Amúgy abban a pillanatban rohantál volna fel a szobádba, amint betettem a lábam a nappaliba.

Már megint… megint olyan könnyűszerrel olvasott bennem, mintha egy nyitott könyv lettem volna. Ez pedig feldühített. Vagy én voltam túlságosan is átlátszó, vagy ő ismerte jobban minden mozdulatom és gondolatom, mint hittem és szerettem volna. Az ajkamba haraptam és idegesen pislogtam rá, hogy erre mégis mit kellene felelnem.

- Nem lehetne, hogy másképp kezeld ezt a helyzetet? – kérdezte félrebillentett fejjel.

- Hogy kellene kezelnem? – kérdeztem érdeklődve, de a gúnyt, ami alig hallhatóan átjárta a szavaim, nem vette észre.

- Könnyedén – rántott egyet lazán a vállán. – Nem kell akkora feneket keríteni egy csóknak.

Hogy lehettem már megint ilyen ostoba?!

Alig egy hete történt, mikor beszorultunk a liftbe és ennek a beszélgetésnek a párját lefolytattuk. Ott is lényegében ezt mondta nekem, hogy ne vegyem túl komolyan a dolgot és lépjünk túl rajta, mintha mi sem történt volna. Egyszerűen legyen megint minden olyan köztünk, mint régen…

Akkor elhatároztam, hogy nem érdekel a fiú, hogy minden érzésemtől megszabadulok iránta, hiszen neki sincsen semmi komolyabb érzése irányomba. Egyértelművé tette, hogy számára az a csók a Hell’s Gate-ben nem jelentett annyit, mint nekem. És most megint itt vagyunk, ahol a part szakad. Megint többet gondoltam egy csókba, mint amit kellett volna. Ha pedig így állunk, akkor ideje, hogy tanuljak tőle és én is így kezeljem a dolgokat.

Elég volt a hezitálásból és a megingásból! Elég volt az elgyengülésekből, amiket a jelenléte, pillantásai, mosolya és tettei váltottak ki belőlem! Nem fogok többé bármilyen kétértelmű jelzést is adni felé, nem fogok többé úgy tekinteni rá, mint egy férfira. Nem fogom engedni, hogy hozzám érjen, hogy a közelembe férkőzzön ismét. Hogy elvarázsoljanak a szavai, és mint egy ostoba kis fruska bedőljek a trükkjeinek. Lehetséges, hogy nem vagyok neki teljesen közömbös, még talán jelentek is neki valamit, talán több vagyok, mint egy egyszerű barát, de azt, hogy csak játszik az érzéseimmel, azt nem fogom tovább eltűrni.

Tessék, Ki Young, nem is tartott olyan sokáig, míg meghoztam a döntésemet! Elegem volt Kyu Hyunból és az ő kis játékaiból. Hiábavalóan pazaroltam arra az energiámat, hogy megfejtsem a szerelmi háromszögünk jelentését. Elfogadtam, hogy kedvelem Kyu Hyunt, végre igazán elismertem. De ez nem elég… Közel sem jelent akkora vetélytársat azoknak az érzéseknek, amiket Se Joo iránt érzek, hogy megérje az a szenvedés, amin keresztülmegyek. Feleslegesen okoztam annyi fájdalmat Se Joonak, feleslegesen szenvedtünk mindketten egy olyan fiú miatt, akinek nem jelent semmit sem egy csók…

Mostantól csak Se Joora fogok koncentrálni! Ez pedig nem csak holmi pillanatnyi elhatározás volt. Nem hagyom magam tovább befolyásolni a Kyu Hyun iránti érzéseim által. Meg fogok tőlük szabadulni ezúttal végleg. Nem hagyom, hogy tönkremenjen az a kapcsolat Se Joo és köztem, amit végre sikerült elérnünk. Hülye voltam, hogy eddig hagytam magam eltántorítani attól, amit igazán szeretnék és szeretek. Végeztem Kyu Hyunnal…

- Végül is azt mondtad akkor, hogy nem szólaltak meg esküvői harangok a fejedben egyetlen csóktól – ahogy felidéztem azokat a szavakat, amiket akkor hozzám intézett, megint csak elindított bennem valamit, mint azon az éjszakán. A hangom ridegen csengett, az arcomra pedig egy fanyar mosoly húzódott. A torkomba gombóc gyűlt és nehézkesen ment a nyelés, de ezt csak az idegességnek tulajdonítottam, ami a döntésem nyomán elöntött. – Akkor mi lenne, ha csak elfelejtenénk azt az estét?

Egyetlen dolog volt hátra, mielőtt végleg búcsút intek Kyu Hyunnak. Valahogy meg kellett értetnem vele, hogy mindenki jobban jár, ha arról a csókról nem beszélünk senkinek sem. Most, hogy elhatározásra jutottam, hogy a szívem csak Se Jooé lesz, nem engedhettem meg, hogy esetleg később tudomást szerezzen erről az esetről. Nem akartam megbántani többször, és ehhez pedig szükségem volt Kyu Hyun titoktartására.

- Elfelejteni? – nézett rám homlokát ráncolva és kíváncsian hallgatott.

- Igen – bólintottam egyet egy rendes mosollyal az arcomon. Mit is beszélek? Rendes mosoly… a legnagyobb és legesetlenebb művigyorom volt az életem során az, ami most a számra telepedett. – Csak felejtsük el, mint ha meg sem történt volna. Ne is beszéljünk róla se egymással, se senki mással.

A szívem szinte kétszer olyan gyorsan vert, ahogy vártam a válaszára. Itt és most dől el az, hogy megúszom-e ezt a kis botlást, vagy meg fogok érte fizetni, méghozzá keservesen.

- Ki nem szerezhet róla tudomást, hogy így el akarod hallgatni ezt? – kérdezte olyan hangsúllyal, amivel egyértelműen ki akarta belőlem húzni a választ. De ezzel nem kellett túl sokat vesződnie, ugyanis ebben a percben szinte bármit kinyögtem volna neki. A düh és harag, ami percek óta belülről feszített, kimondatta velem egyből az első dolgot, ami eszembe jutott. Sőt, szinte élvezettel mondtam a fiú szemébe, hogy miért is kell ezt titokban tartania.

- Tudod jól, hogy kiről van szó – ajkaim megfeszültek a gonosz mosoly alatt. Nem tudom, miért, de az orra alá akartam dörgölni. Dühös voltam rá, látszólag minden ok nélkül – vagy legalábbis nem fogta fel az agyam, hogy miért -, és ugyan nem is lett volna jogom rá, de meg akartam bántani. Valami olyat akartam a fejéhez vágni, amitől reméltem, hogy hasonlóan érinti, mint amit ő mondott nekem. – Szerelmes vagyok Se Jooba, és nem akarom, hogy megtudja, mi történt köztünk egy olyan pillanatban, amikor nem voltunk önmagunk. Egy hiba volt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, csupán az alkohol hatására cselekedtünk.

Egyedül szája szegletének apró rándulása árulkodott arról, hogy a szavaim célba értek. Ugyan nem tudtam, hogy pontosan milyen téren, de az biztos, hogy nem közömbösen fogadta őket, ez pedig elégedettséggel töltött el, még ha a mellkasom furcsán szorított is. Ahelyett, hogy a szemembe nézett volna, újfent a mobilját nyomkodta és úgy válaszolt, mikor már azt hittem, hogy egyszer végre sikerült belé fojtanom a szót.

- Elég érdekesen mutatod ki ezt a szerelmet – fennhéjázó stílusától is elállt volna a szavam, de amit mondott, attól szégyenemben égett az arcom. Egyetlen mondatával sikerült a földbe döngölnie és az volt a legszomorúbb, hogy nem tudtam mit válaszolni. Nem azért, mert nem tudtam volna mit, hanem nem volt képem hazudni erről. Még akkor sem, ha Se Joo nem volt itt, és nem hallotta volna az égbekiáltó hazugságot.

Így némán fordítottam neki hátat és ujjaim annyira szorították a pult szélét, hogy ujjperceim szinte teljesen elfehéredtek. A látásom elhomályosodott és mély levegővételekkel próbáltam megnyugtatni magam. A gyomromban mintha jeges szilánkok jártak volna táncot és az ellen küzdöttem, hogy csapot-papot itt hagyva elrohanjak. Ugyan Kyu Hyun szavai telibe találtak, de nem akartam neki megadni azt az örömöt, hogy teljesen megaláz.

- Ha Na… - a hangja furcsa volt, és egy pillanatig reménykedtem, hogy bocsánatot fog kérni az előbbiért. Azt hittem, hogy megbánta azt, amit mondott, akárcsak én a korábbiakat. Így a bögrék után nyúltam, hogy eltörölgessem, míg végre újra megszólal. – Mi volt ez az egész Jae Wannal ma?

A kezemben tartva a kerámiát, megdermedtem a fagyos hangjától. Hát ez lett annak a vége, hogy egész végig bújta az internetet! Végül akaratlanul is rálelt az egyik cikkre, ami Jae Wan és az én kalandomat tárgyalta az ügynökségnél.

- Nem megmondtam, hogy tartsd magad távol tőle?! – nem mondanám, hogy kiabált, de egyértelműen felemelte a hangját, amire összerezzentem. A hirtelen ijedelem után viszont észbe kaptam és végre normálisan tudtam reagálni a számonkérésére. Dühödten fordultam meg, hogy a szemébe nézhessek, és a fiú már nem az asztalon üldögélt, hanem előtte állt, miközben az egyik kezében ott szorította a mobilját.

- És ha te azt mondtad, akkor az úgy is lesz? – förmedtem rá, és nem tudott meghatni, hogy felhúzza az orrát a hangnem miatt. Ha ő így beszél velem, akkor talán nekem tűrnöm kéne minden szó nélkül?

- Megmondtam neked, hogy…

- Sok mindent mondtál már te nekem! – szakítottam félbe, miközben a felindultságtól beletúrtam a hajamba a szabad kezemmel. – De nem tudom, hogy mi igaz belőle és mi nem!

- Jae Wan veszélyes! – kiáltott rám Kyu Hyun és még soha nem láttam így kikelve magából, egyedül talán akkor, mikor Bong Honak nekiesett a kaszinós incidensnél.

- Mitől lenne veszélyes?! – üvöltöttem én is, és csoda lett volna, ha lassan az egész kolesz nem ébred fel a ricsajra. De talán az ajtók és falak voltak olyan vastagok, hogy elbarikádozzanak minket a környezetünktől. Ugyanis még a portás sem csapott le ránk, hogy felverjük az épület lakóit, vagy csak simán nem akart beleavatkozni az ügybe. – Azért mert régebben ellopta azt a lányt, akit szerettél, attól még nem lesz veszélyes! Lépj túl rajta, lehet, hogy a lány nem szeretett téged eléggé, hogy veled maradjon!

Amint elhagyta a számat az utolsó szó, azon nyomban azért imádkoztam, bár semmissé tehetném az előbbi pár másodpercet. Bár visszamehetnék az időben, hogy jól bokán rúgjam magam és hogy csendben maradjak! Amint megláttam a fájdalmat a szemében, mintha egy ezer tonnás súly nehezedett volna a mellkasomra és alig jutottam levegőhöz.

- Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy nem szeretett eléggé, hogy velem maradjon – az előbbi fagyos hang semmi volt ahhoz képest, mint amit most tapasztaltam meg tőle. Összehúztam magam a pillantása alatt és kerültem a tekintetét.

- Kyu Hyun, én… - minél hamarabb bocsánatot akartam kérni, túlléptem egy határt, amit nem lett volna szabad. Kyu Hyun megbízott bennem eléggé ahhoz, hogy ezt elmondja, én meg ezzel vágok vissza neki, mikor kicsit kihoz a sodromból. Egy szemét alak vagyok…

- De abban is biztos vagyok, hogy egy szemernyit sem érdekli őt egy ilyen lány, mint te - mondta egy olyan kifejezéssel az arcán, amit nem lehetett összetéveszteni semmilyen más érzéssel. Kifejezetten lenéző, lekicsinylő stílussal beszélt hozzám és nézett rám. Mintha egy felkapaszkodott kis senki lennék, aki többet képzel magáról, mint amit kellene. – Ne bízd el magad azért, mert kedves veled! Ne hidd azt egy percig sem, hogy érdeklődik irántad, mert akkor olyan hazugságba ringatod magad, amiből nehéz lesz kikecmeregni! Nem jelentesz neki az égvilágon semmit sem, csupán egy új játékszer vagy, ami ahhoz kell, hogy nekem ártson vele.

Elnyílt szájjal bámultam rá, de lassan ismét feléledt bennem az a mardosó harag, mint ami az előbb is égetett belülről. Felemésztette azt a pillanatnyi megbánást és bűntudatot, majd újult erővel csapott le.

- Nem ismersz véletlenül magadra abban, amiket az előbb felsoroltál? – kérdeztem undorodva tőle. – Egy önismereti kurzuson vettél részt és végre megvilágosodtál? Pontosan ugyanolyan vagy, mint amilyennek Jae Want leírtad! Ugyanazt tetted velem, mint amire annyira figyelmeztetni próbálsz!

- Mégis miről beszél…

- De tudod mit?! – nem érdekelt a megrökönyödés az arcán, ismét csak újabb színészkedésnek voltam tanúja, amit egyszerűen leráztam magamról. – Inkább Jae Wan, mint te! Ő legalább nem hazudik, nem játssza meg magát és nem hitet el mindenfélét másokkal! Önmagát adja, még ha az nem is olyan vonzó és visszás érzéseket kelt is az emberben. Ezerszer is inkább választanám őt, mint téged!

Olyan volt, mintha valaki szorította volna a torkom és alig kaptam emiatt levegőt. Az állkapcsom erősen összeszorítottam, hogy ne remegjen úgy az ajkam, mint aki éppen a sírás határán van. Nem törődtem a reszkető kezemmel és az egyre gyengébb lábaimmal, amik már komolyan küzdöttek azért, hogy állva tartsanak. A szemeim erősen figyelték a fiút velem szemben, aki ugyanolyan dühvel nézett engem, mint én őt.

Tág szemekkel hallgatta végig a mondandómat, még az arca is sápadtabbnak tűnt a szokásoshoz képest. Beleharapott az alsó ajkába, miközben látszott, hogy alig bírja visszatartani azt, ami elsőként kikívánkozott belőle. Ujjai ökölbe szorultak, miközben lassan csóválta a fejét és kitalálta, hogy mi az, amit végre ki is mond.

- Hidd el, számomra is te lennél az utolsó a Földön, akivel kikezdenék! – szívtelen hangja a csontomig hatolt, ahogy a szavai elérték a tudatom szélét és lágyan szurkálták, hogy ideje felébrednem. A lágy kezdeményezést pedig olyan hirtelen váltotta fel az éles támadás és fájdalom, hogy elakadó lélegzettel figyeltem azt az ónix szempárt, ami utálattal nézett vissza rám. Minden elhalkult, minden zaj – a hűtő kitartó zümmögése, a csapból csöpögő víz placcsanása – elhalt, csak a fülemben egyenletesen dübörgő vér dobolását hallottam.

Egy hangos csattanás térített észhez, amire úgy tértem magamhoz, mintha egy álomból ébredtem volna. Szédelegve néztem körül, hogy mi okozhatta ezt a hangot, majd meglepődve vettem észre, hogy az ujjaim közül csusszant ki a bögre, amit eddig szorítottam.

Automatikus guggoltam le és kezdtem összeszedegetni a kerámia darabkákat.

- Ha Na, így még megvágod magad! – szólt egy fáradt hang, ami egyre közeledett, de semmit sem fogtam fel belőle. Csupán arra koncentráltam, hogy az összetört darabokat a tenyerembe gyűjtsem. Mikor egy kéz óvatos érintését éreztem a karomon, úgy rántottam el, mintha áramütés ért volna, majd érthetetlenül motyogtam.

- Tessék?

- Hagyj békén… - motyogtam már hangosabban, de a felismerhetetlenségig eltorzult a hangom. Mély és reszelős volt, akár egy láncdohányosé. – Ne érj hozzám…

- Ha Na…

- Kérlek! – fel sem pillantottam rá, előrehajolva a hajam az arcomat övezte, akár egy függöny, ami megvéd a kíváncsi szemek tekintete elől. Minden porcikám reszketett és nyöszörgő hangom eléggé hatásos lehetett, hiszen Kyu Hyun nem ért többet hozzám. – Csak menj el!

Csak egy valamit akartam jelent pillanatban. Egyedül lenni. Egyes egyedül lenni.

- A kezed…

- Kérlek, menj el! – könyörögtem kétségbeesve, mert nem tudtam, hogy meddig tudom visszatartani. Már így is szinte fojtogatott az érzés, a könnyek megállíthatatlanul folytak az arcomon és alig bírtam bármi értelmeset is kinyögni. – Hagyj békén, soha többé nem akarlak látni! Nem akarok a közeledben lenni. Hagyj békén! Csak felejts el, mintha soha nem is léteztem volna! Menj el, csak menj el, kérlek…

Néma csend követte a szavaimat, amik ott visszhangoztak köztem és Kyu Hyun között. Imádkoztam azért, hogy ne mondjon semmit. Imádkoztam azért, hogy mondjon valamit. Azt akartam, hogy hallgasson rám és menjen el, de mégis azt akartam, hogy maradjon…

Végül azt láttam csak, hogy egy nagy kéz bekúszik a látóterembe, majd lerak egy zsebkendőt az egyik nagyobb darab kerámiára. Hallottam, ahogy Kyu Hyun felegyenesedik, egy pillanatig még mintha habozott volna, de aztán elindult. Az ajtó halk csapódásával végre egyedül maradtam. Egyedül a vadul cikázó gondolataimmal, amik már lesben álltak, hogy lecsapjanak, mint egy ragadózó keselyű a prédája felett.

A lábaim megadták magukat és hátraestem egyenesen a szekrénynek, de nem érdekelt. Egyre hangosabb és sűrűbb ziháló lélegzetvételek közepette átadtam magam annak a fájdalomnak, amit erőnek erejével tartottam vissza. Mintha ezernyi kés szurkálta volna a szívem minden egyes négyzetmilliméterét, a kakaó mintha vissza akart volna jönni, hogy megnézze, milyen újra idekint. El-elcsukló sírásom lassan zokogássá változott, miközben kezeimbe temettem az arcom és próbáltam feldolgozni a történteket. Úgy bőgtem, mint egy nagy gyerek, akit az anyja magára hagyott és most nem találja a hozzá visszavezető utat - de nem érdekelt. Kiadtam magamból azt a keserűséget, azt a gyötrelmet, ami az elmúlt fél óra alatt felhalmozódott bennem.

Nem tudom, hogy mennyi időt tölthettem zokogással, de mikor végre elhalkult a sírásom és már csak a könnyek folytak a szememből – akárhogy próbálkoztam is, nem apadtak el -, akkor felpillantottam és rájöttem, hogy ideje befejezni a takarítást. Ismét a bögre maradványai után nyúltam, és valami vöröset láttam megcsillanni. Ráfókuszáltam és akkor vettem észre, hogy apró vágások tarkítják a kezemet, amiből még mindig csurgott a vér. Lassan fordítgattam a szemem előtt és elmosolyodtam. Remegő ujjakkal nyúltam a zsebkendő után, amit Kyu Hyun hagyott itt nekem. Ő figyelmeztetni akart, hogy már sikerült kárt tennem magamban, de nem törődve vele zavartam őt el. Ahogy a zsebkendőt néztem, amit vérfoltok és könnycseppek díszítettek, rájöttem, hogy ezek a karcolások semmit sem jelentettek ahhoz a viharhoz képest, ami bennem tombolt. A szám elé kaptam a kezem és rászorítottam, hátha ezzel elnyomom az újból felszínre törni kívánó sírást.

Tudtam, hogy fájdalmas lesz véget vetni a Kyu Hyun iránti érzéseimnek, de még csak nem is sejtettem, még csak elképzelésem sem volt róla, hogy mennyire…