41. fejezet

Van benned valami, ami...

Egy valóra vált álomnak tűnt az egész jelenet. Azt hihetné az ember, hogy ilyenek csak a tündérmesékben vannak, de most mégis az a fiú tartott a karjai között, akiről még pár órával ezelőtt azt hittem, hogy meghalt. Arról nem is beszélve, hogy a legutóbbi beszélgetésünk alkalmával leordítottuk egymás fejét és melegebb éghajlatra küldtük egymást.

Mindennek ellenére mégis itt álltunk, egymásba kapaszkodva, mintha ennél természetesebb nem is lehetne a helyzet. Alig tudtam betelni azokkal a fekete íriszekkel, amik szinte egybeolvadtak a sötét pupillával, amit körbevettek. A szívem a torkomban dobogott és bármit megadtam volna azért, hogy ez a pillanat sose érjen véget.

- Ha Na! – érezhető volt, hogy már nem először szólít meg hiába, de csak pár pislogás után fogtam fel, hogy erre valamiféle reakciót vár tőlem.

- Hm?

- Egy szavamra sem figyeltél az előbb, nem igaz? – Kyu Hyun hangja elégedetlen volt, a szemei mégis vidáman csillogtak.

- Dehogynem – vágtam rá felháborodva -, nagyon is figyeltem rád.

- Akkor mit mondtam? – Némán meredtem rá, és köszörültem egyet a torkomon kínomban, mivel fogalmam sem volt, mit is kéne erre felelnem. Szerencsére megmentett a válaszadástól és még fel sem rótta, hogy megpróbáltam átverni. – Azt kérdeztem, hogy kölcsön kaphatnám-e a telefonodat?

- Minek? Mi van a tieddel? – Nem nagyon akaródzott elengednem a fiút, hogy azt az ostoba kütyüt odaadjam neki.

- Telefonálni szeretnék, meglepő módon – csipkelődött és elengedve, hátrébb lépett. Az, hogy már nem a meleg karjai között álldogáltam, szinte hideg zuhanyként ért. Mélyen a farmerja zsebébe nyúlt és elővette belőle a saját mobilját. Már éppen kérdőre vontam volna, hogy ha itt a sajátja, akkor minek neki az enyém, de elakadt a szavam. – Ugyanis az enyém nincs éppen túl jó állapotban.

Meglengette az eszközt a szemem előtt, aminek a képernyőjén finom, vékony pókhálószerű repedések futottak keresztbe, arról nem is beszélve, hogy az egész készülék elég viharvert állapotban volt. Csupa por és karc, a hátlapja pedig szintén meg volt repedve.

- Mi a fenét csináltál vele?! Talán megjártad az iraki háborút a napokban? – Vettem kezem közé a telefonját és némán elmondtam érte egy imát.

- Mindent megtudhatsz, miután végre telefonáltam egyet. – Ez igazán kedvező ajánlatnak tűnt, így szó nélkül az asztalomhoz léptem és felforgattam a tetején lévő kupac füzetet és könyvet, de nem találtam sehol.

- Különös… - motyogtam és a nadrágom zsebe volt a következő hely, amit végigtapogattam, de ott sem volt. Hol is láttam utoljára? Ahogy elgondolkoztam, eszembe jutott, hogy nálam volt, mikor Min Jun és Se Joo elmondták, hogy állítólagosan mi történt Kyu Hyunnal. Aztán belenyúltam a pulcsim zsebébe, és végre megleltem a mobilt. – Hála istennek!

Már nyújtottam át a fiúnak a telefonom, de mikor az ujjai majdnem érintették, elkaptam előle.

- Mi van? – emelte rám kérdőn a tekintetét.

- Megígéred, hogy épségben visszahozod? – összeszűkült szemekkel vizslattam, hátha így ijesztőbbnek tűnök. – Ha ez is úgy jár, mint a tied, akkor csúnyán megfizetsz érte!

- Nyugalom, megvédem az életem árán is! – vette ki a kezemből a készüléket mosolyogva, de egy pillanatra zavartan megdermedt. Maga elé bámult, de utána megrázta a fejét és hátat fordított, hogy végezhesse a dolgát. Talán fel sem tűnt volna a különös viselkedés, ami csupán pár másodpercig tartott, ha nem figyeltem volna minden rezdülését árgus szemmel. – Egy pillanat és jövök!

- Kyu Hyun! – szóltam utána, mikor a keze már a kilincsen volt. Ahogy visszanézett, egy megjegyzés volt már az ajkán, de mégis torkára forrt a szó, ahogy meglátta az arcomat. – Tényleg visszajössz, ugye?

A szánakozás és a szomorúság keveréke játszott azon a jóképű arcon, de mégis mintha csupa gyengédséggel telt volna meg a pillantása. A következő percben pedig már ott állt előttem, a kezei közé fogta az arcom és egy lágy puszit nyomott a homlokomra.

Bennem az ütő is megállt és még azt is elfelejtettem, hogy kell lélegezni!

- Csak gyorsan elintézem ezt a hívást és utána rögtön jövök – suttogta egy mosollyal az ajkán. – Ígérem.

Meg sem várta a válaszom, már kint is volt a szobából, maga után becsukva az ajtót. Ha pedig tapogatózva nem keresem meg az ágyat, akkor a lábam nem biztos, hogy képes lett volna megtartani tovább a súlyomat. A térdeim elgyengültek és lerogytam az ágy szélére, miközben megint eszembe jutott, hogyan kell levegőt venni.

Ha körömrágós típus lettem volna, akkor most bizonyára három perc alatt tövig rágtam volna az összes körmöm, de mivel nem voltam, így csak a lábam járt idegesen fel-alá egy helyben, míg vártam Kyu Hyun visszatérésére. Nevezzetek idiótának, de még mindig féltem, hogy csak képzelődöm vagy esetleg álmodom… Főleg a korábbi csók után!

Még mindig beleremegtem az emlékébe, a légzésem is egy kissé szaporábbá vált ezzel egyetemben. Mély levegőt vettem és próbáltam megnyugodni, vagy legalább kiverni azt a gondolatot a fejemből, hogy bárcsak megismételhetnénk Kyu Hyunnal azt a csókot…

Azt, hogy jobban belevessem magam a képzeletem világába, az gátolta meg, hogy az ajtó kinyílt és Kyu Hyun belépett a szobába. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy megpillantottam szikár alakját, miközben az egyik széket az asztaltól elhelyezte velem szemben, és lehuppant rá. Kicsit csalódott voltam, hogy nem mellém telepedett le, de a lényeg az volt, hogy nem őrültem meg, és tényleg itt van a fiú.

- Köszönöm – mondta és átnyújtotta a telefonom, bár meglepően rideg volt a hangja. Az arca pedig még annál is távolságtartóbbnak tűnt.

- Mi történt? – félénken kérdeztem rá, mert aggódtam amiatt a sötét csillogásért, ami a szemeiben bújt meg. Ki zaklathatta fel ennyire?

- Jött egy üzeneted – mondta, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet.

- Nem érdekes!

- Szerintem jó lenne, ha megnéznéd – jelentette ki olyan hangsúllyal, hogy egyértelművé tette, addig nem tágít a témát illetően, míg kötélnek nem állok.

Így feloldottam a képernyőzárat és türelmetlenül nyitottam meg az üzenetek részt. Kihűlt a vér az ereimben, ahogy megláttam, kitől is jött az az üzenet.

Hát így már értettem, miért ilyen dühös rám Kyu Hyun... Mert nem aggodalom, félelem vagy feszengés okozta a zaklatottságát, hanem valaki: Jae Wan. Egy szót sem szólva nyitottam meg az üzenetét, amit nem eresztett túl bő lére, csupán annyi állt benne, hogy „Semmi baja.”.

Először el kellett gondolkoznom, hogy ez mit jelenthet, aztán összeállt bennem a kép, aminek hatására egyszerre lepett el a döbbenet, a harag, az értetlenség és meglepő módon a hála. Az üzenetet már órákkal ezelőtt megkaptam, valószínűleg nem sokkal azután, hogy felhívtam telefonon… Ha ezt korábban elolvasom, sok szenvedéstől kímélhettem volna meg magam. De ami ennél is sokkal fontosabb volt, hogy annak ellenére, milyen elutasítóan viselkedett, hogy milyen dühös lett rám és mennyire nehezére eshetett utána néznie, hogy mi van a bátyjával, mégis megtette… Ez pedig akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra és olyan melegség öntött el, ami Jae Wanra gondolva, még egyszer sem.

Mikor viszont felnéztem a mobilom képernyőjéről, egyből lehervadt ez a mosoly az arcomról, ahogy szembe találtam magam Kyu Hyun fagyos pillantásával és merev testtartásával.

- Mit akar tőled? – nyers és durva volt a hangja, ami egyből beindította nálam a védekező mechanizmusokat, de egyben piszkálta is a csőrömet a dolog.

- Délután – kezdtem bele nyugalmat erőltetve magamra. -, mikor Min Junék azt mondták, hogy meghaltál a robbanásban, akkor azon gondolkoztam, hogy kitől tudhatnám meg, hogy mi történt veled. A családodat biztosan értesítették volna… így jött, hogy beszéljek Jae Wannal.

- És? – még mindig nem puhítottam meg, viszont engem kezdett nagyon is bosszantani ez a kihallgatás.

- És – nyomtam meg a szót, jelezve, hogy visszafoghatná kicsit magát. – mivel téged hoztalak szóba, természetesen egyből felkapta a vizet, pontosan úgy, ahogy most te, és rám csapta a telefont.

Nem tudom, miért, de ettől a hírtől kissé leengedett a fiú és már nem ült olyan feszes, egyenes háttal, mint eddig.

- De nem sokkal azután küldött egy üzenetet, hogy semmi bajod – fejeztem be a történetet, de ez mintha meglepte volna Kyu Hyunt és megint ugyanolyan zordan bámult rám. – Ennyi. Elégedett vagy?

- Nem mondhatnám – morogta, és erről árulkodott minden egyes porcikája. – Figyelmeztettelek, hogy Jae Wan nem…

- Ne kezdjük elölről ezt a témát, kérlek! – szakítottam félbe és esdekelőn néztem azokba a fekete szemekbe. – Nem akarok veled veszekedni, nem akarok megint ordibálni. Jae Wan…

Már a nyelvem hegyén volt, hogy elmeséljek neki mindent azzal kapcsolatban, amit megtudtam tegnap éjszaka. El akartam mondani Kyu Hyunnak, hogy Jae Wan és én nem vagyunk egymás számára teljesen idegenek, mivel már találkoztunk korábban. Négy évvel ezelőtt futottunk egymásba, csak az amnéziám miatt nem emlékszem rá. És hogy a fiú egyáltalán nem jelent veszélyt rám nézve, sőt. A maga durva és rideg viselkedése ellenére meglehetősen kedves.

De tudtam, hogy ha ezt megosztom Kyu Hyunnal, egyrészt csak olajat öntök a tűzre, mert ha rájön, hogy nem elég, hogy nem tartok Jae Wantól, hanem még kedvelem is valamennyire, kő kövön nem maradt volna. Másrészt biztosan tagadna mindent és azt állítaná, hogy csak hazudik nekem a fiú, át akar verni és egy percig se dőljek be a hazugságainak.

Nem utolsó sorban, szinte majdnem biztos voltam benne, hogy Jae Wan sem szívesen kötné Kyu Hyun orrára, milyen kapcsolat van közöttünk.

Szóval nem. Nem lett volna szerencsés bármit is mondanom az öccséről Kyu Hyunnak, így taktikát változtattam.

- Jae Wan, ha veszélyes rám, ha nem, hadd döntsem el én! – megnyaltam az ajkam és idegesen ugrált a szemem Kyu Hyun sötét íriszei és a kezeimben tartott mobil között. – Ha hazudik nekem, kihasznál vagy hátsó szándékai vannak, megbirkózom vele. Nem vagyok porcelánbaba, amit még a legkisebb széltől is óvni kell.

Ebben ugyan még én magam sem voltam teljesen biztos, mert tudtam, hogy nem vagyok olyan erős, mint amilyen régen voltam, vagy mint amilyen lenni szerettem volna, de hátha Kyu Hyun hisz majd nekem.

- Sokkal törékenyebb vagy annál, mint amit próbálsz elhitetni velem – felelte a fiú és elnyíltak az ajkaim, ahogy azokat a szavakat visszhangozta, amikre én magam is gondoltam épp az előbb.

Túl jól ismert már. Ez egyrészről boldogsággal töltött el, mert ez azt bizonyította, hogy figyelt rám és érdekeltem eléggé ahhoz, hogy ennyi mindent megjegyezzen rólam. Másrészről viszont zavart, hogy ennyire kiismert és így nehéz lesz titkolnom előle bármit is, vagy túlságosan is azt fogja hinni, hogy mindent tud rólam és megpróbál majd irányítani. Mint például most is Jae Wannal kapcsolatban.

- Tudom – ismertem el és az ágy szélére csúsztam, hogy megfoghassam a fiú kezét, miközben a térdeim az ő térdei közé férkőztek így. -, hogy erősebbnek próbálom mutatni magam, mint amilyen vagyok. Néha elég egy kicsike akadály vagy probléma, amitől inába száll a bátorságom és elkezdek kételkedni magamban és másokban is. Nem vagyok elég magabiztos, nem bízom a képességeimben és talán a körülöttem levőkben sem eléggé. De ez a nap ráébresztett, hogy milyen hirtelen véget érhet minden. Egy szempillantás alatt minden semmivé válhat, még mielőtt igazán élni kezdtem volna vagy mielőtt igazán boldog lettem volna. Meg akarok változni. Erősebb akarok lenni.

Ahogy beszéltem, ráébredtem, hogy mennyire kitárulkoztam Kyu Hyunnak és ennek tetejében még azt is mondtam, ami a szívemben volt. Tudtam jól, hogy ha igaz lett volna a hír a fiúról, akkor teljesen összetörtem volna. Még ha kerestem is a kibúvókat, hogy majd valaki más segítségével túlteszem magam a történteken, nem sikerült volna. Mert mindegy, hogy ki áll mellettem, ha én nem vagyok elég erős hozzá, akkor mit sem ér a támogatás.

- Honnan tudod, hogy a bukás és a csalódások nem pont ellenkező hatással lesznek rád? – szólalt meg hirtelen és valami megmagyarázhatatlan megtörtség áradt a hangjából. – Honnan tudod, hogy nem fogsz darabokra hullani ebben a nagy élni akarásban?

- Nem tudom – Erre már felnézett rám és értetlenül ráncolta össze a szemöldökét, de én csak lágyan rámosolyogtam. -, de ha félek a következményektől és attól, hogy megsérülök, akkor soha nem fogok változni.

- Azt mondod, el tudod majd viselni? – összeszűkült szemekkel vizslatott és a száját is összepréselte, mintha nem igazán tudna hinni nekem. Ezért pedig nem hibáztattam.

Nem ismert négy évvel ezelőtt, így nem tudta, hogy ez a Ha Na csak egy halvány utánzata a réginek. Az autóbaleset előtt egy határozott, energikus, vidám és makacs lány voltam. Nem féltem volna attól, hogy esetleg elbukok egy meghallgatáson, mert tudtam, hogy lesz egy következő alkalom, ahol megmutathatom, mit tudok. Nem féltem volna hülyét csinálni magamból azzal, hogy fél lábon, az orromat befogva ugrálom keresztül-kasul az ügynökséget, ha ezen múlik egy szerep vagy megbízatás. Nem ijedtem volna be és nem kételkedtem volna magamban, ha kapok egy negatív kritikát, hanem vagy elfogadtam volna, ha jogos, vagy pedig vérre menően küzdöttem volna az igazamért. Nem hunyászkodtam volna meg olyan emberek előtt, mint Se Ri vagy Jung Hee, hanem szembeszálltam volna velük, nem tűrve az elnyomást és a megfélemlítést.

Persze, akadtak dolgok, amikben nem változtam, mert olyan mélyen a személyiségem részei, hogy azok megmaradtak olyannak, amilyenek. De az anyám halála, az apám elhidegülése és a barátaim általi cserbenhagyás sok mindent felborított. Nem hiszem, hogy valaha is ugyanolyan leszek, mint régen, de talán nem is akarok. Több akarok lenni annál.

- Megpróbálom – válaszoltam halkan és megszorítottam Kyu Hyun kezét.

- Még akkor is, ha egy számodra fontos személy elárul és fájdalmat okoz neked? - nem nézett a szemembe, csak a kezünket figyelte. Ritka alkalmak egyike volt, hogy a pillantása nem egyenesen az enyémbe fúródott, ami meglepett.

Ennyire féltene Jae Wantól? Valahol nagyon is jólesett ez a féltés, de mégsem tudtam összeegyeztetni Kyu Hyun aggodalmát az öccse miatt azzal a fiúval, akit én ismertem. Tény, hogy nem volt mindig egy cukorfiú, de el nem tudtam képzelni róla, hogy akaratlagosan bántana. Jae Wan egy érdekes figura volt, akin nehéz kiigazodni, de hogy gonosz és rosszindulatú lenne, azt nem tudtam elhinni. Kyu Hyun talán még mindig ugyanolyannak látta a testvérét, mint mikor a barátnője elhagyta érte. Az pedig ki tudja, mikor volt már…

- Még akkor is – szólaltam meg egy lágy mosollyal az arcomon, és az ujjbegyem az álla alá helyeztem, majd felemeltem a fejét, hogy rám nézzen. – Ne aggódj túl sokat! Jae Wannal majd én foglalkozom.

Megrebbent a szeme a név említése hallatán és egy keserű mosoly jelent meg a szája szegletében.

- Nagy lány vagyok! – kacsintottam rá és az ujjaimmal, amik eddig az álla alatt pihentek, a búzabarna tincseket kisepertem a homlokából, hogy ne lógjon a szemébe. – Ez meg mi?

- Micsoda?

- Ez a homlokodon. – Ellöktem magam az ágytól, hogy jobban megnézhessem azt a valamit, amit az előbbi mozdulatom során fedeztem fel rajta. Így Kyu Hyun lábai közé álltam, minek következtében ő merev háttal dőlt a szék támlájának, miközben hátradöntötte a fejét, hogy követni tudja, mit csinálok. Így könnyedén félretoltam az útból azokat a hajtincseket, hogy utána egy legalább három centis varratokkal összefércelt seb bontakozhasson ki a szemeim előtt. – Mi történt?! Ezt meg hol szerezted?

Még nekem is fülsértőnek tűnt a hangom, ahogy számon kértem a fiút és döbbenten néztem le rá.

- Ha azt mondanám, hogy hősiesen helyt álltam egy kocsmai verekedésben, ahol megvédtem egy lány becsületét, akkor elhinnéd? – látszott, hogy zavarban van, de próbál felülkerekedni rajta.

- Kyu Hyun! – szóltam rá fenyegetően, mire sóhajtott egyet és a csípőmre tette a kezét. – Mit művelsz?

Ha eddig ő volt zavarban, akkor most nagyon is rajtam volt a sor, mivel a csípőmnél fogva gyengéden tolt hátra, és a térdhajlatomba álló ágy pereme miatt nem maradt más választásom, mint lehuppanni az ágyra. De itt még nem állt meg a fiú, mert némán befelé noszogatott és a nagy értetlenkedésben én meg csak követtem az utasítását, így becsúsztam a fal mellé. A következő percben Kyu Hyun már mellettem terült el az ágyon, az egyik kezét a feje alá téve párnaként.

- Mit művelsz? – ismételtem meg a kérdést, de éreztem, hogy az arcom pirossága árulkodó arról, mit is gondolok a kialakult helyzetről.

- Fáradt vagyok és kényelmesebb vízszintesben, mint a széken görnyedve. – Még csak megmukkanni sem volt időm, mikor megragadta a karom és lerántott maga mellé. A tenyerem a hasán landolt, ahol éreztem az izmok összehúzódását a ránehezedő súlytól, a fejem pedig a vállának koccant. – Ez pedig így még kényelmesebb.

Szinte égett az arcom, meg sem mertem moccanni és nagylelkűen nem vettem tudomást az utóbbi megjegyzéséről. Odasimulva a fiúhoz, érezni minden egyes lélegzetvételét, meglepően jó érzés volt, holott nem az első alkalommal tapasztalhattam meg.

- Nem válaszolsz? – kérdeztem inkább hangosan, mielőtt valami mást nyögök ki helyette.

- Mire vagy kíváncsi pontosan?

- Mindenre – mondtam magától értetődően. – De kezdheted azzal, mikor elutaztál Busanba.

Már majd megevett a fene, hogy halljam, mit csinált a napokban, még ha eddig nagyon jól el is terelte a figyelmemet erről. Így kíváncsian vártam a meséjét arról, hogy az utazása milyen eredménnyel zárult. Nem mellesleg pedig még a Jae Wan témát is magunk mögött hagyhattuk így.

- Hm, lássuk csak! – kezdett bele a száját húzva. – Végül az első osztályú repülőjegyet lemondva, egy magánrepülővel utaztam le Busanba szerda délelőtt és egy sofőr várt a reptéren rám. Egy olyan kis táblával a nevemmel, mint ahogy a filmekben is szokott lenni.

- Nem tudnád felvágás nélkül előadni, igaz? – néztem fel sandán rá a szemem sarkából, mire csak levigyorgott rám.

- Abban hol a móka?

- Igaz is… - fojtottam el a nevetést és hagytam, hadd folytassa a mondókáját.

- Sajnos semmi városnéző túrára vagy kirándulásra nem futotta az időből, egyből elvittek a helyi szállodánkba, ahol éppen csak bejelentkezni maradt időm, mielőtt egy ebédre kellett volna mennem az apámmal. Ugyanis úgy vélte, hogy a csütörtök esti gyűlés előtt illendő lenne egy személyes találkozó a főbb részvényesekkel, ahol kötetlenebbül el tudunk beszélgetni. – Hallottam a hangján, hogy mennyire fárasztó lehetett ez számára és mennyire nem volt hozzá kedve.

- Szóval jópofizás volt lényegében? – kérdeztem rá kerek perec a dologra.

- Igen – bólintott. – Mindenkinek bemutatkoztam, bár tisztában voltam vele, hogy mindegyikük pontosan tud rólam mindent, mivel biztosan kutakodtak utánam korábban. Láttam, hogy sokan lenéztek, még ha próbálták is leplezni, és igencsak ellenezték a döntést, hogy a cég majd egy nap az én kezeim közé kerüljön.

- Ugyan miért tennének ilyet? És miért nézne le téged bárki is? – emeltem fel róla a fejem felháborodva, hogy a szemébe nézhessek.

- Ha Na, nézzünk szembe a tényekkel! – fanyar mosollyal viszonozta a pillantásom. – A vezérigazgató a fiát akarja kinevezni a vállalat örökösének, amivel nem is lenne gond, ha az a fiú éppenséggel nem egy színpadon ugrabugráló, tudatlan, képzetlen, ostoba, magát kellető idol lenne.

- De hisz nem vagy sem tudatlan, sem képzetlen, sem pedig ostoba! – néztem rá megrökönyödve, ahogy leírta saját magát.

- A többivel ezek szerint egyetértesz – jelentette ki egy vidám szemöldök húzogatás mellett.

- Hát a többi az elkerülhetetlen, ha az ember idol… - köszörültem a torkomon.

- Csak hogy már ezzel probléma van – lehervadt az arcáról a mosoly. – Igazad volt abban, hogy nem vagyok sem tudatlan, sem pedig képzetlen, mert az évek során elég kemény oktatásban részesültem, hogy a jövőben elfoglaljam majd az engem megillető helyet. De erről ők mit sem tudnak, vagy éppenséggel nem érdekli őket, mert nekik éppen elegendő az, hogy a cég következő elnökét egy nevetséges pop bandával hozzák kapcsolatba.

- Az egész a hírverésről szól? – ráncoltam a szemöldököm bizonytalanul a hallottak után.

- A mi szakmánkban a médiától függ minden, ezt te is tudod. Ez pedig nincs másképp a világ más területein sem, még ha olyan nagy befolyással nem is bír. Megalázónak és szégyenletesnek tartják sokan a részvényesek közül, hogy valaki olyan lesz a vállalat teljhatalmú embere, mint én. – Keserűség áradt a hangjából, de mégis egy hamis mosolyt varázsolt az arcára, mintha át tudna vele verni.

- Tudod, hogy ez nálam nem működik – böktem meg az arcát gyengéden, mire laposan rám pislogott, de nem hagytam szóhoz jutni. -, és azt is tudod, hogy lényegtelen, mit gondolnak rólad azok az emberek. Pont, ahogy mondtad, a mi szakmánkban a média az egyeduralkodó isten, ezért pedig már hozzászokhattál volna, hogy nem mindenki van odáig érted és nem feltétlenül aratsz osztatlan sikert az emberek körében.

- Ezt elég nehéz megemésztenem igazság szerint – szúrta közbe, de úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna a viccelődését.

- De ha azok a vén, begyöpösödött öregek azt hiszik, hogy egy szemernyivel is kevesebbet érsz azért, mert megélted az álmodat és azzal foglalkoztál, amit szeretsz, vagyis a zenével, akkor elmehetnek a jó büdös fenébe! – Nem szoktam káromkodni, de most nehezemre esett valami kevésbé csúnya kifejezést találni. – Megmutatod majd nekik, hogy nem hiába tanultál annyit és méltó vagy arra a pozícióra, amit az apád szán neked!

Kyu Hyun egy szót sem szólt, csak nagy szemekkel bámult rám, mire már kezdtem magam kényelmetlenül érezni, közben pedig észre sem vettem, hogy az eddig a feje alatt pihenő keze a tarkómra csúszott és közelebb húzott magához.

- Kár, hogy nem vittelek magammal, mert biztos vagyok benne, hogy mindenkinek tátva maradt volna a szája tőled, vagy mert kiosztottad volna őket, vagy a lehengerlő szépségedtől. Nem mellesleg az én napjaim is kellemesebben teltek volna. – Még elpirulni sem maradt időm, mert az ajka a bőrömet súrolta, mikor egy puszit lehelt az arcomra. Majd visszadőlt a párnára és az ujjai is lecsusszantak a nyakamról, de az ereimben a vér még percekig úgy dübörgött, mint egy gyorsvasút.

- Aha… - suttogtam, de csak azért, hogy felülkerekedjek valahogy a zavaromon.

- Szóval az ebéd nem alakult annyira fényesen, ahogy azt az apám remélte – tért vissza a történetéhez Kyu Hyun, így én is visszadőltem a vállára, bár én nem tudtam olyan könnyedén túltenni magam az előbbieken, mint ő. -, ami nem töltötte el túl nagy örömmel. Meg is kaptam érte a magamét, holott kivételesen mindent megtettem annak érdekében, hogy egy szava se legyen a viselkedésemet illetően.

- Az apád milyen ember? – vágtam közbe a kérdést. Soha nem mesélt még róla és mint minden más Kyu Hyunnal kapcsolatban, ez is nagyon érdekelt.

- Az üzletember pontosan leírja, hogy milyen. – Éreztem a rideg hangján és a feszült testtartásán, hogy ezt a témát nem ajánlatos tovább feszegetni, így másfelé tereltem a szót.

- És az ebéd után mi volt?

- A délutánomat azzal töltöttem, hogy az esti parti résztvevőinek listáját memorizáltam, amit az apám titkárától kaptam – felelte összerázkódva. – Mindig is utáltam magolni, és ez ezerszer rosszabb volt annál. Képekről megmondani ki kicsoda, kik tartoznak a családjába, milyen területen tevékenykedik és persze érdemes-e vele jó kapcsolatot ápolni.

- Szerencsére ezt megúsztam a P.S. igazgatójának lányaként, mert gyerekkoromban elrejtettek a nyilvánosság elől, mikor pedig idősebb lettem, az apám látni sem akart a cég közelében – jegyeztem meg, és csak mikor befejeztem a mondatot, akkor jöttem rá, hogy ez elég lehangolóan hangzott a számból.

- Cserélhetünk, ha gondolod. Én majd eljátszom a folyton bajba kerülő, friss gyakornokot az ügynökségnél, aki minden idők egyik legnagyszerűbb bandájának videó klipjében szerepel, meg isteni pasikkal fetreng egy ágyban. Te meg járhatsz hülye rendezvényekre öregekkel cseverészni és teheted mindenkinek a szépet. Fair ajánlatnak tűnik számomra. – Úgy tett, mint aki egy nagyon kedvező alkut hozott volna szóba, mire csak ferde szemekkel néztem megint rá.

- Isteni pasikkal?

- Most mondd azt, hogy nincs igazam! – pislogott rám ártatlanul, mire csak beletörődve megráztam a fejem.

- Milyen volt a parti? Sikerült mindenkit megjegyezned és nem sültél be?

- Már a feltételezés is sértő, hogy besülhetek! – nézett rám tettetett felháborodással.

- Elnézést kérek, Mister Tökély! – ironizáltam.

- Megbocsátom meggondolatlan szavaid, csak hogy lásd, kivel van dolgod – biccentett nagylelkűen, de aztán visszatért a történetünkhöz. – Amúgy meg a szokásos koktél parti, amire a gazdagok költenek, hogy jól érezzék magukat – rántott a vállán egyet nemtörődöm módon. – Tudod, méregdrága kaják, amiket senki sem eszik meg szívesen, mert rém undorítóak; meg megfizethetetlen italok, amikkel hencegünk a többieknek, hogy nekünk erre is futja. De az utóbbi legalább finom is.

- Csak nem berúgtál? – kérdeztem döbbenten.

- Dehogy! – ellenkezett rögtön. – Bár úgy biztosan élvezetesebb lett volna az éjszaka azon része. Egyedül az dobta fel az estét, hogy a részvényesek elhozták a családjaikat is, így összefutottam jó pár ismerőssel, akiket régen nem láttam már.

- Oh! – Ebben az egy szóban benne volt a meglepettségem, hogy Kyu Hyunnak voltak ismerősei ilyen körökben, ami mondjuk, nem kéne újdonságnak számítson, de nagyobbrészt a félsz uralkodott el rajtam, hogy ezek a családtagok, akik pluszban részt vettek a rendezvényen, valószínűleg nem mindannyian fiúk voltak…

- Mi az?

- Semmi, csak azon gondolkoztam, hogy biztos jó volt újra látni őket – hazudtam habozás nélkül, mert nem akartam, hogy rajtakapjon a féltékenykedésen.

- Ez erős túlzás, mert egyikük sem áll közelebb hozzám, mint például Nam Gil, és azért őt egy jó barátomnak tartom.

- Megint csak felszínes kapcsolatok? – Foglaltam össze a lényeget, és csak éreztem, hogy Kyu Hyun bólint egyet. Még emlékeztem Se Joo filmjének bemutatóján említett szavaira, miszerint sokan csak az előbbre jutás végett akarnak közel kerülni hozzám, vagy mert valamilyen előnyre akarnak szert tenni.

- A csütörtök sem telt másképp – folytatta a sztorit végül. -, fogadásokra jártam és igyekeztem mindenkiben jó benyomást kelteni. Áldottam azokat a drámaórákat, ahol megtanítottak akkor is mosolyogni, amikor legszívesebben kikapartam volna a saját szemem. Este tartották meg magát a részvényesek gyűlését egy vacsora keretében, ahol mindenkinek kötelező volt a megjelenés, akinek van részesedése a cégből.

- Elég komolyan hangzik – jegyeztem meg halkan.

- Az is volt – értett egyet. – Nem vagyok lámpalázas alkat, már meg sem tudom mondani, hogy mikor izgultam valami miatt utoljára vagy féltem volna valamitől. De aznap este szinte kivert a veríték, ha csak arra gondoltam, hogy milyen komoly feladat áll előttem.

Furcsa volt hallani Kyu Hyun szájából azt, hogy félt és izgult valami miatt. Az én szememben ő mindig egy rettenthetetlen, magabiztos, néha már-már a fejjel a falnak menő típus volt. Most mégis megijedt egy találkozótól, ahol ő került a középpontba, de bárki más sikoltozva menekült volna el a helyében.

Így a tenyerem, ami eddig a hasán pihent, most a mellkasán heverő kezére kúszott és összekulcsoltam az ujjainkat. Tudom, hogy semmiségnek tűnhetett, de mégis támogatni akartam valamilyen formában. Ezt pedig valószínűleg meg is értette, mert viszonozta a szorítást.

- Mikor az apám bejelentette, hogy hivatalosan is én vagyok az örököse a Hyunsung vállalatnak, a szívem a torkomban dobogott. Ahogy felálltam és a mikrofonhoz sétáltam, a külvilág megszűnt létezni körülöttem. Még az sem döbbentett meg különösebben, hogy a felhajtás közepette az apám esetlenül megölelt, mikor átadta a szót, pedig kilenc éves korom óta egyszer sem tette. A mikrofon elé álltam és ahogy ránéztem az összegyűlt tömegre, az arcok egy kivehetetlen masszává folytak össze, talán két percig csak néma csendben bámultam rájuk. Hallottam a sustorgást és az egyre növekvő értetlenséget, de mégsem szólaltam meg, pedig egy egész heti munkája volt a beszédemen egy tíz tagú csapatnak.

- Mi történt? – kérdeztem félve, egyáltalán nem vallott ez a viselkedés arra a Kyu Hyunra, akit én ismertem.

- Azt hiszem, megrémültem – fordította felém a fejét és összevont szemöldökkel kereste a tekintetem. – Mióta az eszemet tudom, úgy éltem, hogy én vagyok Shin Woo Jin fia, aki majd ha elég idős lesz, akkor átveszi a helyét a Hyunsung vállalatnál. Mindenféle különórára jártam, elit iskolákba írattak be, hogy minél megfelelőbb oktatásban részesüljek. De ez soha nem volt elég számomra, mert a zene mindig is vonzott, és sok éves könyörgés után sikerült rábeszélnem az apámat, engedélyezze számomra, hogy jelentkezzek egy ügynökségnél. Persze, ahogy említettem, jó üzletemberként nem akart veszteségesen kijönni a megállapodásunkból, így alkut ajánlott. Két évig azt csinálom, amit akarok és nem szól bele, de utána ideje visszatérnem a céghez. Az a két év olyan hosszúnak tűnt, mikor elfogadtam az ajánlatot, most mégis úgy érzem, hogy szinte elröppentek az évek anélkül, hogy igazán megéltem vagy felfogtam volna. Nem számoltam a napokat, hogy még mennyi időm van hátra, mert olyan távolinak tűnt a szerződésem lejárati dátuma. De anélkül, hogy észrevettem volna, az idő elszállt a fejem fölött és csak nagy nehézségek árán sikerült meggyőznöm az apám, hogy még az idei comebackre hadd maradjak. És már ez is szinte itt van a küszöbön… Mindez pedig ott tudatosult bennem a színpadon állva, a mikrofonnal a kezeim között. Hogy ideje felébrednem, mert az a két éves álom, amit megéltem, az most véget ért. A valóság váratlanul kopogtatott be az ajtómon, még ha küzdöttem is ellene…

Hirtelen elhallgatott, én pedig még mindig megbabonázva figyeltem őt, mert soha nem volt velem ennyire nyílt és őszinte. Nem hazudott nekem sosem persze, de nem is mesélt még magáról ennyit. Sosem fejezte ki az érzéseit igazán, mindig csak elviccelte a dolgokat és kerülte a helyzeteket, ahol egyenesen kellett volna megválaszolnia a kérdéseket.

Most mégis erőltetés és kierőszakolás nélkül avatott be az élete részleteibe, az érzéseibe, amik kavarogtak benne akkor este. Könnyedén mesélt azokról a pillanatokról, amik nehézséget okoztak neki és mikor elhatalmasodott rajta a félsz az ismeretlentől. Láttam rajta, mennyire megviselte az, hogy kicsúszott az irányítás a kezei közül és elveszettnek kellett éreznie magát a színpadon.

Anélkül, hogy adott volna időt, hogy kitaláljam, mit is feleljek erre, máris tovább folytatta a történetet, és a fesztelen viselkedése ellenére mégis kellemetlenül érezte magát.

- De a lényeg, hogy végül felülkerekedtem a zavaromon és megtartottam azt a tíz perces beszédet, amit elvártak tőlem. Legalább itt kifizetődött, hogy a színjátszásban nem vagyok teljesen tehetségtelen, mert néhányan állva tapsoltak, mikor megköszöntem a figyelmet. – Halvány mosolyt erőltetett megint az arcára, de a gondolatai máshol jártak. A sötét íriszek a plafont bámulták, a sarokban a hálóját szövögető kis pókot.

- Köszönöm! – Csak ez az egy szó bukott ki végül belőlem és éreztem, hogy Kyu Hyun rám néz, de én kerültem a tekintetét.

- Mégis micsodát? Hogy nem égtem le több tucatnyi ember előtt?

- Azt, hogy ilyesmit elmondasz nekem – megint figyelmen kívül hagytam a poénkodását, ami ismét csak azt jelezte, hogy mennyire kényelmetlenül érintette a szituáció. – Többnyire csak magadba zárkózol és elfojtod az érzéseidet, vagy csak nagy harcok árán mutatsz hajlandóságot arra, hogy végre őszinte legyél velem. Nem tudom, hogy minek köszönhetem ezt az őszinteséget, de hálás vagyok érte.

- Hát azt én sem tudom. – Elsőnek azt hittem, hogy egy ironikus válaszra futotta csak tőle újra, de a hangja egészen másról árulkodott, minek hatására viszonoznom kellett a pillantását. A fekete szemei szomorúan vizslattak és az összevont szemöldöke olyan aggodalomról árulkodott, amit nem értettem. – Van benned valami, ami…

- Ami? – A hangom halkabb volt még a legapróbb sóhajnál is, de türelmetlenül vártam, hogy Kyu Hyun befejezze a mondatot. De mintha álomból ébredt volna, pislogott párat és egy zavart mosoly kíséretében elkapta a tekintetét rólam.

- A vacsora, ha jól emlékszem, akkor körülbelül hajnali egyig tartott, de a végén főként már csak a fiatalok maradtak, hogy iszogassunk és beszélgessünk. – Úgy folytatta a történetet, mintha mi sem történt volna, és az ajkamat lebiggyesztve próbáltam uralkodni a csalódottságon, amit felütötte bennem a fejét. Legszívesebben félbeszakítottam volna a fiút, hogy rákérdezzek a befejezetlen mondat végére, de ha ő szánt szándékkal kerülte a témát, akkor vajmi kevés esélyem lett volna rá, hogy kicsikarjam belőle a választ. Így inkább visszanyelve ezt az érzést, figyelmesen hallgattam a meséjét. – Sokan kérdezősködtek, hogy milyen idolnak lenni, meg viccelődtek is vele, de ők elnézőbbek voltak a témát illetően, mint az idősebbek. Bár talán csak megjátszották magukat, hogy később, ha arra kerül a sor, kihasználják a velem lévő kapcsolatukat. Ki tudja?

- Mindig ilyen negatívan állsz hozzá az emberekhez? – Nem bírtam magam visszafogni és muszáj volt hangot adnom az elégedetlenségemnek. Pontosan ugyanígy viselkedett az Akadémián és a film premieren, és utólag már meg is értettem, hogy miért. Az Akadémián mindenki csak a STAND UP egyik gitárosát látta benne, aki befutott sztár és lehetőséget a debütálásra általa. (Akadtak ugyan kivételek, mint Nam Gilék, de többségében valószínűleg igaza is volt a fiúnak.) Akik pedig tudták, hogy a Hyunsung vállalat örököse és mégis barátságosak voltak vele, szintén tartania kellett attól, hogy csak egy álcát lát tőlük, amivel a közelébe akarnak férkőzni. De ez akkor sem volt normális és elfogadható hozzáállás… – Soha nem fogsz senkihez sem közel kerülni, ha ennyire bizalmatlan vagy velük és csak a hátsó szándékaikat keresed.

- Te pedig mindig ilyen naiv vagy? – vágott vissza, de minden rosszindulat nélkül. – Ha Na, még elég tapasztalatlan vagy ebben a világban, így nem értheted, hogy itt semmit sem tesznek anélkül az emberek, hogy ne származzon belőle valamilyen hasznuk. Mindent pontosan előre kiszámítanak és csak utána lépnek.

- Lehet, hogy naiv vagyok, de ha így folytatod, akkor pontosan olyan leszel, mint ők – csaptam le rá, mint egy kobra. – Senkivel nem fogsz kialakítani mélyebb kapcsolatot és csak üzletként tekintesz majd rájuk. Egyedül leszel és magányos, és ezt nem akarom…

Ahogy beszéltem, Kyu Hyun arcán érzések sorozata mutatkozott meg, amik közül csak párat ismertem fel: düh, méltatlankodás, tagadás, majd pedig meglepettség és végezetül meghatottság.

- Szeretem, mikor aggódsz értem – jegyezte meg mosolyogva, de csupa csibészséggel a szája szegletében.

- Én nem agg… - kezdtem neki zavarban, de elharaptam a mondatot, mikor rájöttem, hogy felesleges tagadni a nyilvánvalót.

- Óvatosan válogatom meg a barátaimat, csak ennyi az egész. – Éppen nyitottam a számat, hogy kérdezzek, de megelőzött. – És igen, vannak barátaim. – Megint nyitni akartam a számat. – Igen, az Akadémián kívül is. Még valami kérdés?

Összeszűkült szemekkel néztem rá, de megráztam a fejem, hogy befejeztem a vájkálást a magánéletének ebben a részében. De az utazásának részleteire még mindig kíváncsi voltam, amit meg is említettem neki.

- Miután a vacsora véget ért, már alig vártam, hogy egyedül lehessek, de persze túl egyszerű lett volna, ha ez sikerül. A parti ugyan ellaposodott és mindenki ott akarta hagyni, de ez nem azt jelentette, hogy az este is véget ért volna. Végül elugrottunk egy közeli, elit klubba páran, hogy kieresszük a gőzt és jól érezzük magunkat. - Egyre jobban nem tetszett ez a sztori, főleg abból kiindulva, hogy a legutóbbi bulin, ahol voltam a fiúval, igencsak felforrósodott a hangulat közöttünk. Ezúttal pedig nem voltam ott, így bárki mással „jól érezhette magát”. - Mi az?

- Semmi, hallgatlak – feleltem, de tudtam, hogy nagyon is átlátszóan viselkedem, amit Kyu Hyun egy féloldalas mosollyal jutalmazott meg.

- A srácokkal – ezt a szót erősen megnyomta – karaokéztunk, ittunk elég rendesen és sajnos, ha a gyűlésen nem, de akkor nagyon is sikerült túllőni a célon. Nem volt túlságosan jó kedvem az elmúlt napokban és az alkohol elfeledtette velem a gondjaimat.

- Azt mondtad, bánatában ne igyon senki sem – emlékeztettem arra, amit már kétszer is hallottam a szájából korábban.

- Van, hogy néha az ember kénytelen megszegni a saját szabályait – felelte bús szamuráj módjára, mire csak forgattam a szemem.

- A fiúknak kellett felhívniuk a sofőrömet hajnalban, hogy jöjjön értem és vigyen vissza a szállodába.

- Ennyire kiütötted magad?! – döbbentem meg a hallottaktól és nagy szemeket meresztettem rá. Nem láttam még részegen Kyu Hyunt, de valahogy nem is fűlött hozzá a fogam.

- Általában hamar feloldódom az alkoholtól, de ahhoz, hogy részeg legyek elég sokat kell ledöntenem a torkomon. Ennyi meg sem szokott kottyanni, de most a fáradtság és a stressz megtette a hatását. – Kicsit úgy éreztem, hogy mentegetőzik, mire fel kellett kuncognom, Kyu Hyun pedig megütközve nézett rám.

- Ha te azt szereted, mikor aggódok érted, én azt, mikor zavarban vagy - feleltem vigyorogva, majd végigsimítottam az arcán. A mozdulat során ismét félresöpörtem a homlokából a haját és a sebet látva lehervadt a mosolyom. – De ez még mindig nem magyarázat arra, hogy honnan van ez a sérülés. Talán részegen elestél?

- Nem – rázta meg a fejét komoran.

- Hát akkor? – kíváncsiskodtam tovább. Elképzelésem sem volt róla, honnan szedhette össze ezt a sebet a fiú. Nagyon is beleillett volna a történet további részébe, ha azt feleli, hogy részegen megbotlott és bevágta valahova a fejét, de ezek szerint nem így volt.

Nem válaszolt rögtön, hanem aggodalmas ráncok gyűltek a homlokára, és nagyon máshol járhatott gondolatban, mert észre sem vette, hogy közben azzal a kezével, ami korábban a feje alatt volt, most átkarolta a vállam. Az ujjával apró köröket rajzolt rá és éreztem, hogy valamin nagyon töri a fejét.

- Megígéred, hogy nem akadsz ki és nem pánikolsz be?

Akármennyire is esett jól, hogy a karjai közt tart és eközben még öntudatlanul simogat is, kirázott a hideg és borsónyi méretűre zsugorodott a gyomrom a kérdése hallatán.

- Kyu Hyun, mi folyik itt? – Nagyon nem tetszett a kezdés és sejtettem, hogy a folytatás még kevésbé fog.

- A seb a robbanásból van…

40. fejezet

Sziasztok!

Tudom, hogy sokat késtem a résszel, ami miatt eléggé szégyellem magam, de egy jó fordulat állt be az életemben, ami hosszú idő után végre boldoggá tett és így kissé elmaradoztam az írással. Viszont nem fogok kifogásokat keresni, hanem inkább hoztam a következő fejezetet!

Nem tudom, hogy van-e még valaki, aki olvassa és várja az új részeket (Vivien, neked külön ajánlom ;) ), de azoknak talán feldobom a napját a visszatéréssel. Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, és nem harapok, bármilyen hozzászólást is kapok! Jó olvasást nektek! ^^

Megfelelő válasz?

Jóleső meleg ölelt körbe, ezért nagyon nem akaródzott kinyitnom a szemem, akármennyire is tudtam, hogy ideje lenne. Halottam a suttogó hangokat nem messze tőlem, de a szemhéjam továbbra sem engedelmeskedett és csukva maradt. Mintha csak tudtomon kívül meg akarna védeni valamitől…

Sóhajtva egyet, végül sikerült rávenni a testem, hogy szót fogadjon nekem és lassan résnyire nyitottam a szemem. Halvány fény fogadott, csupán egy asztali lámpa égett a helyiségben. Meglepődve vettem tudomásul, hogy a kollégiumi szobámban vagyok, méghozzá az ágyamban. Ráadásul egyáltalán nem rémlett, hogy kötöttem itt ki…

- Ha Na, ébren vagy? – óvatos volt, mintha csak attól félne, hogy felébreszt, ha netán még aludnék. Megkerestem a hang forrását, aki nem más volt, mint Ki Young. Éppen ekkor telepedett le az ágyam szélére és aggodalmas tekintettel méregetett.

- Igen – motyogtam, és köszörülnöm kellett egyet-kettőt a torkomon, mert úgy éreztem, hogy már napok óta nem ittam és éppen a sivatagi kis kiruccanásomról érkeztem volna haza.

- Tessék! – nyújtott felém Baek Ho egy üveg vizet, akit csak most vettem észre, ahogy lekuporodott a földre, Ki Young lábához.

- Köszönöm! – vetettem rá egy kedvesnek szánt mosolyt, de éreztem, hogy ebből vajmi keveset sikerült megvalósítanom. A hideg víz olyan volt a kiszáradt számnak és torkomnak, mint egy kiadós, nyári zivatar a hetek óta tartó tikkasztó hőség után. – Mi történt? Hogy kerültem ide?

Pontosan tisztában voltam vele, hogy nem magamtól jutottam az ágyamba, mivel nem a pizsamámban voltam, és ez a két jómadár sem ülne ilyen rémülten mellettem, ha minden rendben volna.

- Elájultál a kolesz előtti lépcsőnél – felelt Baek Ho készségesen.

Elájultam, mi…? Csak egy mély és remegős sóhajt engedtem meg magamnak és erőnek erejével küzdöttem a rám törő érzések ellen. Menni fog, Ha Na!

Inkább ülő helyzetbe helyezkedtem, hogy ne érezzem úgy magam a barátaim körében, mintha egy beteghez jöttek volna látogatóba, de felszisszentem a sajgó bordám miatt, ahogy megtámaszkodtam a matracon.

- Jól vagy?! – csapott le egyből barátnőm, ahogy meglátta a fintorgó arcomat.

- Persze, csak beütöttem az oldalamat még tegnap a büntetésben, mikor Se Riékkel voltam – feleltem legyintve, magamat is meglepve, milyen nyugodt a hangom.

- Azok az undorító, undok, aljas perszónák… – tört ki Ki Young morogva, és biztos folytatta volna még tovább azoknak a libáknak a szidalmazását, ha Baek Ho gyengéden meg nem szorítja a kezét. Ekkor észbe kapott és rögtön elhallgatott, majd vett egy mély lélegzetet, ezzel is nyugalomra intve magát. Persze nem tudtam megállni, hogy fel ne kuncogjak a viselkedésén, de még az én fülemnek is olyan ijedt volt ez a hang.

- Mondtam már, hogy imádom a temperamentumodat? – néztem a lányra mosolyogva.

- Ez a varázsom, tudom – húzogatta a lány a szemöldökét csábítóan, mire felnevettem és ez már sokkal őszintébbnek hangzott.

- De Ha Na – kezdett bele Baek Ho, amikor meglátta, hogy Ki Young arcáról leolvadt a játékos kifejezés és már megint nyugtalanul méreget. –, ugye tudod, hogy K…

- Baek Ho! – Ki Young határozottsága mindkettőnket meglepett és összerázkódva fordultunk felé, mire ő kínosan feszengve nézett egyikünkről a másikunkra. – Nem gondolod, hogy Ha Na biztosan éhes a mai nap után?

- De…? – mondta úgy, mint aki nem biztos a dolgában és a lány tekintetéből próbált olvasni, hogy az mit is vár el tőle. Végül nagyokat bólogatott és még annál is nagyobb szemekkel nézett barátnőjére, mikor megvilágosodott. Megforgattam volna a szemem, mert annyira átlátszóak voltak, de inkább csendben maradtam, mert a törődésük igazán megmelengette a szívem. – Mi szólnál egy kis zabkásához?

- Az remek lenne – és még nem is hazudtam. Teljesen üresnek éreztem a gyomrom, ami gyakorlatilag igaz is volt, mivel a délután folyamán mindent távozott a szervezetemből, amit ebédre elfogyasztottam.

- Már megcsináltam korábban, csak meg kell melegíteni – pattant fel mellőlem Ki Young, mire az ágy rugói hangosan megnyekkentek, majd megrángatta Baek Ho karját, hogy ő is menjen vele. – Mindjárt jövünk, addig pihenj csak!

Szinte kimenekültek a szobából, de egyáltalán nem bántam, mikor becsukódott mögöttük az ajtó. Örültem, hogy végre egyedül lehettem, és elengedhettem magam, mert nem tudtam, hogy mennyi ideig lettem volna még képes mosolyogni és úgy tenni a barátaim előtt, mintha mi sem történt volna. Az ébredésem óta fojtogatott az érzés és csak idő kérdése volt, mikor bukkan végre minden a felszínre, ami elől már nem tudok menekülni.

Kyu Hyun… Kyu Hyun meghalt – ez a mondat visszhangzott még mindig a fejemben és akármennyire is próbálkoztam, nem tudtam tőle megszabadulni. Belém csimpaszkodott, a karmait belém vájta és nem eresztett. A mellkasom szorított, és alig bírtam a levegőt lepréselni a tüdőmbe.

Visszadőltem az ágyba, összegömbölyödtem a takaró alatt és a fal felé fordultam. Megpróbáltam kizárni mindent és mindenkit, kiüríteni az agyam és a szívem, hogy ne kelljen semmire sem gondolnom. Legszívesebben mély álomba merültem volna, hogy ha csak pár órára is, de megszabaduljak attól a kíntól, ami minden egyes másodpercben aprócska darabokra akart szakítani. Harcoltam a könnyek ellen, amik időről-időre ellepték a szemem, mert ha egyszer engedek nekik, akkor tudtam, hogy soha nem fognak elapadni.

El kellett temetnem magamban ezt a fájdalmat, jó mélyre el kellett ásnom! Még egyszer nem zuhanhattam magamba, még egyszer nem engedhettem meg magamnak, hogy mindenkit kizárjak az életemből. Nem! Akármennyire is fájt elismernem, de kellett valaki, aki ezt megakadályozza, mert egyedül gyenge voltam hozzá. Egyedül nem tudtam volna ellene harcolni. Szükségem volt valakire, aki segít átvészelni ezt. Aki erőt ad, ha mindent magam mögött akarok hagyni és visszarángat a sziklaszirt széléről.

Még ha kissé későn is, Suh Hyung megtette ezt már egyszer értem, hátha megtenné ismét… De mégis hogy mondhatnám el neki Kyu Hyunt? Hogy mondhatnám el neki, hogy szerelmes voltam egy olyan fiúba, akibe nem kellett volna? Nem volt elég merszem bevallani neki ezt…

Anya biztos megértené… Anya meghallgatna és biztos vagyok benne, hogy nem ítélne el azért, amit érzek vagy azért, amit tettem. Egy anyának az a feladata, hogy kiálljon a lánya mellett és támogassa, mikor nehéz időszakon megy keresztül. Akármilyen hibát is követ el, akkor is mellette állna, még ha egy kis szidás után is, de nem engedné el a kezét. Anya… Neked már nincs anyád… - a hang, ami megszólalt a fejemben, mintha csak kést döfött volna a szívembe. Igaz is, anya már nem él… Már réges-régen elhagyott…

Ez a gondolat volt, ami átszakította a bennem lévő gátat, így nem tudtam tovább megálljt parancsolni nekik, a könnyek megindultak a szememből és rázkódó vállakkal sírtam el ismét magam. Nem akartam, de mégsem tudtam megakadályozni. A zár kattanása és az ajtó nyitódása vetett véget a néma zokogásomnak, még ha a könnyeknek nem is tudott. Nem akartam, hogy Ki Youngéknak szánalommal telve és tehetetlenül kelljen végignézniük, ahogy szenvedek. Nem akartam a terhükre lenni, így csak ennyit mondtam anélkül, hogy megfordultam volna:

- Tegyétek le az asztalra, majd később megeszem!

Nem érkezett felelet, csak az asztalra elhelyezett tálca hangját hallottam.

- Inkább alszom most egyet, rám fér már – mondtam halkan és imádkoztam azért, hogy végre elmenjenek. Reméltem, hogy legalább egyiküknek leesik, hogy egyedül szeretnék maradni. Az imáim pedig valószínűleg meghallgatásra találtak, mert nehéz léptek indultak meg kifelé a szobából, majd ismét csukódott az ajtó.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és szipogva húztam még jobban magamra a takarót. Mintha az képes lenne megvédeni a bennem tomboló vihartól…

- Igazán hízelgő, hogy azzal akarsz tisztelegni az emlékem előtt, hogy éhezteted magad, de jobban örültem volna egy kicsit kreatívabb megoldásnak. – Fel sem fogtam még másodpercekig, hogy valaki megszólalt, nem hogy azt, ki szólalt meg. - Mondjuk egy oltárnak csupa rólam készült képekkel, ami előtt minden nap különböző, szexi ruhákban teszed tiszteleted. Na, azt már sokkal jobban értékelném!

Akadozva és bátortalanul, mintha csak egy lassított felvétel volnék, feltápászkodtam az ágyban és a hang irányába fordultam. Az eszem azt kiabálta, hogy ne mozduljak, csak feküdjek vissza és aludjak inkább, a szívem mégis arra buzdított, hogy csak így tovább. Nem gondolkoztam, nem törtem a fejem, hogy mit fogok majd látni, egyszerűen ösztönből cselekedtem, mert valami megállíthatatlanul vonzott. Látnom kellett!

És ott ült ő. Egy egyszerű farmerben és fekete, hosszú ujjú felsőben, amitől még vékonyabbnak látszott, mint amilyen volt. Az oldala mellett támaszkodott meg Ki Young ágyán ülve és egy játékos mosollyal az arcán figyelt.

- Ez lehetetlen… - suttogtam halkan, de mintha nem is a saját hangomat hallottam volna. Reszelős volt, akár egy láncdohányosé és olyan távolinak hatott, mintha éppenséggel egy focipálya túloldalán álltam volna.

- Oké – bólintott, bár elhúzta a száját. -, talán kicsit sokat kértem. Akkor legyen inkább heti egy alkalom, viszont azokba adj bele mindent!

- Azt hiszem, megőrültem… - ráztam meg a fejem és megpróbáltam kimászni az ágyból, de a takaró körém csavarodott, aminek az lett az eredménye, hogy azon nyomban térdre estem, ahogy elhagytam azt. A vízzel teli üveg, amit még korábban Baek Hotól kaptam, eddig a takaróm redői között pihent, de ahogy mindent magammal rántottam a földre, az is végigszánkázott a padlón, nekiütődve az íróasztal lábának, majd visszagurult egyenesen a kezemhez. Mégsem mozdultam meg, a szemem pedig nem vettem le arról a jelenésről, ami a szobámban öltött alakot.

- A nők többsége bizonyára nagyon szívesen megőrülne, ha az azzal járna, hogy láthat engem – húzta félmosolyra a száját és fekete szemei csillogtak, de mégsem nevettek az ajkaival együtt. Még egyszer megráztam a fejem, ezzel is próbálva egy kis észt verni belé.

- Elment az eszem… hallucinálok – motyogtam kétségbeesve, miközben hámoztam le magamról a takarót. Az ajkam reszketett és az eddigi könnyeim ismét utat találtak a felszínre. Felhajítottam a takaróm az ágyamra és felvettem a földről az üveget is. – Biztosan a kialvatlanság vagy a kimerültség az oka… Igen, biztos csak ez a baj…

- Ha Na! – A kemény hangtól megrezzentem és mozdulatlanul pillantottam a fiúra, aki felállt a szobatársam ágyáról. Már nyoma sem volt az előző gyerekes kifejezésnek az arcán. Lépett egyet, ezzel közvetlenül elém állva, de rémülten hátráltam el előle, kettőnk közé emelve a műanyag palackot, akárcsak egy tőrt, amiben vidáman lötyögött a víz.

- Ne gyere közelebb! – kiáltottam rá ijedten. Az egész karom remegett és zihálva kapkodtam levegő után. Egyszerre vágytam arra, hogy abba az észveszejtően gyönyörű fekete szemekbe nézzek és gyűlöltem a gondolatot, hogy soha nem láthatom őket többé. Össze kellett szorítanom az állkapcsom, hogy ne törjek ki hangos zokogásban, de a könnyek továbbra is megáradt folyóként patakzottak a szememből. – Te…

Ki kellett mondanom… Ha kimondom és elfogadom a tényt, akkor biztosan eltűnik…

Tényleg azt akarod, hogy eltűnjön?

Ha végre tudomásul veszem a történteket és a saját számból is elhangzik, akkor az egy lépés a gyógyulás útján, nem?

- Te… - kezdtem bele ismét. – Te meg… meghaltál.

- Elég jól informáltak vagytok – hajtotta le a fiú a fejét, mint aki dühös, majd ismét a szemembe nézett, de ezúttal semmilyen érzelem nem tükröződött a tekintetében. – Valószínűleg hamarabb voltatok tisztában a hírekkel, mint a saját családom.

Nem tudtam eldönteni a hanghordozásából, hogy most elismeréssel adózott-e a munkánk iránt, vagy inkább ingerült volt. Összevonta a szemöldökét és félrebillentett fejjel tanulmányozott.

- És ha meghaltam, akkor szerinted miért vagyok most itt? – emelte fel a kezeit kérdőn, mire megfeszültem egész testemben. – Talán elbúcsúzni? Vagy kísérteni?

Nem tudtam nyugton maradni, ahogy a második kérdés is elhagyta az ajkát. Még ha őrültségnek is tűnt, mert tudtam, hogy csak képzelődöm és az a fiú, aki itt áll előttem, az nem szellem, mégis elgondolkoztam a lehetőségen. Mert minden oka meglenne kísérteni engem a korábbi veszekedésünket tekintve…

- Vagy talán szerelmet vallani? – Nem gúnyos volt a mosolya, de határozottan viccesnek találta a helyzetet. – Esetleg bosszút állni?!

Eddig halkan beszélt, de ezt a mondatot szinte ordította és dobbantott is egyet a lábával, amire felsikoltottam és automatikusan reagálva hajítottam felé a műanyag palackot ijedtemben. Majd nyúltam is egyből a következő dolog után, ami a kezem ügyébe került, az pedig nem más volt, mint egy kanál, amit a zabkása mellé kaptam.

- Aú! – nyögött fel Kyu Hyun a vállát masszírozva, miközben elégedetlenül méregetett. – Miért mániád az, hogy folyton mindent hozzám vágsz?!

- A te hibád! Mi a fenének ijesztgetsz?! – kiáltottam rá még mindig hevesen dobogó szívvel az előbbiek miatt és a könnyem is elapadt meghökkenésemben.

És ekkor ütött szöget a fejembe.

Az üveg. A kanál. A zabkása.

A kanál hangosan csörrent a padlón, ahogy kicsusszant az ujjaim közül. A kezem lehanyatlott és erőtlenül himbálózott az oldalam mellett, miközben elnyílt szájjal pihegtem, ahogy próbáltam feldolgozni azt, amit egészen eddig lehetetlennek tartottam. Mondanám, hogy úgy éreztem magam, mint aki szellemet lát, de ebben az esetben elég groteszk lett volna a hasonlat, tekintve, hogy egészen eddig azt hittem…

Mert az üveg nem repült át a testén, hogy recsegve a falnak csapódjon, hanem egyenesen eltalálta Kyu Hyun vállát, ezzel még enyhe fájdalmat is okozva neki. A kanál és a zabkása nem véletlenül voltak a szobában, valakinek fel kellett őket hoznia, és abban biztos voltam, hogy nem Ki Youngék jártak itt vagy pláne nem maguktól kerültek a szobámba.

Ha pedig ezeket számba veszem, és a leglogikusabb következtetést vonom le, akkor… akkor ez azt jelenti, hogy azt a személyt, aki tőlem alig egy lépésnyire állt, nem csak képzelem. És ha nem csak képzelem, akkor itt kellett lennie hús-vér alakban. És ha most itt van, akkor életben van…

Kyu Hyun arckifejezése azonnal megváltozott, ahogy rám nézett, mondhatni egészen ellágyult és csupa együttérzés sugárzott abból a sötét pillantásból.

- Elég sok időbe telt, míg leesett – jegyezte meg halkan, és a gyengédség, ami a hangjából áradt, szinte körülölelt, akár egy ismerős dallam, ami a legbecsesebb volt a számomra.

A mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt, ahogy a tekintetem szinte felfalta Kyu Hyunt, a feje búbjától egészen a drága, márkás cipőjéig. Észre sem vettem, a testem magától mozdult és a következő pillanatban olyan erővel csapódtam a fiúnak, hogy majdnem ledöntöttem a lábáról, ahogy a karjaim közé zártam.

- Tényleg itt vagy, ugye?! – suttogtam szinte elhaló hangon, de biztos voltam benne, hogy pontosan megértette minden egyes szavam. – Ugye nem csak képzelődöm? Ezúttal tényleg itt vagy, igaz?!

Ahogy az orromban éreztem az illatát - az illatot, ami az őrületbe tudott kergetni és a gondolataimat úgy megzavarni, hogy azt sem tudtam néha, mit teszek vagy éppenséggel mit mondok; ahogy az ujjaim a pulcsija anyagába markoltak, ami kézzelfogható bizonyíték volt arra nézve, hogy egy eleven testet rejt maga alatt; ahogy az arcom a mellkasához szorítottam, amiben egy szív erősen és ütemesen dobolt, ezzel éltetve a gazdáját, kezdtem elhinni, hogy nem tévedek, és Kyu Hyun valóban életben van…

Amint megéreztem, hogy a fiú mozdítja a karját, hogy viszonozza az ölelésem, mégis eltoltam magam tőle és elléptem előle (viszont az oldalánál a pulcsiját nem mertem elengedni, mert még mindig nem voltam biztos a dolgomban). A gondolatok csak úgy száguldottak a fejemben, és nem is tudtam, minek adjak hangot először.

- Mégis mi történt? – akaratom ellenére ijedt volt a hangom. – Úgy tudtuk, hogy amikor a robbanás történt, te is ott voltál az étteremben. Mindenki azt hitte, hogy valamiféle találkozód volt egy ügyféllel!

Kyu Hyun arcán most láttam először valamiféle bizonytalanságot és már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a további kérdéseimmel megelőztem. Egyszerűen képtelen voltam türtőztetni magam, most azonnal tudnom kellett mindent!

- Annyi embert próbáltunk hívni, megtettünk mindent, hogy megtudjuk, merre vagy és nem sérültél-e meg a balesetnél! Megmozgattunk minden követ, hogy bármilyen aprócska információmorzsához jussunk rólad! – Éreztem, hogy az eddigi aggodalom és a viszontlátás miatti öröm lassan valami mássá alakul át. Haraggá és dühvé. Ezt pedig nem tudtam már többé véka alá rejteni, és igazság szerint nem is akartam. – Te meg még a rohadt mobilodat sem voltál képes felvenni?!

Erősen csaptam rá a mellkasára, mire hangosan feljajdult és összerezzent, de ez egyáltalán nem volt elég. Ó, nem ám!

- Mi a fenének van telefonod egyáltalán, ha még fel sem veszed?! – Ezúttal a vállába ütöttem bele, tudtam, hogy nem okozok neki komoly fájdalmat, de nekem mégis jólesett ezzel kiengedni azt a feszültséget, ami ebben a pár órában felgyülemlett bennem. – Tudod, hogy mennyire meg voltunk rémülve?! El tudod képzelni, hogy miket éltünk át, míg vártuk a híreket rólad?! Tudod, hogy min mentünk keresztül, mikor megtudtuk, hogy abban az étteremben voltál, ahol a robbanás volt?!

Minden egyes mondatnak egy-egy ökölcsapás adott nagyobb hangsúlyt, meglepetésemre Kyu Hyun pedig csak némán tűrte a bánásmódot.

- Azt hittük… azt hittem, hogy meghaltál. – Nem is tűnt fel, mikor a többes számról hirtelen egyes számra váltottam. A kezem végül már nem mozdult többet, hanem nyugodtan pihent meg a mellkasán. Az izmaim végül elernyedtek és az ujjaim már nem ökölbe szorítva voltak, hanem a tenyerem simult rá a helyre, ahol a szívét sejtettem a fiúnak. – Mikor a többiek elmondták, hogy biztosan ott voltál az étteremben, én… nem is tudtam, hogy mit csináljak. Nem akartam elhinni, minden egyes idegszálam küzdött a tény ellen és legszívesebben Busanba rohantam volna, hogy magam győződhessek meg az ellenkezőjéről!

Annyi mindent akartam még mondani, annyi minden jött hirtelen a számra, hogy kifejezhessem azt a poklot, ami azt a pár órát jellemezte, míg abban a tudatban éltem, hogy Kyu Hyun nincs többé. De végül remegő ajkakkal szorítottam össze a fogaim, és leküzdöttem a könnyeket, amik már megint fojtogattak.

- De életben vagy, és csak ez számít – néztem rá homályos tekintettel és az ujjaim még mindig a pulcsijába kapaszkodtak, mert akármennyire is voltam megkönnyebbült, a szívem mélyén még mindig nem voltam biztos abban, hogy nem csak álmodom. – Az, hogy végül mégiscsak megjelentél…

A következő pillanatban a tenyerem megint csattant a mellkasán és éreztem, hogy mérgemben az egész arcomat elönti a pír.

- Hogy mekkora egy szemét vagy! – kiáltottam rá dühösen és enyhe kifejezés volt az, hogy ráhoztam a frászt. Eddig csendben hallgatott és néma szemekkel mustrált, tűrve a kiborulásomat és a monológomat, de most a szemöldöke a homloka közepére szaladt megdöbbenésében. – Tudtad, hogy mi történt itt a koleszben, tudtad, hogy min mentünk keresztül és te mégis szórakoztál velem?! Azt hittem, hogy meghaltál és te erre még rá is játszottál?! Oltár meg visszajöttél kísérteni, mi?! Egy aljas, semmirekellő, szemét alak vagy, Shin Kyu Hyun!

Az utolsó mondatom minden egyes szavának egy ütéssel adtam nyomatékot, és legszívesebben kilökdöstem volna a fiút a szobából, hogy ne is lássam többet, de elkapta a csuklóm és erősen megszorította, hogy ne ütlegelhessem tovább.

- Eressz el! – sziszegtem a fogaim között, mert még ha öt perccel korábban bármit megtettem volna azért, hogy hozzám érjen a fiú, most szinte égetett az érintése.

- Nem tudom, hogy nevessek-e ezen az egészen, amit most előadtál, mert annyiszor váltottál témát és annyi különböző érzelemmel támadtál le, hogy el sem hiszem, hogy valaki képes lehet ilyesmire – mondta hitetlenkedve rázva a fejét és fekete szemei tanácstalanul néztek le rám. Bár eszem ágában sem lett volna elismerni, hogy igaza van a viselkedésemet illetően, mert most aztán tökéletesen illett rám az érzelmi hullámvasút kifejezés. – Vagy hagyjalak faképnél, mert ez minden volt, csak éppen elviselhető nem? Szükségem van-e egyáltalán a környezetemben egy ilyen lányra, aki az agyamra megy a sok kérdésével, felelősségre vonásával, naiv gondolkodásmódjával és a sok sírással?

A levegő bennakadt a tüdőmben, ahogy rémülten néztem fel rá. Most komolyan azt mondta, hogy legszívesebben megszabadulna tőlem, mert elege van belőlem? Jól értettem, hogy annyira idegesítő vagyok a számára, hogy inkább eltűnne a közelemből, csak hogy ne kelljen többé látnia?

- Vagy inkább egyszerűen öleljelek meg, mert igazából mindketten csak erre vágyunk? – oldalra billentette a fejét megint, mintha egy igazán nehéz fejtörőn gondolkozna, de a sötét pillái alól azok az ónix szemek szinte röntgensugárral vizslattak és várták a válaszom.

A testem önkéntelenül mozdult, mielőtt rájöhettem volna, hogy mit csinál – mostanában túl sokszor kelt önálló életre, ami igazán kezdett ijesztővé válni. De most is csak azt tette, amire a szívem utasította, így nem bántam egy pillanatra sem. A kezeim megindultak Kyu Hyun karjai alatt – mivel a fiú elengedte a csuklómat, ahogy megérezte, hogy döntésre jutottam -, és rásimultak a széles hátra, majd teljes testemmel szorítottam magamhoz a fiút. Csak egy pillanatba telt, míg megéreztem magam körül az erős, de mégis gyengéden ölelő karokat. Ez az érzés pedig felülmúlta a legvadabb álmaimat is. Pár órával korábban még azt hittem, hogy ez soha többé nem történhet meg, most mégis itt vagyunk, és Kyu Hyunt ölelem. Mintha csak egy karácsonyi csoda vált volna valósággá és ragyogta volna be az éjszakámat. A fiú megnyugtatóan simított végig a hajamon, majd az egész hátamon, amitől a szívemben megbújó feszültség egy kicsit enyhült.

- Semmi baj – motyogta bele a hajamba és egy puszit nyomott a fejem búbjára, ami más körülmények között meglepett volna. Felelni akartam, hogy nincs semmi bajom, nem kell vigasztalnia, de csak ekkor tudatosult, hogy remegő tagjaim egészen másról árulkodnak. – Nem kell aggódnod, már itt vagyok…

Nem érdekelt, hogy mit fog gondolni, nem érdekelt, hogy később ezt mennyire fogom megbánni, de olyan erősen szorítottam magamhoz, hogy félő volt, még levegőt sem kap a fiú. De ezzel voltam csak képes elfogadni, hogy tényleg itt van. Hogy tényleg ép, egészséges és életben van, hogy nem csak képzelgek, nem csak hallucinálok és nem őrültem meg, ahogy korábban hittem.

Nem tudom, hogy meddig álltunk szorosan egymáshoz simulva, egymás karjai között, de végül az erőlködésben az izmaim felmondták a szolgálatot és inkább összekulcsoltam az ujjaim a derekánál. Meg akartam neki mondani, hogy mennyire hiányzott, de hirtelen a fejem olyan nehéznek bizonyult, hogy elkezdett lefelé húzni és a látásom is elhomályosult, ezúttal viszont nem a könnyektől.

- Ha Na! – kiáltott fel Kyu Hyun, de alig érzékeltem a külvilágot. Azt is csak nehezen sikerült felfognom, hogy a fiú a karjába vesz, majd lefektet az ágyra és mellém ül. – Nehogy megint elájulj nekem!

Összeszorítottam a szemeim és koncentráltam, hogy lerázzam magamról a sötétséget, ami előszeretettel kerülgetett ismét. Nem ájulhattam el… Mert ha elájulok, akkor talán kiderül, hogy ez az egész csak egy álom, és Kyu Hyun sem igazi… Azt pedig nem élném túl még egyszer!

- Jól vagyok… - motyogtam félhangosan, mikor úgy éreztem, hogy győzelmet arattam a testem fölött.

- Biztosan minden rendben? – elmosolyodtam a hangjából sütő aggodalomra és kinyitottam a szemem, hogy láthassam.

- Igen, persze – bólintottam.

- Akkor most szépen megeszed ezt a zabkását az utolsó falatig, különben nem tudom, mit teszek veled. – A kicsit sem burkolt fenyegetés egy cseppet sem volt rám hatással, de a kaja gondolatára a hasam máris megkordult. Feltornáztam magam ülő helyzetbe, és a tálca már az ölemben is volt. Kyu Hyun előkerítette valahonnan a kanalat és máris nekiláttam az ételnek.

Feszélyezett, hogy Kyu Hyun némán vizslat, miközben eszek, amit meg is akartam vele osztani, de a nagy igyekezetemben félrenyeltem. Köhécselve és levegő után kapkodva tettem a szám elé a kezem.

- Nyugi, nem eszi meg előled senki! – vágott egyszer-kétszer hátba, mire az egész testem belerázkódott, de legalább a köhögésem elmúlt tőle.

- Pont ez az! Elég frusztráló, hogy csak csendben bámulsz – húztam el a számat.

- Mit kéne mondanom? – nézett rám és aggodalmas ráncok gyűltek a homlokára, amit nem teljesen értettem.

- Elmesélhetnéd, hogy mi történt veled az utóbbi napokban – vetettem fel az ötletet, mintha csak egy felajánlás lett volna, holott komoly kikérdezésnek akartam alávetni, miután némi táplálékot vettem magamhoz és már nem kellett attól félnem, hogy összeesek a következő mozdulatomnál.

- Min Jun és Ki Young komolyan aggódnak érted. – Teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy az előbb mit mondtam és egy egészen meglepő témával hozakodott elő.

- Miért aggódnak? – ráztam meg értetlenül a fejem és az utolsó kanál zabkása is lecsúszott a torkomon. Kyu Hyun automatikusan elvette tőlem és az asztalra tette, miközben nekilátott a magyarázatnak.

- Még a mai napot megértem, elhiszem, hogy megrémültél és aggódtál. Ezért pedig a tested úgy reagált, hogy mindent kiadott magából. – Sötét szemei megint olyan kellemetlen módon tekintettek le rám, amitől legszívesebben kicsire összehúztam volna magam.

- Szóval akkor Min Jun tudta, hogy délután hánytam a mosdóban – állapítottam meg a nyilvánvalót. Pedig azt hittem, hogy megúsztam ezt a kínos szituációt.

- Igen – helyeselt a fiú. -, de nem ez a fő probléma. Ki Young utána félrehívott és beszámolt egy-két dologról, amit nem is tudtam.

A gyomrom hirtelen akkorát zuhant, hogy azt hittem, az eggyel lejjebbi szinten kötött ki. Ki Young beszélt Kyu Hyunnal, méghozzá olyan dolgokról, amiről neki fogalma sem volt eddig? A lány elmondta neki, hogy Se Jooval szakítottunk? Hogy micsoda dilemmába kerültem a két fiú miatt, és hogy mit érzek iránta? Esetleg Jae Wanról mesélt neki és a büntetésről, ahol egy egész éjszakát töltöttem el vele?

- Elmondta, hogy az utóbbi időszakban teljesen magad alatt vagy. Éjszakánként alig alszol valamit, ébren forgolódsz és csak hajnalban jön álom a szemedre pár óra erejéig. Agyon hajszolod magad az órákon, de még sincs eredménye az erőfeszítéseidnek, mert agyban egészen máshol jársz. Emellett pedig nem csoda, hogy elájulsz, ha nem fordítasz elég időt az étkezésekre és nincs energiád a feladataidra sem. – Úgy éreztem magam, mintha egy orvossal vagy egy pszichológussal beszélgettem volna, ami nagyon nem volt ínyemre. De legalább Ki Young nem mondott semmi olyat a fiúnak, amit nem kellett volna, és ez megnyugtatott.

- És mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem rá végül, mert nem értettem, hogy mire akar kilyukadni az egész pszicho-szöveggel.

- Ez… miattam van? – A kérdése bizonytalan volt és egy csepp humor vagy önteltség sem vegyült bele. A tekintete is idegességről és félelemről árulkodott, ami ezen a jóképű arcon furcsán hatott, így el is kaptam róla a tekintetem és félrenéztem, hogy kerüljem a szemkontaktust. Így egyszerűbb volt hazudnom.

- Dehogy! – pökhendi, de mégis magasabb volt a hangom a szokásosnál, így köszörültem a tokromon egyet, mintha az bármit is segítene. – Nehogy azt hidd, hogy ekkorra befolyással vagy az életemre! Sok minden történt a héten, ami miatt aggódtam vagy éppenséggel zavart. Olyan dolgok, amikről sejtelmed sem lehet és olyanok is, amiről mindenki tud.

- Értem – kicsit merevebb lett a válasza, mint ami jólesett volna, de akkor sem akartam, hogy olyasmire gondoljon, amit még nem álltam készen elmondani neki.

- Viszont… – kezdtem bele lassan, miközben ismét ráemeltem a pillantásom és találkozott a tekintetünk. – Sajnálom azt az éjszakát! Olyasmiket mondtam, amit nem gondoltam komolyan és egyből meg is bántam, ahogy elhagyta a számat. Nem akartam felhozni a régi barátnődet… Fogalmam sem lehet arról, mi zajlott le pontosan köztetek és nincs jogom bárki felett is ítélkezni. Csak meg akartalak bántani úgy, ahogy te tetted velem és ez volt az egyetlen dolog, ami a rendelkezésemre állt... – Egy pillanatra elakadtam, de aztán kimondtam kertelés nélkül azt, ami a szívemen volt. - Egyszerűen annyira rettegtem, hogy talán ezek voltak az utolsó szavaim hozzád és soha többé nem leszek képes bocsánatot kérni érte…

Nem bírtam tovább folytatni, mert még nagyon is élénken élt bennem annak az emléke, milyen hatással volt rám, mikor azt hittem, hogy a fiú nincs többé. Mégis még magamat is megleptem a hirtelen támadt őszinteségemmel, de Kyu Hyunnál is hasonló hatást értem el. Nem esett le az álla, de azért egy kis rés támadt az ajkai között, ami nála már világrengető hírrel is felért. És fura módon ezúttal ő sütötte le a szemét, ami szokatlan volt tőle.

- Még mindig szeretem, hogy ilyen őszinte vagy, de mégis néha zavarba ejtő tud lenni ez a tulajdonságod – halkan beszélt és csak arra lettem figyelmes, hogy az ujjai az enyémek után matatnak, majd végül megfogja a kezem. Éreztem, hogy rózsaszínben játszik az arcom és a szívem a torkomban dobogott ettől a semmitmondó tettétől is. Vagy inkább a szavaitól? Zavarba hoztam volna? Mielőtt viszont ezen komolyabban elgondolkozhattam volna, ismét szóra nyitotta a száját. – Egyszer sem voltál még rám olyan dühös, mint aznap este, mégis valahol mélyen tudtam, hogy nem szívből jöttek a szavaid, hanem csak felindulásból. De emellett egyszer sem bántottalak meg még annyira, mint akkor este a konyhában.

Megrándult a szám széle, ahogy ott visszhangoztak Kyu Hyun szavai a fejemben és úgy engedtem le, mint egy lufi. Mert akármennyire is örültem a fiúnak, akármennyire is vágytam az ölelésére és a csókjaira, nem felejthettem el azt, amit akkor mondott nekem. „Nem lehetne, hogy másképp kezeld ezt a helyzetet? Könnyedén… Nem kell akkora feneket keríteni egy csóknak. Hidd el, számomra is te lennél az utolsó a Földön, akivel kikezdenék!”

- Mi a baj? – Valami kiülhetett az arcomra abból, ami a fejemben járt, mert Kyu Hyun közelebb hajolt és ijedten nézett rám. – Rosszul érzed magad?

- Nem! – ráztam meg a fejem, de az összevont szemöldököm mégsem akart kisimulni és éreztem a rettegés apró szikráját a gyomrom mélyén. Az egyik felem rá akart kérdezni, meg akarta tudni, hogy hányadán is állunk a fiúval, mert elege volt a bizonytalanságból és a félreértésekből. Ha túl kell esni rajta, akkor jobb minél hamarabb, akárcsak a sebtapasznál. A másik felem viszont nyüszítve bújt volna meg a falai mögött és az egész témát békén hagyta volna. Hiszen még csak most ébredtem rá, milyen érzéseket táplálok iránta, nem kell egyből fejjel a falnak rohanni. Tartott a választól, amit Kyu Hyuntól kaphatott és ezért gyáván meg akart futamodni attól, hogy szembenézzen az igazsággal. Akármi is legyen az.

- Hát akkor?

- A csók… - dünnyögtem végül, de mintha a nyelvem is beleakadt volna.

- Tessék? – kérdezett vissza Kyu Hyun, mert egy kukkot nem értett valószínűleg abból, ami előbb kibukott belőlem anélkül, hogy rendesen átgondoltam volna a következményeit. Lehet, hogy a fáradtság és a kimerültség volt az oka, vagy csak a mai nap eseményei ébresztettek rá arra, hogy milyen rövid is az élet és meg kell ragadni a lehetőséget, ha az ott van az orrod előtt, mielőtt elúszna, és örökre megbánnád, hogy nem éltél vele.

- A csók – néztem bele végül a fiú szemébe. Határozott és kemény akartam lenni, de nem hogy a hangom megbicsaklott, még a kezem is remegett, ahogy szorítottam az ujjait.

- Milyen csók? – Felugrott a homlokára a szemöldöke, jelezve, hogy nem nagyon érti, miről is beszélek. Fekete szemeivel értetlenül bámult rám és még egész aranyosnak is találtam volna, ha nem készültem volna életem talán legnagyobb hibájára.

- Az a csók, ami lezajlott közöttünk a Hell’s Gate-ben vagy a Suminban pár nappal ezelőtt, jelentett neked bármit is? – Egy szuszra daráltam el az egész mondatot és már most legszívesebben elbőgtem volna magam az ostobaságom miatt. Ha most lett volna egy kút az ágyam mellett, akkor belevetettem volna magam, ha vissza tudtam volna forgatni az idő kerekét, azon nyomban megtettem volna. De egyik sem állt rendelkezésemre…

Jézusom! Hogy mekkora egy idióta vagyok! – Ugyan nem mondtam ki hangosan, de gondolatban a fejemet vertem a falba. Mert amilyen hibbant voltam, ezzel az egy kérdéssel többet árultam el, mint amit kellett volna, vagy mint amit szerettem volna. Ha Ki Young meg is tartotta a titkom, ezzel most kiterítettem a lapjaim a fiúnak és ebbe egyáltalán nem gondoltam bele, mielőtt megszületett volna ez a mondat. Ha eddig kérdéses is volt számára, hogy mit érzek iránta, nos, most már egy percig sem volt az.

Magamban szitkozódva és félve fókuszáltam ismét Kyu Hyunra, mert igaz, hogy eddig is őt néztem, mégsem láttam igazán. Nem tudom, hogy meglepődött-e a kérdésem hallatán, megdöbbentettem-e a nyílt számon kérésemmel, vagy esetleg semmi újdonságot nem mondtam neki, mert már rég tisztában volt mindennel. Hiszen nem lenne túl nagy hír számára, hogy nem közömbös számomra, mivel nagyon is jól tudott bennem olvasni - néha túlságosan is jól. De semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. Ijesztően nyugodt volt és kifejezéstelen, amitől a gyomrom borsónyi méretűre zsugorodott.

Vártam, hogy megszólaljon. Vártam, hogy szóra nyissa a száját…

Egy perc. Két perc. Aztán időközben valahogy elvesztem a számolásban. Mert nem történt semmi. Az égvilágon semmi sem.

Ez pedig elegendő válasznak bizonyult számomra.

Kihúztam a kezem az övéből, de ez sem térítette magához, mert még mindig tompán nézett rám. Kicsúsztam az ágy szélére és a zokniba bújtatott lábaim a földre helyeztem. Igyekeztem érzelemmentes maszkot az arcomra varázsolni, ami rettentő nagy erőfeszítésembe került. Kyu Hyun pedig még mindig idegesítően csendben bámult és némán figyelte minden mozdulatomat. Úgy ült mellettem, mint akit oda láncoltak az ágyhoz és meg sem moccant, csak a fejével követte, ahogy felállok és az ajtóhoz sétálok. Meglepő módon már nem remegett a kezem, sőt kifejezetten üresnek és hidegnek éreztem magam.

- Az lenne a legjobb, ha most elmennél – tettem a kezem a kilincsre és egy mosoly kíséretében lenyomtam azt. Ebben a mosolyban pedig megszakadt a szívem.

Kyu Hyun nagy szemekkel meredt rám, mint akit meghökkentett a viselkedésem, de aztán rendezte az arcvonásait. Lesütötte a szemét – alig pár percen belül már másodjára -, keskeny vonallá préselődött a szája és lassan ingatta a fejét, mintha nem tetszene neki valami. Búzabarna haja az arcába lógott, így nem tudtam kiigazodni azon, hogy mi is mehet végbe benne, de nem is igazán izgatott. Csak azt akartam, hadd legyek egyedül és dolgozhassam fel a tényt, hogy Kyu Hyun visszautasított…

Végül felállt és pár lépéssel megtette az ajtóig és a hozzám vezető utat. Azt hittem, hogy elvágtat mellettem és kisétál a szobából, akárcsak az életemből, de ehelyett megtorpant előttem és rám emelte a tekintetét. Fekete szemei élettelennek tűntek és valahol mélyen az aggodalom szikrája kelt életre bennem, de figyelmen kívül hagytam.

Aztán ellépett előlem és tett még egy lépést, de megint megtorpant. Mi a fenét csinál? Értetlenül néztem, hogy mit művel és miért nem lép már le végre ahelyett, hogy itt szerencsétlenkedik. Éppen rá akartam kérdezni, mi a baja, mikor mérgesen fújtatott egyet és megrázta a fejét. Motyogott mellé még valamit, de olyan halkan, hogy azt már nem értettem.

A következő pillanatban az ajtó becsapódott mögöttem, és csak azt vettem észre, hogy a hátam nekiütközik, ahogy a fiú nekiszorít. A fejem is nekikoccant a fának, de meg sem éreztem, annyira lekötött az események meglepő sorozata. Az agyam alig tudta feldolgozni, hogy Kyu Hyun arca alig pár centire van az enyémtől; hogy a teste félig az enyémnek feszül; hogy a lehelete a bőrömet csiklandozza; hogy a jobb keze a nyakamra csúszik és közelebb von magához, mert a további cselekedetei minden mást száműztek a fejemből.

Ahogy az ajkait az enyémnek nyomta, egy pillanat alatt elfeledkeztem arról, hogy éppen meg akartam tőle szabadulni és el akartam küldeni a szobámból. Egy másodperc tizedrészéig ledermedtem a váratlan fordulattól, de a tudtomon kívül a testem mégis reagált a fiú érintésére. Lehunytam a szemem és elengedtem magam, hogy átadjam minden porcikámat ennek a csodálatos érzésnek.

Először durva volt a csók, mintha teljes egészében a magáénak akart volna tudni és a nyelve erőszakkal férkőzött be a számba, pedig önként is megadtam volna neki magam. Az egyik tenyere a tarkómra csúszott, míg a másik kezével a hátamat átkarolva szorosan magához húzott, mintha még mindig nem lettem volna elég közel hozzá. Ezzel pedig még inkább feltüzelt, a karom automatikusan fonódott a nyaka köré, amin csak úgy feszültek az izmok. Úgy éreztem, alig jutok levegőhöz, ha továbbra is ilyen intenzitással folytatjuk a csókolózást, mikor pont megváltozott valami.

A kezdeti durvaságot és birtoklási vágyhoz hasonlatos viselkedését felváltotta valami sokkal lágyabb és selymesebb. A nyelve táncot járt az enyémmel, nem mereven, mint a keringő, nem is olyan hevesen, mint a salsa, sokkal inkább egy szalagavató estéjén lévő, utolsó, lassú tánchoz hasonlított. Gyengéd volt minden mozdulata, kóstolgatta a puha párnáimat, mintha csak egy édes és tiltott gyümölcs került volna a karmai közé. Minden sejtem vibrált, ahogy a fiú érintésében elvesztem, és ha nem szakítja meg a csókot, akkor nem a leesett cukrom miatt ájultam volna el.

Nem eresztett, csupán egy kis távolságot alakított ki közöttünk, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Ez megfelelő válasz volt a kérdésedre? – majdhogynem ugyanúgy zihált, ahogy én, és a mellkasa is gyorsan emelkedett és süllyedt. De a hangja egyszerre volt mégis dühös és megkönnyebbült, ijedt és boldog. A szemében és a ráncokba gyűrődött szemöldökében is ugyanezen érzések keverékét láttam, de azokban a gyönyörű ónix íriszekben mégis fájdalom villant fel.

Ezekből viszont semmit sem fogtam fel igazán és utólag nem is emlékeztem rájuk, mert csak arra tudtam gondolni, hogy végül választ kaptam a kérdésemre. Nem egy romantikus vallomás vagy az első szerelem beteljesülése volt ez, amire vágyik titokban minden lány. Tudtam, hogy ez még nem életbiztosítás, nem garancia arra, hogy Kyu Hyun is hasonlóan érez, mint én. De annyi biztos volt, hogy egyik csókunk sem csupán játék volt számára, mint ahogy korábban azt hittem. És egyelőre ezzel is beértem…