2017. ápr. 26.

39. fejezet

Szerettem őt...

Az első, ami tudatosult bennem, hogy alig vagyok képes nyelni. A szám összeragadt és olyan száraz volt, mint a puskapor, ahogy pedig összeszorítottam az ajkaim, éles fájdalom nyilallt bele, mintha csak megcsípett volna egy darázs. Oda akartam kapni, de a kezem félúton megakadt valamiben, amihez képest az előző fájdalom csupán gyerekjátéknak tűnt. Felnyögtem és csak azért rimánkodtam, hogy szűnjön meg a kellemetlen érzés. Mégis mi folyik itt?!
Ahogy kezdtem egyre inkább magamhoz térni, úgy küldte a testem a jelzéseket minden egyes pontjából, hogy csak óvatosan, mert ez is meg az is fáj. A kezem visszahanyatlott, ahogy rájöttem, hogy egy kisebb lépéssel kellene kezdenem, méghozzá mondjuk a szemem kinyitásával.
Világos volt, egyértelműen nappal és a fehér plafont bámultam, ami viszont már meglepetésként ért. A szobám halványzöld színben pompázott otthon, így biztosan nem a gangnami házunkban voltam. A lélegzetem nehézkes volt és meg kellett küzdenem minden egyes oxigénmolekuláért, amit le akartam erőltetni a tüdőmbe, mert az oldalamban és a mellkasomban érzett állandó sajgás ezt meglehetősen akadályozni próbálta. Hol vagyok?!
- Ha Na? Magadhoz tértél?! – oldalra fordítottam a fejem és Suh Hyung aggódó arcával találtam szemközt magam, aki egyből közelebb hajolt hozzám, amitől kínosan feszengve hőköltem volna hátra, ha van hova…
- H-hol va-gyok? – krákogva, de végül sikerült feltennem a korábbi kérdésemet.
- Szomjas vagy? – kérdezte a nagybátyám és meg sem várva a válaszom, eltűnt a szemem elől, míg én belesüppedtem a párnámba. Egy pohár vízzel tért vissza, amibe még egy szívószálat is helyezett, amit más körülmények között viccesnek találtam volna, most viszont áldottam érte, mert kételkedtem benne, hogy máskülönben hozzájutottam volna a folyadékhoz.
- Köszönöm – sóhajtottam megkönnyebbülten, miután elegendő vizet vettem magamhoz és nem éreztem úgy, hogy itt rögtön kiszáradok és porladó múmiává változom.
- Biztos nem kérsz még? – tartotta elém a poharat a férfi, hátha meggondolom magam.
- Biztos – mosolyodtam el gyengéden, mert talán egyedül az arcom volt, amit kedvemre és nagyobb fájdalom nélkül tudtam mozgatni. De ahogy erre jutottam, megint eszembe jutott az eredeti kérdésem, amit nem voltam rest ismét feltenni.
- Kórházban – jött az egyszerű felelet Suh Hyungtól, mire csak döbbentem néztem rá.
- Micsoda? De hát miért?! – egyre erősebb volt a hangom, amit egész jó jelnek vettem, így fel akartam ülni, mert kezdett elegem lenni a fekvésből. De amint megmozdítottam a kezem, Suh Hyung már ott is termett mellettem és igyekezett visszanyomni az ágyba.
- Nem kéne mozognod… - motyogta ijedten, ami engem is megrémisztett.
- Mi történt? – ahhoz képest, hogy a nagybátyám ábrázata minden volt csak nyugodt nem, egész jól palástoltam az idegességemet. – Mi bajom van?
- Ha Na… - kezdett bele, de mintha nem akarta volna folytatni.
- Ha nem mondod meg magadtól, akkor majd rájövök egyedül – jelentettem ki fenyegetően és megint megpróbáltam felülni, és most tovább is jutottam, mint az előbb, mert Suh Hyung nem volt elég gyors.
Csak egy pillanatba telt, hogy szemügyre vegyem a testem, ami az ágyon pihent. Takaró nem fedett, csak egy egyszerű, világoskék kórházi öltözékben hevertem a matracon, de azt kívántam, bár terítettek volna rám legalább egy lepedőt. Ugyanis a bal combomon egy kötés volt, a jobb lábszáram térdtől egészen a lábujjamig egy gipszbe volt burkolva, akárcsak a jobb kezem a könyökömtől a kézfejemig és a bal kezem könyökhajlatába infúziót szúrtak. Ezek pedig csak azok a sérülések voltak, amiket szabad szemmel láthattam, ki tudja, hogy mit rejtett maga alatt a kórházi ruha!
- Mi… mi ez… mi a fene… - csak szótöredékekben voltam képes beszélni, a korábbi határozottságom elillant és a félelem vette át a helyét.
- Nyugodj meg, vegyél mély levegőt! – ragadta meg az ép kezem Suh Hyung, így ezzel magára vonta ismét a figyelmem arról a borzalomról, amit a testemnek neveztem. Szemeim ráemeltem és tőle vártam megnyugtatást, hogy ez csak egy rossz álom, ne aggódjak.
De ahogy jobban megnéztem a férfit, láthattam, hogy ő sincs a legjobb állapotban. Eddig nem tűnt fel, hogy a tökéletes külső, amihez mindig is hozzá voltam szokva, nyoma veszett. Kissé teltebb testét egy fehér ing és szürke mellény takarta, de az ing finom anyagán több gyűrődés is látszódott, mintha napok óta hordta volna már. Több napos borosta fedte az arcát, amin a kialvatlanság és fáradtság keveréke játszott. Barna szemei alatt sötét karikák díszelegtek, ezzel is hirdetve, hogy ráférne már egy kiadós pihenés és alvás. Haja a szokásos elegáns mivoltát sem tükrözte, akárcsak az orrára csúszott szemüvege, ami már szinte ordított egy takarításért.
- Suh Hyung… - a hangom megremegett és viszonoztam a szorítást, hogy abból merítsek erőt. - Hol van apa? Hol van anya?
- Mindjárt idehívom Tae Wont, várj egy kicsit! – nézett rám szinte rémülten, majd elengedte a kezem, hogy felálljon mellőlem és a szoba sarkába sétált. Háttal állt nekem és mobilon felhívta az apámat. Egyáltalán hogy lehet az, hogy apa nincs is itt? Miért nincs itt? Vagy legalább anya. Az egyiküknek mellettem kellett volna lennie!
- Tae Won! Végre felvetted! – kezdett suttogni Suh Hyung idegesen a telefonba. – Magához tért, azonnal gyere ide! Nem! Itt a helyed!
Ezzel dühösen megszakította a hívást és egy erőltetett mosollyal jött vissza hozzám.
- Nemsokára itt lesz az apád, ne félj! – paskolta meg az arcom óvatosan és visszaült a betegágy mellett elhelyezett székre.
- Suh Hyung, még mindig nem válaszoltál… - nehezemre esett eddig visszafojtani a sok kérdést, habár igyekeztem türelmes lenni. De ideje volt, hogy a nagybátyám elmondja, mégis mi a fene történt.
- Mire? – kérdezett vissza nagy szemekkel, játszva, hogy fogalma sincs, miről beszélek, hát felvilágosítottam.
- Mi történt velem?
- Az orvos azt mondta, hogy elég csúnyán megsérültél és csoda, hogy egyáltalán életben vagy - felelt kelletlenül, de nem nézett a szemembe. – A lábad és a kezed is eltört több helyen, a combodon egy elég mély vágás van, amit össze kellett varrni, két bordád is megrepedt, egy pedig eltört. Emellett a fejed is elég nagy ütést kapott, amitől jó esetben csak agyrázkódásod van, a kisebb-nagyobb zúzódásokat meg ne is említsük.
Elnyílt szájjal, elborzadva hallgattam, ahogy sorolta, mennyire alulmaradt a testem a küzdelemben és eközben mekkora sebesüléseket szenvedett el.
- De h... ho-hogy sérültem így meg? – nem arra voltam kíváncsi, mennyire zúztam össze magam, hanem arra, hogy a fenébe történhetett meg ez egyáltalán!
- N-nem emlékszel? – Suh Hyung kissé értetlenül nézett rám, de a szemében villant valami, amit hirtelen nem tudtam hova tenni. Aztán eszembe jutott, mikor láttam ezt a kifejezést korábban az arcán. Mikor nemrégiben anya és apa nekiálltak vitatkozni azon, hogy mikor is kellene megjelennem a nyilvánosság előtt, és ahogy én, ő is legszívesebben valahol máshol lett volna azokban a percekben.
De csak nemlegesen megráztam a fejem, kiverve az emlékeket a gondolataim közül, és vártam, hogy folytassa, de ehelyett megint csak kérdezett.
- Mi az utolsó, amire emlékszel?
Ez legalább nem volt egy felesleges kérdés, így elgondolkoztam rajta.
- Az utolsó, ami még rémlik, hogy anyával otthon válogatjuk, melyik ruhában kellene mennem Hye Jin szülinapi bulijára.
- Utána? Semmi nem rémlik ezután?! – láttam, hogy a kezeit ökölbe szorítja, és a szemei természetellenesen nagyra nyíltak, úgy várta a válaszom. Megpróbáltam megerőltetni magam, hátha még valami eszembe jut, de nyögve kaptam a fejemhez, mikor belenyilallt a fájdalom. – Ha Na!
- Semmi baj, csak a fejem… - motyogtam összeszorított fogakkal.
- Hívom az orvost – állt fel Suh Hyung és csak az gátolta meg abban, hogy egyedül hagyjon, hogy belekapaszkodtam a kezébe.
- Nem kell!
- Így is őt kellett volna először értesítenem, amint magadhoz tértél – fejtette le az ujjaim a karjáról. – Mindjárt jövök.
- Ne hagyj itt! – tört ki belőlem és kínok között, de feltornáztam magam ülő helyzetbe. Ami fél kézzel és a sajgó bordáimmal körülbelül olyan volt, mintha a maratont futottam volna le éppen. Háromszor. Zihálva és egy grimasszal az arcomon néztem a férfira, aki szerencsére egyből mellém ugrott és az ágy háttámláját felállította függőleges helyzetbe, hogy kényelmesen neki tudjak dőlni.
- Megmondtam, hogy ne mozogj!
- Én meg azt, hogy ne hagyj itt… - néztem rá kérlelőn és belecsimpaszkodtam az ingujjába.
- Tudatnom kell az orvossal, hogy már eszméletednél vagy. – Úgy hangzott az egész a szájából, mintha csak könyörögne, hadd mehessen tőlem minél messzebbre…
- Mit titkolsz előlem, Suh Hyung?
- Tessék? – nézett rám a férfi még ijedtebben, mintha csak hazugságon kaptam volna. – Miről beszélsz?
- Kerülöd azt a témát, hogy sérültem meg… De miért? – mindenem fájt még az előbbi kis akciómtól, hogy felültem és legszívesebben elaludtam volna itt helyben, de valami nem stimmelt. Suh Hyungot még sosem láttam ilyen állapotban és valami határozottan nem volt rendben.
- Tae Won nemsokára ideér és mindent elmesél, de most hívom az orvost, hogy megvizsgáljon, minden rendben van-e vel…
- Suh Hyung! – kiáltottam rá szigorúbban, mint ami egy tizenhat éves kislány és egy felnőtt férfi között normális lett volna. De hát akkor is! Utáltam, ha titkolóznak előttem, és ha makacsságról, elszántságról és ostobaságról volt szó, akkor keresve sem talált volna nálam jobbat az ember. Így azt kell mondanom, hogy Suh Hyung nagyon nem járt jól velem, mert addig nem állt szándékomban elengedni, míg meg nem kapom azt, amit akarok. – Hogy sérültem meg?
- Ha Na… - elkeseredett grimasz jelent meg az arcán, és egy pillanatig még meg is sajnáltam, hogy így kikényszerítem belőle a feleletet, de megacéloztam magam.
- Ha tőled nem kapom meg a válaszokat, hát legyen – engedtem el az ingét a férfinak, mire meglepődve pislogott rám. Biztos érezte, hogy nem adom fel ilyen egyszerűen, és igaza is volt. – Az orvos bizonyára szívesen választ ad majd a kérdéseimre, hívd csak ide nyugodtan!
Nem esett jól az a ledöbbent kifejezés, ami Suh Hyung arcára költözött, de éreztem, hogy valami nincs rendben, és minél hamarabb meg akartam tudni, hogy miről van szó. Dermedten állt az ágyam mellett és nem mozdult ugyan a szoba ajtaja felé, de nem is eredt meg a nyelve.
- Hát, ha ez a helyzet, akkor… - nemtörődöm módon majdnem rántottam egyet a vállamon, de még idejében eszembe jutott, hogy ez nagyon nem lenne jó ötlet. Ehelyett még feljebb tornáztam magam a párnámon és a lábaim lecsúsztattam az ágy pereméről, ezzel jelezve, hogy nem áll szándékomban tovább játszani a nagybátyám játékát. Ha kell, akkor megkeresem azt a fránya dokit és magam kérdezem ki!
Csakhogy arra nem számítottam, hogy ez a mozdulat mennyire fog fájni! A combomba belenyilallt a fájdalom, mire felnyögtem és a levegő bennakadt a tüdőmben, ahogy vártam, hogy alábbhagyjon a kínzó érzés. A lábszáram a gipszben is kellemetlenül sajgott, de mégis figyelemre sem méltattam a combomhoz képest. Hörögve és remegve, a könnyeimmel küszködve fújtattam, míg enyhült a szenvedés.
- Az isten szerelmére, te lány! – kiáltott fel a nagybátyám és dühösen lépett hozzám, de ügyetlenül hadonászott előttem, mert nem tudta, hogyan segíthetne úgy, hogy ne okozzon még több fájdalmat. – Csak maradj nyugton, és ne merj megmozdulni!
- Akkor beszélj! – szűrtem a fogaim között és letöröltem a kicsorduló könnycseppet az arcomról. Annyira nagyon, de nagyon megbántam ezt az egész harcot, amit Suh Hyunggal folytattam! Azt kívántam, bár meg sem moccantam volna, ha ezzel elkerülhettem volna az előbbi kínokat. Erős késztetést éreztem, hogy feladjam és elsírjam magam, de mégsem tettem. Az a nyavalyás makacsság…
- Négy nappal ezelőtt autóbalesetet szenvedtél… - sóhajtotta a férfi halkan, elnyomva az ingerültségét. De mégis mély bánatot láttam megcsillanni azokban a barna szemekben.
- A-autóbalesetet? Négy nappal ezelőtt?! – megszédültem a hírektől és a fogaskerekek szinte száguldottak az agyamban, de mégsem elég gyorsan. Arra jutottam, jobban teszem, ha azt a sok kérdést, amitől most zsongott a fejem, hangosan is kimondom. – Négy napig eszméletlen voltam?
- Igen, ugyan nem voltak annyira súlyos sérüléseid, de nem volt benne biztos az orvos, hogy a fejedet ért ütés mekkora kárt okozott – felelt és szemöldökét aggodalmasan összehúzta. – Tartott attól, hogy visszafordíthatatlan következményei lesznek…
- Meg is halhattam volna? – szakadt ki belőlem a kérdés önkéntelenül és belerázkódott az egész testem, hogy akár az életem is odalehetett volna. Tizenhat évesen. Egy hülye autóbalesetben.
- Talán a vicc kedvéért aggódok itt érted?! – tört ki Suh Hyung és most már tényleg sajnáltam, hogy ennyire érzéketlenül viselkedtem vele. Lehet, hogy mind a négy napban itt virrasztott mellettem, ami okot adna a megviselt kinézetére, én meg még tovább kínzom a kérdéseimmel.
- Sajnálom… - hajtottam le bűnbánóan a fejem és zavaromban az infúzió csövét kezdtem el piszkálni. – És köszönöm!
- Mégis mit köszönsz? – kérdezett vissza mogorván, de éreztem, hogy kissé megenyhül.
- Hogy itt voltál mellettem – bátortalanul felpillantottam rá, de nem azt láttam az arcán, amire számítottam volna. Egy gyengéd mosolyt vártam, de ehelyett még mindig idegesen és feszülten bámult le rám.
- Egy család vagyunk, mindig itt leszek neked – mondta Suh Hyung komolyabban, mint azt a helyzet megkövetelte volna szerintem, de jólesett, hogy ilyen nyílt és egyenes velem. Melegség töltötte meg a szívem és ez pedig egy mosoly formájában nyilvánult meg. Szerettem Suh Hyungot, a mi kis családunk egyik legnagyszerűbb tagja volt.
- Tudom – veregettem meg a kézfejét, ami a térdemen pihent és elnéztem mellette, mintha keresnék valakit. – Ha pedig így szóba jött a család, mégis hol vannak a többiek? Apát felhívtad, de merre van anya?
Suh Hyung keze megrezzent, ahogy megemlítettem apát és anyát, ami nem kerülte el a figyelmem, így a gondolataim ismét visszaterelődtek a balesetre. Sőt, el is kapta a tekintetét rólam, ami még gyanúsabbá tette.
- Még mindig nem mondtál el valamit – jöttem rá és összeszűkült szemekkel vizslattam. Eddig semmi olyat nem említett a nagybátyám, ami miatt aggódnom kellett volna, vagy olyan nagy dolog lett volna. – Hogy történt pontosan a baleset?
- Ha Na… - megnyalta az ajkát és szinte láttam, hogy töri a fejét, mit is mondjon nekem.
- A baleset… - mintha villám csapott volna belém. Hogy lehettem ilyen ostoba, hogy ez eddig fel sem merült bennem?! Foghatom arra, hogy a helyzet, amibe kerültem, nem mindennapi és nem csoda, ha képtelen vagyok tisztán és világosan gondolkodni, de akkor is… Hogy-hogy nem ez volt az első kérdésem? Miért vagyok ilyen idióta?! Rémülten néztem a nagybátyám kínban lévő arcára és kimondtam azt, ami alig pár másodperce ütött szöget a fejembe. - Ki volt velem? Én nem tudok vezetni és azt mondtad, hogy autóbaleset történt. Ki volt még az autóban?
- Ha Na…
- Igen, tudom, hogy így hívnak! – jöttem ki a sodromból és lesöpörtem a férfi kezét rólam. – Ki volt velem?!
- Nem nekem…
- Ki. Volt. Velem?!
- Édesanyád…
Már éppen meg akartam ismételni a kérdést, hogy mondja el, kivel utaztam együtt az autóban és ki az, aki szintén részese volt az egész balesetnek. A hangja még éppen eljutott hozzám, mielőtt nyitottam volna a számat, de amint felfogtam, hogy mit is mondott, egyből össze is zártam az ajkaim.
Édesanyám…
Vakon bámultam magam elé és igaz, hogy megértettem, Suh Hyung mit is vágott a fejemhez az előbb, mégsem tudtam összerakni magamban a történetet. Olyan lassan járt az agyam, mintha valami ragacsos, nyúlós és émelyítő anyag vonta volna be a gondolataimat, amik akadályoztak abban, hogy bármiféle információt is feldolgozhassak.
Nyílt a szám, hogy kérdezzek, de hang mégsem jött ki a torkomon, csak valami gurgulázó hang, ami ha nem tudom, hogy tőlem származik, akkor el sem hittem volna.
- Hogy? – csak ennyit sikerült kiejtenem nagy nehezen, de utólag nem is voltam benne biztos, hogy tényleg megszólaltam, vagy Suh Hyung magától kezdett-e el beszélni.
- Ott voltál azon a szülinapi bulin – kezdett bele, de hadart és ideges volt. Tényleg rejtegetett előlem valamit, és ha már bánom, akkor is meg fogom tudni, hogy micsodát. –, és Doo Rim elindult, hogy felvegyen téged a tóparti háznál, pedig az időjárás borzasztó volt és veszélyes, hogy kocsiba üljön. Biztosan maradhattál volna Hye Jinnél még egy napot, ha arról van szó. Szakadt az eső, több helyen elment az áram is, azt tanácsolták, hogy inkább maradjanak otthon az emberek. Csak otthon kellett volna maradnia neki is! Akkor talán elkerülhettük volna azt, ami történt…
- Micsodát? – Hallgattam a nagybátyám pattanásig feszült hangját, amit düh és elkeseredettség itatott át, de ennek ellenére mégis rákérdeztem, mi történt. Mintha csak kínozni akarnám magam azzal, hogy tovább faggatom őt a részletekkel kapcsolatban, mikor már sejtettem, hogy milyen véget is ér a meséje. Egy mese, ami tragédiával végződik, de az utolsó pillanatig mégis él a remény benned, hogy minden jóra fordul valahogy, még ha kilátástalannak is tűnik a helyzet…
- Hazafelé jövet a heves esőzés miatt, a hegyi úton – megremegett a hangja a férfinak, én pedig egész testemben feszülten vártam a lényeget, a csattanót. -, a szemközti sávból átsodródott egy kamion a ti sávotokba…
Remegős sóhajt hallattam és most először néztem rá Suh Hyungra, mióta kiejtette anya nevét. A mellkasom szinte szorított és ennek semmi köze nem volt a bordáimhoz vagy egyéb sérüléseimhez, de mégis alig kaptam levegőt.
- Hol van? – suttogtam rémülten.
- Tessék? – nézett vissza rám értetlenül és kényszercselekvésként visszatolta az orra hegyéről a szemüvegét, de az szinte azon nyomban visszacsúszott az előbbi helyére.
- Hol van anya? – kérdeztem meg most már határozottabban. – Látni akarom.
- Ha Na…
- I-itt van ő-ő is a kórházban, i-igaz? – dadogtam ijedten és elnéztem Suh Hyung mellett a szobám ajtajára, ami most nagyon is csábítóan festett. Látni akartam anyát most azonnal és egyedül az a fehér ajtó választott el tőle. Meg akartam győződni róla, hogy jól van. Megfogni a kezét, hogy most már minden rendben lesz. És ne aggódjon értem, mert kutya bajom sincs, ezeket a sérüléseket hamar kiheverem. Csak koncentráljon saját magára és arra, hogy mihamarabb rendbe jöjjön. Végül is mihez kezdenek majd a rajongói, ha sokáig nélkülözniük kell majd őt a tévé képernyőjéről? Az elfogadhatatlan lenne!
Elmosolyodtam a gondolatra és Suh Hyung kétségbeesett arcára néztem.
- Melyik szobában van? – mosolyogtam rá, de ez a mosoly félúton valahogy egy grimasszá torzult, amit nem sok választott el a sírástól. – Vigyél hozzá, Suh Hyung! Látni szeretném őt, még ha csak rövid ideig is. Kérlek!
De meg sem mozdult, csak csendben és kérlelőn nézett továbbra is rám, amitől egyre nagyobb gombóc gyűlt a torkomban. A szemei csillogtak és rémülten vettem tudomásul, hogy könnyektől. Soha nem láttam még szomorúnak Suh Hyungot, még feldúltnak sem igazán, de ezek a néma könnyek rémisztőbbek voltak bármi másnál.
- Hol van?! – A rettegésem dühvel és haraggal próbáltam palástolni, de Suh Hyung szeme meg sem rebbent, még csak meg sem rezzent. Csupán nézett rám barna szemeivel, mintha azzal akart volna sugallni valamit, ami ellen küzdöttem. Nem akartam meglátni, nem akartam észrevenni, nem akartam megérteni. – Nem…
Megráztam a fejem és küzdöttem az ellen, amit Suh Hyung hangtalanul és szavak nélkül próbált velem közölni. Már nem is vette a fáradságot, hogy leplezze a könnyeit vagy visszatartsa őket, így elkaptam róla a tekintetem. Ha nem látom, akkor… akkor nem is létezik. Ha nem veszek róla tudomást, talán meg sem történik. Csak egy rossz álom lehet ez az egész…
Igen! Csak egy rossz álom… Hisztérikus és rövid kacaj tört fel a torkomból, majd öntudatlanul nyúltam a könyökhajlatomnál lévő tűhöz, amit minden óvatosság nélkül téptem ki a karomból, mert csak ideláncolt a kórterembe. De érdekes módon nem éreztem semmit sem, pedig a szemem sarkából láttam, hogy a figyelmetlenségem és durvaságom miatt megsérthettem valamit, mert a vér egyből elkezdett végigfolyni a karomon.
- Jézusom, Ha Na! – kiáltott fel döbbenten Suh Hyung, aki a karom után kapott, de félreütöttem a kezét. Ehelyett csak lecsúsztam az ágy széléről, hogy végre megkeressem anyát és láthassam az arcát. Megbizonyosodjak arról, hogy Suh Hyung téved és semmi baja nincsen, hogy az orra alá dörgölhessem, hogy átvágták. De ahogy a talpam talajt fogott, úgy bicsaklottam meg és estem össze, mint egy rongybaba. Mintha az izmaim és a testem nem engedelmeskedett volna nekem, hanem önálló életre keltek volna. Összecsuklottam és még Suh Hyung sem tudott megvédeni attól, hogy elterüljek a földön, miközben éppen időben kaptam a kezem az arcom elé. Ez meggátolta ugyan, hogy még nagyobb kárt tegyek az amúgy is kótyagos fejemben, de a gipszben lévő kezem ennek nem igazán örült.
- Uramisten, jól vagy?! – kiáltott fel Suh Hyung és elém térdelt, hogy segítsen felülni. Belekapaszkodtam a vállaiba, hogy felhúzzam magam, de semmi erőm nem volt. – Felszakadtak a varratok is a lábadon! Azonnal hívom az orvost, ne mozdulj!
Most már akárhogy könyörögtem is volna Suh Hyungnak, hogy ne hagyjon egyedül, nem hallgatott volna meg. Kitépte magát az ujjaim közül és kisietett a szobából, hogy előkerítse az orvost. És ez pont jól is jött. Így végre anya keresésére indulhattam. Ha Suh Hyung nem akarja megmutatni, hol van, akkor megkeresem én magam!
Ahogy pár pillanatig nyugodtan ültem a földön, kezdtem megérezni az esésem következményeit, amit eddig valahogy az agyam eltompított. Az egész combom fájt, nem csak a kötés alatti rész, ami most már élénk vörösen ragyogott a vértől. A gipszben lévő végtagjaim pedig sajogtak, a bordáim mintha ki akartak volna szakadni a helyükről és minden egyes lélegzetvétel kész kínszenvedés volt. Legszívesebben felordítottam volna a fájdalomtól, és addig kiabáltam volna, míg nem enyhül az érzés. De csak ökölbe szorítottam a kezem, ráharaptam az alsó ajkamra, mert ez semmiség volt ahhoz képest, amit belül éreztem. Ami a szívemben tombolt, rosszabb volt minden fizikai fájdalmamnál. És annak kellett igazából véget vetnem. Ez pedig csak egy módon volt lehetséges: meg kellett találnom anyát.
Így a bal kezemre támaszkodva és minden egyes centiméterért megküzdve löktem magam az ajtó felé. Lassan haladtam és bármilyen mozdulatot is tettem, nyögve és sírva a fájdalomtól tudtam csak tovább menni. Rettenetesen nehéz volt, minden idegsejtem tiltakozott az ellen, hogy megmozduljak, de erővel kényszerítettem magam, hogy ne adjam fel. Még akkor sem, ha olyan csábító volt az a gondolat, hogy egyszerűen megálljak és megpihenjek végre. Az ajtó kinyitása okozott még kisebb nehézséget, de végül ezt is leküzdöttem.
A folyosón nem volt sok ember, így nyöszörögve és csúszva a padlón sikerült kijutnom a szobából, ahonnan egy vörös, elkenődött csík jelezte a távozásom. A bal kezemen nagyobb sérülést okozhattam, mint sejtettem, de inkább a következő problémára koncentráltam. Merre menjek?
Körbenéztem, de ötletem sem volt, melyik szoba rejtheti anyát. Mielőtt bármerre is elindulhattam volna, megjelent Suh Hyung az egyik kanyarban. Rossz volt nézni azt a megrökönyödést az arcán, amit kiváltottam, de most egyedül anya számított. Meg kellett találnom.
- Ha Na! – Suh Hyung mellém telepedett és átkarolva magához vont. – Mit csinálsz itt?! Megmondtam, hogy várj meg és ne moccanj!
- Uram! – lépett hozzánk egy aggódó nővér is, de a férfi figyelmen kívül hagyta.
- Anya… - motyogtam gyengén és reszketve. – Anya… meg kell találnom! Hol van? Merre találom? Melyik szobában van?
Éreztem, hogy Suh Hyung egész testében megfeszül, de végül rám nézett és nem kerülte tovább a szemkontaktust. Ne… Ne csináld ezt! Ne mondj semmit, nem akarom hallani!
- Doo Rim… az édesanyád, Ha Na, meghalt… - mondta ki a szörnyű és kegyetlen igazságot, amit nem akartam elfogadni. Mit sem törődve a tiltakozásommal, magához húzott és megölelt. Mintha ez bármin is segíthetne…
- Nem – mondtam keményen és az erő ismét visszaköltözött a hangomba. – Ez nem igaz. Csak mondd meg, hol van! Nem leszek mérges, ha végre elmondod az igazat.
- Részvétem – lehelte a fülembe a férfi és ez az egy szó tört meg. Ez az egy szánakozással, szeretettel és bánattal teli szó volt az, ami végre el is jutott hozzám és rombolta le a falat, amit magam köré építettem. Úgy éreztem, mintha a falamat alkotó téglák nyomnának agyon, nem jutottam levegőhöz. Zihálva és levegőért küszködve kapaszkodtam bele Suh Hyung mellényébe. Az ujjaim erősen markolták a hátát, a körmeim alatt szinte sírt az anyag.
- Nem halhatott meg, Suh Hyung… - nyöszörögtem hitetlenkedve és reményvesztetten a nyakához bújva. – Ő az anyám, nem halhatott meg. Nem történhetett ez meg az én anyámmal. Nem hagyhatott el csak így… Nem hagyna magamra soha… Azt mondta, hogy j-jövő héten elmegyünk a Han folyóhoz enni egy f-fagyit és tartunk egy csajos napot. Egy csajos napot, elhiszed ezt? Együtt akartuk kiválasztani az új albumához a címadó dalt… Augusztusban szabadságot akart kivenni, hogy elmenjünk nyaralni és kicsit pihenjen. A ballagásomon boldogon és a könnyeivel küszködve kellett volna gratulálnia, mikor átadja a virágcsokrot! Hallania kellett volna az első fellépésemen, látnia kellett volna a színpadon tündökölni! Vizsgáztatnia kellett volna azt a fiút, akihez hozzá akarok menni, hogy tényleg megérdemel-e engem! És a kezében kellett volna fognia az unokáját, mikor eljön az ideje! Annyi mindent megígért, annyi minden várt még ránk! Nem szegné meg az ígéretét! Tudod, hogy milyen! Még nem halhatott meg, egyszerűen nem… Nem tenné ezt velem, velünk… Látni akarom őt, Suh Hyung… Kérlek…
A szavaim könnybe fúltak és levegő után kapkodva uralkodott el rajtam a gyász, miközben a sírásom lassan zokogásba fordult. Ezután csak az a sürgés-forgás rémlett már, ami támadt hirtelen körülöttünk, majd egy szúrás a vállamon. Később tudtam meg, hogy az orvos végül felbukkant és egy nyugtató injekciót adott be, aminek hatására elaludtam.
Ez az emlék futott át újra és újra az agyamon, ahogy a kollégium előtti lépcsőn üldögéltem egyedül, átkarolva magam a hidegben – csupán eddig jutottam. Kísértetiesen hasonlított a mostani helyzetem a négy évvel ezelőttire. Megint úgy éreztem, hogy minden a darabjaira hullik. Mintha a sors mindig akkor tenne keresztbe, mikor végre egyenesbe jön az életem és bosszúból kihúzza a talajt ismét a lábam alól, ezzel indítva el az ördögi körforgást.
Négy évvel ezelőtt az életem tökéletes volt. Szerelmes voltam, még ha nem is boldog párkapcsolatban, de megelégedtem azzal az aprócska ténnyel is, hogy amellett a fiú mellett lehetek, akit szeretek. Nem volt sok barátom ugyan, de azok, akiket elég közel engedtem magamhoz, értük bármit megtettem volna. A családom minden egyes tagját szerettem, apa ugyan kissé munkamániás volt, de mindent megtett azért, hogy a családját eltartsa. Anya kötelességének érezte, hogy a munkáját és a feladatait a lehető legprecízebben végezze, mindezt pedig olyan szenvedéllyel csinálta, amiért az egész ország elismerte, dicsérte és szerette őt. Talán emiatt a kemény munkáért és odaadásért lett ő a példaképem. Miatta leltem rá az álmomra, hogy énekes akarok lenni, követni akartam őt a színpad és a csillogás felé, hogy egyszer majd olyan büszke legyen rám, mint én őrá.
De ezt az egészet elvesztettem egyetlen nap leforgása alatt. Elvesztettem azt a fiút, akibe szerelmes voltam már évek óta, magamra hagyott. A barátaim is elhagytak, és a bizalom, amit beléjük vetettem, mind az enyészeté lett. A családom szétesett. Apa még csak egy pillantást sem bírt vetni rám, került és a családi otthonunk melegségét lassan felváltotta a rideg és fagyos tél. Anya halálával minden, amit a magaménak tudhattam, kicsúszott az ujjaim közül. Talán ő volt az, aki mindent összetartott és nélküle minden szétesett. A családom. Az álmaim. Az életem.
Azt hittem, soha nem lesz minden olyan, mint régen. De tévedtem. Suh Hyung elindított az úton, ami a változás ígéretével kecsegtetett, de ő mégsem foghatta a kezem, míg végigjárom. Nem tehette meg, de én sem fogadtam volna el a segítségét. Egyedül kellett volna nekivágnom, egyedül kellett volna szembenéznem mindennel, ami várt rám, még ha az egészhez nem is volt kedvem, nem is akartam részt venni benne. Valaki viszont nem így gondolta. Valaki megragadta a kezem és erővel húzott maga után, pedig tudatában sem volt ennek. Egyszerűen ment a saját feje után, és akarva-akaratlanul adott erőt hozzá, hogy az egyik lábam a másik után tegyem ezen az úton. Ő volt az, aki mellettem volt mindig, mikor gyengének éreztem magam, bajba kerültem, szükségem volt valakire vagy csupán csak társaságra vágytam. Észre sem vettem és a mindennapjaim részéve vált, miközben azt hittem, hogy ez soha nem történhet meg újra. Azt hittem, soha nem kerülhet valaki ilyen közel hozzám, soha nem válik megint valaki ilyen fontossá számomra. De Kyu Hyun igenis elérte ezt…
A Suminban, azon az alkoholgőzös éjszakán rájöttem, hogy miatta változtam meg, miatta nyitottam ismét az emberek felé. Ő olyan hatással volt rám, amire bárki más képtelen lett volna és mindenféle küzdelem nélkül érte ezt el. Játszi könnyedséggel vette azokat az akadályokat, amiken mások fennakadtak és pár próbálkozás után feladták. De őt nem ilyen fából faragták, ó, még mit nem! Ismeretlen fogalom volt számára a „nem”. Vagy legalábbis nem fogadta el a „nem”-et, és addig küzdött, míg meg nem kapta azt, amit akart. Kyu Hyunnak köszönhettem azt a Ha Nat, aki ma voltam. Ő tett ilyenné, ő érte el azt, hogy ismét éljek.
Akármennyire is próbáltam betudni az alkoholnak, az, amire akkor rájöttem, igaz volt. Kyu Hyun az egyik legfontosabb emberré vált számomra… És csak most értettem meg, hogy mennyire is. Ő volt az, aki négy év után újra életet lehelt belém. Aki megnyitotta a szívem, és akinek a hatására kezdtem visszaszerezni azt, amit azon az éjszakán az autóbalesetben elvesztettem. Barátokra leltem, sokkal többre, mint azt remélni mertem volna. A családi viszonyok is rendeződni látszódtak már, még ha előtte egy mélypontot is kellett átélni ehhez. De ha a gödör alján vagy, akkor onnan nincs más út, csak a felfelé, nem igaz? Közvetve vagy közvetlenül, de ez a fiú rávezetett arra, hogy nem csak a jelen létezik és törődnöm kellene a jövőmmel is, amit oly régen feladtam már. Újfent követni kezdtem a régi álmaim, színpadon akartam állni akkor is, ha tudtam, hogy az a személy nem láthatja soha, akinek igazán meg akartam mutatni, akinek igazán bizonyítani akartam volna. Vagy talán pont ezért akartam még inkább!
Kyu Hyun olyan helyet töltött be az életemben, amit senki sem lett volna képes pótolni. Pontosan azzá a személlyé vált, aki annak idején anya volt. Ő tartott egyben engem és az életem is. Nélkülözhetetlenné vált, akár a levegő.
És most ezt az embert veszítettem el… Ki hinné ezt el? Még egyszer át kell éljem azt, amit anya elvesztésekor? Kirázott a hideg még a gondolatra is. Nem… Ez egyszerűen nem történhetett meg. Erősen megpofozgattam az arcom, annyira, hogy már fájt is, így verve egy kis észt a fejembe. Valamit ki kellett találnom, hogy biztosra menjek.
~ Csak fogadd el, mindenkinek könnyebb lesz így…
Meg kellett győződnöm arról, hogy Kyu Hyun tényleg ott volt-e abban az étteremben ma reggel.
~ Minél hamarabb feldolgozod a történteket, annál hamarabb láthatsz neki a gyógyulási folyamatnak, ne kínozd magad feleslegesen! – csak megráztam a fejem, hátha ezzel semmissé tudom tenni ezeket a negatív és borzalmas gondolatokat.
Hiszen bármi megtörténhetett és nem is biztos, hogy Kyu Hyun eljutott ahhoz az épülethez! Lehetséges, hogy dugóba került, vagy valami más programja akadt, vagy csak egyszerűen meglógott az egész találkozóról. Kitelt tőle, hogy inkább tovább alszik reggel, csak hogy meglógjon a ráosztott feladat alól.
~ Attól, hogy tagadod, még nem válik meg nem történtté. Azzal, hogy menekülsz az igazság és a valóság elől, csak késlelteted az elkerülhetetlent.
Beleharaptam az ajkamba és körmeimet a tenyerembe vájtam. Erre a fájdalomra koncentráltam, hogy a lényegre és a célomra tudjak figyelni: hogy tudnék megbizonyosodni arról, hogy Kyu Hyun jól van? Ki az, aki Sung Chanon kívül tudhatja, hogy mi van a fiúval? Ha tehettem volna, egyből a családját hívom, ha ismertem volna az elérhetőségüket, de… Hisz ismertem valakit! Valaki, aki Kyu Hyun családjának tagja volt!
Dermedt ujjaimmal rögtön nyúltam a zsebembe, ahonnan előhalásztam a mobilom és kikerestem a névjegyzékből Jae Want. Neki tudnia kellett, hogy mi van Kyu Hyunnal! A gyomrom görcsbe állt, ahogy vártam az egyes csengések után, hogy felvegye a fiú. Kérlek, csak vedd fel…
- Nem hittem volna, hogy ilyen hamar hiányozni fogok – szólt bele Jae Wan könnyed, de mégis boldog hangon, mire egy ijedt kacaj hagyta el az ajkam.
- Nem hittem volna, hogy ennyire fogok örülni egyszer a hangodnak! – sóhajtottam megkönnyebbülten és majdnem kicsúszott a mobil az ujjaim közül, annyira remegett a kezem.
- Miért, eddig nem örültél nekem? – kérdezte kicsit sértődötten, de nem törődtem vele. Hangosan nyeltem egyet és feltettem azt a kérdést, ami megváltoztathatott mindent. Egyenesen a pokolba taszíthatott, de a mennybe is emelhetett.
- Jae Wan – magamat is megleptem, milyen sok érzelemről árulkodott a hangom. Egyszerre telt meg rettegéssel, örömmel, reménnyel és bánattal. -, tudsz valamit Kyu Hyunról? Jól van? Beszéltél vele esetleg ma már? Ugye nincs semmi baja?
Erővel kellett meggátolnom, hogy további kérdéseket zúdítsak a fiú nyakába, de mégis csend fogadott a vonal túl végéről. Az eddig görcsbe állt gyomrom, a hosszú és néma csend miatt, most mintha teljesen megszűnt volna létezni.
- Csodálkozom, hogy ennyi időbe telt, mire felhoztad őt közöttünk… - felelt és a korábbi játékosság eltűnt a hangjából.
- Kérlek, Jae Wan, ez nagyon fontos! – könyörögtem neki és a könnyek máris a szemembe gyűltek, ahogy kezdett tudatosulni, hogy nem fog semmit sem mondani nekem.
- Hát persze, hogy fontos… ő mindig mindenkinek annyira fontos… - fröcsögte és még így is meglepett a hangjából sütő harag, düh és fájdalom.
- Csak annyit mondj meg, kérlek, hogy jól van-e! – nem tudtam visszafogni tovább a könnyeim és tudtam, hogy a kapkodó lélegzetemből már biztosan rájött, hogy majdnem sírok.
- Hogy jól van-e? – tette fel a költői kérdést. – Még az sem érdekelne, ha éppen most lehelné ki a lelkét valahol!
Ezzel pedig ki is nyomta a telefont, és már csak a megszakadt hívásnak motyogtam a fiú nevét. Bambán és elkeseredve néztem a kijelzőt, ami lassan elsötétedett. A számra tapasztottam az egyik kezem, hogy a feltörő kiáltást elfojtsam valahogy. A keserűség és a düh egyszerre lepte el a szívem, amit Jae Wan miatt éreztem. Valószínűleg nem tudhatott még Kyu Hyunról, fogalma sem lehetett arról, hogy mi történt vele, mégis legszívesebben behúztam volna neki azért, amit mondott. Elöntött a harag és a tehetetlenség érzése, mert tudtam, hogy akárhányszor pórbálnám ismét felhívni, nem venné fel. Talán valaki más még… valaki még esetleg tudhat róla valamit!
~ Add fel… Veszítettél, lásd be… Akárhogy próbálkozol, nem jársz eredménnyel – eddig eltereltem annyira a figyelmem, hogy ezt a gonosz hangot elnyomjam, de most megint visszatért.
~ Nem! – kiáltottam rá gondolatban és dühösen levágtam a mobilom magam mellé. Szerencsére a szilikon tok megóvta a komolyabb sérülésektől, amit a szívem nem mondhatott el magáról.
~ Kyu Hyun meghalt… Ne reménykedj feleslegesen tovább olyasmiben, ami lehetetlen.
~ Nem! Nem halhatott meg! – tiltakoztam minden erőmmel és már nem bírtam elfojtani a sírásom.
~ Miért nem? Miért nem érhette utol a végzet? Miért nem vagy képes elfogadni ezt?!
~ Mert még sok mindennel tartozom neki! Annyi mindent tett értem, de én nem tudtam semmivel sem viszonozni ezt neki. Megváltoztatta az egész életemet és mindezt hogy háláltam meg? – ahogy felrémlett bennem, mennyi bajt okoztam Kyu Hyunnak az elmúlt hónapokban, a bűntudat elemi erővel csapott le rám. - Miattam büntette meg Ji Min táncon; miattam belekeveredett Nam Gil szerencsejátékos incidensébe; hamisan hibáztattam olyan dolgok miatt, amikről nem is tehetett; miattam valószínűleg sosem lesz ugyanolyan a barátságuk Se Jooval, mint annak idején és a Jae Wannal való kapcsolatán is minden bizonnyal csak rontottam. Csak gondot okoztam eddig neki, miközben ő végig segített és mellettem állt. Megbízott bennem és erre árulással válaszoltam, csupa olyan dolgot vágtam a fejéhez a veszekedésünk alkalmával, amit nem is gondoltam komolyan!
~ Csak a lelkiismeret furdalásod miatt vagy képtelen elengedni őt?
~ Dehogyis! Igaz, hogy fáj, ahogy viselkedtem és elnézést akarok tőle kérni, addig esedezni, míg végre egy könnyed mosollyal az arcán képes nem lesz elfogadni a bocsánatkérésemet. De nem csak erről van szó! Még nem zártunk le egy csomó mindent, szívességekkel tartozom neki és annyi mindent nem tudok még róla! Annyi kérdésem lenne hozzá, annyi minden érdekel vele kapcsolatban, amire még nem kaptam választ! – csak arra tudtam gondolni, hogy mennyi lehetőségem volt, hogy jobban megismerjem, és mégsem éltem vele. Azt hittem, lesz még időm rá. Azt hittem, hogy nem kell siettetni semmit sem és majd magától megnyílik, mikor elnyertem már annyira a bizalmát. Soha… soha nem gondoltam volna, hogy ilyen korlátozott idő áll majd csak rendelkezésemre. – És annyi mindent szeretnék neki mesélni még. Annyi mindent nem mondtam még el neki! Ha csak egyszer is találkozhatnék még vele és tudnám, hogy semmi baja nincs, akkor is elégedett lennék… Ha tudnám, hogy él és sértetlen, akkor nem érdekelne, hogy nem tudtam neki elmondani, akkor is boldog lennék.
~ Mi az, amit ennyire el akarsz neki még mondani? Mi az, amire eddig nem volt lehetőséged? – most először kiéreztem némi törődést is ebből a gonosz hangból. Felhúztam a térdeimet és átkaroltam őket, ezzel is küzdve az ellen, ami egyre jobban fojtogatott. A tény ellen, hogy Kyu Hyunt soha többé nem fogom látni, soha többé nem lesz lehetőségem rá, hogy beszéljek vele…
~ Hogy mennyire sajnálom – a szemem égett már a sok elhullajtott könnytől, de mégsem tudtam megálljt parancsolni nekik. - és hogy mennyire hálás vagyok neki. És hogy mennyire, de mennyire fontos számomra…
~ Csak Kyu Hyun életébe került, hogy végre rájöjj, mit is érzel iránta… - ezzel a fanyar, de mégis gyászos megjegyzéssel el is tűnt, mintha csak arra várt volna eddig, hogy a szívembe döfje azt a bizonyos tőrt. A homlokomat erősen a térdeimnek szorítottam és a fagyos hideget sem éreztem meg, miközben a zokogásom egyre hangosabb és hangosabb lett. A fejemben egyre csak az az egy mondat visszhangzott kegyetlenül, hogy Kyu Hyun meghalt, Kyu Hyun meghalt… Lyukat égetett a szívembe, először csak egy aprót, amit alig éreztem, majd egyre nagyobb lett, mintha a fájdalmam éltette volna, mígnem felemésztette az egész szervet. Azt hinné az ember, hogy az érzések a szívből erednek, és miután úgy éreztem, hogy az megszűnt létezni, akkor a fájdalom is alábbhagy, de nem. Egy cseppet sem csökkent vagy enyhült az a kín, amit Kyu Hyun elvesztése okozott…
Megint csak ott találtam magam, ahol a part szakadt. Mintha a négy évvel ezelőtti történések ismétlődnének meg. Kyu Hyun hiánya elviselhetetlenné nőtte ki magát. Alig jutottam levegőhöz, úgy éreztem, hogy nélküle egy nap sem lesz ugyanolyan. Hirtelen tehetetlennek, céltalannak és magányosnak éreztem magam. Nélküle egyszerűen képtelen voltam tovább létezni, mintha a levegőt vették volna el tőlem!
Azt kívántam, bár itt lenne! Bár még egyszer utoljára láthatnám, bár el tudnék tőle búcsúzni… Nem tudom, hogy mire lett volna elég, lehet, csak még inkább felkorbácsolta volna azt a fájdalmat, ami élt bennem, de az is lehet, hogy segített volna. Ha elmondhattam volna neki azt, amire nemrég jöttem rá, talán könnyebben engedtem volna el őt…
Perceket, ha nem órákat töltöttem el azzal, hogy ábrándképeket gyártottam a fiú felbukkanásáról és a végső búcsúnkról, ha éppenséggel nem arról álmodoztam, hogy ez az egész meg sem történt. Hogy semmi baja és magamhoz tudom őt ölelni, úgy igazán… Közben a könnyeim is elapadtak, de a hideg miatt az arcomról nem száradtak fel, így éppen megtöröltem a pulcsim ujjával, mikor meghallottam.
- Nincs hideg ezen az éjszakán egy kicsi csillagnak idekint? – megmosolyogtam azt a csipkelődő hangját, amiben mélyen megbújt az aggodalom. Mennyire messze jártam az igazi Kyu Hyuntól az eddigi fantáziaképeimmel! Ezúttal viszont sikerült tökélyre fejlesztenem, mert a szívem is beledobbant a képzeletem alkotta illúzióba, mivel ez a hanghordozás, ezek a szavak tökéletesen illettek hozzá.
Felemeltem a fejem és még a lélegzetem is elakadt, amint megpillantottam, nem messze tőlem, alig három lépésnyire a lépcsősor aljánál. Egy vajszínű kabátot viselt, hozzáillő vérvörös sállal. Az alakja egyszerre volt megkapó és zavarba ejtő, ami mellett az ember képtelen lett volna elmenni szó nélkül. Nem ment kárba az a rengeteg idő, amit az edzőteremben töltött, mert a szálkás testfelépítése még a téli kabáton keresztül is észrevehető maradt. És egyszer-kétszer még volt is szerencsém hozzá, hogy kevesebb ruha nélkül is megcsodálhassam azt, amiről mások csak álmodozhattak.
De nem ezzel ragadta meg leginkább a figyelmem. Nem. Ami már az első másodpercben elvarázsolt, azok az ónix tekintetek voltak, amik annyira titokzatosnak tűntek, hogy szinte megbabonáztak és örök rabságra ítéltek azáltal, hogy próbáltam megfejteni a titkukat. Akármilyen közel is voltam a fiúhoz, nem volt elég, mert az esti szürkületben nem láthattam ezt a pompás szempárt még ilyen távolságból sem. Így azon kaptam magam, hogy két lábra tornázom magam és akadozva, de mégis határozottsággal telve teszem meg azt a tíz lépcsőfokot, ami elválasztott bennünket egymástól.
Karnyújtásnyira álltam meg tőle, ha akartam volna, akár meg is érinthettem volna… Annyi féleképpen elképzeltem ezt a pillanatot és mindegyikben azonnal megeredt a nyelvem, mindent a fiú nyakába zúdítottam vagy éppenséggel egyenesen a karjaiba omlottam. Most viszont nem mertem ennél közelebb menni vagy megszólalni, mert féltem, hogy ez a szívmelengető illúzió abban szempillantásban köddé válik. Csak néztem őt és szinte felfaltam a szemeimmel, minden egyes négyzetcentiméterének látványát magamba szippantottam, hogy soha ne feledjem el.
A másodpercek teltek, némán és hangtalanul, de kérlelhetetlenül. Vajon meddig tudom fenntartani ezt a fantáziaképet? Vajon meddig lesz lehetőségem még látni ezt a számomra oly kedves arcot? Meddig élvezhetem az együtt töltött időt?!
Azt hittem, hogy elfogytak a könnyeim, hogy egy jó ideig képtelen leszek egyetlen cseppet is ejteni, így még nekem is meglepetés volt, ahogy a meleg folyadék végigszántotta az arcomat, a szememtől egészen az állam vonaláig.
- Minden rendben lesz – suttogta Kyu Hyun egy ijedt, de gyengéd mosollyal az arcán, mintha csak tudta volna, hogy mi jár a fejemben. – Itt vagyok.
Pont ez a baj! Nem vagy itt, nem vagy velem! – üzentem neki a szemeimmel és összeszorítottam az ajkaim, ahogy hüppögve próbáltam visszafojtani a sírást. Riadtan hőköltem hátra, amint észrevettem a felém közelítő kezet, láttam Kyu Hyun szemében a megbántottságot, mégsem hanyatlott le a karja. Miért ne? Hiszen annyira vágytam arra, hogy megérintsem, annyira vágytam arra, hogy megfogjam a kezét és megöleljem. Ha ő teszi meg, akkor nem lesz semmi baj, nem?
Mikor az ujjai az arcomhoz értek, megremegtem, pedig a bőre finom puha és nagy meglepetésemre meleg volt. Vagy csak én hűltem ki túlzottan a márciusi hidegben, a kint töltött órák alatt? De lényegtelen is volt, mert ahogy Kyu Hyun keze az arcomra siklott, minden gondolat egyszerre reppent szerteszét a fejemből, egyedül egynek hagyva helyet. Hozzásimultam az óvatos és gondoskodó tenyérhez, miközben halk sóhaj hagyta el ajkam és megkönnyebbülten hunytam le pilláim.
Hogy lehettem ilyen vak?! Hogy csaphattam be magam ennyire? Ez az érzés nem téveszthető össze semmi mással, mégsem vettem észre korábban, pedig majd kiszúrta a szemem. De miért? Miért nem voltam képes hamarabb rájönni?!
Olyan sokáig tagadtam és menekültem előle. Olyan sokáig gyártottam mindenféle kifogást, hogy ezeket az érzéseket megmagyarázzam valamivel. Egyszer azt mondtam, hogy csak meg voltam rettenve és ő ott volt, hogy megvigasztaljon, másszor hogy csak fizikailag vonzódom hozzá, vagy éppen az alkohol hatására történt az, ami. Még azt is csak rettentően nehezen sikerült elfogadtatni magammal, hogy kedvelem őt és nem csak úgy, mint barátot.
Mindenki sejtette, mindenki érezte már, hogy mi rejtőzik a szívemben, de én mégis ragaszkodtam ahhoz, hogy tévednek és a saját igazamat hajtogattam mindvégig. Ezzel pedig rengeteg fájdalmat okoztam a körülöttem lévőknek. Főként Se Joonak, aki nem érdemelte volna meg ezt.
Annyiszor állítottam azt, hogy bízom Kyu Hyunban, hogy teljes mértékben megbízom és hiszek benne, de ezzel is csak áltattam magam. Mert nem bíztam benne, nem hittem neki, ha a velem kapcsolatos érzéseiről volt szó. Nem tudtam elhinni, egyszerűen képtelen voltam elfogadni azt a tényt, hogy többet érezhet irántam, mint barátság. Folyton csak figyelmeztetéseket kaptam, hogy vigyázzak vele, ne higgyek neki, hogy van egy titok Kyu Hyunnal kapcsolatban, amivel jobb, ha óvatos vagyok. Mindenki óva intett a fiútól, legyen szó So Haról, Sung Chanról vagy éppenséggel Se Jooról. Féltettek tőle, és ez akaratlanul is átragadt rám, főleg azután, hogy Se Joo mesélt a fiú kalandjairól, amit még csak el sem próbált rejteni a banda többi tagja elől. Ennek tetejében pedig Kyu Hyun folyton semmiségnek állította be a kettőnk között történt dolgokat, mintha nem jelentettek volna az égvilágon számára semmit sem…
Ezért féltem annyira az érzéseimtől, nem vettem róluk tudomást és nem akartam elismerni őket, hogy valóban léteznek. És mindvégig ez a félelem irányított, mert nem akartam még egy viszonzatlan szerelmet… Nem akartam ismét csapdába esni egy végtelen körforgásban, ahol valaki olyan után vágyakozom, aki sokkal kevesebbre tart engem, mint én őt és soha nem lehet az enyém.
Ezért rohantam Se Joo karjaiba, mert reméltem, hogy ott menedékre lelek. Reménykedtem benne, hogy az a tíz éves imádat és szerelem, amit ott dédelgettem a szívem mélyén, ismét fellángolhat és porrá hamvasztja azt a vonzalmat, amit Kyu Hyun iránt éreztem. Foggal-körömmel harcoltam ezért a kapcsolatért, mert úgy éreztem, tartozok ennyivel Se Joonak, hogy mellette kell lennem, ez a sors akarata. Mint a filmekben, a főhősnő végre elnyeri méltó jutalmát és megkapja a hőn áhított férfi szívét. Annyira hinni akartam abban, hogy a mesék valóra válhatnak, hogy nem törődtem az igazsággal, ami mint egy kóros daganat, ott növekedett bennem. Belekapaszkodtam Se Jooba, a régi emlékekbe és érzésekbe, amik már csak haloványan világítottak a sötétben, mint a hajnali órákban a kihunyó félben lévő csillagok az éppen uralomra törő Nap mellett.
Eközben pedig a fiú iránti összes érzésemet egy vékony és törékeny fal mögé rejtettem, hogy elfedjem és eltakarjam őket, hátha ezzel el tudom őket tüntetni. Mindezt azért, hogy megóvjam és megvédjem magam az újabb csalódástól. De anélkül, hogy észrevettem volna, túl sok mindent akartam begyömöszölni mögé, amivel ez a gyenge tákolmány már nem bírt el. Csak folytattam az ellenkezést, a menekülést és az érzéseim, emlékeim elfojtását, mígnem az egész darabokra nem tört, szabadjára engedve azt, amit eddig visszatartott.
Csak mindez túl későn történt… Túl későn, hogy bármit is érjek vele. Hiábavaló és értelmetlen volt, hogy rájöttem, mit rejt a szívem. Azt kívántam, bár maradt volna örök rejtély, bár fedte volna jótékony homály mindörökre, ha akkor kellett rádöbbennem, mit is érzek, mikor már semmire sem mentem vele! Mikor már csak fájdalmat és végtelen kínt okoz a tudat, és szinte darabokra tép minden egyes másodpercben, ha csak rá gondolok…
- Ha Na… - halk és féltő szava, ahogy a nevemen hívott, rángatott vissza a gondolataim közül és ébresztett rá, hogy még mindig itt van. A karja végül élettelenül hullott le az arcomról, és az oldala mellett állapodott meg.
Ráemeltem a tekintetem és még egyszer utoljára belevéstem az emlékezetembe ezt az arcot. Már nem érdekelt, ha szertefoszlik ez a pár percig tartó csoda, ki akartam használni a lehetőséget, míg lehetett. Ujjaimmal azt a néhány búzabarna tincset félresepertem, ami a szemébe lógott, ahogy engem tanulmányozott sötét szemeivel - szerettem ezt a puha és selymes érintést, amikor csak a hajához érhettem. Majd a mutatóujjammal végigkövettem a szemöldöke vonalát, ahogy a végére értem, elkanyarodtam a járomcsontjára, végig az arcán – szerettem azt a tökéletes, halvány bőrét, amit még szinte irigyeltem is. Ezután az orra vonalán húztam végig az ujjam – szerettem ezt az egyenes és határozott ívet az arcán, ami keménységet kölcsönzött az amúgy kedves és nem igazán férfias vonásainak. Közelebb léptem hozzá és a kezeim közé vettem az arcát, miközben a nagyujjammal finoman kis köröket róttam rajta – szerettem ezt az arcot, aminél számomra nem volt helyesebb és jóképűbb az egész világon. Szerettem azokat a fekete íriszeket, amik most várakozón és kíváncsian méregettek, és magukhoz láncoltak, mielőtt tudomást vettem volna róla. A tekintetem végül a formás és kívánatos ajkaira estek - szerettem azokat a párnákat, amikkel az édes, kedves, gondoskodó, mégis néha durva és gonosz, de legtöbb esetben csak aggódó gondolatainak adott hangot.
Szerettem minden porcikáját. Szerettem minden mozdulatát. Szerettem minden rezdülését. Szerettem… Szerettem őt. Szerelmes voltam Kyu Hyunba…
A látásom elhomályosult, ahogy a könnyek újult erővel ömlöttek a szememből, de csak lehunytam ismét őket. Nem akartam látni, ahogy eltűnik, nem akartam a tanúja lenni, ahogy Kyu Hyun örökre elillan. Egyetlen egy dolgot akartam megtenni. Egyetlen egyszer szerettem volna úgy megtenni, hogy pontosan tudom, mi lakozik a szívemben. Úgy megtapasztalni az érzést, hogy tisztában vagyok, mit miért teszek és miért történik.
Lábujjhegyre álltam és kissé közelebb vontam magamhoz Kyu Hyunt, hogy a szám az övének nyomhassam. Mert ezúttal nem lesz semmiféle kifogás, magyarázkodás vagy tévedés. Azért csókoltam meg, mert akartam és szerettem volna…
Ahogy az ajkaim érintették az övét, tudtam, hogy ennyi volt. Hirtelen könnyűnek éreztem magam, mintha csak lebegnék… Majd magába fogadott a sötétség és a fájdalom, amit régi ismerősként öleltem a keblemre…

2017. ápr. 19.

38. fejezet

Sziasztok!
 Tudom, hogy sokára jött ez a rész, de mint mondtam, az utóbbi hetekben sokszor elutaztam, meg beteg is lettem, így nem volt időm írni. Emellett pedig ez a rész elég nehézkesen született meg, sok gondom akadt vele, de végre elkészült. Lehet, hogy egyeseknél kiborítom a bilit, de ennek a pillanatnak is el kellett jönnie. Nem is mondanék semmi mást, csak, hogy jó olvasást!

Nem lesz semmi baj...

- Ezt meg hogy érted? – kérdezett vissza Ki Young és kihallottam azt a félelmet a hangjából, ami engem is egyre jobban kerülgetett. – Mit keresne ott Kyu Hyun?
Min Jun talán azt várta, hogy én szólaljak meg először, hogy én mondjam el azt, amitől mindketten tartottunk, de képtelen voltam rá. Egyszerűen nem éreztem magamban elég erőt hozzá, hogy szavakba öntsem azt a borzasztó gyanúmat, amire még gondolni sem mertem.
- Valaki válaszoljon már, a fenébe is! – tört ki az aprócska lány, mire Baek Ho mellé lépett és átkarolta a vállát.
- Hé, nyugodj meg… - motyogta halkan a fiú, de ő is annyira várakozóan nézett Min Junra és rám, mint a barátnője.
- Kyu Hyun szerdán elutazott Busanba – kezdett bele Min Jun végül, mikor látta, hogy rám hiába vár. Nem nézett senkinek sem a szemébe, a tekintete a padlót pásztázta idegesen. -, hogy részt vegyen a családi vállalat találkozóján. Biztos hallottatok már a Hyunsungról, a héten tartották meg a részvényesek éves gyűlését.
- Valami rémlik, a neten olvastam róla – ráncolta a homlokát Baek Ho. – Többek között az összes részvényes előtt akarják bemutatni az új örököst, akinek ez lesz az első hivatalos megje… Micsoda?! Azt akarod mondani, hogy Kyu Hyun ennek a cégnek az örököse?!
- Igen – bólintott keményen Min Jun, mintha csak sértené a másik hitetlenkedő hangja és a kételkedés a tágra nyílt szemeiben.
- Szóval egy chaebol? – szólt közbe Ki Young, ugyanannyira ledöbbenve, mint az őt átkaroló fiú. Valószínűleg egyikük sem látta az interjút a fiú kilépéséről a STAND UP-ból, hiszen tőlem már tudhatták. Én meg valamiért nem találtam fontosnak megemlíteni nekik, hogy éppenséggel Kyu Hyun anyagilag elég jól áll, hiszen egy nagyvállalat örököse.
- Igen – helyeselt ismét Min Jun. – A hivatalos gyűlés csak csütörtök este volt, de gondolom, Kyu Hyun addig sem unatkozott, tekintve, hogy róla van szó.
- És hogy jön a képbe ez az étterem? – ezúttal már Min Soo szólalt meg, ami meglepett, mert teljesen megfeledkeztem arról, hogy ő is itt van. Hosszú haját egy lófarokba fogta a tarkóján és halovány bőre még sápadtabbnak tűnt, mint szokott. Úgy vettem észre, ő sem volt képben teljesen Kyu Hyun hét végi programjával.
- Csak pár szóban említette, de úgy rémlik, hogy pénteken találkozója van ebben az étteremben valami új ügyféllel – vonta össze a szemöldökét, de közben bütykei kifehéredtek, olyan erővel szorította ökölbe a kezét.
- Pontosan mikor? – erélyesen csengett Ki Young hangja, ami szokatlan volt ettől a kis termetű lánytól. Min Jun is szórakozottan nézett rá, ahogy törte a fejét a Kyu Hyunnal folytatott beszélgetésének részleteivel kapcsolatban.
- Mintha péntek reggelt mondott volna… - látszott, hogy nagyon nehezen ejti ki a szavakat és kellemetlenül érzi magát, hogy rossz hírt kell közölnie velünk. Mindenki lélegzete egy emberként állt el és pár másodpercig senki sem szólt egy szót sem.
- Lehet, hogy Kyu Hyunnak a reggel egészen mást jelent, mint nekünk... – próbálkozott Ki Young, de láttam, hogy a könnyeivel küszködik és az ujjai egyre erősebben szorítják Baek Ho karját. – Nekem már a hét óra is reggel, de neki lehet, hogy a tizenegy óra, mert akkor kel ki az ágyból.
- Lehet… - hagyta rá Min Jun, de éreztem, csak azért teszi, hogy megnyugtassa.
- De akkor pontos időpontot nem tud senki sem? – kérdezte Baek Ho végigpillantva minden résztvevőn.
- Ha Na, te sem? – Min Soo reménykedve nézett rám nagy szemeivel, ami eszembe juttatta, hogy én is része vagyok a beszélgetésnek és nem csak kívülállóként szemlélem. Az ajkam megremegett és egy hangosat nyeltem.
- N-nem – ráztam meg enyhén a fejem és a hangom is meglepően halknak tűnt.
- Annyira jóban vagytok, biztos, hogy nem említett neked semmit sem? – faggatott tovább a langaléta srác, de mintha kést döfött volna a szívembe ezzel a mondatával.
Annyira jóban vagytok…
A térdem hirtelen megbicsaklott és csak az állított meg abban, hogy összeessek a padlón, hogy még idejében megkapaszkodtam a kanapé háttámlájában.
- Ha Na! – kiáltott fel ijedten Ki Young, de Min Jun volt a gyorsabb, aki a könyökömnél fogva leültetett a helyére, a puha kanapén.
- Minden rendben? – mély hangja kellemesen búgott, de a kezeim reszketését mégsem tudtam megállítani. Egymásba fűztem az ujjaim, hátha ez segít, de nem értem el vele egy fikarcnyi előrelépést sem. – Jól vagy?
- Persze – feleltem automatikusan, de mégis meredten bámultam a semmibe. Az a meleg és puha érzés térített kicsit észhez, ami a kezeim köré fonódott, ahogy Min Jun megfogta őket. Ez az egyetlen érintés elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a pánik érzését, ami a torkomban szorongatott, enyhítse és ismét képes legyek gondolkozni.
- Megint megkérdezem, jól vagy?
- Ig… - kezdtem neki, de ahogy belenéztem a szemébe, valami megtört bennem. A higgadt hang és külső alatt, a szemeiben láttam ugyanazt a nyugtalanságot, amit mindenki más is érzett. De egyedül neki volt annyi önuralma, hogy mindezt leplezni tudja, így kifelé az összeszedettség álarcát mutassa. Min Soo, Baek Ho és Ki Young pontosan ugyanúgy festettek, mint ahogy én éreztem magam legbelül. Rémülten. Így végül csendben maradtam, és nem mondtam semmit sem.
- Tényleg nem beszéltél Kyu Hyunnal? Nem rémlik valami információ arról, mikor volt az a megbeszélése? – Látszott, hogy meg akar vigasztalni, éreztem abból, ahogy a kezeimet szorította és előttem guggolt aggodalmas ráncokkal a szemöldöke között, de mégsem tehette. Most nem. Szüksége volt arra, hogy megválaszoljam a kérdését és bizonyosságot szerezzen arról, hogy a barátja mikor járt az étterem közelében. Van-e esély rá, hogy ott volt, mikor a robba…
Még gondolatban sem voltam képes kimondani ezt!
- Mielőtt elment – igyekeztem figyelmen kívül hagyni a hangom remegését és azt, hogy a szemeimet könnyek szúrják. -, mi… elég csúnyán összevesztünk. Így nem mondott semmit.
Min Jun szája enyhén elnyílt, ahogy feldolgozta, mit is mondtam, de nem firtatta szerencsére tovább a dolgot. Leolvashatta az arcomról, hogy ez nem olyasmi volt, amiről beszélni akarnék, vagy éppenséggel köze lenne a mostani helyzethez. Így gyengéden megpaskolta a kezem és leült a kanapé karfájára, miközben megnyugtatóan átkarolt.
- Szóval nem tudjuk, hogy abban az időben ott volt-e az étteremben, mikor a baleset történt – foglalta össze Baek Ho elégedetlenül. – Van esetleg valaki más, aki tudhat erről?
- Talán Sung Chan… - rántott a vállán tehetetlenül Min Soo, de a szája minduntalan lefelé görbült, ahogy küzdött az érzései ellen. Talán az, hogy ennyire rosszul viselte ezt a tudatlanságot, öntött belém egy kis erőt, hogy leküzdjem azt a félelmet, amit éreztem. Az idegességtől még mindig remegő kezeimmel megfogtam az övét, ami ugyan meglepte, de hálásan szorított vissza.
Ez a pillanatnyi védelmi ösztön, ami felébredt bennem Min Soo láttán, adott annyi lelki erőt, hogy ésszerűen gondolkodhassak, még ha kissé akadozva is. Sung Chan talán tud valamit… Beszélni kellene vele. Ahhoz, hogy utolérjük, telefonra volt szükség. A telefonom pedig a zsebemben volt.
Ahogy eljutottam erre a pontra, egyből kikaptam a zsebemből és tárcsáztam a bátyámat. Viszont meggondoltam magam és Min Jun felé nyújtottam a mobilomat, hogy beszéljen ő a testvéremmel. Tudtam, hogy képtelen lettem volna összefüggő és értelmes mondatokat kinyögni Sung Channak jelen helyzetben, így jobb ötletnek tartottam, hogy ha valaki más beszél vele helyettem.
Min Jun meglepődött, de amint meglátta a kijelzőn, hogy kit is hívtam, egyből elfogadta a felé nyújtott készüléket. Egész testében feszülten figyelt és várta, hogy felvegyék.
- Szia, Min Jun vagyok – szakította félbe a bátyámat, aki egyből belekezdett valamiféle szóáradatba, de ekkor elhallgatott. – Szeretnék kérdezni valamit tőled.
Érezhető volt a pillanatnyi habozás Min Jun hangjában, de talán csak én szúrtam ki, hogy mennyire tart attól, milyen választ kaphat Sung Chantól.
- Nem beszéltél Kyu Hyunnal ma? – várt egy kicsit, hogy megkapja a választ, és ahogy a vállai előre estek, sejteni lehetett, hogy nem kedvező híreket kapott. – Nem tudod véletlenül, hogy ma milyen programjai voltak és mikorra várható, hogy visszaérjen Seoulba?
Ezeket a kérdéseket követte a legnagyobb csend és a várakozás közben szinte kézzelfoghatóvá vált a feszültség a helyiségben. Szikrák pattogtak és azt kívántam, bár kihangosítottam volna korábban a készüléket, hogy mi is hallhassuk Sung Chan válaszát.
De Min Jun testbeszéde ismét árulkodó volt. Száját vékony vonallá préselte és a hangja fagyos volt, akár a legkeményebb szibériai tél.
- Szóval azt mondta, hogy a délutáni próbára vissza fog érni? – kérdezett rá, de mégsem volt elégedett. – Semmi, nem érdekes. Szólj, ha bármit hallasz felőle, kérlek!
Ezzel le is tette, pedig tudtam, hogy Sung Chan egyáltalán nem lesz boldog, hogy Min Jun így lerázta, anélkül, hogy rendesen felelt volna a kérdésére.
- Mit mondott? – csapott le egyből Baek Ho, aki mellett Ki Young reménykedve várta a beszámolót a telefonbeszélgetésről.
- Nem tudott semmit sem Kyu Hyunról, mert részletes programtervet nem kapott tőle, de annyiban biztos, hogy a ma délutáni próbán jelen lesz, mert megígérte, hogy addigra visszaér – felelt készségesen Min Jun, de a keze szorosabban feszült rá a vállamra. Nem tetszett neki ez az eredmény, akárcsak a többieknek.
- Szóval semmivel sem jutottunk előrébb – foglalta össze a dolgot Baek Ho elégedetlenül, aki talán Min Jun után a legjobban tűrte a kialakult helyzetet.
- Felhívhatnánk őt is! – kiáltott fel Ki Young és a szemei kétszer akkorára nőttek, ahogy végigpásztázott rajtunk. – Biztos megvan a száma valamelyikőtöknek!
- Miért nem jutott ez egyből eszünkbe?! – csapott a homlokára Min Jun, és rám nézett, miközben a telefonomat a kezében tartotta. – Neked is megvan a száma, igaz, Ha Na?
Bólintottam egyet, mert féltem, hogy ha megszólalok, akkor itt helyben elhányom magam, tekintve, hogy így is eléggé mocorgott a gyomrom.
Min Jun nem húzta tovább az időt, kikereste Kyu Hyunt a telefonkönyvből és hívást kezdeményezett, de ahogy hallottam a sípoló hangot a telefon túl végéről, máris tudtam, hogy nem jártunk sikerrel. Min Jun is egyből leeresztett, és leengedte a telefont a füle mellől.
- Na? – érdeklődött Ki Young izgatottan, de Min Jun csak megrázta a fejét.
- Nem elérhető.
- Ez mit jelent?
- Vagy foglalt, mert éppen beszél valakivel, vagy ki van kapcsolva – felelt, de valahogy azt éreztem, hogy egyiket sem hiszi el igazán, pedig nagyon is szeretné. – Majd később ismét megpróbáljuk, ígérem.
- De a próbára jönni fog, nem? – kérdezte Min Soo mindenkitől, de csak rám nézett közben, amitől hirtelen olyan súly nehezedett a mellkasomra, hogy alig jutottam levegőhöz. – Sung Chan azt mondta, Kyu Hyun megígérte, hogy addigra visszaér.
- Igen – felelt határozottan Min Jun és öntudatlanul is megveregette a karom. – Ami azt illeti, mennünk kell, mert mindjárt kezdődik is a próba, és nem hiányzik, hogy Ji Min tovább szekáljon téged, Ha Na. Így is kifejezetten élvez minden egyes alkalmat, mikor megalázhat mindenki előtt.
Nem szóltam egy szót sem, de az kifejezetten feltűnt, hogy Min Jun akaratlanul is átvállalta az irányító szerepet, arról nem is beszélve, hogy úgy vigyázott rám, mintha éppenséggel tényleg a húga lennék. Kevés alkalom adódott, mikor Min Jun ennyire központi szerephez jutott volna, mert jobb szeretett a háttérben meghúzódni és csendben szemlélni az eseményeket, de ez a mai nem ilyen alkalom volt. Ma kénytelen volt előre lépni az árnyékokból és megmutatni, hogy milyen erős is valójában.
És igaza is volt a fiúnak, de nem azzal kapcsolatban, hogy Ji Min le fog szidni és meg fog alázni, ha elkésünk a próbáról – bár nem kétlem, hogy ez valóban így történne. Hanem egyszerűen muszáj volt indulnunk végre. Minden porcikámban arra vágytam, hogy a próbateremben lehessek és láthassam végre Kyu Hyunt. Meg kellett bizonyosodnom arról, hogy semmi baja nincs…
- Min Jun, válthatnánk pár szót gyorsan? – kérdezte Baek Ho, mikor éppen álltam volna fel, hogy induljunk. Ki Young is értetlenkedve nézett rá, de ő is követte a két srácot, akik félrevonultak azokhoz a babzsák fotelekhez, aminél pár perccel korábban még vidáman meséltem a barátnőmnek, milyen kalandos éjszakám volt. Az az éjszaka hirtelen olyan távolinak tűnt, mintha nem is pár órája, hanem hónapokkal korábban történt volna. Fura, hogy akár percek alatt minden így megváltozhat.
A tekintetem a hármason legeltettem, akik egymás között suttogtak, és néha-néha elkaptam a pillantásukat, amik felénk vándoroltak. Egyértelműen rólam folyt a szó, még ha nem is hallottam belőle semmit sem, viszont Min Soo hangja elvonta a figyelmem.
- Ugye nem lesz semmi baj? – a szemei csillogtak és észrevettem, hogy nincs messze attól, hogy elsírja magát. Ezt pedig mindenképpen meg kellett akadályoznom. Tudtam, ha Min Soo könnyek közt tör ki, akkor én is, és ha megtörök, akkor az olyan következményekkel járt volna, amikkel még én sem voltam tisztában. És nem most akartam ezt kideríteni. – Kyu Hyun…
- Semmi baj nem lesz! – vágtam el a kérdéseit, és még jobban szorítottam a kezét, de a szemébe nem tudtam nézni. – Ez az egész csak egy félreértés és minden megoldódik majd. Ne aggódj!
Ismét Min Junék felé néztem, mert ideje volt menni. Nem tudtam semmiféle vigasztaló vagy reménykeltő monológot kipréselni magamból, hogy lelket öntsek Min Sooba. Erre most az alacsony fiú sokkal alkalmasabbnak bizonyult volna, de ő még mindig Ki Younggal és Baek Hoval beszélgetett. Sőt, a lány elég erősen gesztikulált, és néhány foszlány eljutott hozzám is.
- … ez nem ilyen egyszerű! Te is jól tudod, hogy min ment keresztül és ha… - Valamiért még mindig úgy éreztem, hogy én vagyok a téma. Láttam, hogy Min Jun nagyban bólogat, végül pedig megindultak vissza hozzánk.
- Mehetünk? Így jössz? – nézett végig rajtam a fiú, és követtem a tekintetét, így nem okozott nagy gondot megfejteni a furcsálló pillantást. Még mindig Jae Wan dzsekijében feszítettem, alatta meg csupa piszok és por voltam a raktár takarításától, mivel nem volt időm megtisztálkodni a délelőtt folyamán.
- Talán baj? – kérdeztem, de a legkevésbé sem érdekelt a válasz, csak felálltam és megfogtam Min Soo kezét. Minél gyorsabban a próbateremben akartam lenni, és nem volt vesztegetni való időnk. – Inkább menjünk!
Min Jun nem tartott fel tovább, hogy menjek és öltözzek át, vagy legalább az arcomat mossam meg, vagy ezt a három számmal nagyobb kabátot hagyjam itt. Nem. Ő is pontosan annyira az ügynökség épületének egy bizonyos szintjén akart már lenni, mint én. Így együtt vágtattunk át a kinti hideg, szeles időben az udvaron, hogy bejussunk a meleg előcsarnoki részbe. A lift valahogy borzasztóan lassan vánszorgott fel a hőn áhított emeletre, mikor pedig kiszálltunk a fülkéből, mindegyikünk léptei szaporábbak voltak a szokásosnál.
Elsőnek én értem oda a teremhez és szinte feltéptem az ajtót, majd túlzás nélkül mondom, hogy berontottam a helyiségbe. Hallottam, hogy Min Jun és Min Soo is követnek, de ugyanúgy megtorpantak az ajtóban, mint én.
Ugyan már jó páran voltak a teremben, és minimum háromszor is megfigyeltem minden egyes arcot, de az az egy nem volt köztük, akire vágytam. Az az egy személy, akinek mindenképpen itt kellett volna már lennie, nem volt sehol.
Csak egy pillanat törtrészéig tartott, míg a gyomrom felkavarodott és az eddigi enyhe hányinger erős késztetéssé növekedett, így olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, kivágódtam a teremből és a női mosdóba rohantam. Éppen sikerült bevetődnöm egy üres fülkébe, és még az ajtó sem csattant mögöttem, de én már a vécé fölé görnyedve adtam ki magamból a gyomrom tartalmát.
Szörnyű öklendezések rázták az egész testemet, levert a hideg veríték és reszketett minden testrészem, ahogy lassan ürült a hasam, megszabadulva a mai ebédemtől. Mikor egy szusszanásnyi időm lett, azon nyomban lehúztam a vécét és izzadtságtól nedves homlokomat megtörölve összekuporodtam a fülke falánál a hideg csempén.
A hányingerem enyhült, de ahogy felrémlett előttem az emberekkel teli próbaterem képe, ahonnan egyetlen egy személy hiányzott, meg kellett kapaszkodnom a vécécsészében, mert számítottam a következő rohamra.
Miért? Miért nem volt ott? – Egyre csak ezek a kérdések visszhangzottak a fejemben, és a rémület, amit eddig erőnek erejével elnyomtam, kezdett felkúszni a torkomban, ahogy korábban az a sok félig megemésztett étel tette.
Kyu Hyunnak ott kellett volna már lennie. Ott kellett volna ülnie Nam Gilék társaságában, éppen egy poénjával szórakoztatva a srácokat, akik nem voltak restek nevetni rajta. Ott kellett volna Jung Hee mellett feszítenie, és eltűrnie a lány hajdobálását és folytonos tapizását. De nem volt jelen…
Mindjárt délután egyre járt az idő, vagyis a táncpróba már lassan elkezdődik és ő még sehol nem volt. De én nem úgy ismertem meg Kyu Hyunt, mint aki hazudozik. Mindig betartotta az ígéretét és nem hagyott cserben egyszer sem eddig. És pont most tenné ezt, mikor az utolsó lehetősége volt, hogy tündököljön a színpadon? Mikor ezek az utolsó napjai, amiket az ügynökség falain belül tölthet, mielőtt végleg elhagyja azt, hogy egy hatalmas vállalat valamiféle vezetője legyen?
Nem. Ez lehetetlen. Kyu Hyunt semmi sem állíthatná meg, hogy eljöjjön a próbára! Még a halál… - még azelőtt elharaptam a mondatot, mielőtt jobban belegondolhattam volna és erősen megráztam a fejem, hogy kiverjem belőle ezeket az ostobaságokat.
Eldöntöttem, hogy bízni fogok Kyu Hyunban, bármi is történjen! Nem akárkiről volt szó, hanem róla! Arról a srácról, aki képes volt ott hagyni a családját és az örökségét azért, hogy kövesse az álmait, még ha csak ilyen rövid időről is volt szó. És nem elég, hogy feláldozott egy csomó mindent ezért az álomért, még sikeres is lett az egyik leghíresebb és legszeretettebb banda tagjaként. De megmaradt mellette egy kedves, segítőkész és vicces srácnak, aki csak néha akasztott ki azzal a határtalan egoizmussal, ami lappangott benne. Egyszóval ő nem olyan volt, akit bármiféle apróság hátráltatott volna. Így biztos jó indoka volt arra, hogy miért késik. Nagyon jó indoknak kellett lennie… Különben nem bocsátom meg neki, hogy így megváratott!
Nem lesz semmi baj. Minden rendbe jön, Kyu Hyun csak egy kicsit késik. – Ezt szuggeráltam magamnak akár egy mantrát, mert ez adott erőt ahhoz, hogy felálljak a mosdó padlójáról és a kisétáljak a tükör elé a fülkéből.
Amit megláttam a tükörképem, éppenséggel nem dobott túl sokat a kedvemen, de gyorsan megmostam az arcom és jó sokszor átöblögettem a számat, hogy az a borzalmas utóíz eltűnjön belőle. Nem volt szükségem arra, hogy a bénázásom mellett még a szájszagom miatt is lehurrogjon Ji Min. Nem festettem túlságosan vonzóan a poros és koszos ruháimban, a kócos hajamról nem is beszélve, de mégis egy mosolyt varázsoltam a meggyötört arcomra.
Nem lesz semmi baj. Minden rendbe jön, Kyu Hyun csak egy kicsit késik. – Ismételtem megint, majd az ajtóhoz léptem, ahol beleütköztem Min Junba, akinek határozottan az volt a szándéka, hogy bejöjjön a női mosdóba.
- Na, végre! – ragadott meg a vállaimnál a fiú, aki utána minden egyes négyzetcentimétert átvizsgált rajtam, mintha csak lézersugárral pásztázott volna. – Mi történt?!
- Csak egy kicsit rakoncátlankodott a gyomrom – hessegettem el a felesleges aggodalmát egy mosollyal, ugyanis eszem ágában sem volt megosztani vele, hogy az a sok kaja, amit magamba gyűrtem ebédre, most mondott tőlem örök búcsút, és nem éppen kellemes módon. Így csak elnéztem mellette, egyenesen Min Soo arcába. – Ji Min még nem érkezett meg?
- Nem, de…
- Akkor még időben vagyunk, menjünk! – karoltam bele a két fiúba, hogy visszamenjünk a terembe, de Min Jun határozottan megvetette a lábát, így Min Sooval mi is megtorpantunk. Görcsbe rándult a gyomrom, de továbbra is levakarhatatlan volt a mosoly az arcomról. – Mi a baj?
- Mi ütött beléd?
- Ezt meg hogy érted? – néztem rá értetlenül, vagy legalábbis annak szántam a pillantásomat.
- Már éppen be akartam menni a mosdóba, hogy megnézzem, mi bajod van, de…
- Ez egy női mosdó, látod? – mutattam rá a kis piktogramra a fehér ajtón, ami jelezte, hogy melyik nem számára fenntartott helyiségről volt szó. – Nem lett volna célszerű, ha…
- Ha Na! – kiáltott rám a fiú erősen, majd kitépte a kezét az enyémből, mire összerezzentem és a mosolyom eltűnt végül a helyéről. Min Jun méretei ellenére igen ijesztően festett ebben a pillanatban, sötét szemei dühösen méregettek és többször nyílt szóra a szája, de hang mégsem jött ki rajta.
- Hyung… - Min Soo is annyira megdöbbent a kifakadásán, mint én és közelebb lépett hozzám, hogy ezzel is valamiféle támaszt nyújtson.
- Mindannyian aggódunk Kyu Hyun miatt, de ha így viselkedsz, akkor azzal csak azt éred el, hogy érted is aggódnunk kell! – nézett rám egyenesen Min Jun, minden finomság és kedvesség nélkül.
- Miért, hogy viselkedek? – tettem fel a kérdést, és nagyot nyelve egy semleges mosoly kúszott ismét az ajkaimra, amit örömmel nyugtáztam.
- Mosolyogsz, és úgy teszel, mintha semmi gond nem lenne, ezzel…
- Mert nincs is semmi gond! – vágtam közbe, de a szám megfeszült és a hangom is kérlelhetetlenül csendült meg. – Kyu Hyun csak késik a próbáról, ennek miért kell akkora feneket keríteni?! Egyszerűen közbejött neki valami és így nem tudott időben megérkezni, végül is ez nem olyan meglepő. Ő a Hyunsung vállalat örököse és érthető, ha valami miatt változtatni kellett a tervein, így pedig csak később fog megérkezni.
- Ha Na… - rá sem bírtam nézni Min Junra, már csak a hangjából sütő szánakozástól is kirázott a hideg. Így magam után húzva Min Soot, aki csak csendben figyelte a szóváltást, visszasétáltam a próbaterem ajtajához, de a kilincsre téve a kezem mégis megálltam. Hátrapillantottam a vállam felett, egyenesen Min Junra, aki aggódva nézett utánam.
- Nem lesz semmi baj. Minden rendbe jön, Kyu Hyun csak egy kicsit késik – hangoztattam a korábbi szöveget, ami enyhülést hozott az egyre jobban elburjánzó rettenetre és szörnyűségre, amit éreztem.
Ezután Min Sooval együtt bevonultunk a helyiségbe, ahol már minden videó klipben szereplő ember felsorakozott. Mindenki felénk pillantott, mikor beléptünk, de csak egy hatalmas vigyort küldtem feléjük, majd megkerestem Nam Gilékat.
Elmeséltem nekik, milyen feladattal bízott meg Go Jin a tegnapi este folyamán, cserébe pedig ők is elújságolták, hogy mi volt a filmben, amit együtt néztek. Bár nem mintha nem tudtam volna, de mégis jólesett hallgatni az egymás szavába vágó fiúkat, akik egyre csak nevettek és szórakoztak. Min Soo elég hallgatag volt mellettem, és végül visszasétált Min Junhoz, aki nem messze tőlünk leplezetlenül engem figyelt, mintha csak őrködne felettem. A szemem sarkából láttam, hogy megérkezik Se Joo is és csatlakozik a falnál ácsorgó kettőshöz, majd egyből megindul a tanácskozás hármójuk között.
Gondolatban viszont megráztam magam és teljesen kizártam őket, így csak a velem lévő srácokra koncentráltam és arra, hogy jól érezzem magam. Nem sokkal később Ji Min sétált be Ji Heon rendezővel, és nem tudtam elnyomni azt a reménykedést, amit az ajtó nyílása okozott, hogy talán valaki más lép be majd rajta. De ahogy felismertem, kik is jöttek be, a keserűség csúf feje ütötte fel a szívemben a fejét, amit csak nagyon nehezen sikerült elfojtanom.
A próbán egész végig keményen dolgoztam, minden figyelmemet a lépésekre és az arckifejezésekre összpontosítottam, hogy tökéletes munkát végezzek, legalábbis amennyire ez tőlem tellett. Még akkor sem rezdültem össze, mikor Se Jooval találkozott a pillantásunk és a tenyere a derekamra siklott. Ez talán tényleg bizonyítja, mennyire a feladatomra fókuszáltam, hogy még az ő látványa és közelsége sem tudta megbontani a koncentrációmat.
Ji Heon a próba végén megdicsért, hogy a lépések nagyon jók, de az arcjátékra próbáljak meg jobban figyelni. Láttam rajta, hogy még mindig aggódik a döntése miatt, és nem is hibáztattam érte. Akármennyire is álltam helyt a tánc terén, a színészi részre egyáltalán nem figyeltem, ugyanis szinte fapofával csináltam végig az egészet. Így kevésbé boldogan, de megkönnyebbülve, hogy túléltem nagyobb szidalmazás nélkül a próbát, nekiálltam a terem feltakarításának, mikor mindenki elhagyta azt. Egy ideig győzködnöm kellett Shinéket, hogy nyugodtan menjenek, elleszek egyedül is, arról nem is beszélve, hogy Min Jun még mindig ijesztő tekintettel követte minden egyes mozdulatomat. De végül halkan dúdolva a STAND UP új számát, háromnegyed óra alatt végeztem a felmosással, szellőztetéssel és tükör tisztításával. Az arcomra ragadt a mosolyom és közben olyan semmiségeken törtem a fejem, hogy mikor lesz időm megcsinálni a japán házit a következő óráig, ha el kell utaznom holnap a forgatásra.
A feladatom végeztével visszasétáltam könnyed léptekkel a koleszbe és Ki Youngnak – aki Baek Ho mellé bújva üldögélt a nappali egyik fotelében – mosolyogva intettem egyet, mikor felsiettem a fürdőcuccaimért a szobánkba. Ideje volt végre letusolnom, mert rettenetesen koszosnak éreztem magam már reggel óta. Táncon ugyan nem izzadtam meg különösebben, mert az ablak végig nyitva volt, de így is nedves lett a pólóm a verejtéktől.
Lecammogtam az alsó szintre a mosdókhoz, ahol szerencsére még elkerültem a nagyobb tömeget, így egyből be tudtam állni a meleg víz alá. Egy pillantást vetettem a bal oldalamra, ahol tényleg egy csúnya folt éktelenkedett rajtam és a nyomásra elég érzékenynek bizonyult, de talán megúsztam a bordatörést. Úgy gondoltam, hogy az sokkal jobban fájna, ha egy csontom eltört volna, mint amit jelenleg éreztem. De mégis dühösen gondoltam vissza Se Rire és Jung Heere, akiknek köszönhettem ezt az újabb sérülést.
Hagytam, hogy a forró víz minden porcikámat ellazítsa, a barackos tusfürdőmből és a citrusos samponomból egy jó nagy adagot elhasználtam, hogy végre tisztának érezzem magam. Ha fél órát nem töltöttem a zuhany alatt, akkor semennyit sem, és kilépve a párás és meleg kabinból, megcsapott a fagyos hideg, ami amúgy a zuhany résznél volt. Gyorsan megtörölköztem, megszárítottam a hajam, amit egy laza kontyba fogtam fel a fejem tetején, majd egy melegítő együttesbe bújtam bele. Visszamásztam a negyedik emeletre és a mobilomat meg egy pulcsit magamhoz véve, meg akartam keresni Ki Youngékat, hogy nem lenne-e kedvük megnézni egy filmet velem. Egy kis lazításra volt szükségem a mai meg a tegnapi nap után, és ha rémesen álmos is voltam, akkor sem bírtam volna most lefeküdni, hogy aludjak. Még nem…
Viszont Min Jun meghiúsította a terveimet, mivel a földszinten, a lépcső mellett várt rám. Nem volt a homloka közepére írva, hogy engem keres, de nem volt nehéz kitalálni, mert összeráncolt szemöldökkel lökte el magát a lépcsőkorláttól, mikor meglátott. A mosolyom ismét az arcomra kúszott és vidáman üdvözöltem.
- Csak nem engem vársz?
- Tudni akartam, hogy minden rendben van-e – felelt és a kelleténél jobban összeszűkült a szeme, ahogy várta a válaszom, mintha hazugságon akarna kapni.
- Persze, miért ne lenne? – hümmögtem és elindultam a nappaliba, ahol Ki Youngék még mindig egymáshoz bújva sutyorogtak, de mikor megláttak, akkor kínosan elhallgattak.
- Ha Na – fogta meg gyengéden a karom Min Jun, ezzel megakadályozva, hogy a földre vessem magam törökülésben, Baek Ho lábánál. -, még mindig nem tudjuk elérni Kyu Hyunt.
Megrándult a szám széle, de csak rántottam egyet a vállamon és egy száz wattos vigyort vetettem a fiúra.
- Biztosan valami fontos programja van és ezért kikapcsolta a telefonját – magyaráztam meg neki azt, ami szerintem egyértelmű volt. Kyu Hyunnak egy nem tervezett program jött közbe a délután folyamán, így nem ért vissza a próbára és valószínűleg még Seoulba sem. Ha pedig olyan fontos programról volt szó, akkor még a telefonját is ki kellett kapcsolnia, hogy semmi se zavarja meg.
- Még nem mondtátok meg neki? – szólt közbe Baek Ho, aki köztem és Min Jun között kapkodta a tekintetét, de az a kifejezés, ami az arcára költözött ebben a pillanatban, minden volt, csak nem biztató. Felháborodás, szánakozás és aggodalom tükröződött a szemében. De ami ennél is jobban megrémített, hogy Ki Young a szája elé kapta a kezét és könnyes szemekkel nézett rám.
- Baek Ho! Neked ehhez semmi közöd! – kiabált rá Min Jun és az a nyugalom, amit egész nap látszatként fenntartott, most darabokra tört. Sötét szemei ijesztően csillogtak attól a veszedelmes lángtól, ami lobogott bennük, az ujjai pedig erősen szorították a karom, aminek nem is lehetett tudatában. – Ne szólj bele feleslegesen abba, ami nem rád tartozik!
- Nem rám tartozik? Semmi közöm nincs hozzá, azt mondod?! – emelte fel a hangját az a Baek Ho, akit még sosem hallottam kiabálni ezelőtt. Az a Baek Ho, aki mindig hidegvérrel tűrte azt, ha rosszat mondanak róla és szidják. Az a Baek Ho, akit mindig is a kedvességéről és nyugalmáról ismertem, most megragadta Min Jun pólóját és magához rántotta. - Lehet, hogy nem ismerem olyan jól és olyan régóta Ha Nat és Kyu Hyunt, mint te, de attól függetlenül igenis fontosak számomra és a barátaimnak tartom őket. Ezért engem is ugyanúgy érint az, ami most történik!
- Jól mondod, nem ismered őket olyan régóta és olyan jól, mint én… - fröcsögte Min Jun, majd ő is belekapaszkodott a másik felsőjébe. Hallottam, ahogy néhány varrás megadja magát az ujjai alatt és pattogó hangok kíséretében elszakad pár helyen.
- Megkértelek, hogy vigyázz Ha Nara és tartsd szemmel, de ez nem azt jelentette, hogy titkolózz előtte és hagyd, hogy teljes tudatlanságban töltse az egész napot! – szakította félbe a fogai közt szűrve a szavakat és látszott, hogy nem sok tartja vissza attól, hogy megüsse a másik fiút. Hát akkor végre arra is fény derült, hogy a próba előtt miért hívta félre Baek Ho Min Junt és mit mondott neki. A tudatom hátsó zugában konstatáltam, mennyire figyelmes volt ez tőle, hogy így aggódott értem és Min Jun gondjaira bízott.
- B-baek Ho, engedd el… Ne most… n-nem ez a megfelelő alkalom… - szipogta Ki Young, aki a semmiből termett a barátja mellett és gyengéden rátette a kezét a karjára, ezzel is arra ösztökélve, hogy hallgasson rá. Mindeközben a szeméből könnyek folytak végig az arcán, mégsem törődött velük. Talán ez hatott végül Baek Hora, aki kelletlenül, de elengedte Min Junt végül. Majd se szó, se beszéd Ki Youngot átkarolva visszaült a kanapéra, miközben próbálta megnyugtatni a halkan sírdogáló lányt.
- Lehet, hogy azt hiszed, ezzel jót teszel, de ha hazudsz neki, akkor azzal csak még nagyobb fájdalmat okozol – nézett Baek Ho Min Junra, most már ismét olyan nyugalommal, mintha az előbbi közjáték meg sem történt volna. Csupán a pulcsija viselte magán az összetűzés nyomait néhány ránc formájában.
Az említett pedig csak sóhajtott egy nagyot, a plafonra emelte a tekintetét, majd hangosan és hosszan fújta ki a levegőt. Szorongva fordult felém és már ekkor éreztem, hogy valami komoly baj van. Eddig úgy szemléltem az egész jelenetet, mintha csak egy filmet néznék, egy nagyon rossz filmet. De most az egész olyan kézzelfoghatóvá vált, rájöttem, hogy eddig a barátaimat figyeltem, akik arról vitatkoztak, hogy Min Jun valamit eltitkol előlem és ennek Baek Ho egyáltalán nem örült.
A természetes kíváncsiság ott lappangott bennem, ami miatt tudni akartam, miről van szó és miért ilyen ideges mindegyikük. Miért kell úgy viselkedniük a barátaimnak, ahogy eddig sosem tették? Miért ilyen feszült mindenki és miért sír már percek óta Ki Young?
De mégis éreztem, hogy nem csak egy eltört csecsebecséről, egy elfelejtett ígéretről vagy szülinapról volt szó. Nem csak egy hétköznapi és könnyen megbocsájtható hiba vagy ballépés az oka, hogy így kifordultak önmagukból azok az emberek, akikről eddig azt gondoltam, semmi sem hozhatja ki őket a sodrukból. Itt ennél valami sokkal rosszabb és ijesztőbb dolog bújt meg a háttérben, de se tiltakozni nem tudtam, hogy maradjon inkább csendben, sem pedig sürgetni nem tudtam Min Junt, hogy bökje ki, miről van szó. Egy hang sem jött ki a torkomon, csak bámultam rá némán és mozdulatlanul, mintha egy lennék a nappali berendezési tárgyai közül. Végül nem is kellett megszólalnom, Min Jun rászánta magát arra, hogy beavat a titokba, amit egészen eddig elhallgatott előlem.
- Ha Na – lassan és óvatosan kereste meg a kezem a fiú, amit erősen két tenyere közé szorított, mégis úgy éreztem, hogy úgy kezel, mintha csak egy üvegbaba lennék, amit meg akar óvni attól, hogy ripityára törjön. -, délben ugye felhívtam Sung Chant, hogy érdeklődjek Kyu Hyunról. Emlékszel, igaz?
Csak bólintottam egyet, közben pedig egy kis hang a fejemben elkezdett suttogni, de nem értettem, hogy mit. Egyedül az a zsigeri félelem jutott el a tudatomig, amit ez a hang kiváltott belőlem, még úgy is, hogy fogalmam sem volt, mit akar üzenni.
- A próba egyik szünetében visszahívott – folytatta a magyarázatot, és hirtelen megértettem, hogy mi volt az, amit az a hang egyre többször ismételgetett: fuss, rohanj, menekülj! Arra ösztönzött egyre hangosabban, hogy vágjak hátraarcot és hagyjak itt csapot-papot, mit sem törődve azzal, mit gondolnának a barátaim. –, és azt mondta, hogy kérdezősködött Kyu Hyun mai programja felől.
A szívem kihagyott egy ütemet, az ujjaim megrándultak Min Jun kezei között, ahogy a balsejtelmem egyre csak növekedett. Ekkor az a hang már ordított, zsongott tőle az egész fejem és egyre csak ismételgette azt a három szót. Fuss, rohanj, menekülj! Fussak, mielőtt Min Jun kinyitja a száját. Rohanjak, mielőtt megtudom azt, amit egész délután visszatartott. Meneküljek, mielőtt az egész világom és vele együtt én is a darabjaira hullana.
De mire felfogtam, hogy mit is vár el tőlem az a belső hang és rájöttem, hogy igaza van, így jobban tenném, ha engedelmeskednék neki, akkor már túl késő volt. Túl késő ahhoz, hogy a lábaimat futásra ösztökéljem; túl késő, hogy minden erőmet beleadjam a rohanásba és legfőképpen túl késő ahhoz, hogy elmeneküljek Min Jun kegyetlen szavai elől.
- Tessék? – kérdeztem vissza, mert egyszerűen képtelen voltam feldolgozni az információt, amit közölt velem, mintha más nyelven beszélt volna, amit nem értek. Csak azt láttam, hogy Min Jun ajkai mozognak, de a hangját mégsem hallottam. A szája megremegett és még egyszer elismételte azt a szörnyű igazságot, amitől azóta tartottam, hogy megláttam a déli hírekben a robbanásról szóló beszámolót.
- Sung Chan azt mondta, hogy Kyu Hyunnak kilencre volt asztal foglalva a Haeunde Étteremben.
- Nem – fel sem ismertem a saját hangomat, sőt, azelőtt szólaltam meg, mielőtt egyáltalán az agyam megkapta volna az utasítást, hogy a számnak meg kéne mozdulnia és szavakat formálnia.
- Ha Na…
- Nem! – kiáltottam és egy hisztérikus mosoly kíséretében kirántottam a kezem Min Junéból hogy végre a maga ura lehessen egy kicsit!
. – Ez csak valami félreértés lesz! Kyu Hyun nem volt ott abban az étteremben és nincs is semmi baja! Sung Chan tévedett, vagy az, akivel beszélt, nem volt képben Kyu Hyun valódi terveivel kapcsolatban! Ismered te is, hogy milyen! Szeret szembemenni a szabályokkal és áthágni azokat, csak azért, hogy egy jót szórakozzon. Szeret a tilosban járni és nem lennék meglepve, ha meglépett volna mindenki szeme elől,
- Először is ülj le, Ha Na... – ismét meg akarta fogni a kezem Min Jun, de elléptem előle, mintha csak egy késsel közelített volna.
- Ne érj hozzám! – sikoltottam fel, ezzel magamra vonva mindenki figyelmét a helyiségben, de most csak Min Jun barna szemei léteztek számomra. Azok a barna szemek pedig megbántottan figyeltek, hogy ilyen elutasítóan viselkedek vele. – Csak ne hazudj nekem! Semmi baja nincs, csupán valami közbejött neki és ezért késik!
- Nyugodj meg, és először próbáljuk megbeszélni…
- Megnyugszom, ha befejezed, hogy olyan hazugságokat akarsz lenyomni a torkomon, amikkel nem illik viccelődni! – éreztem, hogy olyan riadt tekintettel nézek Min Junra, mint a sarokba szorított vadállat, ami tudja, hogy most jött el számára a vég. Így inkább Baek Hora és Ki Youngra vetettem a pillantásom, hátha tőlük megnyugvásra lelek. – Mondjátok, hogy csak hazudik! Ti ugye nem hiszitek el neki ezt a szemen szedett hazugságot?!
De hiába reménykedtem benne, a két fiatal megszeppenve és szótlanul nézett vissza rám. Ki Young nem is bírta állni azt a szinte szuggeráló tekintetet, amit rávetettem, így az arcát a barátja mellkasába fúrta, hogy elrejtőzzön előlem. Baek Ho hasonlóan segítőkész volt, mint a barátnője, lesunyta a fejét és a farmerján lévő szakadást bámulta.
Tehetetlen dühvel fordultam vissza Min Junhoz, aki az összes haragomnak és indulatomnak a célpontjává vált. Egyszerűen képtelen voltam elhinni azt, amit mondott. Nem hihettem el. Mert ha csak egy szemernyit is elkezdek kételkedni az igazamban, és ha Kyu Hyun tényleg ott volt reggel kilenckor a Haeunde Étteremben, és a robbanás kilenc óra tizenhárom perckor történt, akkor ő… Akkor ő…
Ha korábban egy fikarcnyi kíváncsiság is volt bennem, hogy Min Jun mit titkol előlem, hát most azt kívántam, bár csendben maradt volna inkább. Bár meg sem szólalt volna! Bár lett volna annyi eszem, hogy megállítom, mielőtt bármit is mond. Bár hallgattam volna a megérzéseimre és azelőtt lépek le, mielőtt ilyen ostoba hazugságokkal állt elő!
Ez az ötlet pedig szöget ütött a fejemben. Hiszen nem kell itt maradnom és tovább hallgatnom ezt a hihetetlenebbnél is hihetetlenebb mesét, amit Min Jun talált ki! Ha nem akarok többet hallani, akkor csak itt hagyom... Miért kéne tűrnöm, hogy a célpontja legyek ennek a durva és morbid viccnek, amit Min Jun kieszelt? Ennél bármi jobb lett volna… Még az is, ha Go Jin plusz ötven raktárt takaríttat ki velem, vagy ha egy hétig Ji Minnel kellene összezárva élnem, vagy ha kiderülne, hogy Jung Hee és Se Ri mostoha testvére vagyok. Ha Sung Chan holnap reggel azt mondaná, hogy hagyjam el kollégiumot; ha apa ténylegesen kitiltana a P.S. Entertainmentből; ha az összes barátom megharagudna rám; bármelyik jobb lenne annál, amivel Min Jun hozakodott elő!
Nem… Képtelen voltam ezt tovább elviselni. El akartam innen tűnni, nehogy valaki más is beszálljon ebbe az ugratásba, ami már rég nem volt poénos. Csak egyedül akartam lenni. Egyedül, mindenkitől távol.
Megperdültem a tengelyem körül és el akartam rohanni, hogy utólag és megkésve engedelmeskedjek annak a belső hangnak, de valakinek nekiütköztem és így kénytelen voltam megtorpanni. Vaksi szemekkel ráfókuszáltam arra az alakra, aki feltartott a menekülésemben, és megkönnyebbülve konstatáltam, hogy Se Joo az. Egy akadozó és ijesztően gurgulázó nevetés hagyta el az ajkamat, ilyen hangot még életemben nem hallattam és utólag nem is emlékeztem rá pontosan.
- Se Joo – nyögtem halkan és öntudatlanul léptem hozzá közelebb, miközben ujjaim tapogatózva a pólójára kúsztak és erősebben belemarkoltak az anyagba. Az ismerős illata egy pillanatnyi nyugalommal és melegséggel árasztott el, amire most rettentően nagy szükségem volt. Annyira lecsökkentettem köztünk a távolságot, hogy éreztem a testéből áradó hőt, és a homlokomat a mellkasának támasztottam. -, szólj rá Min Junra, hogy hagyja abba, kérlek! Mondd meg neki, hogy ez már nem vicces!
Reménykedtem benne, hogy Se Joo felbukkanása ver egy kis észt Min Jun fejébe és bevallja, hogy eddig egy nagyon rossz viccel próbálkozott, majd azonnal bocsánatot kér. Reméltem, hogy a feltűnésével minden megoldódik és ez a rossz álom végre véget ér. Reméltem, hogy Se Joo pontosan az a szőke herceg lesz a fehér lovon, akire most vágytam.
- Ha Na – ezzel szemben Se Joo hangja egyszerre volt kedves, megértő és… részvétteljes. Az a pillanatnyi nyugalom, ami korábban megszállt, úgy reppent tova, mintha sosem létezett volna. Elléptem a fiútól, hogy rá tudjak nézni, mert abban biztos voltam, hogy ő nem hazudna nekem. Ő sosem lenne képes a szemembe hazudni. De egészen másra számítottam, mikor találkozott a tekintetünk. Csokoládébarna íriszei szomorúsággal teltek meg és az együttérzés, ami áradt belőlük, ijesztőbb volt, mint bármi, amivel valaha is találkoztam életem során. Az egyik kezét gyengéden az arcomra helyezte, próbálva ezzel megnyugtatni, de éppen az ellenkező hatást érte el vele. A lélegzetem felgyorsult és annak ellenére, hogy szinte zihálva vettem már levegőt, mégis úgy éreztem, hogy fuldoklom és nem jutok elég oxigénhez. -, sajnálom…
Ez a szó olyan pontosan és mélyen fúródott a szívem legmélyébe, hogy egy pillanatra úgy éreztem, meg is állt tőle. Bódultan engedtem el Se Joot és botladozva indultam meg… nem is tudom, hogy hová.
- Ha Na, várj! – kiáltotta egyszerre Baek Ho és Min Jun, de mintha meg sem hallottam volna.
- Ha Na! – Ki Young ijedt és sírós sikoltása sem tartott vissza, csak tettem az egyik lábam a másik után. A nappalit és a folyosót elválasztó boltívnél jártam, mikor meghallottam Se Joo fájdalmas hangját:
- Hagyd inkább most! Hadd legyen egy kicsit egyedül…