32. fejezet

Egy szörnyű rémmese

Soha nem hittem azokban az ostoba asszociációs játékokban, amikről néha hallani: mondd ki azt, ami legelőször az eszedbe jut, mikor hallasz egy szót. Hiszen az embernek úgyis van ideje gondolkodni, nem mond ki felelőtlenül mindenfélét. Elgondolkozik azon, hogy mi a megfelelő szó, ami kapcsolódik az elméjében az elhangzotthoz, és csak akkor mondja ki, mikor elfogadhatónak véli.

Viszont abban a pillanatban, mikor Se Joonak feleltem a kérdésére, rájöttem, hogy ez az elméletem darabokra hullott. Mégiscsak lehetséges lenne gondolkozás nélkül kimondani azt, ami ott lebeg az elméd felszínén csak arra várva, hogy végre szabad lehessen? Vagy csak a hirtelen zavarodottság küldte ezt a választ a gyorsan egymást követő kérdésekre, amikkel Se Joo bombázott? Vagy olyan volt, mint a piros kalapács esete, hogy akaratlanul is irányította a fiú a beszélgetést és nem tehettem semmit sem, mert ezt a választ szülte meg a kérdései által alkotott bonyolult hálózat?

Akármi is volt az oka annak a hazugságnak, ami kicsúszott a számon, egyáltalán nem érdekelt. Ezt pedig meg akartam értetni a velem szemben álló, kissé hitetlenkedő fiúval, aki el is engedte a kezem, amint elhalt a hangom a felelet közben.

- Én… - akármennyire is voltam határozott elméletben, a gyakorlatban csúfos kudarcot vallottam. A hangom remegett és képtelen voltam valami értelmeset kinyögni. – Nem úgy… nem úgy értettem… Csak annyi mindent kérdeztél…

- Pont ezért, végre valahára kimondtad azt, ami a szívedben rejtőzik – vágott a szavamba lágyan egy mosollyal az arcán, ami a legszívszorítóbb volt mindközül, amit valaha is láttam. – Egész nap figyeltelek, hátha rácáfolsz arra, ami az éjszaka folyamán megfogalmazódott bennem. A táncterem előtt nem tudom, hogy előlem vagy Kyu Hyun elől menekültél be a folyosóról, de mindenesetre nem bírtál egyikünk szemébe sem nézni. Igyekeztél kerülni őt és velem lenni, igyekeztél úgy tenni, mintha a legkevésbé sem érdekelne, de folyton kiütközött az a hazugság, amivel magadat is áltatod. Féltékeny lettél, mikor megláttad Jung Heevel; érdekelt minden, amit megtudhattál róla, ezért figyeltél annyira arra, mikor az elutazásáról beszélt, hogy más már nem is érdekelt; a játékok közben teljesen kifordultál önmagadból, mikor találkozott a tekintetetek, és ezért is csókoltál meg, hogy enyhítsd azt a fájdalmat, ami a szívedet mardossa. Akárhányszor megpillantottad őt, csak vágyakozást láttam a szemedben, pontosan olyat, mint amivel régen engem néztél…

Rázott a hideg, és nem azért, mert olyan hűvös lett volna a helyiségben, hanem azért, mert olyan ijesztően pontosan látott mindent Se Joo velem kapcsolatban. Mindent észrevett, amit próbáltam elrejteni előle, bár úgy éreztem, hogy mégsem látja teljesen tisztán a dolgokat.

- Nem miatta csókoltalak meg odabent… - ebbe tudtam egyedül kapaszkodni, mert ezt nem éreztem teljesen felesleges szócséplésnek.

- Hát akkor miért? Nem tudtad megmondani korábban az okát, mert annyira tagadni akarod, hogy még saját magadat is becsapod ezáltal – barna szemei fáradtan és szánakozva néztek már megint rám. – Mi történt mielőtt megcsókoltál volna?

Nem akartam belemenni, nem akartam Se Joo szabályai szerint játszani, mégis olyan csábító volt egy olyan kérdésre felelni, amire megvan a válaszom.

- Rám estél, mert véletlenül magamra rántottalak és túl közel kerültünk egymáshoz… - mondtam, ahogy felrémlett bennem az emlék.

- És az előtt? – faggatózott tovább.

- Játszottuk azt a számolós játékot és veszítettem – ráztam értetlenül a fejem, nem értettem, hogy ez miért fontos.

- Miért veszítettél?

- Mert – erre már erősen meg kellett dolgoztatnom az agytekervényeimet, de aztán eszembe jutott. – Kyu Hyunnal egyszerre mondtuk a kilencet…

Valami már kezdett derengeni, aminek nem lett volna szabad – ami a kótyagos mámor közepette történt, és amit az esti ivászat során nagylelkűen töröltem az emlékezetemből. Egy kósza pillanat, egy ónix tekintet, ami az öröm egy apró lángocskáját gyújtotta a szívemben. A ridegségnek és érzéketlenségnek - amikre számítottam -, csak a hűlt helyére leltem, mert azok a sötét íriszek egészen kedvesen és gyengéden pillantottak végig rajtam. Annak ellenére, hogy éjszaka milyen gonoszságok hagyták el a számat, az ajka egy lágy mosolyra húzódott, mikor rám nézett. Ezt pedig képtelen voltam elviselni, mintha éles tőrt döftek volna a szívembe, és emiatt húztam le azt a pohár alkoholt abban a másodpercben…

Amint pedig ez tudatosult bennem, nem bírtam tovább két lábon megállni. Belekapaszkodva a mosdókagyló szélébe, rogytam le a földre és vetettem a hátam a csempézett falnak. A sportcipőm talpa a csempében akadozva csúszott ki alólam, miközben a lábaim elterültek a padlón. A kezeim az ölemben hevertek mozdulatlanul és a tekintetem vakon meredt a semmibe.

- Látom, végre megértetted – hallottam a halk hangot valahonnan távolról, és Se Joo leült velem szemben a fal mellett.

A fogaskerekek az agyamban szinte már csikorogtak a megterheléstől, hogy feldolgozhassam az előbbi információkat. Kyu Hyun miatt borultam ki a táncteremben… Kyu Hyun barátságos mosolya - ami talán nem is nekem szólt, hanem csak az önfeledt játék közben nem érdekelte, hogy egy olyan személyre pazarolja a mosolyát, aki meg sem érdemli azt – valamit elindított bennem, amit nem lett volna szabad, amitől szabadulni akartam.

Annyira nem akartam elfogadni, hogy Se Joonak igaza van, annyira küzdeni akartam ellene, mégis egyre gyengébbnek éreztem magam, egyre jobban elnyomott és maga alá temetett az a hullám, amit a fiú gerjesztett a szavaival.

Kyu Hyun miatt csókoltam meg őt. Se Joonak igaza van. Kyu Hyun miatt csókoltam meg őt. Se Joonak igaza van… Ezek a mondatok kergették egymást a fejemben, én pedig csak kapkodtam utánuk, hogy visszadugjam őket oda, ahol eredetileg is voltak - egy jó mély és sötét helyre, ahova soha többé nem nézek vissza. Mégsem voltam képes elrejteni őket, minduntalan kicsusszantak az ujjaim közül, azt sugallva, hogy már késő…

- Még ha tényleg köze is van neki ahhoz a csókhoz – kezdtem bele rekedten és meredten emeltem rá a tekintetem a fiúra, aki csendben üldögélt velem szemben, míg én próbáltam összeszedni magam. -; és ha mindennek, ami itt történt köztünk ő az oka; és ha te mindezt tudtad, akkor miért nem csináltál valamit? Miért nem állítottál le ahelyett, hogy belementél? Miért nem szóltál? Egyáltalán miért nem vagy rám dühös emiatt? Miért nem kiabálsz velem, hogy hogy tehettem ilyet veled? Miért vagy ilyen őrjítően nyugodt, miközben azt ecseteled, hogy szerinted egy másik fiút szeretek?!

A gondolatok, amik eddig még megfoghatatlanul lebegtek az agyam mélyén, most mindegyik olyan világossá és kézzelfoghatóvá vált. Ezt pedig nem állt szándékomban visszatartani, egyik kérdés követte a másikat, miközben egyre mérgesebb lettem, ahogy ráébredtem, hogy ha Se Joo mindezzel tisztában volt, akkor miért nem csinált valamit.

Se Joo hosszú másodpercekig nézett a szemembe, mintha várt volna valamire. Egy jelre, ami irányt mutat neki, hogy mit is mondjon. Már azt hittem, hogy meg sem szólal, mikor végre meghallottam a mély, búgó hangját, ami jóleső borzongásként futott végig az egész testemen.

- Mikor négy év után újra találkoztunk – merengett el a fiú a plafonra emelve a tekintetét, miközben én felhúztam a térdeimet és nekidöntöttem a homlokom, hátha így könnyebb lesz elviselnem a mondandójának a súlyát. -, csak annyiban reménykedtem, hogy meg tudsz nekem bocsátani azért, amit elkövettem ellened. Hogy egyedül hagytalak a legnagyobb szükségben és magányosan kellett szembenézned az előtted álló borzalmakkal. Azt akartam, ha ismét találkozunk, akkor egy olyan erős és magabiztos lányt lássak viszont, aki az árulásom ellenére is boldogan élte le a külön töltött éveket. De csalódnom kellett, mert pontosan azt a lányt kaptam vissza, akit egykor ott hagytam a kórházi ágyon. Emiatt pedig oly mértékű bűntudatom támadt, hogy még inkább harcoltam azért, hogy megbocsáss nekem. Enyhíteni akartam a szívemet szorongató jeges markon, mert anélkül képtelen lettem volna újra egyedül hagyni, hogy nem mosollyal az arcunkon válunk el egymástól.

Szünetet tartott, én pedig csodálkozva hallgattam őt. Nem értettem, hogy miért emleget fel egy olyan témát, amit már ezerszer átbeszéltünk, amit már ezerszer átrágtunk és lezártunk végül. Nem tudtam, hogy miért hozza fel már megint ezt a lerágott csontot. Mégsem szóltam közbe, mégsem szakítottam félbe.

- De minden józan érv ellenére közölted velem, hogy megbocsátasz, pedig nem érdemeltem volna meg. A legmerészebb álmaimban sem mertem volna gondolni, hogy ez megtörténhet – folytatta halkan és szinte megbabonázva. - Ennek hatására pedig valami megmozdult bennem. Olyan érzéseket tapasztaltam meg, mikor a szemedbe néztem, amit korábban még sosem éreztem. Elkezdtelek nőként látni, egy olyan nőként, akinek számos sebtől vérzik a szíve, én pedig azt tűztem ki célul, hogy ezeket a sebeket begyógyítom. Ezért segítettem a táncban, mert végre láttam benned hajlandóságot, hogy visszatalálj a régi álmaidhoz. Ezért erőltettem, hogy dönts a WoW szerződéséről, mert úgy éreztem, hogy készen állsz rá. Ezért is vittelek el a premierre, hogy ismét megérezd ennek a világnak a szépségét és az elkerülhetetlenül vele járó árnyoldalát is. Nem utolsó sorban pedig ezért ajánlottalak be Ji Heon rendezőnek a szerepre a klipben. Azt akartam, hogy újra az a lány légy, akinek megismertelek. Az a makacs, önfejű, szókimondó, vidám és gyönyörű lány, akiben annyi szeretet rejlik és tele van nagyratörő álmokkal.

A szavai nyomán a boldogság helyett, amit ennek a féltő gondoskodásnak kellett volna keltenie bennem, csak szomorúságot és lelkiismeret furdalást éreztem. Se Joo így próbált engem segíteni, és közben nekem ez fel sem tűnt. Mindezt pedig teljesen önzetlenül tette, nem várt cserébe semmiféle viszonzást, mint más emberek.

Meg sem mozdultam ültömben, mert nem akartam, hogy lássa, könnyeket csalt a szemembe, így továbbra is csendben hallgattam a történetét.

- Csakhogy túl későn vettem észre, túl későn láttam meg, hogy az a változás, amiről azt hittem, hogy nekem tulajdonítható, nem az én érdemem – most először hallottam ki a hangjából keserűséget, aminek következtében ujjaim belevájtak a karomba. – Azt hittem, lesz még időm, lesz még lehetőségem rá, hogy szép lassan megközelítselek és bevalljam neked azokat a féltve őrzött érzéseket, amik idő közben ébredtek bennem irántad. A valóság viszont úgy vágott arcon, amire nem számítottam. Azon az éjszakán a Hell’s Gate-ben, mikor megláttam, hogy Kyu Hyun és te egymás karjaiba kapaszkodva csókolóztok, rájöttem, hogy elkéstem. Ott volt a szemem előtt, mégsem döbbentem rá idejében, hogy már nem az a kislány vagy, aki szinte rajongással tekintett rám. Az a kislány felnőtt és már nem csak én léteztem a számára.

Egy remegős sóhajt hallottam Se Joo felől, amibe még én magam is belereszkettem. Nem volt semmi újdonság a történetben, hiszen ezt hallottam tőle, mikor visszatért Tokióból, mégis olyan volt, mintha egy olyan mesét hallgatnék, amiben már az első szótól kezdve tudom, hogy nem lesz happy end a vége. Holott akkor még reménnyel tekintettünk a jövőbe mindketten…

- De mikor láttam, hogy nem vagy biztos a Kyu Hyun iránti érzéseidben, mikor sírva borultál a nyakamba, hogy az első csókod nem tőlem kaptad, ismét fellángolt bennem a remény – egy bizonytalan, rövid és elhaló nevetést hallatott. – Tudtam, hogy itt a lehetőség, most vagy soha. Megragadtam a pillanatot, és elhangzott az az ominózus kérdés, hogy leszel-e a barátnőm. Reménykedtem benne, hogy egyből rávágod: igen!, de rá kellett ébredjek, hogy már nem bízol bennem. Nem bíztál bennem, a szavaimban és az érzéseimben sem. Nem hittél nekem, hogy tényleg szükségem van rád és kellesz nekem. Ehhez pedig semmi köze nem volt Kyu Hyunnak, ezt mind csak magamnak köszönhettem. Hiszen te évekig voltál belém szerelmes, de én úgy tettem, mintha nem tudnék róla, mert így volt számomra kényelmesebb. Én meg voltam olyan önhitt és beképzelt, hogy azt hittem, még mindig ugyanígy érzel irántam. Még azt is nemtörődöm módjára félresöpörtem, mikor bevallottad, hogy kedveled Kyu Hyunt, azt gondoltam, hogy mit számít neked ő, ha itt vagyok neked én. Csak idő kérdése és ismét szeretni fogsz. És itt követtem el a legnagyobb hibát…

Megfeszültem egész testemben, mikor kimondta ezt, sőt voltam olyan ostoba, hogy felemeltem a fejem és rápillantottam. Az arcán egy töprengő és mosolytalan kifejezés ült, amit ritkán láttam. Könyökét a térdén nyugtatta és a homlokát a tenyerével támasztotta.

Mire akar Se Joo ezzel az egésszel kilyukadni? Mi a célja az emlékek felelevenítésével? Mert ha az, hogy bűntudatot keltsen bennem, már az első mondatnál sikerrel járt…

- Figyelmen kívül hagytam azt a kapcsolatot, ami kialakult köztetek. Próbáltam bízni az ígéretedben, hogy elfelejted őt, hiszen végre egymásra találtunk és reméltem, hogy ez elég lesz hozzá. Persze, féltékeny voltam, de meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg Kyu Hyun is ugyanolyan érzéseket táplál irántad, mint te iránta. Ismerem őt lassan már öt éve, és egy percig sem néztem ki belőle, hogy érdeklődne irántad. Féltettelek tőle, mert tudtam, hogy az ő szerelmi élete abból áll, hogy ágyba viszi azt a lányt, akit csak megkíván, utána pedig soha többé nem találkozik vele. Féltem, hogy engedni fogsz a csábításnak és csak akkor jössz rá erre, mikor már túl késő lesz, és helyrehozhatatlan sebeket okoz neked – komoran megcsóválta a fejét és ráncok gyűltek a homlokára, ahogy összevonta a szemöldökét. Megbabonázva hallgattam Se Joo történetét, ami egyre jobban magával ragadott, mint egy szörnyű rémmese, aminél már csak az a kérdés, hogy mennyire szomorú befejezése lesz, mert az nem kérdés, hogy másképpen nem érhet véget. – Akkor értettem meg, hogy félreismertem Kyu Hyunt, mikor beszorultatok a liftbe és a karjában cipelt ki a felvonóból téged. Akkor láttam meg a szemében azt a törődést, amit még eddig soha egyetlen lány iránt sem tapasztaltam a részéről. Még egy hatalmas pofont kaptam az élettől, mire ráébredtem, hogy igenis sokat jelenthetsz Kyu Hyunnak és dőreség volt részemről azt feltételezni, hogy még mindig ugyanaz a playboy, mint akinek megismertem. Az emberek képesek a változásra, ez az, amit elfelejtettem mind vele, mind veled kapcsolatban.

Legszívesebben rávágtam volna, hogy egyáltalán nem ismerte félre Kyu Hyunt, mert még mindig ugyanolyan nőcsábász, mint ahogy ő azt gondolta, és ahogy az első találkozásunkkor én is leszűrtem. Meg akartam erősíteni minden egyes negatív véleménynyilvánítását a fiúról, mert ezt várnák el egy barátnőtől, ez lenne a normális. Mégsem voltam képes megszólalni. Egyszerűen leragadtam annál, amiket Se Joo Kyu Hyunról mesélt, és amikben mindig is reménykedtem – akárhogy fáj is beismernem -, hogy igaz. Nem azért, mert szerelmes lennék a fiúba, ahogy Se Joo azt állítja, hanem, mert így nem érezném magam egy játékszernek, akit kénye-kedve szerint rángat zsinóron. Csupán reméltem, hogy nem ismertem annyira félre Kyu Hyunt, nem dőltem be naivan a színészkedésének, hogy legalább egy szemernyi érzelem megbújik a cselekedetei mögött…

- Amint pedig rájöttem, hogy mindketten valamilyen szinten komolyak vagytok a másikkal, megijedtem – Se Joo lehunyta a szemét, mintha egy rossz emlék jutott volna eszébe. – Megijedtem, hogy csak idő kérdése és el foglak veszíteni. Elkezdtem azon gondolkozni, mivel tudnám megakadályozni, hogy egyre messzebbre sodródj tőlem. A születésnapom pedig pont kapóra jött, egy randi, ahol végre csak ketten vagyunk. Ahol végre megmutathatjuk, hogy egy pár vagyunk, ahol végre azt éreztem, csak az enyém vagy. Egy pillanatra elfelejtkeztem arról, milyen veszély fenyegeti a kapcsolatunkat és egy estére olyanok voltunk, mint bármelyik normális, randizó pár. El sem hiszed, milyen boldoggá tettél azon az estén! Az érzelmeim túlcsordultak egy pillanat alatt és azt kívántam, bár megállna az idő, bár tovább élvezhetném azokat a perceket veled. Ha akkor megkérsz, hogy hagyjam ott a bandát, lépjek ki a cégtől, hogy igazán együtt lehessünk, habozás nélkül igent mondtam volna. – nagyokat pislogva, megrökönyödve néztem a fiúra. Hatalmas gombóc gyűlt a torkomba, megnehezítve a nyelést és elpirulva kaptam el róla a pillantásom. Amiket mondott, ahogy mondta őket, pont olyan, mintha… - Észre sem vettem, de beléd szerettem.

A szívem olyan hevesen vert, hogy félő volt Se Joo is meghallja a szűk, kis helyiségben. Elnyílt szájjal néztem ismét a fiúra, aki kimondta azt a szót, amire évekig áhítoztam, amire évekig vágytam. Bármit megadtam volna régebben ezekért a szavakért, a világ legboldogabb embere lettem volna, ha ezt korábban hallhatom. Mindig úgy képzeltem, hogy ha elhangzik ez a szó, akkor Se Joo nyakába borulok és én is bevallom neki a szerelmemet, majd boldogan élünk, míg meg nem halunk – egy kis túlzással élve. Mégsem… Mégsem boldogság volt az első érzelem, ami hatalmába kerítette a szívem. Hanem kényelmetlenül feszengtem a szavak súlya alatt, amiket Se Joo a vállamra helyezett. Legszívesebben itt megakasztottam volna a történetben, elismételtem volna az érzéseim bizonyítékául szolgáló „szeretlek” szót, de mégsem voltam rá képes. Valahol mélyen elhaltak a hangok és csak némán bámultam a fiúra, aki régen olyan kedves volt a szívemnek…

- Mikor pedig felfogtam, hogy beleszerettem abba a lányba, aki mindig mellettem volt és mégsem vettem észre, a félelmeim még tovább növekedtek – nem engem nézett, miközben beszélt. Talán félt a szemembe nézni, mert rettegett attól, hogy milyen érzéseket lát majd megjelenni az arcomon a kitárulkozása nyomán? – A szerelem érzése nem a várt örömöt hozta magával, hanem a jeges félelmet és vágyat, hogy magam mellett tarthassalak. Betegesen rettegtem attól, hogy elhagysz, ezért nem átállottam kihasználni a sajnálatodat és hatni a lelkiismeretedre. Mikor csak megemlítettem Kyu Hyunt, akkor éreztem igazán, hogy mellettem vagy. Amikor megígérted, hogy elfelejted őt, hogy kitörlöd őt a szívedből, akkor próbáltam bízni benned és a szavaidban. Ebbe kapaszkodtam, hogy ne rántson magával a sötétség éjszakánként és reméltem, hogy az ígéreted egy nap igazzá válik.

Mintha csak a saját gondolataimat hallottam volna visszhangzani Se Joo szájából. Én is mindig abban reménykedtem, hogy végre el tudom felejteni Kyu Hyunt, hogy teljes szívemmel állhatok majd büszkén Se Joo oldalán. De ez az ígéret akárhogy próbálkoztam is, beteljesítetlen maradt egészen mostanáig.

- És azért, hogy ez az ígéret igazzá váljon, mindent meg akartam tenni, ami csak tőlem telt. Ezért az ígéretért mindent kockáztattam, amim csak volt. Szembeszálltam az apáddal, hogy megvédjem a kapcsolatunkat, még ha ez azzal is jár, hogy kirúg az ügynökségtől. Nem akartam a célegyenesben elbukni és csak abban bízhattam, hogy te is ugyanígy vélekedsz erről. Amikor pedig elmondtad, hogy kiálltál értünk az apáddal szemben, a legvadabb álmaim váltak valóra. Úgy éreztem, ha képes voltál vele megküzdeni, akkor Kyu Hyun már csak egy kis akadályt jelenthet! – vett egy mély levegőt és egy bánatos mosollyal jutalmazta a lámpa körül keringő rovart, ami az életével játszott a forró égőt kerülgetve. - Itt bíztam el megint magam, itt ringattam megint magam hamis tévképzetekbe, hogy nem lehet nagyobb nehézsége a kapcsolatunknak, mint az édesapád. A fotózáson döbbentem rá, mekkorát tévedtem…

Ahogy eszembe jutottak azok a zavarbeejtő percek, amiket Kyu Hyunnal töltöttem a kanapén, miközben azt kellett elhitetnem mindenkivel körülöttünk, hogy nem létezik nála a szívemnek kedvesebb személy, nem lepett meg, hogy Se Jooban ilyen mély nyomokat hagyott a jelenet. Utána úgy szégyelltem magam, hogy nem voltam képes a szemébe nézni…

- A tévedésem pedig a kapcsolatunk rovására ment – jelentette ki keményen. – Rettentő féltékeny lettem, elborították az agyam a fotózás jelenetei, amiktől igyekeztem megszabadulni, de minduntalan visszatértek. Az érzéseid sokkal erősebbek voltak Kyu Hyun iránt, mint gondoltam volna. Ahogy láttam, hogy hogyan nézel rá, milyen vagy a jelenlétében és hogyan viselkedsz vele, egyre inkább elbizonytalanodtam. Alábecsültem a köteléket, ami összeköt titeket és gyengének éreztem magam hozzá, hogy elszakítsam. Az ígéreteid csupán üres szavaknak és locsogásnak tűntek hirtelen. Talán ezért véltem úgy, hogy ha nem is teljes szívvel állsz mellettem, legalább fizikailag hadd érezzelek. Reméltem, hogy a fizikai kontaktus elég lesz ahhoz, hogy elhalványítsam Kyu Hyun emlékét. Azt akartam, hogy felejtsd el az érintését és az illatát. Minden nyomot, amit hagyott rajtad, a földdel akartam egyenlővé tenni és el akartam törölni.

Emlékeztem arra a csókra az öltözőben, és ahogy Se Joo hozzáadta a maga részét a történetből, megértettem, hogy miért volt akkor olyan durva, miért éreztem rajta a félelmet, hogy elveszít. Nem csak képzelődtem, tényleg ez járt a fejében… Elfacsarodott a szívem, hogy még annál is nagyobb fájdalmat okoztam neki, mint amit elképzelni mertem. Sokkal nagyobb sebeket ejtettem rajta, mint azt hittem…

- Reméltem, hogy elértem a célom, reméltem, hogy legalább egy kis időre elfelejtkeztél Kyu Hyunról, és felébresztettem benned azokat a pillanatokat, mikor régen azt állítottad, szerelmes vagy belém. A nyugtalanság szüntelen vendégemmé vált, mint egy kéretlen útitárs. Csak abban tudtam bízni, hogy igazad lesz és az idő megoldja a problémánkat. Gondoltam, ha kapsz még időt, ahogy kérted, akkor túl leszel az érzéseiden, amiket Kyu Hyun iránt táplálsz. Nevezd barátságnak, vonzalomnak, kedvelésnek vagy akárminek, ami jólesik, de reméltem, hogy elmúlik!

Ha nem is a szavaiból, ha nem is a csöppnyi kétségbeesésből a hangjában, de most először láttam át a páncélján. Az a szenvedés, amin miattam keresztülment, ott lebegett kettőnk között és éreztem – tudtam -, hogy nem segíthetek rajta. Egy belső hang azt súgta – még ha a gyomrom borsónyi méretűre is zsugorodott, mikor megértettem -, hogy már késő. Nem véletlenül nyílt meg ennyire, nem véletlenül mondott el mindent, amit eddig eltitkolt előlem. Se Joo valamit már elhatározott, ami elől legszívesebben elmenekültem volna, csak hogy ne kelljen hallanom…

- De tegnap este… tegnap este, aminek a fültanúja voltam, az volt az utolsó csepp a pohárban – hajtotta le a fejét, és így nem láthattam a kifejezést, ami megjelent az arcán. Talán jobb is így… - Nem a csók zavart, ami történt kettőtök között. Meglepett, hogy egyáltalán ilyen sokáig tartott, míg megtörtént. Nem. Nem ez fájt igazán. Hanem az, hogy neked mennyire fájt Kyu Hyun szenvtelensége a csókot illetően. Ez a fájdalom mondatott veled olyan dolgokat, amiket egy percig sem gondoltál komolyan. Ez a fájdalom késztetett arra, hogy ellökd magadtól őt, de már késő volt.

Felemelte a fejét, hogy végre a szemembe nézhessen. A feltételezésem alaptalannak bizonyult, mert Se Joo szemei szárazak voltak és ridegek. Nem gyengült el, nem érzékenyült el. De mégis tudtam, hogy az egész csak átverés. Túl jól ismertem már ahhoz, hogy ne lássak át rajta. Ez a keménység, amivel áltatni akart engem, csak egy álca volt, hogy elrejtse előlem az igazi érzéseit…

- És hogy végre válaszoljak is a kérdéseidre: hogy miért nem csináltam semmit, ha tudtam, hogy mi történt kettőtök között? – tette fel a kérdést, de máris folytatta a megválaszolásával. – Mert akkor és ott ráébredtem, hogy felesleges volt minden tettem, minden próbálkozásom, mert mikor megláttalak az Akadémia színpadán, már akkor valaki más volt a szívedben. Már akkor meg kellett volna értenem, szemet kellett volna szúrnia, hogy az a szoros ölelés, ami kettőtök között történt a fellépésed után, nem barátság volt. De nem akartam meglátni, nem akartam megérteni, pontosan úgy, ahogy te sem. Mindaddig hittem neked, bíztam benned, míg tagadtál mindent Kyu Hyunnal kapcsolatban, mert ez nekem is erőt adott. Mert addig is melletted maradhattam.

Kezdett zsongani a fejem a sok információtól, feltételezéstől, amit Se Joo a nyakamba zúdított. Merthogy ezek csakis feltételezések, amiket ő igaznak vél, de én tudom, hogy nem azok. Nem lehetnek igazak…

- Ami pedig a mai csókot illeti – ezúttal zavarba jött és hitetlenkedve rázta meg a fejét. - Bocsánatot kell érte kérjek.

Ennél a pillanatnál már végképp kicsapta nálam a biztosítékot. Még ő kér elnézést tőlem?! Itt jutottam el arra a pontra, hogy nem hallgatom tovább és közbeszólok, de megelőzött. Valószínűleg látta rajtam, hogy félbe akarom szakítani, így nem hagyott rá időt.

- Már mindent tudtam. Tudtam, hogy nem szeretsz, tudtam, hogy valaki sokkal fontosabb számodra, mint én, mégsem volt elég erőm ellenállni neked – nagyokat pislogtam, mikor eszembe jutott az a tépelődő kifejezés az arcán, és a habozás, ami minden mozdulatát átitatta, mielőtt megcsókoltam volna. – A te szavaiddal élve, belementem a játékba, de számomra ez az utolsó reményvesztett próbálkozásom volt, hogy engedtem a kísértésnek, hátha megváltozik valami. Mert legalább a csókjaink során azt éreztem, hogy az enyém vagy. Emiatt a kínzó vágy miatt majdnem olyasmire vetemedtem, amit soha nem bocsátottam volna meg magamnak. Ha kihasználom a helyzet adta lehetőséget, örökre megutáltam volna magam és képtelen lettem volna a szemedbe nézni.

Nem tudtam mit mondani. Az én hibám volt, hogy ilyen helyzetbe hoztam őt, és még csak nem is tudtam róla! A nagy igyekezetemben, hogy elfelejtsem Kyu Hyunt, észre sem vettem, hogy ezzel mennyit ártok annak a fiúnak, aki ezt egyáltalán nem érdemelte meg.

- Az utolsó kérdésed pedig az volt, hogy miért vagyok ilyen nyugodt – folytatta a fiú, mintha mi sem történt volna, mintha csak azt tárgyalnánk, hogy bélszín vagy hátszín legyen-e vacsorára. – Semmi értelme tovább küzdenem, mikor értelmetlen. Ha tudod, hogy mindent megtettél, ami tőled telt; ha minden lehetőséget megragadtál; ha erődön felül harcoltál azért, ami akartál, akkor nincs miért bánkódnod az eredmény felett. Én pedig úgy érzem, nem ültem tétlenül, de nem látom, mit tehetnék még azért, hogy együtt maradhassunk. Megértettem végre, hogy veszítettem…

Amint az utolsó szava is elhalt, amint lecsengett az utolsó hang is, akkor megértettem minden elhangzott mondatot, minden kimondatlan szót, amit Se Joo képtelen volt megfogalmazni. Hideg zuhanyként ért, hogy mit akart kihozni ebből az egészből, és elkerekedett szemekkel néztem a fiú csokibarna íriszeibe, amikben részvét és együttérzés csillogott.

- Azt… azt akarod mondani – a sok hallgatás után a hangom kissé berekedt, úgy beszéltem, mintha egy haldokló ágya mellett ülnénk és félő volna, hogy egy hangos szóra felébred. -, hogy végeztél? Hogy vége van?

- Nem tudom ezt tovább csinálni, Ha Na – beleharapott az ajkába és úgy éreztem, hogy az az ezer tonnás súly, ami rám nehezedett eddig, most már szinte összenyom. – És nincs is értelme.

- De… - az ujjaim ökölbe zártam, hogy enyhítsek a remegésükön, de csak ekkor tűnt fel, hogy egész testemben remegek, nem csak a kezeim. – De azt mondtad, szeretsz…

Próbáltam belekapaszkodni azokba a vékony szálakba, amiket Se Joo útközben maga mögé szórt, hogy követni tudjam.

- De az én szerelmem nem elég kettőnknek. Nem kérheted tőlem azt, hogy melletted legyek, ha nem érzel irántam ugyanígy – rázta meg a fejét és a falnak támaszkodva lassan feltornászta magát álló helyzetbe.

Követtem a példáját, de olyan hirtelen álltam fel, hogy majdnem orra is buktam. Egyedül Se Joo keze, ami megragadta a karom, mentett meg attól, hogy nekiessek az ajtónak. El akart engedni, de mielőtt észbe kaptam volna, már meg is ragadtam a kezét, majd erősen megszorítottam.

- Tíz évet vártam arra, hogy a barátnőd lehessek, és tudod milyen boldog voltam, mikor végre megkérdeztél?! – mintha rimánkodtam volna a fiúnak, hogy értse meg, mit akarok mondani. – Az első csókunkról rengetegszer álmodoztam, de még jobb volt, mint ahogy elképzeltem! Te vagy az a fiú, akire éveken keresztül vágytam!

- Tíz év hosszú idő, és erről mindketten megfeledkeztünk – nem rázta le a kezem, de éreztem, hogy küzd a mozdulat ellen. – Én későn jöttem rá, hogy mit érzek és ennek megfelelően későn is léptem. Te pedig csak egy régi álmod beteljesülését láttad bennem, hogy megkaptad végre azt, ami után mindig is vágyakoztál. Azóta folyamatosan azért küzdesz, hogy fenntartsd azt a látszatot, hogy engem akarsz, mert félsz az ismeretlentől.

- Miről beszélsz? – az agyam a korábbi magas fordulatszám helyett, most csak döcögött és ezért nem értettem, hogy miről beszél. Még hogy fenntartok valamiféle látszatot? És mégis milyen ismeretlentől félek?

- Félsz attól, hogy Kyu Hyun nem ugyanazt érzi, mint te és ezért inkább belém kapaszkodsz, minthogy végre élni kezdj – vágta az arcomba és durván kitépte a kezét az enyémből. – Annyi mindent mondtam, amiből már réges-rég meg kellett volna értened...

Se Joo megviselten nézett le rám, ami ahelyett, hogy leállásra, épp ellenkezőleg, még inkább arra késztetett, hogy harcoljak a szakítás ellen.

- Nem… n-nem tudnál e-egy kicsit várni m-még? – remegett az ajkam, így megfeszítettem az állkapcsom, hátha ez segít a dadogásom mellett megértetni vele a mondandómat.

- Ha eddig nem történt változás, ezután sem fog – rázta meg a fejét lemondóan. – Hadd kérdezzek valamit és gondold át jól, mielőtt válaszolsz!

Csak bólintottam egyet megszeppenve és reméltem, hogy ez az egy pici kérdés segíteni fog megoldani a helyzetet.

- Miért nem mondtad el egyszer sem Kyu Hyunnak, hogy együtt vagyunk, mikor lett volna rá lehetőséged? – mereven nézett rám Se Joo, és úgy éreztem, hogy a tekintete röntgensugarak módjára vizsgál.

De mégis miért ilyen érdekes ez? Nem értettem, hogy ezzel a kérdéssel hova akar kilyukadni, mert ez sem neki, sem nekem nem volt segítségemre. Így kissé értetlenül fogalmaztam meg a választ.

- Mert megkértél, hogy ne mondjam el senkinek sem. Főleg ne Kyu Hyunnak, mert neki te magad akarod.

- Ha igazán szerettél volna, ha igazán együtt akartál volna velem lenni, akkor nem érdekelt volna, hogy mit mondtam. Annak érdekében, hogy ne legyen több félreértés közöttünk, az lett volna a legcélravezetőbb, ha elmondod neki – magyarázta úgy nekem, mintha egy igazán bonyolult táncmozdulatot próbálna velem megértetni. – Mégsem tetted. Miért? Mi akadályozott meg ebben?

Ebben igaza volt Se Joonak. Annyiszor felmerült bennem, hogy az lenne a legegyszerűbb, ha mindent kiböknék végre Kyu Hyunnak és akkor megoldódna a problémánk a fiúval. Nem lenne több magyarázkodás, nem lenne több veszekedés és nem okoznék neki többször feleslegesen fájdalmat azzal, hogy olyat lát, amit nem kellene. És mégsem tettem meg, ahogy Se Joo is mondta.

- Mitől féltél? – olyan lágy és selymes hangon kérdezte, hogy akaratlanul is utat tört valami magának az agyam egy eldugott, sötét zugából.

- Hogy elveszítem őt… - amint kicsúszott a számon, olyan erősen haraptam bele az ajkamba, hogy éreztem, kiserken a vérem. De Se Joo még csak meg sem lepődött, meg sem döbbent. Nem lett dühös és mérges sem, ahogy meghallotta az igazságot. Ez a rövid, fél mondat pedig rávilágított a saját ostobaságomra, amiről eddig nem akartam tudomást venni.

- Ha magadtól képtelen vagy rájönni, mit érzel, akkor felnyitom a szemed én magam – vetett rám egy rövid és borús mosolyt, és ekkor értettem meg, hogy bármit teszek, bármit mondok, már nem tudok változtatni Se Joo döntésén. Ő már elfogadta azt, hogy vége van és csak azért volt még mindig velem, hogy ugyanezt elérje nálam is. Ő már elengedte a kezem, de én még mindig belecsimpaszkodtam minden erőmmel. – Szeretlek.

Ez a szó úgy hatott rám, mintha gyomorszájon vágott volna. Az a kedves pillantás; az a lágy mosoly, ami most csöpögött a gyötrelemtől, amit féltő gondoskodással próbált elnyomni a szája sarkában, mind csak erősítették azt a fájdalmat, ami a mellkasomban egyre jobban összepréselte a szívem. Nem akartam tovább nézni ezt az arcot, ami nekem köszönhette azt a sok kínt, amit ki kellett állnia.

- Szeretlek, és ez egy jó ideig biztos nem fog változni – suttogta halkan, a padlóra lesütött szemmel. – Talán ez a büntetésem azért, mert olyan sokáig várattalak és úgy tettem, mintha nem ismerném a szíved, ahelyett, hogy szembenéztem volna veled.

- Ne mondj ilyeneket! – ráztam meg a fejem és nem tehettem ellene, de az önmarcangoló szavai miatt könnyek szöktek a szemembe. Közvetlenül elé léptem, majd az ujjamat az álla alá téve felemeltem kissé a fejét, hogy a szemembe nézhessen. – Te vagy a legjobb dolog, ami valaha is történt velem!

Amióta csak belebotlottam a fiúba az ügynökség falain belül, olyan helyet foglalt el a szívemben, amit csak kevesen mondhattak el magukról. Egyszerre volt az egyik legjobb barátom és az, akibe szerelmes voltam. Olyan sok időt töltöttünk együtt, hogy megtanultam együtt élni azzal a sajgással a mellkasomban, ami az elfojtott érzelmeimmel járt és mindent elrejtettem a mosolyom mögé, mikor együtt voltunk. Akkoriban azt hittem, olyan jól végzem a dolgom, hogy Se Joonak fogalma sincs arról, hogy jóval többet jelent számomra, mint egy barát…

A sok-sok év alatt megismertük egymást és azt hittem, hogy szinte már olvasni tudok Se Joo gondolatai között, tudom, hogy mit rejt egy-egy rezdülése, mikor még szóra sem nyitotta a száját. És úgy éreztem, hogy ő is így van ezzel. Akkoriban minden egyes perc, amit külön kellett töltenünk, minden egyes nap, mikor nem láthattam, kínszenvedés volt számomra. Hiányzott a hangja, az illata, a látványa és a kedves mosolya. Nem volt több kívánságom, minthogy láthassam őt és találkozhassak vele. Folyton csak körülötte keringtek a gondolataim, hogy mit csinál, jól van-e, eszik-e eleget esetleg gondol-e rám. Néha elengedtem a fantáziámat és azt képzeltem, hogy kéz a kézben sétálunk az utcán és egy párt alkotunk. Mikor az iskolában arról kérdeztek, hogy melyik fiú tetszik, csendben maradtam és a szemeim előtt egy csokibarna szempár tűnt fel, ahogy mosolyra fakadnak, mikor találkozik a tekintetünk.

Nem tudom, hogy meddig bírtam volna fenntartani ezt a cukormázas álomvilágot. Nem tudom, meddig lettem volna képes elviselni, hogy csak a háttérben húzódok meg, miközben a távolból figyelem azt a fiút, akit szeretek. Nem tudom, meddig lett volna erőm távol tartani magam tőle és megjátszani magam előtte. Nem tudom, hogy valaha is lett volna elég bátorságom ahhoz, hogy felfedjem előtte azt, amit a szívem mélyén rejtegettem a legnagyobb titokban. Vajon az árnyékok között megbújva éltem volna le az életem, azután a férfi után vágyakozva, akiről úgy gondoltam soha nem lehet az enyém?

Talán… vagy talán nem. Soha nem fogom megtudni ezekre a kérdésekre a választ, mert ezek a talányok értelmüket vesztették, mikor megtörtént a baleset. Akkor az a cukormázas álomvilág ripityára tört. Mikor körülöttem minden darabokra hullott, az édesanyám meghalt, az apám elhidegült tőlem, a bátyám távol maradt, a barátaim elhagytak és a szerelmem lemondott rólam…

Ezután haraggal a szívemben éltem. Gyűlölni akartam Se Joot, aki elhagyott. Gyűlölni akartam azt a fiút, aki oly könnyedén hátrahagyott, mikor a legnagyobb szükségem volt rá. A haraggal pedig távol tartottam magam azoktól a gyengéd érzésektől, amik régen oly erősek és megingathatatlanok voltak. Azzal, hogy a szerelmem mellé gyűlölet költözött, egy szemernyit sem lett könnyebb az életem, mert annak ellenére, hogy meg akartam szabadulni minden hozzá fűződő emlékemtől, mégsem tudtam elfelejteni. Mert akárhogy is próbálkoztam, nem létezett számomra más fiú rajta kívül. Egészen addig, míg bele nem botlottam Kyu Hyunba az Akadémián aznap éjszaka.

Kyu Hyun hatására valahogy az emlékeim, amik addig olyan sok fájdalmat okoztak, kevésbé voltak gyötrőek. Elérte, hogy az elnyomott és ezernyi védfal mögé rejtett énem újra a felszínre törjön, pedig még csak nem is küzdött érte. És ez a változás azzal járt, hogy szép lassan elfelejtettem a gyűlöletem, mielőtt még észrevettem volna. Képtelen voltam tovább együtt élni ezzel a sötét és mélységesen undok érzéssel a szívemben, így, ahogy Se Joo is mondta, megbocsátottam neki. Ez a megbocsátás pedig olyan volt, mintha egy hatalmas tehertől szabadultam volna meg. Még az indok sem igazán érdekelt, mikor bevallotta nekem, miért hagyott el, egyszerűen nem tűnt már fontosnak. Ismét szabadnak éreztem magam és boldognak, mint egy madár, aki évek óta most először terjeszti ki szárnyait az égen, miután kiengedték a börtönéből.

Ahogy viszont a gyűlölettől megszabadultam, még mindig ott lappangott a szerelem érzése a szívemben. A szerelemé, ami ugyan megporosodott kissé, de még mindig ott égett egy határozott lánggal bennem, ami csak arra várt, hogy ismét életre keljen. Ez az aprócska láng gyulladt fel ismét, mikor Se Joo megkért, hogy legyek a barátnője. Ez a láng kelt életre, mikor végre az ajkaink egymásba forrtak az első csókunk alkalmával. Az a gyengéd ölelés, szép szavak és meleg tekintet élesztette újjá, mikor már majdnem kialudni látszott.

De talán ez volt a probléma: hogy már kialudni látszott ez a láng, mire újra oxigénhez jutott. Képtelen voltam csakis Se Joora figyelni, képtelen voltam egyedül felé fordítani a tekintetem. A szemeim folyton egy másik sötét pillantást kerestek, amibe beleremegett a szívem. Igaza volt Se Joonak – ismertem már el sokadjára magamban. Ha nekem meg is fakultak az érzékeim és már nem is olvastam olyan jól a fiúban, ő mit sem veszített ezen a téren az idő múlásával. Még mindig ugyanolyan jól tudta, mit gondolok, mit érzek… és mikor hazudok.

Ő meglátta azt, amit én nem. Megváltoztam. Már nem az a kislány voltam, aki gyerekes rajongással tekintett rá. Megláttam a hibáit és a gyengeségeit, nem hittem el minden egyes szavát és nem féltetlen odaadással álltam mellette. Akármit is mondtam vagy gondoltam, már nem bíztam meg benne teljesen. Féltem, hogy megint elhagy, féltem, hogy mikor odaadom neki mindenem, ő akkor fog ismét cserbenhagyni.

Szerettem őt még mindig. Szerettem vele lenni, szerettem a mély hangját, a bársonyos illatát, a meleg mosolyát és egy kezemen meg tudtam volna számolni, hogy ki az, aki van olyan helyes és szexi, mint ő. De már nem volt bennem az az izgalom és bizsergető érzés, mikor együtt voltunk vagy találkoztunk. Nem szárnyaltak őrülten pillangók a gyomromban, mikor a közelemben volt, csak bágyadtan repkedtek. Nem hiányzott, mikor nem láthattam, nem rá gondoltam elsőként, mikor valami történt velem és el akartam valakinek mondani.

Szerettem őt, igen.

De már nem szerelemmel.

Már régóta nem voltam szerelmes Se Jooba…

Meglehet azóta, hogy aznap egyedül hagyott a kórházban. Akkor megtört bennem valami, és már csak a szerelem árnyéka maradt meg a szívemben, amit később összetévesztettem a régi érzéseimmel. Mindenáron azon voltam, hogy ezt a törékeny és halovány érzést a szerelem cetlivel felcímkézett zsákba gyömöszöljem be, mert az illett bele abba a tündérmesébe, amire annyira vágytam. De ez a zsák egyre jobban feszült, ahogy ész érvekkel próbáltam irányítani az érzéseimet. Végül pedig megadta magát és darabokra szakadt…

Talán Se Joo lemondása kellett ahhoz, hogy végre megértsem? Talán látnom kellett azt a fájdalmat, amit okoztam neki, hogy eljusson a tudatomig az, ami ellen foggal-körömmel harcoltam? Vagy egyszerűen csak most jött el az ideje annak, hogy ez megtörténjen? Most, mikor már túl késő volt. Akárcsak Se Joo, én is későn ismertem fel a hibáimat, mikor már sehogy sem lehetett segíteni…

De attól, hogy már nem voltam szerelmes többé Se Jooba, nem lett kevésbé fontos számomra. Nem. Ugyanolyan kedves maradt a szívemnek, mint mindig is, és nem hagyhattam, hogy önmagát okolja bármiért is. Mert ha itt valaki hibázott, akkor az én voltam. Én nem vettem idejében észre a jeleket, én nem akartam hallgatni senkire sem, és én csuktam be a szemem, mielőtt megláttam volna valami olyasmit, ami nem tetszett volna. Én döntöttem úgy, hogy vakon élem az életem, ezzel pedig oly sokat ártottam a körülöttem lévőknek. Így egy pillanatig sem voltam képes hallgatni Se Joo önvádaskodását, hogy bármiért is felelős lenne és meg akartam értetni vele, hogy mennyit is jelent számomra valójában.

- Ha tíz évvel ezelőtt nem sétálok be kíváncsiságtól fűtve a fiú mosdóba, akkor soha nem találkozunk – reszketeg hangom alatt ijedt mosolyra görbült a szám az emléktől. – Soha nem ismerek meg egy odaadó, gondoskodó, melegszívű, vicces és kedves srácot. Nem ismerem meg a barátságod adta törődést, nem találok rá újra az álmaimra, miután minden darabokra hullott. Nem ismerek meg általad olyan embereket, akikhez a mai napig szoros barátság fűz. Olyan hatással voltál rám és az életemre, hogy azt nem tudom szavakkal kifejezni! Ha fel kellene sorolnom, hogy mennyi mindenért hálás vagyok, akkor itt ülnénk naphosszat és még csak az elején járnék a listának – éreztem, hogy ismét könnyek lepik el a szemem és nagyokat pislogtam, hogy ne kapjon síráson a fiú. – Azt kívánom, bár másképp alakultak volna a dolgok, bár akkor találtunk volna egymásra, mikor mindketten csak a másikat láttuk. Azt kívánom, bár úgy tudnálak szeretni, mint te engem! Bár viszonozni tudnám azt a sok mindent, amit tőled kaptam! És annyira fáj… fáj, hogy mégsem vagyok rá képes! De egy valamiben biztos vagyok, még ha ezernyi kérdés is zsong most a fejemben az eddig cáfolhatatlannak vélt dolgokat illetően. Ha egyszer megkérdezik tőlem, hogy ki volt az első szerelmem, ki volt az, aki életemben először megdobogtatta a szívem, akkor büszkén és magabiztosan fogom mondani, hogy nem más, mint Kim Se Joo. Kim Se Joo, akit a találkozásunk első pillanatától kezdve szerettem. Ezt pedig soha, de soha nem fogják elvenni se tőlem, se tőled!

Alig tudtam befejezni a mondatot, mert a szavaim majdnem sírásba fulladtak, de a sírás helyett valami más fojtotta belém a szót. Se Joo tenyerei egy gyors mozdulattal az arcomra siklottak és erősen nekinyomta a száját az enyémnek. A gyomrom fájdalmas görcsbe rándult, mert annyira vágytam rá, hogy ez a pillanat örökké tartson, de tudtam, hogy helytelen, amit teszünk. Megdöbbenve konstatáltam, hogy az első eset volt, mikor úgy éreztem, hogy nem helyes, ha Se Joot csókolom; nem helyes, hogy engedek neki.

Mégis… ebben az egy érintésben benne volt Se Joo minden bánata, elkeseredettsége, szomorúsága, amit eddig próbált megfékezni. Éreztem, hogy egy nedves csepp hullik az arcomra, mire az eddig visszatartott könnyeim szabad utat kaptak a felszínre, hogy az elválás fájdalma felett érzett veszteségünk könnyek formájában egyesüljön.

Egy végtelennek tűnő másodperc után elváltak ajkaink, és lehunyt szemhéjakkal álltunk, egymásnak támasztott homlokkal. A sírás egyre jobban kerülgetett, de nem akartam Se Joonak még nehezebbé tenni a szakítást.

- Mondd, hogy szeretsz, és maradok! – reszelős és tompa hangjára elszorult a torkom. - Mondd, hogy szeretsz, és megbocsátok mindent! Mondd, hogy szeretsz, és soha többé nem hagylak el!

Alig bírtam visszafogni magam, hogy ne szólaljak meg. Ez volt az utolsó elkeseredett próbálkozása Se Joonak, hogy meggondoljam magam. Nem volt még soha ilyen nehéz megállnom, hogy csukva tartsam a számat. Annyira arra vágytam, hogy kimondhassam azokat a szavakat, amiket vár tőlem, mert tudtam, hogy azzal örömet okoznék neki. Egy rövidéletű, hullócsillagszerű örömet…

De a szívem mélyén tudtam, hogy mindezt csak azért tettem volna, mert könnyíteni akartam a lelkiismeretemen. Olyan szörnyen nehezemre esett belenézni azokba a csokibarna szemekbe, ami annyi szép emléket hordozott magában, és látni azt, hogy csak keserűség maradt bennük.

Most az egyszer viszont nem akartam önző lenni, most az egyszer végre nem csak magamra akartam gondolni. Félresöpörtem minden fájdalmamat, kétségbeesésemet, amit Se Joo elvesztése keltett bennem, még ha ez azzal is járt, hogy a könnyek megállíthatatlanul folytak csukott szemhéjam alól. Azzal az ostoba gondolattal vigasztaltam magam, hogy ha végre elengedjük egymást, akkor boldogabb lesz – még ha ezt most oly nehéz is volt elképzelnem. Ha nem láncolom magamhoz, akkor megtalálhatja a módját, hogy szép lassan elfelejtsen…

Végül bele kellett harapnom ismét az alsó ajkamba, hogy még csak meg se nyikkanhassak. A friss sebből a vér íze szétterjedt a számban, ami adott annyi lélekjelenlétet, hogy miközben Se Joo egy hangos és borzongós sóhaj közepette ellépett előlem, majd ahogy az ujjai lassan és gyengéden lekúsztak az arcomról, nem nyitottam ki a szemem. Mert tudtam, hogy képtelen lettem volna másként elengedni őt. Ha látom elsétálni, biztos voltam benne, hogy megragadtam volna a kezét, hogy visszatartsam, ez pedig nem történhetett meg.

Ezután egy lassú lépés következett.

Majd még egy.

Elképzeltem, ahogy a kezét a kilincsre csúsztatja és küzdve saját magával, végül lenyomja. A zsanéron az ajtó csikordult egyet, ahogy kinyílt.

A cipője halkan lépte át a küszöböt, nem is hallottam belőle semmit.

Ahogy záródott az ajtó, a fémes nyikorgástól a hideg végigkúszott a gerincem mentén.

Azt hihetné az ember, hogy sokkal rosszabb, mikor rávágják a másikra az ajtót, sokkal nehezebb elviselni azt a pillanatnyi dörrenést és csapódást. De tévedés…

Ezerszer fájdalmasabb volt az az óvatos és gyengéd hang, ami azzal járt, hogy Se Joo rám csukta a mosdó ajtaját. Az a halk puffanás, ahogy a keretbe illeszkedett az ajtó, olyan volt, mintha a szívem egy része halt volna meg és ezzel az utolsó, gyenge dobbanással lehelte volna ki a lelkét…

31. fejezet

Igen, de...

Az ember azt hihetné, hogy azért vannak a barátok, hogy ha bajba kerülsz, akkor kisegítsenek és támogassanak. De úgy látszik, az én barátaimat nem ilyen fából faragták. Ugyanis a nagy röhögő görcs után, mikor ismét szóhoz tudtak jutni, úgy iszkoltak el a próbateremből, hogy öröm volt nézni. Egyikükbe sem szorult annyi tisztesség, hogy felajánlja, segít kitakarítani Shinnek és nekem a termet. Így édes kettesben láttunk neki a feladatnak…

Nem haragudott ugyan a kis bosszúért, amit Yul kieszelt ellene és én segítettem neki végrehajtani, de nem is ugrott örömében a nyakamba. Vállig érő haját felgumizta és egy felmosó vödröt gurított a helyiség egyik sarkába. Én a túloldalt kezdtem a műveletet, hogy majd középen találkozzunk. Az ablakokat már korábban kinyitottam, hogy szellőzzön a terem, és most a hűs levegő csípte a bőrömet. Úgy leizzadtam korábban, hogy a kinti hűvöstől kirázott a hideg, de inkább fáztam, minthogy azt a büdöset kelljen szagolnom, ami bent terjengett.

- Hihetetlen, hogy csak így itt hagytak bennünket! – dörmögte már sokadjára Shin az orra alatt, mire csak magamban tátogtam a következő mondatot. – Ha segítettek volna, akkor hamarabb csatlakozhattunk volna a buliba. Megölöm Hyun Woot, ha nem rendel nekem az extra csípős csirkelábakból! Te meg mit csinálsz…?

- Semmit! – vágtam rá hirtelen olyan ártatlan képpel, hogy egyértelmű volt, hazudok. Óvatlan voltam és kiszúrta, hogy élcelődöm vele.

- Te szórakozol velem? – állt meg a munkában, lazán rátámaszkodva a felmosó nyelére.

- Dehogy! – ráztam meg a fejem gyorsan, de még így is átlátott rajtam, ezért gondoltam, hogy tovább ütöm a vasat, amíg meleg. – Hogy mernék ilyet tenni?

- Ne játssz a tűzzel! – mosolyodott el Shin is, és közelebb görgette a vödröt hozzám. A tekintetem le nem vettem róla, mert féltem, hogy készül valamire.

- Isten ments! – emeltem fel megadóan a kezem, majd pár másodpercig farkasszemet néztünk a fiúval. Törte valamin a fejét, de végül tovább folytatta a takarítást.

Miután felmostuk a padlót, még a tükör megtisztítása maradt hátra, amin ott díszelgett az ott elhaladók tenyérlenyomata. Shin elvitte a koszos vízzel teli vödröket és kiöntötte őket a mosdóban, míg én fogtam egy takarítószert és nekiestem az üvegnek. Már az egynegyedével végeztem, mikor visszatért és fáradtan rogyott le a földre.

- Mi az ördögöt művelsz? – fordultam meg, csípőre tett kézzel, egy hitetlenkedő pillantással.

- Elfáradtam – nyögött fel és az oldalára fordult, hogy rám tudjon nézni.

- Én is fáradt vagyok, de attól még segíthetnél!

- Az lett volna a normális, ha te csinálod meg az egészet – mondta lustán és ásított egy nagyot, viszont a kezét nem tette a szája elé.

- M-már miért?! – a felháborodástól alig tudtam szóhoz jutni.

- Te vagy az új fiú, már bocs, új lány – mutatott rám. – Én a Sunbaed[1] vagyok. Fel kellett volna ajánlanod egy édes mosollyal az arcodon, hogy „Jaj, Sunbaenim, menj csak nyugodtan a többiekkel, majd én megcsinálok mindent!”.

Némán tátogtam rá, mint egy hal, és egy kis időbe telt, mire újra megtaláltam a hangom. Az említett édes mosolyt varázsoltam az arcomra és úgy fordultam Shinhez.

- Sunbaenim – pislogtam még párat, csak hogy teljes legyen az összhatás -, megtennéd, hogy felemeled a segged a földről és végre segítesz?!

A hangom folyamatos változáson ment át az aranyos nyávogástól a komoly számonkérésig, a végén pedig a fiú arcába vágtam a rongyot, ami eddig a kezemben volt.

- Ezt még megbánod, Yoon Ha Na! – pattant fel a srác, de egy szemernyi haragot sem láttam a szemében, így csak mosolyogtam rá és tovább folytattam a takarítást. Talán tíz percbe telt, mire Shinnel együtt befejeztünk mindent és lekapcsolva a lámpákat, elindultunk a koleszbe.

Miután elhagytuk a próbatermet, Shin indokolatlanul vidám lett, szinte már ugrándozott a folyosón, ahogy a lift felé tartottunk. Még hallottam is néhány dallamfoszlányt, ahogy dúdolgatott útközben. Ezzel szemben én csak nagyokat sóhajtoztam, és komolyan kellett küzdenem azért, hogy a szemeim ne ragadjanak le.

- Minek sóhajtozol ennyit? Elveszed az életkedvem is – húzta el a száját, mikor már a földszinten talpaltunk az oldalsó kijárat felé.

- Ezer bocsánat, Sunbaenim, de fárasztó napom volt – dörzsöltem meg a szemem, hogy hátha ezzel el tudom űzni az álmosságot.

- Mint mindenki másnak – rántott a vállán érzéketlenül egyet, bár pár mély levegővétel után elengedtem a dolgot, mivel igaza volt. – Ezért kell ez a kis buli, feldobja a hangulatot.

- Sűrűn vannak ilyenek? – kíváncsiskodtam.

- Áh! Mindenki úgy dolgozik és gyakorol, mintha az élete múlna rajta és „nincs ideje” ilyesmire – nézett az égre, amitől egy kissé elvesztette az egyensúlyérzékét, így nekem jött. De egy cseppet sem zavartatta magát, átkarolta a vállam és úgy ballagtunk tovább. – Bár szerintem többre lenne szükség, úgy ki tudnánk ereszteni a gőzt. Az ügynökség viszont elég rövid pórázon tart minket, így nincs rá lehetőség. Viszont ha nem mozdulunk ki a koleszből, vagy a cég épületéből, akkor nem szólhatnak érte egy szót sem.

Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy mennyire szigorú menetrendszerű életet kell élniük a gyakornokoknak és az idoloknak is. Mindig megmondják, mit, hogyan vagy éppen mikor csináljanak. Egy olyan életet élnek, amit mások irányítanak és nekik maguknak kevés beleszólásuk van.

Egy mosoly terült szét az arcomon – egyáltalán nem volt ez vidám vagy boldog, inkább a keserűség áradt belőle -, mikor rájöttem, hogy én is ezen emberek egyike lettem. De a keserűség mögött ott bujkált az az érzés, hogy kell lennie jó dolognak is benne, hiszen akkor miért vetemednének ilyen életre a fiatalok? Az én esetemben ezt a dolgot még nehezen tudtam megfogalmazni. Azt akartam, hogy megmutathassam a világnak, hogy lehetek olyan jó, mint az édesanyám. Szerettem énekelni és táncolni, szerettem, hogy végre valamiben jó vagyok. De ezt még valahogy kevésnek éreztem, még valami hiányzott. Nem találtam elégnek ezeket az indokokat. De hát ezért vagyok itt, nem igaz? Hogy rájöjjek ezt akarom-e csinálni vagy sem.

- Akkor lássuk, mire képesek a P.S. gyakornokok és idolok, ha buliról van szó! – lépett be szinte vibrálva az izgalomtól Shin a kolesz ajtaján. Egyből hangos zene és meleg csapott meg, ami a kinti fagyhoz képest felüdülésként hatott rám. Már az előszobában hallani lehetett a nappaliból kiszűrődő beszélgetést, amibe nevetés keveredett.

- Végre, itt vagytok! – lépett elénk a semmiből Hyun Woo, közénk vetve magát, majd átkarolt minket. Velem könnyű dolga volt, mert magasságban nem sok különbség volt köztünk, de Shinnel már nem tudott mit kezdeni. Egy ideig próbálkozott, de az elég furcsán nézett ki, hogy a derekán nyugtatja a karját, így csak legyintett egyet és annyiban hagyta. Egyre beljebb mentünk a koleszben, egyenesen a nappaliba vezetett minket. – A mi hőseink!

Ahogy a fiú elkiáltotta magát, a többiek is észrevették, hogy megérkeztünk és nagy tapsot kaptunk, hogy végrehajtottuk a próbaterem tisztára suvickolását.

- Tessék, itt van! – ezzel Min Soo egy-egy poharat nyomott Shin és az én kezembe, amiben soju lötykölődött ide-oda. – Fenékig!

Ahogy kiadta az utasítást, Shin egyből lehúzta, majd hangosan elbődült, mire nagy ujjongással válaszoltak a többiek.

- Mi lesz már, Ha Na? Még a végén elpárolog ez az értékes nedű! – nevetett rám Shin és megfogta a csuklóm, hogy a számhoz emelje a poharat. Ezután már nem volt választásom, ledöntöttem én is a pohár tartalmát, mire még egy éljenzés tört ki a körülöttünk lévőkből. Rám jött a köhögő roham és ahogy az ital megülepedett a gyomromban, rögtön melegem lett, az arcom pedig égni kezdett.

Körbenéztem a szobában, ahol összegyűltünk. Már mindenki letusolt és rendbe szedte magát. Yul és Nam Gil a telefonon lógtak és valakivel nagyban beszélgettek. Csak annyit tudtam kivenni belőle, hogy egy hatos csomag rizsbort kérnek… Hyun Woo és Shin egyből odavetette magát, hogy a listát megtoldják még a saját kívánságaikkal. Például Shin is elégedetten egyenesedett fel, mikor meghallotta, hogy a csirkelábak is bekerültek a megrendelésbe.

Min Jun, Min Soo és Se Joo egy dobozos sörrel álldogáltak és nevetgéltek valamin, Ki Young is mellettük topogott, az arca kipirult, ahogy a hőn szeretett bandájának tagjait vizslatta. Aki pedig átkarolta közben az igalomtól kipirosodott arcú lányt, nem más, mint Baek Ho volt.

- Baek Ho! – kiáltottam el magam, mire a nagy többség figyelmét magamra vontam. Szorosan magamhoz öleltem és közben mindenfélét mormoltam, ami nagyjából azt taglalta, hogy milyen jó újra látni.

- Szia, Ha Na! – mosolygott rám ő is, mikor végre elengedtem. – Hallottam, hogy megszívtad: Ji Min a tánctanárod megint, így rögtön a nyakadba is sózott egy jó kis takarítást.

- Az a boszorkány kész rémálom. Azt hittem, végre megszabadultam tőle, de újra felbukkant, hogy pokollá tegye az életem – ráztam morcosan a fejem.

- Végeztetek ezek szerint? – kérdezte Se Joo, mire jobban szemügyre vettem.

- Nem Shinen múlt, azt biztos, de igen – bólogattam és egy nagy mosolyt vetettem a fiúra. Jó volt látni azt a meleg, csokibarna szemét és sötét haját, ami még kissé nedvesen hullott az arcába. Meghittség lett úrrá rajtam, ahogy figyeltem a barátomat és a délutáni rossz érzések már semmiségnek tűntek mostanra, mintha csak képzeltem volna.

Így összességében jól telt ez a nap, örültem, hogy mindenkivel együtt lehettem. A többiek miatt kezdtem azt érezni, hogy nem is lesz olyan borzasztó az ügynökség falain belül. Nagyban hasonlított az Akadémiára, azzal a különbséggel, hogy itt már az álmaink egy része beteljesült, a többiért pedig keményen meg kell dolgoznunk. Viszont már láttuk a fényt az alagút végén.

- Akkor ennyit arról, hogy nyugodtan fognak telni a napjaid. Amúgy Ki Young mindent elmesélt és gratulálok a szerződéshez! – emelte poharát a fiú, amiben a sör aranyszínben ragyogott.

- Mindent? – fordultam nagy szemeket meresztve a lányra, mire ő behúzta a nyakát és úgy válaszolt. Nagyon reméltem, hogy nem beszélt ki minden egyes részletet a barátjának, mert akkor megtépkedtem volna azt a szép vörös hajkoronáját.

- Csak a lényeget – ezzel üzent a tekintetével, hogy nem mondott semmi olyat, aminek ne örülnék, majd hirtelen témát váltott. – Nem akarsz lezuhanyozni?

- Ilyen büdös vagyok? – megemeltem a trikóm, hogy beleszagoljak és tényleg nem dicsekedhettem virágillattal ebben a percben.

- Dehogy, csak minél hamarabb elkészülsz, annál hamarabb kezdődhet a buli – nevetett a lány a feltételezésemen és a fejét Baek Ho vállára hajtotta.

- Hagyjalak itt titeket...? – húztam a szám, mert nem tetszett az ötlet. Igaz, hogy elég fáradt voltam korábban, de ahogy megérintett a buli szele és az az energia, ami mindenkiből áradt, ez a fáradtság már sehol sem volt.

- Talán menjünk fürdeni veled, hogy addig se légy egyedül? – lépett közelebb Shin, de csak egy közömbös kifejezéssel válaszoltam neki. Az a nagyobb pohár soju éhgyomorra, megtette a hatását. Az arcom piros lett, folyton vigyoroghatnékom volt, az egész testem szinte lángolt és még zavarba sem tudott hozni Shin ezzel a mondatával.

- Nem rossz ötlet – mondtam, tettetve, hogy fontolóra veszem az ajánlatot. -, de valaki másnak jobban örülnék.

- Mégis ki lenne jobb nálam? – szinte már megrettenve bámult rám.

- Nem is tudom… - itt egy hosszú pillantást vetettem Se Joora, aki nem kis megrökönyödéssel nézett vissza rám. Majd elvigyorodtam és hátraarcot vágva az emelet felé indultam, nem törődve még Ki Younggal sem, akinek nyilván lett volna hozzáfűznivalója az előbbi megjegyzésemhez.

Oké, egyértelműen bátrabbá és flörtölősebbé tett az alkohol!

Egyik lábamról a másikra ugrálva fordultam be a folyosóra – pont mint korábban Shin -, ahol nekiütköztem valakinek figyelmetlenségemben.

- Bocsi! – hadartam, miközben megkapaszkodtam a másik fél karjában. Ahogy pedig tisztult a kép és megláttam, hogy ki is áll velem szemben, úgy engedtem el, mintha megégettem volna magam.

Kyu Hyun ónix szemei teljesen érzelemmentesen pillantottak rám, és az előbbi jókedvem nyomban elpárolgott. Hideg zuhanyként ért a pillantása, amiből nem tudtam semmit sem kiolvasni. A torkomba gombóc gyűlt, és ahogy egyre hosszabb ideig néztünk egymás szemébe, annál nehezebben ment a nyelés. A szívem egyre gyorsabb ütemet diktált, amitől a vér szinte már száguldozott az ereimben. Ez a csend és bámulás pedig kezdett kínos lenni, így már nyílt a szám, hogy véget vessek neki.

- Semmi gond – csak ennyit mondott ridegen, majd kikerült és tovább folytatta útját a srácokhoz. Csak ilyen egyszerűen! A feszengésemen hamar úrrá lett a harag és a düh, ezért szinte trappolva lépkedtem fel a negyedik emeletre a fürdő cuccaimért, majd pedig vissza a földszintre a fürdőbe. (Igen, egyetlen női fürdő volt a koleszben, amit a gyakornokok használhattak, méghozzá a földszinten.) Még mindig Kyu Hyun viselkedésén dúltam-fúltam, mikor a víz alá álltam, de aztán helyreraktam magam gondolatban.

Végül is, ez lesz mostantól a módi köztünk, így jobb, ha minél hamarabb megszokom. Nem lesz jópofizás, mosolygás, nevetgélés, viccelődés vagy ne adj isten, csókolózás. Még meg is kellett volna neki köszönnöm, hogy így lezárta a dolgot, mert fogalmam sem volt róla, mi jött volna a számra, ha nem ő szólal meg hamarabb!

Akármennyire is próbáltam magam győzködni, hogy nem zavar Kyu Hyun magatartása, és ennek így kell lennie, mert mindkettőnk számára ez a legjobb, a torkom mégis elszorult a gondolatra. A szívem pedig akaratom ellenére hangosan és fájdalmasan dörömbölt a bordáimon, minden egyes alkalommal, mikor megláttam a fiút. Bármennyire is küzdöttem ellene és borzasztó volt beismernem, de hiányzott…

Végeztem a fürdéssel és a szobámban magamra kaptam egy szűk, feszülős cicagatyát és egy kapucnis pulóvert húztam a melltartómra. Ez pont megfelelő volt az estére, kényelmes és nem sajnáltam, ha valami baja esik – például ha lehányja valaki. A tükörben megnéztem a felkötött vizes hajammal keretezett arcomat, majd a kezeimmel gyengéden megütögettem, hogy észhez térjek.

- Felejtsd el Kyu Hyunt! – szuggeráltam a tükörképem zöldes tekintetébe. – Csak Se Jooval törődj, mert ő az, akit szeretsz és meg is érdemli ezt a szerelmet!

Sajnos nem sok hatása volt az önkontroll ezen formájának, így sóhajtozva hagytam el a szobámat, hogy csatlakozzak a valószínűleg már igencsak jókedvű társasághoz. Hamarabb kezdték el inni a dugi készleteiket, minthogy megrendelték volna a kaját, így gyorsabban is hatott az alkohol rájuk.

- Végre! – kiáltott fel Ki Young, de senki mást nem láttam a nappaliban rajta kívül. – Azt hittem, már sose készülsz el…

- Hol vannak a többiek? – néztem körül értetlenül az üres és csendes helyiségben.

- Tíz perce megérkezett a futár a kajával és mindenki rohant, hogy átvegyék – mondta a lány a fejét csóválva, mintha csak gyerekekről lenne szó. –, és  úgy döntöttek, inkább az egyik próbaterembe helyezik át a buli székhelyét, mert itt a koleszben nem akarnak zavarni másokat.

- Mert az ügynökségnél senkit nem zavarnának…

- Az épület azon részén nem szoktak éjszaka tartózkodni, maximum a gyakornokok – magyarázta, majd szokásához híven belém karolt és úgy indultunk át a buliba. Átszaladtunk az udvaron, mert nem akartam megkopaszodni a hidegben a vizes hajam miatt, és a tizennegyedik emeleten megtaláltuk a keresett termet. Nem volt nehéz, mert egyedül ott égett a villany és zenével megspékelt nevetés szűrődött ki a folyosóra.

Érdekes látvány fogadott minket, ahogy megpillantottuk a „bulit”. Egy lejátszóra volt dugva valakinek a telefonja, amiről szólt a zene, és a sok megrendelt kaja illetve ital a helyiség közepén, a földön helyezkedett el, ami körül a többiek üldögéltek. Ha egy kisebb hadseregnek elegendő mennyiségű étel és pia nem volt, akkor semennyi.

- Na, végre a lányok is megjöttek! – kiáltott fel Min Jun, mire csak nagy szemekkel meredtem rá. Tőle aztán nem számítottam ilyen megnyilvánulásra, de az ital megtette már a hatását. – A belépő!

Ezzel töltött két nagy pohárba sojut és átadta nekünk. Ez valami új szokás az újonnan érkezettek felé, hogy folyton piával kínálgatják őket?! Legközelebb nem fogok késni, mert már azelőtt lerészegedek, mire odáig jutok, hogy leüljek… Ki Younggal ezzel szemben nem volt probléma, egyből lehúzta az italt, de én csak azután tettem ugyanezt, hogy a pillantásom összefonódott Kyu Hyunéval, majd át is siklott rajtam a tekintete, mintha egy senki lennék. Ráébredtem, hogy szükségem lesz alkoholra, ha túl akarom élni az éjszakát ezzel a fiúval egy helyiségben…

Ezzel pedig megkerestem Se Joot, aki Baek Hoval diskurált éppen, majd Ki Youngot magam után vonszolva befurakodtunk közéjük.

- Ugye van még itt két hely nekünk? – mosolyogtam rá a fiúkra, akik meglepődtek ugyan, de nem ellenkeztek az ötletet illetően. Főleg nem Baek Ho, aki máris átkarolta a mellé telepedő lányt és egy lágy csókot nyomott az ajkára.

- Szobára, gyerekek! – dobott Nam Gil egy rákszirmot Beak Honak, aki csak nevetett rajta, akárcsak mindenki más. Se Joora vetettem egy sokatmondó pillantást, mert akár mi is lehettünk volna azok, akiket a srácok megdobálnak, hogy ne itt mutassuk ki az egymás iránt érzett szerelmünket. Se Joo kortyolt egyet a söréből, hogy legyen mivel eltakarnia a mosolyát.

- Ha már mindenki itt van, akkor játszhatnánk valamit – vetette fel az ötletet Min Soo vidáman. Csodálkoztam, hogy még nem sikerült kiütnie magát, mert általában ő az első, aki bemondja az unalmast.

- Benne vagyok! – kiáltott fel Hyun Woo tűkön ülve. – Mit szóltok az Image játékhoz?[2]

- Áh, az olyan unalmas, ne ilyen kezdőknek való játékkal gyere már! – legyintett Min Jun, én pedig nekiláttam egy csirkeszárny elmajszolásának, míg nagyban folyt az eszmecsere. Kimchit is ettem hozzá, illetve még jó pár nasit megkóstoltam azok közül, amiket a fiúk összevadásztak az estére. Egyedül Shin kedvenceit kerültem el messzire. Mégis kinek kellenének azok az undorító, bőrös, rágós csirkelábak?! Fúj…

- Akkor mondj jobbat! – hívta ki Yul a fiút, aki erősen gondolkozott.

- Baskin Robbins harmincegy? – kérdezte ezúttal Kyu Hyun.

- Nem szeretem… - húzta el a száját Baek Ho. – Mit szóltok a Sam-Yook-Gu-hoz?

- Azt akkor, ha már nagyon elunjuk magunkat – legyintett Shin, majd megcsillant a szeme, vagyis valami ötlete támadt. – Legyen a 007-es!

- Oké! – csapta össze a tenyerét derűsen Ki Young, amihez a többiek is csatlakoztak. – Az jó gyors játék, így belelendülünk a dologba.

Mindenkinek tetszett az ötlet és körbeültünk a teremben, mert ezek szerint így kellett játszani. Szerencsétlenségemre Kyu Hyun úgy foglalt helyet a körben, hogy majdnem velem szembe került, tőlem kicsit jobbra ült, Se Jooval átellenben. Így az első dolgom az volt, hogy beprogramoztam az agyamba, hogy ott egy fekete lyuk van, és ha belenézek, akkor örökre beszippant. Ezzel a tudattal már könnyebben koncentráltam a játékra.

Gondolom, nem okoz senkinek sem meglepetést, ha azt mondom, hogy fogalmam sem volt a játékszabályokról, így Se Joohoz hajoltam, hogy kifaggassam. Ahogy egy mély levegőt vettem, megéreztem a tusfürdőjének illatát, ami olyan finom volt, hogy szívesen szaglásztam volna még egy ideig, ha kettesben lettünk volna. A vállam az övének nyomódott, és ez az egy kis kontaktus máris meghittebbé tette a helyzetet kettőnk között.

- Röviden mi a játék lényege? – néztem rá a szemem sarkából, és láttam, hogy meglepődik, de végül nekiállt a magyarázatnak.

- Tegyük fel, hogy én kezdem a játékot, azt mondom rád mutatva, hogy nulla, majd ezek után te rámutatsz Ki Youngra, szintén azt mondva, hogy nulla. Ekkor Ki Young rámutat Shinre, hogy hét. Eddig világos? Remek. Utána Shin elkiáltja magát, hogy bang. Ekkor, aki Shin két oldalán ül, minél gyorsabban felemeli a kezeit, ha ezt nem teszik meg, akkor isznak – fejtette ki a játék lényegét Se Joo halkan, de gyorsan. – Érted?

- Igen – bólogattam izgatottan. – Ez tényleg gyorsnak tűnik.

- Az is, szóval figyelj oda!

Ezután neki is láttunk a játéknak és meglepetésemre egész jó voltam. Jól tudtam követni, hogy mikor kell felemelni a kezem, és talán ha kétszer ittam egy két decis pohárból sört. De ez is csak azért volt, mert a nagy röhögésben nem vettem észre, hogy elkezdtünk egy új kört. Viszont ahhoz képest, hogy Se Joo figyelmeztetett, legyek óvatos, pont ő volt az, aki a legtöbbet itta az egész játék alatt. Valahogy nem sikerült elég gyorsan kapcsolnia, mikor kellett volna és ezért jó párszor a pohara után nyúlt.

- Se Joo, lehet, hogy szuper gitáros vagy, de most a reflexeid olyanok, mint egy kilencven éves, reumás nyugdíjasnak! – nevetett Min Jun és hátba veregette a kissé kába fiút. Min Soonak nem kellett több, már ott horpasztott Yul mellett a földön, a feje alatt egy rizsboros flakonnal.

- Semmi baj velem – mosolygott a fiú, majd elvett egy csirkecombot a papírdobozból, és nagyot harapott belőle. –, csak nem ebben a játékban szoktam jeleskedni.

- Akkor miben? – kérdezett rá Kyu Hyun pimaszul. Egy pillanatra azt éreztem, hogy Se Joo megfeszül egész testében, de aztán rámosolygott Kyu Hyunra.

- Noonchi?

- Nekem megfelel – vont vállat a másik srác, és a többieknek is tetszett az ajánlat.

- És ennek mi az értelme? – néztem megint Se Joora, aki még mindig elszántan bámulta Kyu Hyunt, bár nem értettem, hogy mire fel, így meg sem hallotta, amit mondtam. – Hahó!

- Bocsi – tért észhez, majd miután megismételtem a kérdést, válaszolt is. Kicsit tényleg éreztem rajta, hogy belassult és a nyelve is nehezebben forgott, de a végére már egyre folyékonyabbá vált a beszéde. A leheletén éreztem a sör kissé kesernyés illatát, illetve az arca is kipirult. Ha jobban belegondoltam, most láttam először becsípve Se Joot amióta ismertem, és el kellett ismernem, hogy igazán aranyos látványt nyújtott. – Mivel pontosan tizenegyen vagyunk, vagyis bocsánat csak tízen, mivel Min Soo már húzza a lóbőrt, így mindenkinek egy számot kell kiáltania egy és tíz között. Nem számít az, hogy ki mondja a számot, csak az, hogy sorban kövessék egymást. Ha két ember egyszerre szólal meg, akkor isznak és az utolsó ember, aki a tízet mondja, az is iszik. Illetve mindkét esetben a játék újraindul. Majd belejössz, ha már játszottunk egy-két kört!

A biztatása nem sokat segített, az pedig, hogy értettem a szabályokat még nem jelentette automatikusan azt is, hogy jól is fog menni. Bár nem sok időm maradt megemészteni a hallottakat, mert rögtön neki is kezdtünk.

- Egy! – kiáltotta Se Joo.

- Kettő! – mondta Kyu Hyun és rávigyorgott az előzőre.

- Három! – ez már egyszerre jött Ki Youngtól és Yultól, így ők ittak.

A következő körben még jobban figyeltem és már éppen igyekeztem volna a következő számot mondani, de mire észbe kaptam, már a tíznél jártunk, vagyis én maradtam utoljára, így ittam egy pohár sört.

Ez a játék szórakoztatóbbnak bizonyult, mint az előző, és sokkal többet is nevettünk közben, mivel szinte lehetetlen volt kiszámítani, hogy ki lesz az, aki megszólal, illetve, hogy mikor akarja azt tenni. Így volt, mikor szinte az elhangzott szám után egyből érkezett a következő, de akadt olyan is, mikor hosszú másodpercek teltek el, míg farkasszemet néztünk egymással.

Ennél a játéknál már sokkal többször veszítettem, így többször is ittam. Néha kicsit úgy éreztem, mintha egy búra alól figyelném az eseményeket, és meg-megszédültem pár pillanatra, de ezek hamar elmúltak.

- Hét! – mondta Shin és diadalittasan belebokszolt a levegőbe.

- Nyolc! – hangzott el Baek Ho szájából.

Rájöttem, hogy már a végén járunk a körnek és még nem is mondtam egyetlen számot sem, így gyorsan el is kiáltottam magam:

- Kilenc! – de nem én voltam az egyedüli, ugyanis egy másik hang is csatlakozott az enyémhez. Odakaptam a pillantásom és az ónix tekintetek szinte átfúrták a koponyámat. Ahogy eljutott a tudatomig, hogy az kihez is tartozik, máris a poharam után nyúltam és két nagy kortyban le is nyeltem a tartalmát. Még le is csorgott az államra, olyan gyorsan túl akartam lenni rajta, így a kézfejemmel töröltem le a maradékot onnan.

- Nekem ennyi elég volt! – dőltem hátra a földön, jelezve, hogy feladtam. Nem akartam megint leinni magam, mostanában túl sokszor alkoholizáltam, és az eddigi szerény tapasztalataim alapján, soha nem sült ki jó abból, ha én spicces voltam. Bár lehet már elkéstem ezzel a döntéssel…

- Ne rontsd el a játékunkat, Ha Na! – nyafogott Hyun Woo és ivott egy kis rizsbort.

- Nélkülem is menni fog, annyi különbséggel, hogy kilencig számoltok – a karom a szememre fektettem, és mély levegővételek közepette próbáltam megálljt parancsolni a szívem heves dobogásának. Melegem volt, így gondoltam nyitok egy ablakot, hátha egy kis friss levegőtől észhez térek, de ahogy felültem, meg kellett kapaszkodnom a legközelebb eső dologban, ami kézre esett, hogy ne dőljek oldalra. Ez a kézre eső dolog pedig Se Joo karja volt, amire maga a fiú sem számított, így nem hogy visszaestem a földre, de még őt is magammal rántottam. Félig rám esett, és a könyöke gyomron talált, mire nagyot nyögtem.

- Jól vagy? – kérdezte ijedten a fiú, majd hallottam Ki Young aggódó hangját is becsatlakozni az állapotom felől érdeklődők sorába.

- Persze – kuncogtam mit sem törődve a fájdalmammal és kinyitva a szemem, Se Joo barna tekintetével találtam szemben magam. Egészen közelről csodálhattam meg ezt a folyékony csokira emlékeztető csodát. – Imádlak, mondtam már?!

Ezzel a kezem közé fogtam az arcát és egy nagy puszit nyomtam a szájára, majd nevetve engedtem el. Pár pillanatig döbbenten meredt rám, amivel egy kicsit sem foglalkoztam, egyszerűen nem érdekelt az sem, ha megbotránkoztattam őt, vagy a többieket körülöttünk. Csak nevettem és nevettem. Hirtelen halt el a hangom és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, így kigördültem Se Joo alól és nagy nehezen sikerült álló helyzetbe feltápászkodnom.

- Elmegyek a mosdóba – jelentettem be, megköszörülve a tokrom, bár valószínűleg senkit sem érdekeltek a higiéniai szokásaim. Mindenki néma csendben ült a teremben, egyedül Min Soo halk horkantásai biztosítottak némi alapzajt a hangosan bömbölő zenéhez.

Kissé támolyogva, de kijutottam a helyiségből és elindultam a mosdó felé, habár nem is tudtam pontosan, hogy miért megyek oda, merthogy pisilnem nem kellett, az is biztos. Csak szabadulni akartam a teremből, mert annyi érzelem kerített hatalmába, hogy azt sem tudtam, mitévő legyek.

Ziháló lélegzettel vetettem be magam a női mosdó ajtaján és a tükör előtt megtorpantam. A homlokomon aggodalmas ráncok jelentek meg, a szemeimet meg könnyek homályosították el. A hajam még mindig kontyba volt kötve, de már egy-egy tincs kiszabadult és a vállaimra lógott szabadon. Rádőltem a mosdókagyló szélére és próbáltam feldolgozni, hogy mi történt az előbb. Ahogy pedig rájöttem, mit tettem pár perccel ezelőtt, a csapot teljesen kinyitottam és jéghideg vizet fröcsköltem az arcomra.

Mégis mi az ördögöt csináltam?! Mindenki előtt megcsókoltam Se Joot – habár messze volt a csóktól, de mégsem lehetett összehasonlítani egy ártatlan puszival sem. Milyen kínos helyzetbe hoztam! Ezek után örülhetek, ha nem kezd el velem veszekedni és nem hord le a sárga földig. Hiszen megígértem neki, hogy titokban tartjuk a dolgot, míg ő másként nem határoz, erre ezt teszem a többiek szeme láttára! Mi a fene van velem ma?! Egyik percben rám tör a sírás, a másikban nem bírok leállni a röhögéssel, a harmadikban meg elönt a düh. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, komolyan elgondolkoznék azon, hogy nem vagyok-e terhes.

Se Joo ki fog nyírni… mégis hogy magyarázzam ezt meg neki? Vagy a többieknek? Egyáltalán mi a francért csináltam ezt?! Mi ütött belém? Soha nem voltam ilyen meggondolatlan. Persze akadtak olyan pillanatok, mikor kimondtam azt, ami a szívem nyomta és nem kellett volna, vagy olyasmit csináltam, amit utána megbántam. De ezek soha nem okoztak különösebb problémát, nem kevertem vele senkit sem bajba. Viszont most… most Se Joo magyarázkodhatott miattam. A srácok egy olyan dolgot láttak, amit normál körülmények között nem lett volna szabad.

Végül elzártam a csapot, mikor már kissé lehiggadtam. A hideg víz eláztatta a hajam és a pulcsim egy részét, de nem érdekelt. Felemeltem a fejem és elkaptam a tükörképem tekintetét, ami zavartan és idegesen cikázott jobbra-balra.

- Mi volt ez, Ha Na? Mi történt veled? – suttogtam halkan és próbáltam megfejteni, hogy miért csináltam azt, amit.

- Ez engem is érdekelne – halk hangon szólalt meg, mégis összerezzentem és a mellkasomra kellett szorítanom a kezem, mert féltem, hogy a szívem kiugrik a helyéről.

- Megijesztettél!

- Sajnálom.

- Tudsz róla, hogy ez egy női mosdó? – fordultam Se Joo felé, aki az ajtóban állt, a keretnek támaszkodva. Egy halvány mosolyt engedtem el, de még én magam is éreztem, hogy nincs kedvem színészkedni, így ez a mosoly hamar el is tűnt az arcomról.

- Zavarok talán? – kérdezte, majd belépett a fehér csempével borított előtérbe és becsukódott mögötte az ajtó.

- Nem, dehogy zavarsz – ráztam meg a fejem és kerültem a tekintetét. Valamiért nem bírtam a szemébe nézni. Háttal a mosdókagylónak támaszkodtam, míg Se Joo nem messze tőlem, csupán egy lépésre, a háta mögött összefűzött ujjakkal állt. Kínos volt, de tudtam, rajtam a sor, hogy mondjak valamit, csak egy kis időbe telt, mire rászántam magam. – Sajnálom az előbbit, nem tudom, hogy mi ütött belém. Csak hirtelen… nem gondolkodtam… a többiek mit szóltak hozzá?

- Megdöbbentek, természetesen – válaszolt a fiú nyugodtan, de a tekintetét egész végig rajtam nyugtatta. – De ha nem jössz ki, hanem ott maradsz, valószínűleg viccként fogták volna fel.

- Ugye téged nem kevertek bele nagyon? – kérdeztem aggódva, ahogy a karjaimat idegesen összefontam a mellkasom előtt. Ha rólam pletykálnak, az nem érdekelt, de Se Joot nem hagyhattam, hogy belevonják valamibe, ami árthatna neki.

- Csak egy-két poént lőttek el, hogy miért nem jövünk össze, de amúgy semmi nem volt – intett nemet, mire hangosan és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amit eddig visszatartottam.

- Ez jó hír – bólogattam, de a gondolataim egészen máshol jártak. Azzal viccelődtek, hogy miért nem jövünk össze… Ha tudnák, hogy igazából együtt vagyunk, akkor mit szólnának? – Nem gond, hogy utánam jöttél?

- Ha gond is lenne, akkor sem érdekelne – mondta Se Joo és azt a kis lépés távolságot, ami köztünk volt, megtette. Barna szemeiből hiányzott valami, ahogy találkozott a tekintetünk. A megszokott boldogság és könnyedség helyett, valahogy szomorúságot láttam bennük. Ahogy lehajtott fejjel bámult rám, valami megmozdult bennem. A gyomrom borsó méretűre zsugorodott, nem tudom, hogy pillangók szálldostak-e, vagy szilánkok jártak-e táncot benne, de beleborzongtam. Közelebb akartam magamhoz tudni, így a keze után nyúltam és két tenyerem közé fogtam a gitározástól bőrkeményedésekkel teli ujjait. Felemeltem a fejem és csokibarna szemei várakozóan, de mégis érdeklődve figyeltek.

Odahajoltam, hogy azt a pár centimétert, ami elválasztott tőle, lecsökkentsem, de ő hátrahúzódott, mire kínzóan elfacsarodott a szívem.

- Mi a baj? – leheltem halkan, teljesen megrészegülten, ahogy a homlokom az övének támasztottam és a szemeimet lehunytam. Valószínűleg nem csak úgy éreztem, hogy spicces vagyok, hanem tényleg hatott már az a sok alkohol. Ennyit arról, hogy nem leszek részeg…

De ebben a pillanatban csak az érdekelt, hogy megkapjam, amit akarok. És én Se Joot akartam. A csókjait; érezni, hogy fontos vagyok neki; a karjai között akartam tudni magam, hogy minden mást elfelejtsek. Így lassan, hogy ne legyen annyira feltűnő, de közelebb húztam magamhoz a kezével, amit még mindig fogtam.

- Talán nem akarod…? – ahogy megfordult ez a gondolat a fejemben, ijedten nyitottam ki a szemem. Talán már nem is akar velem lenni? Meggondolta magát, és rájött, hogy nem is érdeklem annyira, mint először hitte? - Nem volt jó? Rosszul csinálok valamit?

Hallottam a hangomon, hogy egyre közelebb kerülök a sírás határához, de Se Joo kezei, amik az arcomra siklottak és közé fogta őket, elapasztották az aggályaim, főleg miután válaszra nyitotta a száját.

- Hogyne akarnám! – billentette oldalra a fejét és úgy nézett rám, mint aki súlyos dilemmával küzd és ez már szinte fizikai fájdalmat okoz neki. Szemöldökét összevonta, így mély ráncok jelentek meg köztük, amik éveket öregítettek ezen a fiatal és helyes arcon. Összeszorította ajkait, mintha valami kikívánkozna belőle, de erővel küzd ellene, hogy ne hagyja el egy hang sem a torkát.

- Hát akkor?! – szinte már könyörögtem neki, ahogy beszéd közben az ajkaim súrolták az övét. Vágytam arra, hogy érezzem az irántam táplált érzéseit, újra meg akartam tapasztalni azt a hatást, amit keltett bennem.

- Ha Na… - nem tudom, hogy mit akart mondani, mert eddig bírtam. Ez volt az a pillanat, mikor elvesztettem a fejem és megadtam magam az állati ösztönöknek. Az ajkam Se Jooénak nyomtam, pont úgy, mint a próbateremben, de ezúttal nem engedtem el. Egy kissé megfeszült az érintés alatt, ujjai megdermedtek és megremegtek, ahogy feldolgozta, mit tettem. Kézzelfogható volt a harc a bensőjében, hogy mit tegyen, elfogadja-e a felkérést a keringőre vagy sem - de mindez csupán egy másodpercig tartott. Rögtön utána megéreztem, ahogy elernyed és kezei az arcomról a vállamra, majd pedig a derekamra csúsznak, miközben a szája támadásba lendült és elkezdte falni az enyémet.

Karjaim a nyaka köré fonódtak, ezzel csökkentve minimálisra a testünk közötti távolságot, hogy teljesen nekisimulhassak. Vadul csókoltuk egymást, mintha már éheztünk volna a másik testi közelségére. És ahogy jobban belegondoltam – bár a legkevésbé sem akartam gondolkodni most -, rájöttem, hogy tényleg régen voltunk kettesben és élveztük egymás társaságát utoljára. Talán emiatt hevült fel a testem olyan hamar, emiatt bizsergett minden porcikám és a szívem olyan gyors vert, hogy féltem, egyszer csak megáll.

Beletúrtam Se Joo selymes hajába a tarkójánál, egy pillanatra sem hagytam abba a csókot. Már légszomjjal küzdöttem, de lehetett volna ennél szebb halála egy embernek? Erősen kétlem… Eközben Se Joo ujjai végigszántották a hátam, ahogy egyre jobban belefeledkeztünk a másikba. Egyre szaporábban vettem a levegőt, ujjaim pedig felfedező útra indultak a testén. Éreztem, hogy még jobban elvörösödök – ha ez lehetséges volt még egyáltalán -, ahogy a tenyerem alatt megéreztem Se Joo kemény izmait. A mellizmai kidolgozottak voltak, de a hasához képest semmiség, ahol meg tudtam volna számolni a kockákat, ha akarom. Zihálva nyögtem fel zavaromra, mikor Se Joo kezei a csípőmre vándoroltak és magához szorította az alfelem. Átöleltem és fel sem fogtam, mit teszek, ujjaim a pólója alá csúsztak és csupasz bőrén kezdtek el játszani. Megrezzent az érintésem nyomán, valószínűleg még mindig hideg volt a kezem, de ezen kívül nem ellenkezett.

Sőt, talán még fel is bátorodott, ugyanis követte a példámat, és nagy tenyere a hátamnál bekúszott a pulcsim alá. Éreztem, hogy meglepődik meztelen bőröm tapintásán, mivel a pulóverem alatt csak egy melltartót tapogatott ki. Az idegeim mintha őrült táncot jártak volna, a sok ingert képtelenek voltak feldolgozni, már majdnem reszkettem a fiú karjai közt. Tenyerei az oldalamra siklottak, két keze közé fogva a keskeny derekam. A pulcsim így már egészen felcsúszott a melltartómig, de még így is csak azt éreztem, hogy rettenetesen útban van. Így gondolkozás nélkül, eszemet vesztve kaptam el az alját és elhajolva Se Joo elől – nehogy megüssem véletlenül -, levettem.

Egy pillanatnyi zavar támadt kettőnk között, ahogy lekerült rólam a ruhadarab. Rájöttem, hogy majdnem félmeztelenül állok a fiú előtt, a mellkasom sűrűn emelkedett fel és le, ami még inkább magára vonta Se Joo figyelmét. Ő is zavarba jött és kapkodó levegővételek közepette nyalta meg kiszáradt száját, majd nyelt egyet. Éreztem, hogy ezt a zavart nekem kell áthidalnom, különben megrekedünk itt, így nem eresztve a pillantását, megfogtam a pólója szegélyét és elkezdtem felfelé húzni. Kissé nehezen, sőt a végén már jelentős segítséggel átbújtattam a fején felsőrészt, így ezúttal én csodálhattam meg a fiú testét. A kezeimmel már bejártam előbb minden négyzetcentiméterét ennek a testnek, mégis más érzés volt látni. Minden vér az arcomba szökött és a gyönyörű lett volna az első szó, amit kimondok, ha meg tudtam volna szólalni. De ehelyett karjaim Se Joo nyaka köré fontam, és ezúttal lágyan és óvatosan csókoltam meg.

Ekkor változott meg valami köztünk, ahogy meztelen bőrünk egymáshoz ért, ahogy felhevült testünk egymásnak simult, minden akadály nélkül. Még ennyi alkohol hatása alatt is kezdtem elbizonytalanodni és megijedni. Se Joo ujjai gyengéden masszírozták a bőröm, ami akármennyire is jólesett, nem tudta elfeledtetni velem ezt a kellemetlen érzést. Így ahelyett, hogy behódoltam volna ennek a félelemnek, úgy gondoltam, ha megteszem a következő lépést, akkor csak egy múló szeszélynek fogom tekinteni az előbbi kétségeket.

Ujjaim kedvesen cirkáltak a puha és bársonyos bőrön, és éppen a hasán hullámzottak végig, mikor nem álltam meg a köldöke tájékán, hanem félősen a nadrágja széléhez nyúltam. Erre Se Joo elkapta a csuklóm és gyengéden, de határozottan eltolt magától, megszakítva a csókot.

- Ez nem jó ötlet… - zihálta, tekintete ködös volt, mintha csak most ébredt volna egy mély álomból, amiben még fél lábbal benne gázolt.

- Miért nem? – közelebb hajoltam, hogy legalább az ajkait ismét az enyémen érezhessem, mert az a kis felület – a csuklómra fonódó ujjak -, ahol a bőrünk egymáshoz ért, felháborítóan kevés volt. Szükségem volt rá. A testi közelségével minden mást ki tudtam zárni a fejemből és ennél kellemesebb módszert nem hiszem, hogy találhattam volna ehhez. – Hisz te is akarod…

Már súrolta a szám az övét és még egy lágy puszit is nyomtam rá, mégis ismét elhúzódott tőlem.

- Nem tehetem meg. Képtelen vagyok rá – mondta Se Joo, de olyan hanggal, mintha éppen azt közölte volna velem, hogy halálos beteg. Így kinyitottam a szemem és próbáltam összeszedni magam, hogy megfejtsem a különös viselkedésének okát.

- Miről beszélsz? – kérdeztem halványan elmosolyodva és végül lemondtam arról, hogy ott folytassuk, ahol korábban abbahagytuk, így kihúztam a kezem az ujjai közül, majd hanyagul a vállai köré vetettem a karjaim. Közben az ujjbegyemmel simogattam hol a nyakát, hol pedig a haját cirógattam a tarkóján. – Nem mintha bűnt követnél el vele…

Se Joo végre valahára rám emelte csokibarna szemeit, de azt kívántam, bár ne tette volna. Ijesztő volt az a kétségbeesés, amit láttam bennük. Újfent azt a vívódást tükrözte az arca, amit korábban is, és ez félelemmel töltött el.

- Mi a baj? – suttogtam halkan, mert nem tetszett, hogy ilyen érzéseket látok a fiú arcán. – Talán apa miatt aggódsz? Ne tedd! Beszélni fogok vele és szép lassan megpuhítom úgy, hogy már egy szemernyi kifogása sem lesz a kapcsolatunk ellen.

Miért tűnt a hangom olyan gyengének és rettegéssel telinek még számomra is? Mi az, amit már tudat alatt megsejtettem, de még nem fogtam fel ésszel? Valami nem stimmelt Se Jooval, de ötletem sem volt, hogy pontosan mi. Az egész napos furcsaságok rémlettek fel bennem, amiket folyton félresöpörtem és nem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget, most mégis úgy éreztem, hogy nem volt véletlen egyik sem.

- Nem az apáddal van a baj, Ha Na – rázta meg a fejét lemondóan és kibújt a karjaim közül, mire azok visszahullottak az oldalam mellé. Lehajolt és felkapta a földről a pulcsim, majd a kezembe nyomta. Fel sem tűnt eddig, de egész testemben tiszta libabőr voltam, így hálásan vettem el tőle, hogy felöltözhessek. Ő is magára kapta a pólóját, majd az ajtónak dőlt, így elkerülve a közelemből.

- Akkor mi a gond?

- Azon kívül, hogy nem akarok egy női mosdóban lefeküdni veled? – kérdezett vissza epésen és rá annyira nem jellemző módon egy gúnyos mosollyal az arcán. – Hát tényleg nem érted?

Nem tudom, hogy pontosan mit is akartam korábban Se Jooval csinálni, de ahogy kimondta a „lefeküdni” szót, éreztem, hogy vér tolul az arcomba és lesütöttem a szemem. Fogalmam sincs, hogy meddig mentem volna el vele, ha nem állít le, mert még ha küzdöttem is az ellen a kellemetlen érzés ellen, ami egyre jobban bugyogott az ereimben, nem tudom, hogy erősebbnek bizonyultam volna-e nála. Talán erre célzott Se Joo is? Hogy sejtette, hogy visszakoztam volna és ezért fújta le az egészet? Vagy egészen másra gondolt? Esetleg…

- Akkor… velem van baj? – egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy feltegyem-e ezt a kérdést, de aztán mégis kibukott belőlem. És ahogy nem cáfolt meg, egy ütemet kihagyott a szívem és a vér, ami korábban oly buzgón tódult az arcomba, most ugyanolyan gyorsan hagyta is el azt.

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem – felelt és elfordította a fejét, hogy rám se kelljen néznie. – De akkor is hazudnék, ha azt mondanám, hogy igen.

- Nem akarsz kicsit konkrétabban fogalmazni? – pislogtam rá értetlenül és nem tehettem ellene, de a félelmem ellenére harag csendült ki a hangomból. Nem tudtam kontrollálni magam és már megint olyasmit mondtam, amit, ha kétszer átgondolok, akkor valószínűleg ki sem ejtek a számon. – Előbb még minden olyan jó volt! Oké, elismerem, hogy nem éppen ideális a helyszín, de azt ne mondd nekem, hogy nem akartad volna folytatni!

- És mit érsz vele, ha beismerem, hogy folytatni akartam volna? – kérdezett vissza ismét, és már kezdett idegesíteni, hogy folyton kérdéssel felel a kérdéseimre. – Igen, egy gyenge pillanatomban engedtem a csábításnak, az alkohol miatt nem voltam teljesen magamnál és belementem a játékba. Holott pontosan tudtam, hogy nem lenne szabad.

- Játékba? – úgy visszahangzott ez az egy szó a fejemben, mintha egy harang kondult volna meg benne újra, meg újra. Se Joo most komolyan ezt mondta? Rémesen ismerős volt ez a beszélgetés. Az, hogy már megint csak én gondoltam komolyan a tetteim és a másik félnek csupán egy játék volt, túlságosan egy másik személyre emlékeztetett a helyzet… – Csak ennyit jelentett neked?

- Talán neked nem? – nézett a szemembe egy fanyar mosollyal. – Mindaddig játék, míg tudom, hogy nem az enyém a szíved.

Éppen ki akart belőlem bukni a sértettség, amit a szavai okoztak, rá akartam zúdítani a haraggal keveredő félelmem, ami pár másodperc alatt halmozódott fel bennem, de ettől úgy leeresztettem, mint egy lufi.

- A szíved mélyén pedig nem én vagyok az, akire vágysz – mondta olyan halkan, hogy nagyon oda kellett figyelnem, ne maradjak le egyetlen egy szóról se. Arcán a szomorúságon kívül a fájdalom is helyet kapott, amitől elszorult a torkom. – És erre csak most jöttem rá. Vagy talán mindig is tudtam, csak nem akartam elfogadni, akárcsak te magad.

Elnyílt szájjal hallgattam halk hangját, ami még akkor is olyan simogató volt, mikor ezeket a borzalmas szavakat mondta ki. Ahogy lassan kezdtem felfogni, hogy mit jelentenek a mondatok, amik elhagyták azokat a telt ajkakat - amik még nem sokkal ezelőtt oly gyengéden becézgették a számat -, úgy éreztem, hogy több tonnás súly nehezedik a mellkasomra.

- Nem – jelentettem ki határozottan és keményen néztem a fiú barna szemeibe. – Tévedsz.

- Nem vagy szerelmes belém, Ha Na, akármennyire is fáj ezt kimondanom – közelebb lépett hozzám egy lépéssel, ahogy ellökte magát a mosdó ajtajától, mire legszívesebben elhátráltam volna tőle, de a mosdókagylótól egy lépést sem tudtam tenni. Mintha ezzel ugyan megvédhettem volna magam a szavaitól… - Nem tudom, hogy iránta mit érzel, csak sejtéseim vannak, de többet jelent számodra ő, mint én.

- Ez nem igaz! – fakadtam ki kétségbeesetten. – Ő csak játszadozik velem, nem jelentek neki semmit sem, és amúgy is, egy ilyen pasi labdába sem rúghat melletted!

- Oh, ez igazán kedves tőled! – nevette el magát Se Joo váratlanul, mire csak ledöbbenve meredtem rá. Nem számítottam rá, hogy egy ilyen helyzetben bármit is viccesnek találhat. De miután a nevetése elhalt, egy szánakozó mosoly jelent meg a helyén. – De az, hogy Kyu Hyun mit érez irántad, annak semmi köze ahhoz, hogy te milyen érzéseket táplálsz iránta. Az, hogy megbántott és talán ő is olyanokat mondott neked, amiket nem gondolt komolyan, az csak haragot szült benned, de nem törölte el a gyengéd szálakat, amik hozzá fűznek.

- Se Joo, te mégis miről be… - de még mielőtt befejezhettem volna a mondatot, minden a helyére kattant a fejemben. Az elhangzott szavak egy pillanat alatt értelmet nyertek, és így falfehér arccal néztem az előttem álló fiúra.

- Igen, tanúja voltam a tegnap esti beszélgetéseteknek Kyu Hyunnal – válaszolta meg a kimondatlan kérdésem, mire meg kellett kapaszkodnom a mosdókagyló szélében, hogy talpon tudjak maradni. Nem láttam rajta se dühöt, se fájdalmat, se reményt. Teljesen kifejezéstelenül bámult rám.

Ez az egy mondat pedig mindent megmagyarázott, ami a mai nap folyamán történt és nem értettem. Se Joo kíváncsi és fürkésző tekintetét, a gyenge mosolyát, az elutasításait és a feszültséget, ami Kyu Hyun miatt elfogta. Ha pedig Se Joo hallotta az egész beszélgetésünket a konyhában, akkor tudomást szerzett a kettőnk közötti csókról is…

- A-akkor tudod, h-hogy le-lezártam a dolgokat véglegesen v-vele – nem tudom, hogy mennyire értette a dadogásom közepette a mondandómat.

- Lezártad? – kérdezett vissza félrebillentett fejjel, szemöldök ráncolva, majd megcsóválta a fejét. – Ugyan! Attól a pillanattól kezdve, hogy olyan érzéketlenül kezelte a köztetek lezajlott csók témáját, csak színészkedsz. Viszonozni akartad azt, amit tőle kaptál, így sértegetni kezdted és fájdalmat akartál okozni neki. Meg akartad neki mutatni, hogy itt vagyok neked én, de miután rájöttél, hogy semmit sem értél el vele, csak ki akartad tölteni azt az űrt, amit maga után hagyott. Ezért csókoltál meg korábban és ezért estél nekem itt, a mosdóban is. Mindegyiket azért tetted, hogy pótold azt a hiányt, amit ő hagyott maga után, hogy azt a fájdalmat, amit okozott neked, eltöröld.

- Miért csinál mindenki úgy, mintha jobban tudná azt, hogy mit érzek, mint én magam?! Miért akarja mindenki megmagyarázni azt, hogy mit miért tettem?! – nem bírtam tovább és kiborultam, rázúdítva végül a feszültségemet Se Joora. A kezeimbe temettem az arcom és reméltem, hogy ez a beszélgetés igazából meg sem történt közöttünk. Reménykedtem, hogy ha ismét kinyitom a szemem, akkor kiderül, hogy csak egy álom volt az egész. De akárhogy teltek a másodpercek, nem akart eltűnni a mosdó fehér csempéje és Se Joo sem akart semmivé foszlani. – Ez tiszta őrület…

- Melyik része lenne őrület? – kérdezte úgy, mintha csak arról érdeklődne, holnap milyen időjárás lesz.

- Mindegyik! – vágtam rá azon nyomban, mikor kinéztem az ujjaim mögül. Nem számítottam rá, hogy míg én próbáltam szabadulni ebből a rémálomból, Se Joo már nem pár lépésre állt tőlem, hanem egyenesen fölém tornyosult. Kezével megragadta a csuklóm és magához húzott úgy, hogy arcunk között csupán pár centi távolság lett. Éreztem a forró leheletét a bőrömön és ezúttal nem kellemesen csiklandozott, hanem rémülettel töltött el.

- Akkor nem vagy szerelmes Kyu Hyunba? – olyan váratlanul ért a kérdése, hogy egy pillanatra megszeppentem, csak azután válaszoltam, miután magamhoz tértem a döbbenetből.

- Persze, hogy nem!

- De szeretsz a közelében lenni, nem?

- Igen, de… - nem akartam hazudni és értelmetlen is lett volna.

- Kedveled őt?

- Igen, de…

- Vonzódsz hozzá?

- Igen, de…

- Fájt, hogy nem gondolta komolyan azt a csókot, igaz?

- Igen, de… - Se Joo ujjai egyre erősebben fogták a kezem, így igyekeztem szabadulni a szorításából.

- Bántani akartad ezért?

- Igen, de… - kezdett elegem lenni ebből a kérdezz-felelek játékból, és abból, hogy egyszer sem hagyta, hogy végigmondjam, amit akarok. Csak arra vártam, hogy végre fogyjanak el a kérdései és elmenekülhessek innen. El akartam bujdokolni és mindent elfelejteni.

- Azt akartad, hogy ugyanannyira szenvedjen, mint te, igaz?

- Igen, de…

- De azért igenis fontos neked, nem igaz?

- Igen, de…

- Mert szereted őt, igaz?

- Igen, de…

---

[1] Rangidős vagy idősebb emberre használt kifejezés, amivel nők illetik a férfiakat.

[2] Hagyományos koreai ivós játékok