2017. aug. 25.

43. fejezet

A fogadás

- na… a Na! Ha Na! – Alig jutott el a tudatom határáig a hangja, de aztán mégis összerázkódtam és kiegyenesedtem, mikor felfogtam, hogy valaki a nevemet kiabálja, nem is éppen halkan.
- Fent vagyok, fent vagyok! – intettem le a lányt, aki szinte pattogott a mellettem lévő ülésben, miközben én azzal foglalatoskodtam, hogy megszabaduljak az álmom utolsó foszlányaitól is. Erősen megdörzsöltem a szemem és nagy ásítással próbáltam feldolgozni, hogy mi folyik itt.
A napokban történt események és az éjszakázások hatására alig tudtam aludni mostanában, nem egyszer össze is estem a kimerültségtől és a stressztől, ami nyomta a vállamat. Így nem csoda, hogy a hajnali kelés után az egy órás busz utat simán végigaludtam, még azzal sem törődve, hogy körülöttem mindenki ordibált és hangoskodott.
- Megérkeztünk, végre itt vagyunk! – Ki Young hol rám, hol pedig kifelé bámult a busz ablakán, így a haja jobbról-balról csapódott neki pirospozsgás arcának.
- Szuper… - morogtam, és könnyedén vissza tudtam volna aludni, ha engedélyez nekem fél percnyi szünetet. De erről szó sem lehetett az ő világában…
- Ne legyél már ilyen negatív! Nézd meg magad, hogy milyen gyönyörű ez az egyetem! – Aztán karon ragadott és odarántott az üveghez, amit sikeresen le is fejeltem, de ő valahogy ezt észre sem vette. Az ütés helyét nyomogatva végre megnéztem azt, amitől barátnőm ennyire lázba jött.
Nem mondom, hogy nem esett le az állam, ahogy megláttam az egyetemet… Pont a főkapu előtt parkolt le a buszunk és a gigantikus éppen jó szó volt annak a leírására. Furcsán hatott a modern város kellős közepén ez a szürke sziklatömbökből készült építmény, a hatalmas kovácsolt vaskapukkal, mintha egy másik századba csöppentünk volna. És arról még nem is szóltam, hogy a kapu mögötti óriási park milyen csodás látványt nyújtott a tél végén, de már a tavasz küszöbén. A rideg szépségével egy királynőre emlékezetett, aki kegyetlenül, de igazságosan irányítja birodalmát. Hol gyengéd, mint egy szerető anya, hol pedig keményen odacsap, mint egy acél pallos. Az egyetemisták mélyen a kabátjukba burkolózva siettek át a fák közötti ösvényeken, hogy végre a következő órájukra érhessenek. Még közel sem volt olyan időjárás, hogy a szünetekben kint üldögélve élvezhessék a napsütés nyújtotta meleget. A távolban látszódó épülethez több sor lépcső vezetett fel, mintha csak egy kastély lenne, ahova a hercegnek el kell jutnia, hogy megmentse a bajba jutott királykisasszonyt. Az épület maga pedig egy walse-i gróf téli hajlékát idézte fel bennem, ami illett az egész hely hangulatához. Keresve sem találhattak volna jobb helyet a fejesek a forgatáshoz!
- Na, látod, neked is tetszik! – vigyorgott rám elégedetten Ki Young, visszarántva a gondolataim közül.
- Egész jó – köszörültem a torkomon egyet és visszadőltem az ülésembe, mintha nem ájultam volna el a helytől.
- Na! – bokszolt bele a vállamba Ki Young durcásan, mire elnevettem magam.
- Jól van, tényleg szuper, elismerem! - Legszívesebben gyorsan beiratkoztam volna az egyetemre, annyira lenyűgözött az egész, de jelen pillanatban más okból voltam itt, amit rögtön az eszembe is juttattak.
- Figyelmet kérek! – állt fel az első sorból Ji Min, mire mindenki elhallgatott. Szerencsére Ki Younggal az utolsó előtti sorban foglaltunk helyet a srácokkal, így a lehető legtávolabb kerültem attól a boszorkánytól. De mivel barátnőm izgatottsága kezdett rám is átragadni, ahogy megláttam az egyetemet, inkább csendben maradtam és minden figyelmemet a nőre összpontosítottam, még ha ez nehezemre is esett. – Mint azt láthattátok, megérkeztünk a Koreai Egyetemhez, ahol a munkálatok fognak zajlani. Minden holmitokat szedjétek össze és egy csoportként átvonulunk a forgatási helyszínre! Senki ne maradjon le, és tartsátok a lépést, mert már így is késésben vagyunk az ütemterv szerint! Szálljatok le a buszról!
A busz körülbelül ötven fős volt, amivel a táncosok és a staff egy része is, mint például a tervezők érkeztek. El lehet képzelni, mennyi időbe telt, míg ennyi ember összeszedte a cuccait és lekászálódott a járműről. Hát, nem öt percbe, az is biztos…
- Menj már arrébb!
- Aú, az a fejem volt!
- Leadnád a kabátom?
Ilyenek és ehhez hasonló mondatok hangzottak el pakolás közben. Ki Younggal felöltöztünk és magunkra kaptuk a táskánkat, miközben arról beszélgettünk, milyen lehet a bálterem, amit előkészítettek nekünk.
- Csak nyugodtan, hölgyeim! – engedett előre Shin egy ravasz mosollyal, hogy le tudjunk szállni.
- Már gyakorolsz az úriember szerepre? – kérdeztem szurkálódva, de bevágódtunk elé Ki Younggal, biccentve egyet.
- Ezen nincs mit gyakorolni – válaszolt Ki Young feje fölött a fiú, de csak felhördültem a szemen szedett hazugságon. – Kinyitom az ajtót a hölgyek előtt, előre engedem őket és kihúzom nekik a széket az asztalnál. Mi ez, ha nem a tökéletes úriember ismérve?
- A tökéletes csaló ismérve, aki arra hajt, hogy minél hamarabb bejusson egy lány bugyijába – hallottam hátulról Yul dörmögő hangját, amin felnevettem.
- Ott a pont! – tapsoltam egyet és hátraböktem arrafelé, amerre a fiút sejtettem. Végül elérkeztem a lépcsőkhöz és kiszabadultam a buszból, aminek kevésbé örültem, mint azt először hittem volna. – Jézusom!
Egyből magam köré fontam a karomat és dideregve álltam arrébb az útból, hogy a többiek is leszállhassanak. Nem véletlenül siettek annyira az egyetemisták az egyik épületből a másikba. Olyan hűvös, metsző szél fújt, hogy egy percbe sem telt és teljesen átfagytam.
- Szólt valaki az anyatermészetnek, hogy már március van és nem december közepe?! – Shin is leugrott az utolsó lépcsőfokról, majd a fejébe húzta a kapucniját, hogy védje magát a széltől.
- Hagyhatnánk neki egy üzenetet, hogy ideje egy kis időjárás változásnak – didergett Hyun Woo, és magára csavarta a vastag, kék sálját.
- Mindenki leszállt? – A szél hozta felénk Ji Min hangját, mire mindannyian közelebb léptünk hozzá. – Akkor most kipakoljuk a buszból a többi felszerelést, amikre szükség lesz majd! Gyertek!
Nem láttam, hogy mi folyik ott elöl, mert a többiek elállták az utat, de szép lassan mindenki kezébe került egy zsák, egy doboz, vagy valami más. Persze, láttam a szemem sarkából, hogy Jung Hee jó távol állt meg kis kompániájával, hogy még véletlenül se kelljen cipekednie. Nam Gil nyújtott felém vagy nyolc ruhászsákot, amikben valószínűleg a jelmezek lehettek, majd Ki Younggal is megismételte ugyanezt.
- Elbírjátok? – érdeklődött, miközben egy nagy, fekete dobozt kapott fel, amit én meg sem tudtam volna mozdítani.
- Persze, ezek könnyűek! – mosolyogtam rá, majd dobtam egyet a kezemben tartott csomagon, hogy jobban tudjam fogni. Habár kicsit túloztam, mert nem volt olyan könnyű, mint ahogy első ránézésre tűnt. A sokrétegű ruha anyagnak azért megvolt a súlya, de inkább a méretével volt probléma. Túl rövidek voltak a karjaim ahhoz, hogy kényelmesen foghassam őket, de azért megoldottam. Ki Youngnak még rosszabb lehetett a helyzete…
- Rendben, üres a tároló, indulhatunk! – Csak ismét hallottam Ji Min hangját, de az előttem állóktól nem láthattam. Mikor megindultak előttem, nem vesztegettem az időt, egyből követtem őket.
- Milyen messzire megyünk? – kérdeztem vacogva Ki Youngtól, akinek az arcáról még a márciusi szélvész sem tudta letörölni a vigyort.
- Nem tudom, de ez fantasztikus! – lelkendezett, mire majdnem leejtett mindent a kezéből.
- Óvatosan! – A könyökömmel tudtam csak megtámasztani a zsákokat a kezében, mert az enyém is éppúgy tele volt, mint az övé. – Ebben mégis mi a fantasztikus? Lefagy az orrom, az ujjaim és már alig látok az erős szél miatt a szemembe gyűlt könnyektől!
- Persze-persze… - forgatta a szemeit a lány, de aztán ismét vidáman fordult felém. – Ha Na, ez lesz az első munkánk! Most már tényleg megtörténik! A ruhák, amiken éjt nappallá téve dolgoztam, végre feltűnnek egy videó klipben! Ugyan nem saját tervezés, de mégis én csináltam a saját két kezemmel. Végre valóra válik az álmom, még ha kis lépésekben is!
Ahogy kifejtette, miért is kellene örülnöm, elérzékenyültem rajta. Ki Youngban imádtam, hogy képes volt valamiért ennyire rajongani, és hogy ennyire boldoggá tudták tenni akár az apróságok is. De ez most nem apróság volt. Ő gyerekkora óta arra vágyott, hogy divattervező és stylist legyen, és most elindult azon az úton végre, ami ehhez vezet. Minden rosszat és negatívat félretett, hogy csak azzal foglalkozhasson, ami örömet okoz neki, amit irigyeltem tőle.
Mégis, ahogy magamra koncentráltam, rájöttem, hogy nem csak a hidegtől áll görcsbe a gyomrom. Izgultam. Izgultam, hogy egy zenei klipben fogok szerepelni azokkal a fiúkkal, akik nagyon is fontosak voltak számomra. Izgultam, hogy a legjobb teljesítményt nyújtsam és a legtöbbet hozzam ki magamból a forgatás alatt. Izgultam, hogyan fog zajlani egy videó elkészítése, mert még sosem láttam a saját szememmel. De ez az izgatottság ahelyett, hogy félelemmel töltött volna el, inkább adrenalinnal telítette el a szervezetem és az érzések, amik elleptek, mind csak egy valamit erősítettek meg bennem. Ez lesz itt a kezdete valaminek!
- Igazad van! – bólintottam hevesen és megböktem a vállammal a lányt, akire most először tényleg egy őszinte vigyort vetettem.

De akármennyire is vártam már a forgatást, azt még jobban, hogy végre fedett helyen legyünk. Mindenem reszketett és a fogam is néha-néha összekoccant, már az sem tudta elterelni a figyelmem, hogy az egyetem területét csodáljam. Csak azon járt az agyam, hogy vajon melyik épületbe megyünk be végre, vagy hogy milyen jól esne most egy bögre forró csokoládé, hogy felolvassza a megfagyott tagjaimat.
Végül ahhoz az épülethez tartottunk, amit messziről is láttam a buszból, ahhoz a wales-i kastélyszerűséghez. A buszon mindenkinek be nem állt a szája, de most mégis alig lehetett hallani egy-két kósza mondatot az emberek közül. Valószínűleg mindenki takarékoskodott az energiájával, hogy túlélje ezt a jégkorszakhoz hasonló időjárást.
Mikor az első emberek eltűntek a bejáratnál, már szinte egy helyben ugráltam a sorban állás közben, hogy melegen tartsam magam. Éppen az utolsók között mentem volna be a forgóajtón, mikor valaki bevágott elém.
- Hé!
- Bocsi, az úriemberség élet-halál szituációkban nem érvényes! – nézett hátra rám lila szájjal Shin, miközben dideregve lépkedett előttem. Elmosolyodtam volna, ha nem féltem volna, hogy attól lefagynak a fogaim.
Megkönnyebbülten léptem be a széltől védett épület aulájába, ahol mindenki felszabadultan sóhajtozott, hogy végre nem kell megküzdeniük a természet erejével.
- Életben maradsz? – vigyorogtam rá Shinre, aki ledobva minden terhét, a kezeit a szája elé tartva lihegett bele.
- N-nem tudom – dadogott a vacogástól, de még így sem fogyott ki a hülyeségeiből. -, de összebújhatunk, hogy melegítsük egymást, ha attól jobban éreznéd magad.
- Feltétlenül, de… – feleltem ironikusan, de Ji Min erősen rikácsoló hangja félbeszakított.
- Kövessetek, ha mindenki megérkezett már! – Elindultunk a nő után az épület belsejében, a kacskaringós folyosókon, hogy megtaláljuk a báltermet. Természetesen nem egy kíváncsi tekintetet vontunk magunkra a diákok körében, ami meglehetősen furcsa volt mindannyiunk számára. Egyikünk sem számított még sztárnak, még csak gyakornokok voltunk, mégis úgy megnéztek minket, mintha maga CL sétált volna végig közöttük.
- Hogy megbámulnak minket… - suttogta nekem Ki Young, aki szintén feszélyezve érezte magát.
- Zavarba ejtő, az tuti – válaszoltam és úgy tettem, mintha észre sem venném, hogy minden mellettünk elhaladó ránk csodálkozik. Nem szedhettük eléggé gyorsan a lábunkat, mert leszakadtunk a csoporttól és csak éppen láttuk néha az előttünk haladó Shin hátát. Végül elértünk a megfelelő helyre, mivel egy nagy kétszárnyú ajtón keresztül beléptünk egy zárt helyiségbe, amit be is csuktak mögöttünk, amint megbizonyosodtak arról, hogy mi vagyunk az utolsók. Ha korábban az egyetem látványától leesett az állam, hát akkor most a földet súrolta, ahogy megláttam, mit hoztak össze a személyzet tagjai itt pár nap alatt a bálteremben.
A helyiség vagy hat méteres belmagassággal rendelkezett, mivel egy díszlépcső vezetett fel a terem két egymás melletti oldalát szegélyező karzati részhez az emeletre, ahonnan tökéletes kilátás nyílhatott a lent tartózkodókra. Nem tudom, hogy ez a hétköznapokban mi célt szolgálhatott, de most eszméletlenül feldobta az egész hely hangulatát a leendő álarcos bálhoz. A lépcsőt és a karzatot körbefutó korlát csupa absztrakt vonalakból és mintákból állt, csak néhol fedeztem fel bennük egy-egy levél-, vagy virágformát, amit kifaragtak a sötét - szinte feketére festett – fából. A padlót és a lépcsőt szintén sötét járólappal burkolták le, amibe a szürke különböző árnyalataiban játszó minták keveredtek, feldobva az egyhangú színvilágot. A falat ezzel szemben a világosszürkéhez közel álló színű terméskővel borították be, így tovább erősítve a kastélyszerűség érzetét.
Ez viszont csupán az eredeti helyiség volt, ezt a P.S. emberei és munkásai pár nap alatt még varázslatosabbá tették. A korlátra bordó és fehér szatén szalagok kerültek, egy-egy csokor művirággal, ami szinte már igazinak hatott. Felfedeztem bennük a rózsát, margarétát, szegfűt és a fréziát, aminek azt sem tudtam, hogy egyáltalán ismerem a nevét. A falakon ugyanolyan szatén szalagok díszelegtek, mint a korláton, hogy a komor és üres helyekbe egy kis életet leheljenek. Az ablakok megvoltak vagy két méter magasak és a fény nagy része azokon keresztül áramlott be, még ha egy fátyolszerű, fehér függönnyel is takarták el őket. Vagyis csak áramlott volna, mert a kinti sötét felhők miatt már reggel fél nyolckor olyan érzése támadt az embernek, mintha a nap lenyugodni készülne. A helyiségben a fal mentén több helyen is egy-egy fehér anyaggal borított, magasított koktélasztalt helyeztek el, amin egy középen virító csokor körül egy csomó pezsgős pohár álldogált magányosan – valószínűleg az iszogatás imitálása végett. Azon az ajtón kívül, amin bejöttünk, még kettőt fedeztem fel. Az egyik egy kisebb helyiség felé nyílt, ahova a megérkezett emberek áramlottak befelé, hogy letegyék a terhüket, míg a másik az udvarra nézett. És akkor persze nem hiányozhattak a forgatáshoz szükséges kellékek sem, mint kamerák, sínek, amiken az előbbiek futnak, reflektorok, paravánok és még sok egyéb dolog, amiről fogalmam sem volt, hogy micsoda.
Ezen felül mindenki oda-vissza rohangált, kiáltoztak egymásnak az emberek, tiszta őrültek háza volt. Igaz, hogy a táncosok és a staff egy rész még csak most érkezett meg, de már voltak olyanok, akiknek jóval korábban kezdődött ma a munkája. A nagy sürgés-forgás miatt csak pár pillanat után vettem észre, hogy a terem túlvégén egy színpadot állítottak fel, amin hangfalak és hangszerek foglaltak helyet. Egyből a torkomba ugrott a szívem, mikor rájöttem, hogy ez mit is jelent. A STAND UP hangszerei voltak és akkor a srácoknak is itt kellett már lenniük – mivel egy tapodtat sem mozdulnának az értékes eszközeik nélkül. A nyakamat nyújtogatva néztem körül, hátha megpillantom egyiküket. Na jó, ne áltassuk magunkat, mert pontosabban csak egy személy gondolatára vert olyan hevesen a szívem és ugrott a pulzusom az egekbe.
- Még biztos nem érkeztek meg, ne keresd őt! – kuncogott bele a markába képletesen Ki Young, mivel a kezében még mindig ott pihent az a sok ruhászsák.
- Már itt vannak a hangszerek, szóval ők sem lehetnek messze – motyogtam magamnak, de tényleg nem szúrtam ki a banda egy tagját sem az emberek között, amitől csalódottság uralkodott el rajtam akaratom ellenére is.
- Mondtam, hogy ne éld bele magad – ingatta meg a fejét a lány. – Nekünk korán itt kell lennünk, hiszen a staff tagjai vagyunk, de ők jöhetnek később is.
- Igaz… - sóhajtottam egyetértően és egyből leeresztettem, akárcsak egy lufi.
- De cuki vagy, hogy ilyen izgatott lettél egyből – nevetett rajtam barátnőm és kihívóan húzogatta a szemöldökét.
- Nem is! – tagadtam le rögtön, de éreztem, hogy a pír elönti az arcomat.
- Hogyne… - hagyta rám, amivel meg is nyerte a szócsatát, mert nem tudtam rá mit felelni. Ki Young végül vidáman megindult a többiek után a bálterem melletti helyiségbe, hogy lerakja a terhét, amit eddig tartott.
A szemem követte a lány könnyed lépteit, míg el nem takarta előlem a személyzet sürgölődő forgataga. Még egyszer gyorsan körbepillantottam, hátha meglátom azt a búzabarna fejet, amit kerestem, de hiába. Mély lélegzetet véve nyeltem vissza a keserűséget és próbáltam nem a tegnap estére gondolni, de nem jártam sok sikerrel.
Miután Kyu Hyun elhagyta a szobámat, percekig csak magam elé bámultam, igazán fel sem fogva, hogy mi történt. Nem tudom, hogy Ki Young az ajtó előtt állt-e vagy sem, de miután a fiú elment, ő szinte azon nyomban fel is bukkant és kérdésekkel kezdett bombázni. Kellett egy kis idő, míg összeszedtem magam, de aztán elmeséltem neki mindent és jó részletesen kitárgyaltuk a dolgokat. (Természetesen, amit Kyu Hyun csak nekem mondott el, az a mi kis titkunk maradt a fiúval, még barátnőmnek sem említettem meg.) Mindazonáltal szükségem volt valaki más véleményére is a történtekről, különben ezer és egy dolgot ki tudtam volna hozni abból a másfél órából, amit együtt töltöttünk. Arról nem is beszélve, hogy úgy éreztem, lassan sokkal közelebb áll hozzám Ki Young, mint So Ha – aki teljesen eltűnt az éterben már hetek óta -, és bátrabban osztottam meg vele a gondolataimat, mint korábban a másik lánnyal.
Végül Ki Younggal arra jutottunk, hogy nem szabad elbíznom magam, mert ez Kyu Hyun részéről még semmi biztosat nem jelentett, csak annyiban kaptam megerősítést, hogy nem csak egy érdekes játék és szórakozás vagyok számára, hanem sokat jelentek neki. Ennél többre meg ne igen számítsak egyelőre, mert csak csalódás fog érni. Persze nem felejtette el hangoztatni vagy százszor azt sem, hogy ő bizony megmondta, hogy csak mérgünkben vágtunk egymás fejéhez mindenfélét, arról nem is besszélve, hogy ő pontosan látta már a kezdetektől fogva, mennyire tetszik nekem a srác. Ezt ugyan nagylelkűen szó nélkül hagytam, mert ha én nem tudtam, hogy mit érzek iránta, ő ugyan honnan sejthette volna? Viszont ennek ellenére nagyon is boldog volt, hogy mindent megoldottunk Kyu Hyunnal, kibékültünk, sőt még annál több is történt – nem hagytam ki azt a pár csókot sem, ami elcsattant köztünk, hiszen milyen barátnő lennék, ha a szaftos részleteket megtartanám magamnak? Annak meg kifejezetten örült, hogy végre ráébredtem, szerelmes vagyok a fiúba…
Még mindig furcsa volt így gondolnom Kyu Hyunra… Szerelmes voltam belé. Hihetetlen!
A gondolatra mégis mintha ezer pillangó kelt volna életre a gyomrom mélyén és mosolyt csalt az arcomra már a csókunk emléke is. Minden rossz dolog ellenére, ami mostanában történt, ez a mai reggelem volt a legboldogabb. Az apámmal a veszekedések, az ügynökségnél nehezen megszerzett gyakornoki pozícióm, Go Jin, Se Ri, Jung Hee és Ji Min felbukkanása és ármánykodásai, a vita Kyu Hyunnal és a tegnapi szörnyű hírek mind semmiségnek tűntek hirtelenjében. Még ettől a szörnyű szerelmi háromszög jelentette tehertől is megszabadultam, habár ezért még mindig fájt a szívem. Ha nem is voltam szerelmes Se Jooba, nagyon fontos volt számomra és mérhetetlenül nagy bűntudatom volt azért, amit vele tettem. A szakításunk után ugyan találkoztunk már, de nem igen beszéltünk, és kínosan éreztem magam a közelében. Ki Young szerint nem ártana tekintettel lennem rá, például ne faljuk egymást Kyu Hyunnal a szeme láttára (amit ugyan nem tudom, honnan az ördögből vett, hogy ezt tennénk), de végül is azt sem várhatja el tőlem a fiú, hogy örök szüzességet fogadjak és soha többé ne legyek senkivel sem. Pontosan tisztában volt azzal, miért szakítottunk, így azzal is, hogy Kyu Hyun mennyit jelent nekem. De ennél használhatóbb tanácsa nem volt a lánynak, ezeket meg szintén tudtam magamtól is…
A lényeg, hogy boldog voltam. Régóta most először éreztem azt, hogy az életem végre a helyes kerékvágásban van és ennél már csak jobb lehet. Megkönnyebbültem, egy nagy teher hullott le a vállamról és kiegyensúlyozottabbnak éreztem magam emiatt. Nem mondom, hogy minden rendbe jött, de azért egy nagy lépést tettem meg, hogy ez igaz legyen.
A további töprengés helyett, inkább nagyot sóhajtva döntöttem hátra a fejem, hogy energiát gyűjtsek a mai naphoz, de mikor kinyitottam a szemem, elnyílt szájjal bámultam felfelé. Az egész helyiséget megnéztem korábban, de a mennyezet valahogy kimaradt, mert annyi minden volt idelent is, amin elcsodálkozhattam, hogy eszembe sem jutott felpillantani.
De ha nem nézek fel, akkor lemaradtam volna arról, amit most elképedve vizslattam. A mennyezet egy kupolában teljesedett ki, ami csupa ólomüvegből állt és színes mintákat vetett a falakra a beszűrődő kevéske fény. Gyönyörű volt, ahogy a színek kiegészítették egymást, absztrakt mintát alkotva, vagy nem is… ha jobban szemügyre vettem, akkor láthattam, hogy egy csodálatos kertet ábrázol, ahol a legkülönfélébb növények kaptak otthont. Középen, a legmagasabb ponton pedig a napot ábrázolták, ami előtt egy madár szárnyalt át sebesen, szinte félve attól, hogy megégeti a nap melege. A kupola kisebb volt, mint a lenti térség, így a terem közepén foglalt helyet, a födém többi részéről pedig hatalmas, több szintes csillárok függtek, amelyek elektromossággal működtek a régi gyertyás megoldás helyett.
- Azta… - nem bírtam megállni és körbe forogtam, hogy mindent jól láthassak, de közben sikeresen háttal nekimentem valakinek. – Bocsánat!
- Tetszik? – Gyengéd kezek simultak a karomra és kirázott a hideg attól, ahogy ezt az egy szót kiejtette, miközben a lélegzete a fülemet csiklandozta. Rögtön vágtam egy száznyolcvan fokos fordulatot, hogy megbizonyosodhassak arról, ki az. Bár nem mintha egy szemernyi kételyem is lett volna az ismeretlen kiléte felől.
- Igen, nagyon is – mosolyodtam el rózsaszín fejjel, a vér az ereimben pedig ezerrel száguldozott.
Kyu Hyun pontosan abban az öltönyben feszített, mint amit a fotózáson is viselt, és ha lehetséges volt egyáltalán, akkor még jobban nézett ki, mint akkor. (Ennyit arról, hogy a sztároknak elég csak később jönniük, drága Ki Young!) Egy laza mosolyt vetett rám, majd kivette a kezemből a zsák ruhát, mire értetlenül néztem rá.
- Mit csinálsz?
- Segítek – kacsintott, majd elindult a szomszédos helyiségbe, ahol eltűntek a többiek is.
- Elbírtam volna egyedül is – dünnyögtem, de azért utána eredtem. Zavarban éreztem magam mellette, de mégis olyan édes érzés volt ez, amit nem cseréltem volna le másra.
- Tudom, de nem cipekedhet a drága szerelmem egymaga – jelentette ki kedvesen, mire a torkomon akadt a… fogalmam sincs, micsoda, de köhögő rohamban törtem ki az előbbiek hallatán. Az arcom vörösen lángolt, ahogy ránéztem a fiúra, miután kissé enyhült a köhögésem. Kyu Hyun elnevette magát és még párszor hátba vágott, de így is csak nagy szemekkel meredtem rá. Ez meg mi a fene volt?! – A klip története szerint a szerelmem vagy, nem, csillagom?
- Áh, d-de, persze, én is e-erre gondoltam. – A habogásom borzasztó volt és ha lehettem volna annál is pirosabb, mint ami jelenleg voltam, akkor most biztosan sikerült volna! Ekkora marhát, mint én! Elég pár csók és azt hiszem, hogy kifordult a világ önmagából és Kyu Hyun ilyeneket mond nekem. – Csak félrenyeltem.
Alig bírta visszafogni a röhögését, ezt tisztán láttam rajta, de legyen a javára írva, hogy legalább próbálkozott.
- Aha. – A szeme csillogásából láttam, hogy rettenetesen élvezi az egész helyzetet és pár pillanat múlva már én is magamban mosolyogtam a félreértésen. – Izgulsz már a forgatás miatt?
- Fú, ne is mondd! – haraptam bele az ajkamba idegesen. – Ahogy megláttam ezt a helyet, rájöttem, hogy ez most már valóságos és tényleg itt vagyok. Nem csak egy álom…
Kicsit később, de én is pontosan megértettem azt, amit Ki Young próbált elmagyarázni korábban. Azt a bizsergést a gyomrom tájékán, a remegő ujjakat és azt az izgatottságot, ami átjárta minden idegsejtemet.
- Akkor számíthatok arra, hogy mindent beleadsz ma a munkába? – nézett rám kérdőn, ahogy megállt az ajtóban.
- Persze! – vágtam rá sértetten, hogy azt feltételezi rólam, csak félgőzzel dolgozok.
- Akkor is, ha le fogják ordítani a fejed, mert nem jól csinálsz valamit?
- Persze!
- Akkor is, ha valami olyat kell megtenned, ami nem igazán tetszik? – kérdezte összevont szemöldökkel, de a válaszom nem volt olyan határozott, mint kellett volna.
- Persze.
- Akkor is, ha meg kell csókolnod?
- Persz-
- Helyes! – csapott le hirtelen elégedetten a srác és egy hatalmas vigyorral az arcán nézett rám.
- Hogy micsoda? – A hangom egy igen magas tartományba ugrott és ledöbbentem, amint felfogtam, miről is beszélt. – Ez csak vicc volt, ugye?
- Ki tudja? – húzta fel a vállait ártatlanul és még mindig olyan sejtelmesen mosolygott rám, ami nagyon nem volt ínyemre.
- Kyu Hyun, ne szórakozz velem! – pirítottam rá, de inkább ijedt volt a hangom, mintsem fenyegető.
- Hogy merészelnék ilyet tenni?! – Hatalmasra tágult szemekkel nézett rám, mint aki megrémült, hogy ilyesmi egyáltalán megfordult a fejemben.
- Csak vicceltél – jelentettem ki és magamat győzködve bólogattam, ami kifejezetten szórakoztatta. – Hülye humorérzéked van, ennyi az egész.
- Kikérem magamnak, rémesen jó humorérzékem van! – mondta látszólag felháborodva.
- Az, rémesen jó… - dünnyögtem fintorogva, de még mindig nem voltam biztos benne, hogy az előbbi párbeszédünk tényleg csak poén volt-e, vagy komoly. Így akármennyire is próbáltam erős maradni, félve néztem a fiúra és kibukott belőlem a kérdés. – De csak vicceltél, ugye?
De ahelyett, hogy válaszolt volna, csak egy mosolyt villantott rám, majd belépett abba a szobába, ahol a többiek eltűntek és igazság szerint már nagyban folyt a munka. A helyiség egy részét paravánokkal választották el, valószínűleg a női és férfi öltöző gyanánt, amit piktogramokkal jelöltek meg. A többi helyen mindenféle felszerelés hevert szanaszét, számomra a legnagyobb káosznak tűnt, de valószínűleg megvolt a maga rendszere. Egy pillanatra még azt is elfelejtettem a nagy fejetlenségben, hogy éppen miről folyt a szó Kyu Hyunnal köztünk.
- Ha Na – Ji Heon rendező lépett mellém a semmiből, ahogy meglátott, de még üdvözölni sem maradt időm, mert belém fojtotta a szót. -, te is megvagy végre! Ideje, hogy felkeresd a stylistot, fodrászt, sminkest és a többit, mert veled kell a legtöbb időt eltölteniük, hogy elkészülj.
A férfi megragadott a vállamnál fogva és elkezdett tolni a női részleg felé, mit sem törődve azzal, hogy otthagyjuk Kyu Hyunt egy adag ruhával a karjaiban. Még a vállam fölött egy utolsó pillantást vetettem rá, de csak egy félmosolyt küldött felém és egy baljós érzést hagyott a szívemben. Mi van, ha igaz, amit mondott?
Viszont nem volt több időm ezen töprengeni, mert Ji Heonnal együtt egy ismerős alakhoz verekedtük át magunkat egy csapat lányon, akik éppen azon tanakodtak, hogyan is kellene belebújniuk a ruhájukba.
- Ri Jin, meghoztam a főszereplőt! – kiáltotta el magát a férfi izgatottan. Az említett pedig egy tűpárnával a kezén igazította meg pont Jung Hee ruháját, aki már teljes díszben volt. Hát persze, hogy neki kellett lennie az elsőnek… De azért azt elismertem, hogy jól állt neki az a kék selyemruha, amit kapott, míg hosszú haját egy szoros kontyba fogták. A kezében tartotta az öltözékéhez tartozó sötétkék maszkot is, és csak egy dühös pillantást vetett rám, ahogy meglátott. – Van bőven idő, hogy rendbe szedjétek a lányt, mert először úgyis felvesszük a bandát, ahogy eljátsszák a Look at me számot.
- Értettem, rendező úr! – bólintott Ri Jin fel sem nézve a férfira. Ji Heon pedig olyan gyorsan tűnt el, miután lepasszolt Ri Jinnek, mint ahogy felbukkant, mivel bizonyára meg is indultak a munkálatok a forgatás elkezdéséhez. A nő elharapott egy cérnát, ami kilógott Jung Hee ruhájából és vállon veregette a lányt. – Kész vagy, jöhet a következő!
Jung Hee lelépett a Ri Jin mellett elhelyezett pódiumról és nem tudta megállni, hogy elhaladtában ne jöjjön nekem a vállával, csak hogy kötekedjen. Ez akár még tűnhetett volna véletlennek is egy ártatlan szemlélő számára, de ha hangosan mond valamit, az már nem, így maradt ennél a megoldásnál, hogy kifejezze az ellenszenvét. Úgy bámultunk egymásra, mintha fel akartuk volna nyársalni a másikat, egészen addig, míg egy számomra nem is annyira ismeretlen lány váltotta fel Jung Heet Ri Jin kezei között. Az a lány volt az, aki felkérte Se Joot a gyakorlás során és akire rettentő féltékeny voltam emiatt. Csodaszép volt a halvány rózsaszín, szatén ruhában, akár egy tündér és a feltűzött, barna haja akár illett volna Anasztázia hercegnő koronázására is. Sminkje halvány és természetes hatást kölcsönzött arcának, ami tökéletesen passzolt a stílushoz, amit képviselt. Irigykedve pillantottam rá, hogy vajon mindenkit ilyen eszméletlenül széppé tud-e varázsolni egy egyszerű báli ruha?!
- Szia! – köszönt rám kedvesen, mire egy mosolyt erőltettem az arcomra és viszonoztam a gesztust. Végül is, miért legyek vele undok, ha nem adott rá okot? – Ha Na vagy, igaz?
- Szia, igen – bólintottam. Akármennyire is igyekeztem, nem tudtam felidézni a nevét, pedig tisztán rémlett, hogy megemlítette, mikor Se Jooval táncolt. – És te?
- Shin Ji Hyun – mutatkozott be és kezet ráztunk. -, örülök, hogy megismerhetlek.
- Én is! – és a mosolyom már őszinte is volt. Bájosnak és barátságosnak látszott, nem úgy, mint a többi lány némelyike. – Nagyon jól áll ez a ruha neked.
- Köszönöm – sütötte le a szemét. -, mindig is szerettem volna hasonlóba belebújni. De te biztos még ennél is szebb leszel, hiszen te vagy a főszereplő, aki elcsavarja a fiúk fejét.
- Ugyan! – legyintettem, mert erre nem tudtam mit mondani, ami nem tűnt volna álszentnek.
- Melyik a te ruhád? – érdeklődött egy állvány felé pillantva, amin rengeteg ruhászsák lógott, de csak pár darabban volt benne a jelmez, a többi már üresen himbálózott. Közelebb léptem, hogy szemügyre vegyem őket és nem okozott gondot megtalálni köztük az enyémet, amit le is emeltem a rúdról. – Váó, tényleg gyönyörű!
- Igen, remek munkát végeztek vele – ismertem el és kissé elégedettebben helyeztem vissza a fogasra, hogy így lenyűgöztem vele Ji Hyunt. Habár nem mintha bármi közöm is lett volna ehhez a sikerhez…
- Mi lenne, ha befejeznétek a trécselést? Így is több mint két óra lesz, mire elkészülsz, Ha Na - mondta türelmetlenül Ri Jin és morogva folytatta tovább Ji Hyun karcsú derekára a ruha igazítását.
Viszont én tanácstalanul néztem körbe az elzárt, szűk helyen, hogy mit is kéne csinálnom. Több fodrász dolgozott egyszerre a lányok haján, kaptak egy enyhe sminket, majd felvették a ruhát, amit utána Ri Jin igazított rájuk, végezetül pedig az apróbb kellékeket aggatták magukra, amiket az ügynökség hozott. Akár egy olajozottan működő gépezet.
- Először a fodrászhoz menj! – sietett segítségemre Ri Jin, mikor meglátta, hogy még mindig itt álldogálok mellette. Így azonnal beálltam a sorba, hogy ismét azt a gyönyörű hajkoronát varázsolják a fejemre, mint a fotózáson.
- Te vagy a főszereplő, igaz? – szólított meg az egyik lány, aki éppen Chae Ah haját sütötte loknikba, amitől még nagyobbnak hatott az arca, mint amúgy volt.
- Igen – bólintottam idegesen egyet.
- Akkor menj át a férfi részlegre, mert ott van Ho Won, aki múltkor elkészítette a hajad! – mutatott a paraván túloldalára, mire csak egy nagyot nyeltem.
Át a fiúk oldalára? Nem igazán voltam oda az ötletért, de nem mintha lett volna más választásom. Így megerőltetve magam, megindultam a kis férfi jellel ellátott részleghez. Pont abban a pillanatban felcsendült egy gitár hangja a bálteremben, amihez utána még másik kettő csatlakozott, végezetül pedig a dob is beszállt a játékba. Legszívesebben kikukucskáltam volna, hogy meglessen a fiúkat, mint ahogy sokan tették azok közül, akik már elkészültek, de más dolgom volt.
Akármennyire is az volt most a feladatom, hogy a férfi részlegre jöjjek, mégis settenkedésnek hatott a mozgásom, mintha tilosban járnék. Egy-két srác érdekesen nézett rám, valószínűleg az járt a fejükben, hogy mit keresek itt, de a szemem a fodrászt, Ho Wont kutatta.
- Te meg mit csinálsz itt? – fogták meg a karomat, mire nem szégyellem, de felsikkantottam.
- Rám hoztad a frászt! – sziszegtem Ki Young arcába, aki értetlenül mustrált végig. – Ho Wont keresem, azt mondták, hogy itt van.
- Gyere, erre van! – kézen fogott és az egyik sarok felé vezetett. – Amúgy ez kész mennyország, Ha Na! Ha nem lenne nekem Baek Ho… Édes jó anyám, nézz csak körbe!
Hát nem kellett kétszer mondania, mert kérés nélkül is körbefuttattam volna a tekintetem, és mindenhol izmos testek sokasága tárult a szemem elé. Hol egy szálkás láb, hol egy feszes fenék, hol pedig olyan kockás has virított, hogy csorgattam a nyálam utánuk. Teljesen megértettem Ki Young rózsaszín arcát és csillogó szemeit, ahogy nem tudott betelni a látvánnyal.
- Akkor mázli, hogy a fiúkhoz kerültél – mosolyogtam cinkostársra lelve a lányban. -, a lányoknál kész őrültek háza van.
- Oh, nehogy azt hidd, hogy itt más helyzet, mindenesetre legalább a látvány jobb! – nevetett rám és megállított egy férfi mellett. – Uram, itt van a főszereplő!
- Üdvözlöm! – köszöntem a férfinak, aki pár napja igen jó benyomást tett rám, és most éppen Shin haját bűvölte. Már nem is szólítanak a nevemen, csak főszereplő lettem, csodás!
- Áh, örülök, hogy látlak, Bogaram! – mosolygott rám ráncokba gyűrődött szemeivel. Ritka volt ebben a világban és munkakörben egy idősebb személy, de Ho Won közéjük tartozott. A Bogaram elnevezésre elmosolyodtam, mert tényleg úgy hatott, mintha csak egy nagypapa üdvözölné az unokáját. – Ki Young, szólnál Ji Eunnek, hogy egy gyors manikűrt kell csinálnia Ha Nanak?
- Természetesen – bólintott barátnőm és már el is tűnt.
- Egy pillanat, csak még befejezem az úr frizuráját – kért egy kis időt még Ho Won, hogy elvégezze az utolsó simításokat Shinen, aki úgy nézett ki, mint aki valamin nagyon töri a fejét.
- Nyugodtan! – küldtem a férfinak egy mosolyt, majd sóhajtva néztem végül Shinre. – Mondd, mert látom, hogy alig bírod visszafogni magad!
- Csak kíváncsivá tettél – előrébb hajolt volna, de Ho Won a homlokánál fogva visszatolta a székbe, hogy ne mocorogjon.
- Mégis mivel?
- Mire lehetsz képes, ha megkaptál egy főszerepet rögtön a gyakornokságod elején? – egyértelműen arra ment ki a játék, hogy cukkoljon, viszont a szavaitól mégis kellemetlenül elszorult a torkom.
- Miért érdekel ez téged ennyire? – igyekeztem a könnyedség látszatát kelteni, de éreztem a feszültséget a hangomban.
- Mert mindenki mást is ez érdekel – felelte nemes egyszerűséggel pont azt, amire számítottam. – Alig várják, hogy bizonyosságot szerezzenek arról, hogy csak a kapcsolataid, vagyis az apád miatt kerültél ide, vagy van tehetség is amögött, amit látnak.
Ha nem lett volna az az alapzaj, amit a készülődés okozott, akkor bizonyára hallotta volna, milyen hangosat is nyeltem. Hirtelen nem tudtam, mit mondjak, mert nem volt annyi önbizalmam, hogy azt feleljem, a tehetségem miatt. Pontosan tisztában voltam vele, hogy ha Se Joo nem említi meg Ji Heonnak, hogy az igazgató lánya vagyok, akkor semmiképpen sem halászhattam volna el Se Ri elől a szerepet.
- Kész is van – szólalt meg Ho Won és elégedetten szemlélte, mit alkotott. Shin hullámos, fekete haját művészien rendezte el, amitől a fiú egész jóképűnek hatott és sokkal komolyabb kinézetet kölcsönzött neki, mint amilyen valójában volt. Ő magának is tetszett az eredmény és megköszönve állt fel a székből. – Gyere, Ha Na, te jössz!
- Igazság szerint többen voksoltak amúgy a bukásodra – mondta minden figyelmeztetés nélkül a srác, mikor leültem Ho Won kezei közé. Megdermedtem a mozdulat közben és tág szemekkel meredtem rá, amint karba font kézzel nézett vissza rám.
- Voksoltak? Ezt meg hogy érted?
- Tudod, van ez a kis fogadás a táncosok között – kezdett bele, és már az eleje nem tetszett. -, miszerint elbuksz a forgatáson, vagy sikeresen végigcsinálod-e.
- Ebben mindenki részt vesz? – undorító volt, hogy a hátam mögött ilyesmit csináltak, de az még inkább elszomorított, hogy a barátaim egy része is tagja volt ennek a felháborító játéknak. - Egyáltalán mióta szervezed ezt?!
- Hé, kislány, nem én szerveztem, kikérem magamnak! – csitított le Shin, mikor észrevette, mennyire megbántott ez a fogadás dolog.
- Sajnálom… - kértem bocsánatot azonnal, mikor rájöttem, hogy bakot lőttem. Ho Won már nagyban nekiállt a hajamnak, nem igen érdekelte, miről folyik a társalgás, míg ő végezheti a munkáját.
- Nem gond, majd jóváteszed valahogy! – nézett rám vidoran. – Amúgy csak ma reggel hallottam hírét, és a legtöbben megtették a tétjeiket. Még a staff többi tagja között is akadtak olyanok, akik belementek a fogadásba. Ahogy értesültem róla nem sokkal korábban, hetven-harminc arányban ellened fogadtak.
Rettentően dühített, hogy mások azon szórakoznak, ami nekem nagyon is fontos volt, arról nem is beszélve, hogy a STAND UP teljes létszámú csapatának utolsó comebackjéről volt szó.
- És ezt miért is mondtad el nekem? – Senki nem szólt róla egy szót sem, ő meg csak így elárul mindent? Shin nem volt a szívem csücske, sokszor szekáltuk egymást, de alapvetően rendes volt. Mégsem bíztam meg benne száz százalékig.
- Beszéltünk a srácokkal és nem tartottuk fairnek, hogy a tudtod nélkül történnek a dolgok. Így ezen akartunk segíteni. – Az a mosoly, ami megjelent a szája szegletében, meglehetősen számító és egyben ijesztő is volt.
- Jung Shin, itt az öltönyöd! – kiáltotta Hyun Woo a helyiség másik végéből egy zsákot felmutatva. – Gyere már, haver!
- Bocsi, szépségem, de mint látod, mennem kell – fordított hátat, és még az sem érdekelt, hogy minek szólított az előbb.
- Shin! – kiáltottam utána, még egy dolog miatt, amiben félig-meddig biztos voltam. Megtorpant és kíváncsian nézett rám, mit akarok még tőle. – Te mire fogadtál?
- Mondtam, hogy majd valahogy jóváteszed a dolgokat. – Egy csintalan vigyorral hagyott egyedül, ami még furcsa módon boldoggá is tett. Ő és valószínűleg a srácok is mellettem álltak, és azt akarták, hogy sikerrel járjak. Nem véletlenül mondta el Shin, hogy min ügyködnek a hátam mögött a többiek. És eszem ágában sem volt cserbenhagyni őket! Ha bele is döglök, akkor is úgy fogok szerepelni, hogy mindenkinek leesik majd az álla tőlem!
Miután Shin távozott, megérkezett Ji Eun és nekilátott újralakkozni a körmöm, ami a napokban teljesen tropára ment. Természetesen egész végig azt kellett hallgatnom megint tőle, hogy milyen borzasztóak a körmeim és mennyire nem fordítok időt az ápolásukra. Amiben ugyan igaza is volt a nőnek, de nem igazán hatott meg a dolog. Körülbelül egy órába telt, mire Ho Won megint azt a csodálatos hajkölteményt varázsolta a fejemre, amit nem győztem dicsérni, mikor végzett. Ji Eun szerencsére hamarabb elrendezte a körmeimet és le is lépett, aminek kifejezetten örültem, mert elegem volt már a panaszkodásából. Ezután ide hívták Ga Eunt, aki ugyanazt a kihívó és csábító sminket készítette el, amit a fotózáson.
Közben pedig az öltöző helyiség egyre jobban ürült, mert ahogy készültek el az emberek, át is mentek a bálterem részhez, hogy ott nézzék a felvételek elkészítését a srácokról. Így szerencsémre már csak páran maradtak a női részen, mikor átcaplattam, hogy felvegyem a báli ruhámat, amit már nagyon vártam. Az a vörös ruha valami elképesztő volt és alig bírtam kivárni, hogy ismét felhúzzam magamra. A ruhászsákból kikaptam a vörös magas sarkút, belebújtam, majd Ri Jin segítségével magamra öltöttem a báli ruhát is. Végezetül elhelyeztem a kontaktlencsét, az ékszereket és a stylist további közreműködésével anélkül felkötöttem a fejemre az álarcot, hogy tönkretettem volna a hajam.
- Ezek itt mik? – kérdezte Ri Jin kíváncsian mutatva a karomra.
- Oh! Hogy ezek? – Kínosan feszengve álltam a nő tekintetét. – Csak egy kis karmolás nyom, semmiség!
Próbáltam úgy tenni, mintha nem számítanának a halvány rózsaszín csíkok a karomon, amik a Se Ri–Jung Hee–Chae Ah incidensből származtak. Ugyan a felrepedt ajkamon a seb már egész jó állapotban volt, mondhatni alig látszott, a rúzs pedig még a maradék nyomát is elfedte, így szerencsére Ji Heon nem is tett rá megjegyzést. A bordámba pedig már csak néha nyilallt bele enyhe fájdalom egy-egy rossz mozdulat során.
- Ezeket el kell tüntetni valahogy, nem látszódhatnak! – Úgy nézett rám, mintha teljesen megőrültem volna, hogy így akarok mutatkozni mások előtt, és azonnal keresett egy megfelelő színű alapozót, amivel eltakarta a verekedés maradványait. – Így már mehetsz is, de legközelebb ne vakarózz ilyen erősen, hogy nyoma maradjon!
- Persze… - bólogattam megsemmisülten, majd égő fejjel, a ruhám alját megfogva indultam el a bálterembe.
Mikor végre beléphettem a terembe, ahol a STAND UP szorgosan játszotta a számukat már legalább két órája, minden lényegtelen gondolat kireppent a fejemből. A sok táncos és a staff többi tagja miatt nehézkesen férkőztem át az emberek között, hogy láthassam is a fiúkat, amint a felvétel zajlik, ne csak halljam őket. Már mindenki teljes készenlétben volt, mindenhol jólöltözött, elegáns, öltönyös férfiakba és csinos, elragadó, báli ruhát viselő nőkbe botlottam. Leginkább a srácok próbáját nézték és hallgatták a zenét, de sokan közben halkan sugdolózva beszélgettek. Nem ismertem fel mindenkit, mert legtöbbjükön már az álarc is fent volt, de aztán megláttam egy ismerős, hullámos loboncot, így inkább arrafelé vettem az irányt.
- Na, mi a helyzet? – suttogtam Shinnek, miközben oldalba böktem. Összerezzent az érintésemre és dühösen fordult felém, de valószínűleg azt sem tudta hirtelen, ki lehetek, mert csak összeszűkült szemmel vizslatott.
- Ha Na? – kérdezett rá végül bizonytalanul.
- Örülök, hogy ennyi idő után azért megismersz – hurrogtam le, de valaki más szólított meg utána.
- Ha Na, te vagy az? – kérdezte egy másik fiú, akiben Nam Gilra ismertem. Csak ekkor láttam meg, hogy a srácok egy csoportba tömörültek és mindenki itt volt. És hát mindegyikük fantasztikusan festett, el kellett ismernem. Gyenge pontom volt, ha egy pasi öltönyt húzott magára, mert akkor valahogy ezerszer helyesebbnek hatott. De itt nem, hogy egy, egyből egy tucatot kaptam belőlük!
Miután felfedeztük egymást a többiekkel is, megkértem Nam Gilt, hogy tartson egy kis helyzetjelentést, hogy állnak Kyu Hyunék a felvételekkel.
- Lassan be kellene fejezniük, mert már több szögből, más-más megvilágítás mellett is felvették őket, távolabbról, közelebbről, szóval szinte az összes elképzelhető módon – avatott be, majd félrebillentett fejjel vizslatott. – Valami olyan fura rajtad…
- Biztos a kontaktlencse – legyintettem, mikor ráébredtem, mi zavarhatja.
- Tényleg! – esett le neki a tantusz végre. – Tök jól áll amúgy!
- Köszi!
- Hallottam, hogy Shin elmondta a fogadás dolgot – még halkabbra fogta a hangját, így közelebb kellett hajolnom, hogy minden szavát érthessem. – Sajnálom, hogy nem szóltunk róla előbb.
- Ugyan, örülök neki, hogy legalább a barátaim rám tették le a voksukat – mosolyogtam rá kedvesen és megsimogattam a karját, mert tényleg így éreztem. Ők sem tudhatták, hogy képes leszek-e színészkedni vagy csődöt mondok. – Arról amúgy nem tudsz valamit, hogy ki indíthatta el ezt az egészet?
- Hát – húzta a száját és a fekete maszk mögött a szemei kerestek valakit. -, egy lánynál lehet megtenni a téteket, aki vezeti a listát, de biztos vagyok benne, hogy nem ő az értelmi szerzője a dolognak. Jung Hee áll az egész mögött, mert elég sokat láttam őket együtt.
- Ki más… - sóhajtottam, mikor a megérzéseim helyesnek bizonyultak. – És a lány az kicsoda?
- Áh, megvan! – nyújtogatta a nyakát, majd elmutatott a vállam felett, és követtem az irányt a szememmel, amit becélzott. – Nem ismerem, de ő az!
Mintha hideg vizet zúdítottak volna a nyakamba. A rózsaszín ruha, a porcelánfehér bőr és az angyali mosoly, amit éppen egy barátnőjére vetett, rémesen ismerősek voltak.
- Ji Hyun…

2017. aug. 4.

42. fejezet

Bűntudat

Csak nagyokat pislogtam rá és hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak. Csak annyit sikerült kinyögnöm:
- Tessék? – Nem vártam tőle választ a kérdésre, nem akartam még egyszer hallani azt, aminek örültem, hogy nem történt meg. Végül erőt vettem magamon, és kinyitottam a számat, de csak megrökönyödött dadogás jött ki rajta. - D-de nem voltál ott a ro-robbanásnál, nem?! Ha o-ott lettél v-vo-olna, ak-akkor most nem lennél itt…
- Gyakorlatilag nem is voltam ott – Érezhetően nehezen préselte ki magából a szavakat. -, de valahogy mégis úgy alakult.
- Ezt meg hogy értsem? – Még mindig nem láttam tisztán, és ezen Kyu Hyun sem akart igazán segíteni. Úgy éreztem, hogy vonakodik válaszolni nekem, vagy egyáltalán elmesélni, hogy mi is történt. Rosszul esett, hogy mindent ki kell belőle húznom, de nem a kedvenc koktéljáról érdeklődtem, aminek az ismerete lényegtelen lenne, hanem arról, hogy egy életveszélyes robbanásnál ott volt-e vagy sem. - Kyu Hyun, kérlek, mondd el, hogy mi történt! Ezzel a titkolózással csak megijesztesz…
A hangom megremegett, holott próbáltam uralkodni magamon és nem egy hisztis libának tűnni, de egyszerűen tényleg megijesztett. Eddig azt hittem, hogy az étterem közelében sem járt, most meg hirtelen azt mondja, hogy mégiscsak ott volt.
A könyökömön támaszkodva néztem le rá, de ő csak vakon bámult el mellettem, mintha itt sem lettem volna. Így kiszabadítottam a kezem az ujjai közül, amit eddig fogtam és az arcára helyezve a tenyerem, felém irányítottam a tekintetét. A pillantása pár másodperc múlva összefonódott az enyémmel és a következő, amit hallottam, az a fiú neve, ami a sóhajtásnál is halkabban hagyta el a számat:
- Kyu Hyun… - Soha nem láttam még ilyennek a fiút. Mikor az az ónix szempár belekapaszkodott az én zöld szemeimbe, mintha csak segítségért kiáltott volna. Olyan félelem bújt meg bennük, amiktől még engem is kirázott a hideg. Már éppen visszavonulót akartam fújni, ha ennyire nehezére esik beszélni, mert nem akartam még inkább kényelmetlen helyzetbe hozni, de aztán ő szólalt meg hamarabb. Mintha a tekintetemmel kényszerítettem volna vallomásra, kibukott belőle a történet.
- Abból a klubból végül valamikor hajnalban értem vissza a szállodába és egyből bedőltem az ágyba úgy, ahogy voltam. Csakhogy másnap reggel kilenckor lett volna az a megbeszélésem a Haeunde Étteremben egy lehetséges új ügyféllel, Ji Deok Hwaval, amiről ti is hallottatok, mert Min Junnal beszéltem róla. Mondhatni az első komolyabb megbízatásom lett volna, különös tekintettel arra, hogy a kliens kifejezetten velem szeretett volna tárgyalni a befektetésről. – Hadarva és pattogósan beszélt, miközben a mellkasán heverő kezével megdörzsölte a szemeit. Eddig nem is fordítottam rá igazán időt, hogy jobban szemügyre vegyem, de most mégis megtettem, mikor észrevettem, hogy milyen furcsán viselkedik. És nem a korábbi jófajta módon, hanem ijesztően és aggasztóan. Ugyan az öltözéke ismét elegáns volt, a haja megfelelően belőve, és igyekezett lazán viselkedni, de mégis átütöttek a páncélján az apróbb jelek. Mint a kapkodó mozdulatok, a sötét karikák a szemei alatt, a kézfején lévő apró karcolások, amiket a fekete felsőjének ujjai nagyrészt eltakartak és eddig elkerülték a figyelmem.
A bűntudat váratlanul ért, és foghattam volna arra, hogy a viszontlátás öröme, a csók, a magyarázkodás Jae Wan miatt vagy a története a részvényesek gyűléséről annyira elterelte a figyelmem, hogy nem vettem észre, de nem tehettem. Miért nem vettem észre, hogy valami nem stimmel vele, hogy valami baj van? De mielőtt jobban belelendültem volna az önsanyargatásba, hogy ilyen figyelmetlen és önző vagyok, Kyu Hyun tovább folytatta.
- Csakhogy ma reggel nem sikerült időben felébrednem, és a titkárom rontott be nyolckor a szobámba, hogy már készülődnöm kéne a találkozóra. Mondanom sem kell, hogy bőven rám fért egy fürdés és olyan másnapos voltam, hogy a fejem majd széthasadt. Seo Joon természetesen egy szemernyi reggelit sem engedélyezett, mondván, hogy el fogunk késni. Bár ez nem volt gond, mert egy falat sem ment volna le a torkomon anélkül, hogy ne akart volna egyből visszajönni.
- Ezek szerint elmentél a megbeszélésre? – kérdeztem elhaló hangon, mert nem bírtam tovább visszafogni magam. Még az sem döbbentett meg különösebben, hogy saját titkára volt Kyu Hyunnak.
- Igen – bólintott komolyan, mire egy hatalmasat nyeltem. -, de dugóba keveredtünk az étterem felé menet, így tíz perc késéssel értünk csak oda. Már a lépcsőn siettem felfelé a harmadikra, mikor történt a robbanás.
- Jézusom… – nyílt el a szám rémülten, ahogy tudatosult, hogy Kyu Hyun milyen közel állt ahhoz, hogy valóban meghaljon a mai nap folyamán…
Nagyon is könnyedén valóra válhatott volna minden, amit ma átéltem és akkor most nem csak egy rossz álomként tekintenék rá. Ha a kollégium bejárata előtt nem történt volna meg az a csodaszámba menő jelenés, akkor itt a szobában Ki Young és Baek Ho kedvéért sem tudtam volna uralkodni magamon öt percnél tovább, hogy ne bőgjem el magam. Összetörve, a fájdalmammal küszködve zokogtam volna magam álomba, majd ez ismétlődött volna meg másnap és harmadnap, egészen addig, míg az idő nem csillapítja az ürességet a szívemben. Képtelen voltam feldolgozni a tényt, hogy Kyu Hyun élete annyitól függött, hogy néhány gazdag ficsúrnak bulizni támadt kedve menni; hogy a fiú kivételesen többet ivott a kelleténél és másnap nem volt képes időben felkelni, illetve a dél-koreai közlekedéstől, hogy reggel dugóba került. Csak pár percen és a vak szerencsén múlt, hogy Kyu Hyun most itt volt velem… Ettől a gondolattól pedig elszorult a torkom és alig bírtam nyelni.
- Ezért kértelek meg az elején, hogy ne akadj ki… - fordította el a fejét, mint aki kellemetlenül érzi magát. Valószínűleg minden gondolatom és érzésem kiült az arcomra, ez pedig kényelmetlenül érintette. Ennek talán zavarba kellett volna ejtenie, de egy cseppet sem érdekelt.
- Hogy ne akadjak ki? – néztem rá teljesen értetlenül és még az aggodalmamat is elfelejtettem egy pillanatra hirtelen. – Szerinted mi lenne ezek után a megfelelő reakció, ha nem az, hogy kiakadok?!
- Örülj, hogy minden rendben és semmi bajom – válaszolta úgy, mintha egyértelmű lenne, hogy mi a teendő ilyenkor.
- Szerinted talán nem örülök?! – vágtam rá felháborodva, hogy egyáltalán ilyesmit képes rólam feltételezni. Az, hogy a fiú szó szerint megmenekült a halál torkából, enyhén szólva felzaklatott, de az még inkább, hogy ő maga ilyen lazán kezelte az egész dolgot. – De megtudni azt, hogy abban a pillanatban érkeztél meg az étteremhez, mikor a robbanás történt, mikor azt hittem eddig, hogy még az épület közelében sem jártál akkor, nem épp egy olyan hír, amit szívesen akartam hallani! Nem sokon múlt, hogy te is egyike legyél azoknak, akik meghaltak abban a szörnyű balesetben!
- De nem haltam meg! – Kapta felém türelmetlenül a fejét hirtelen, a szemei szinte égtek, ahogy haraggal nézett rám. Olyan haraggal, ami tudtam, hogy nem rám irányul, mégis összerándultam a hatására. – Én nem haltam meg! Miért nem vagy képes egyszerűen örülni és tovább lépni?
- Szerinted mégis miért nem?! – Idegesen csattantam fel akaratom ellenére, mire Kyu Hyun szeme elégedetlenül rebbent meg, de nem tudtam elengedni a témát. Még az sem érdekelt, hogy a fiúval a beszélgetésünk már megint egy újabb veszekedés felé halad, ha ugyan ezt nem lehet veszekedésnek nevezni már… - Valószínűleg az lenne a helyes, ha úgy kezelném a dolgot, ahogy te, nem igaz? Egykedvűen és lazán, természetesnek venni mindent. Hisz kit érdekel, ha csak pár percen múlt, hogy huszonhárom évesen egy ostoba balesetben meghalsz?
Próbáltam olyan hanyagnak és könnyednek tűnni, mint amit ez a pár mondat elvárt volna, még a vállamat is lezseren rángattam, de az is rettenetesen bénának hatott, főleg hogy a hangom megbicsaklott a mondat végére. Arról nem is beszélve, hogy nagyokat pislogtam, hogy a könnyek, amik elhomályosították a látásom, nehogy a felszínre kerüljenek.
Kyu Hyun ujjai egyre erősebben szorították a karomat, már-már komoly fájdalmat okozva ezzel, de még csak fel sem szisszentem rá, hanem továbbra is farkasszemet néztem a fiúval, akinek megrándult a szája széle, ahogy a szavaim célba találtak.
De egészen kemény két percig sikerült csak fenntartanom azt a látszatot, miszerint olyan érzéketlenül tudnám kezelni az egész helyzetet. Mert már csak a gondolatára is annak, hogy ezeket a gyönyörű, mélységesen mély, ónix szemeket nem láthattam volna viszont, ha a közlekedés ma reggel egy kicsit is meghazudtolja önmagát és Kyu Hyun időben megérkezik a találkozóra, a gyomrom görcsbe rándult és nem tudtam megállni, hogy egy könnycsepp megszabaduljon börtönéből, majd végigszánkázzon az arcomon.
Oda akartam kapni, hogy mielőtt eléri az állam vonalát a sós csepp, letöröljem, ezzel is tagadva a létezését, de egy másik kéz simult a bőrömre, elkenve a folyadékot rajta. Csak egy pillanatig láttam Kyu Hyun tekintetét, mielőtt lecsapott volna.
A vállamnál fogva fordított a hátamra, majd fölém gördült, és az ajka már az enyémre is tapadt. Akaratosan vette birtokba a számat, mintha csak el akart volna hallgattatni, hogy ne idegesítsem tovább a hülyeségeimmel. A nyelve durván tört utat magának, és a csókban pontosan azt az ingerültséget éreztem, amit azokban a fekete szemekben láttam. Nem tudom, hogy volt képes erre a fiú, de még a dühöm ellenére is automatikusan reagáltam az érintésére és olyan hévvel vetettem magam bele a csókolózásba, ami még engem is meglepett. De az állatias ösztönökben mégis megbújt valami más, amit eddig sosem éreztem Kyu Hyunnal kapcsolatban. Ott volt a vágyakozás minden mozdulatában, a nekem feszülő testében; az ujjaiban, amik rácsúsztak a tarkómra és beletúrtak a hajamba; az apró zihálásokban, amik átitattak minden pillanatot. De ez a vágyakozás rémisztő volt, mert az az érzésem támadt tőle, hogy félelem hatja át…
Mikor Kyu Hyun megszakította a csókot, ernyedten feküdtem félig alatta és pihegve próbáltam felfogni, hogy mi is történt. De a fiú pillantása hideg zuhanyként ért, aminek talán tudatában sem volt. Mert az a szomorúság, amit íriszei tükröztek vissza, szinte elszívta a levegőt előlem.
- Ez meg mi volt?
- Ha tényleg – kezdett bele rekedt hangon, de megakadt, így újra kellett kezdenie. -, ha tényleg meghaltam volna ott a robbanásban, csak a te könnyeid jöttek volna szívből.
A csontomig hatolt az a pillantás, amit vetett rám, lecsupaszított, mintha meztelen lettem volna előtte. A szívem pedig kétszer olyan gyorsan vert a mellkasomban, ahogy ismét közelebb hajolt, hogy folytassa az előbb megkezdett tevékenységét. Csak mikor a lélegzete már az ajkamat érte, akkor fogtam fel, hogy mitől is éreztem olyan furcsának a tekintetét, még ha nem is akaródzott először megértenem. Olyan üresség tátongott benne, mintha mélyen belül meghalt volna valami benne. Mikor pedig felismertem ezt, a kezem önkéntelenül helyeztem a mellkasára és állítottam meg a közeledését.
- Kyu Hyun… - Rögtön nem is reagált, kellett neki pár másodperc, mire újra élet és értelem költözött a fekete íriszeibe. – Mi a baj…?
Bizonytalanul tettem fel a kérdést, mert ha tévedtem volna, akkor valószínűleg megsértettem volna azzal, hogy megállítom. De mikor megbánóan hunyta le a szemhéját, már tudtam, hogy igazam volt és amit egészen eddig éreztem a fiún, az nem csak holmi képzelgés. Hangosan fújta ki a levegőt, majd elterült mellettem az ágyon az oldalára fordulva. A karját a hasamon átvetve hagyta, hogy továbbra is meglegyen közöttünk a fizikai kontaktus és elfordítottam a fejem, hogy láthassam az arcát, amiről a töprengésen kívül mást nem tudtam leolvasni.
- Amit ott láttam, Ha Na… - megrázta a fejét, mintha az emlékeket akarta volna kiverni belőle, de ez nem ment ilyen egyszerűen, ezt én is pontosan tudtam. – Amit ott átéltem, el sem tudod képzelni…
- Akkor meséld el! – A hangom akaratom ellenére úgy hangzott, mintha ki akarnám belőle húzni a dolgot, bár tényleg csak azt szerettem volna, ha kiadja magából, amit ennyire próbál elfojtani. Nem tudom, hogy mi lehetett, de érezhetően küszködött azzal, hogy mit is tegyen és minden mással igyekezett elterelni a gondolatait. Például azzal, hogy megcsókol… - Mi történt az étteremnél?
- Már csak pár lépcső választott el az étterem szintjétől, mikor történt a robbanás. Elég közel voltam már detonáció helyéhez ahhoz, hogy ne ússzam meg ép bőrrel, de elég messze ahhoz, hogy komolyabban ne sérüljek meg. – Megint azon a furcsán pattogós hangon beszélt, amit már tudtam, hogy a feszültséget fejezi ki nála. Igyekeztem csendben hallgatni, de a szívem olyan hangosan dörömbölt a bordáimon, hogy biztosan lehetett hallani a néma csendben, ami kialakult közöttünk. – A lökéshullám az egész épületet megrázta, időm sem volt felfogni, hogy mi történik, a talaj mintha kimozdult volna a lábam alól, elvesztettem az egyensúlyom és legurultam a lépcsőn. A lépcsőforduló fala állított meg és éppen nem vesztettem el az eszméletemet, de minden egyes porcikám sajgott az eséstől, a fülem csengett és alig hallottam valamit. A por átláthatatlan felhőként vett körül és a tüdőm pillanatok alatt megtelt vele, amitől folyton köhögő rohamok törtek rám. Azt sem tudtam, hogy mi történt vagy mit kellene tennem, szédültem és a fejem is mintha ketté akart volna hasadni. Tehetetlenül feküdtem a földön és vártam, hogy valaki elmagyarázzon mindent.
Valamiért minden ész érv ellenére azt reméltem, hogy a távolban, esetleg az épületen kívül érte a robbanás, arra álmaimban sem számítottam, hogy ott volt az épületben. Így csak még inkább ámulva néztem a fiút, aki egyre jobban kezdett belelendülni a történetbe. Miután megeredt a nyelve, a szavak folyóként áradtak belőle.
- Nem tudom, hogy meddig fekhettem ott mozdulatlanul, várva a csodát, de a fülem csengése szép lassan enyhülni kezdett, és ez térített magamhoz. De miután újra részese lettem a körülöttem lévő világnak, azt kívántam, bár ne hallanék semmit! Az emberek kiabálásai, azok a jajveszékelések, Ha Na… Soha nem tapasztaltam még ilyesmit! – Hirtelen megremegett az emlékek hatására, mire a kezem az oldalára helyeztem, majd lágyan simogattam, hátha ez megnyugvást jelent neki. Elszörnyedve hallgattam a szavait, ami egy természeti katasztrófához volt hasonlatos. A története megelevenedett a szemeim előtt, mintha én magam is részese lettem volna, holott a közelében sem jártam.
- Nehezen négykézlábra támaszkodtam, küzdve a hányingerrel és a szédüléssel, majd feltornáztam magam álló helyzetbe, de végig a falnak támaszkodtam, mert tudtam, hogy anélkül nem vagyok képes két lábon maradni. A felső emeletről csak a tűz ropogását és az onnan áradó hőt érzékeltem, más emberi hangot nem hallottam, így eszemben sem volt arra menni. – Lehunyta a szemét, ezzel is valószínűleg a megelevenedett, tüzes pokol képeit kiűzve a gondolatai közül. - Így a korlátba kapaszkodva elkezdtem lefelé botladozni a lépcsőfokokon, hogy kijussak az épületből. Az eggyel lejjebbi szinten viszont már kivehetőek voltak a kiáltások, amiket halhattam korábban is. Egy ruhaüzlet volt az étterem alatt, de a robbanás következtében nem csak az étterem szintje károsodott, hanem a szerkezete meggyengülhetett és egy az egyben leszakadt az üzletre a felső szint. Csak a romokban heverő betontömböket, vas gerendákat láttam elkeveredni a tűzzel és a füsttel, ami bent a helyiségben terjengett. Ijedten néztem körbe, mert hallottam a sikolyokat, de senkit sem láttam… senkit az égvilágon! Abban a zűrzavarban nem tudtam azonosítani azt sem, hogy honnan jönnek a hangok, nem tudtam, hogy merre induljak segíteni!
Elborzadva bámultam magam elé, ahogy Kyu Hyun leírta azokat a szörnyűségeket, amiket átélt. Megrémült, szinte sokkos állapotba kerülhetett az étteremnél, és csoda, hogy képes volt valamennyire józanul gondolkodni. Csodáltam azért a bátorságért, hogy nem magát akarta menteni egyből, mint ahogy az emberek kilencven százaléka tette volna, hanem segíteni akart azoknak, akik rászorultak. Egyszerre öntött el a büszkeség és a pánik, hogy ez az ostoba hősiesség, ami belé szorult, akár meg is ölhette volna.
- Aztán a következő pillanatban megláttam a kislányát szorongató nőt, ahogy a sarokban kuporogtak. Megkönnyebbülten botorkáltam oda hozzájuk, de percekbe telt, mire rávettem, hogy figyeljen rám és megmutattam, hogy merre induljon a kijárat felé. De csak némán zokogva rázta a fejét és a tűzbe mutogatott ahelyett, hogy menekült volna. Végül idegesen követtem a pillantását, és megláttam, hogy mire célozgat az értelmetlen szavak közepette. Egy kisfiú feküdt a földön, beszorulva egy, az étterem szintjéről lezuhant asztal alá… de több méterre tőlünk, az égő romhalmazok túloldalán. Nagy nehezen kiderült, hogy a nő fia és ezért nem volt hajlandó eddig egy tapodtat sem menni innen. A karomba kapaszkodott és rimánkodott, hogy mentsem meg a fiát, hogy bármit megtesz, csak segítsek neki…
Kyu Hyun elhallgatott, mintha csak most is azon törné a fejét, hogy mitévő legyen, hogyan segíthetne a gyereken. Még mindig képtelen voltam elhinni ezt az egészet, amit a fiú átélt. Ha ott lettem volna, akkor megragadom a karját és kifelé lökdösöm az épületből, mert én voltam olyan önző, hogy az ő biztonsága ezerszer inkább érdekelt volna, mint annak a fiúnak vagy akár a sajátom. Utána én vetettem volna be magam a tűzbe, hogy segítsek rajta, de csak akkor, ha Kyu Hyunt már biztos helyen tudtam.
- Anélkül képtelen lettem volna kijuttatni a nőt és a lányt, hogy a fiú ne menjen velük, ezt pontosan tudtam. Így csak az volt a kérdéses, hogyan tudok minél hamarabb eljutni a fiúhoz anélkül, hogy mindkettőnk ott haljon meg a tűzben. A törmelékeken keresztül próbáltam minél közelebb kerülni hozzá, néhol már a komoly égési sérüléseket kockáztatva. Kihívás volt és többször majdnem feladtam, de végül elértem a gyereket, aki ájultan hevert a padlón. Párszor megütögettem az arcát, hátha magához tér, de nem reagált rá… A fején egy komoly seb tátongott, amiből lassan szivárgott a vér, összetapasztva a haját. Rémülten vettem tudomásul, hogy ha nem jut ki innen időben, akkor elvérzik, mielőtt egyáltalán a tűz miatt kéne aggódnia. A lába egy tíz centiméter vastagságú, nehéz, körasztal alá szorult be, amit pár perc szenvedés után sikerült is leemelnem róla. A karomba kaptam és ugyanolyan nehezen, mint ahogy odáig értem, visszasétáltam az anyjához, aki egyből kikapta a kezemből a fiát. Nem kellett ezerszer elmondania, hogy mennyire hálás, elég volt egyetlen pillantás az arcára…
Elképedve néztem Kyu Hyunt, mert hirtelen azt sem tudtam volna megmondani, hogy ki az, akit magam előtt látok. Mert ez a fiú, ez a férfi nem lehetett az a szeleburdi, egoista, perverz herceg, akit eddig ismertem. Ez a Kyu Hyun habozás nélkül kockáztatta az életét olyan emberekért, akiket nem is ismert, és még kérni sem kellett rá! Mindenféle kétely nélkül cselekedett, mikor valakinek az élete veszélyben volt és ez hihetetlenül bátor dolog volt. Annyira bátor, hogy legszívesebben megcsókoltam volna, de annyira ostobaság is, hogy legszívesebben megütöttem volna érte. Csodáltam, de mégis megszidtam volna érte.
Ez a fiú sokkal több volt annál, mint amit eddig tudtam róla. Csak a felszínt kapargattam, talán egy kicsit mélyebbre ástam, mint mások, de még ez is olyan csekélynek tűnt most. Még több mindent akartam róla tudni, megismerni, lehámozni róla a rétegeket egyesével, hogy végül meglássam azt a Kyu Hyunt, aki valójában volt.
- Miután a családja újra együtt volt, a nő nem látta több okát, hogy maradjon és megmutattam neki, merre induljon, ha az utcára akar jutni. Már éppen én is követni akartam kifelé, de ekkor hallottam meg a köhögéssel vegyült kiabálást. Megtorpanva, elkezdtem pásztázni ismét az üzlethelyiség maradványait és éppen csak kiszúrtam egy integető kezet. – Belekapaszkodtam a fiú felsőjébe, ahogy rájöttem, hogyan akarja folytatni a horrorba illő meséjét. Ha nem tudtam volna, hogy túlélte, akkor leordítottam volna a fejét, hogy miért nem tűnt el rögtön abból az épületből, ahogy lehetősége adódott rá. – Ahogy közelebb lépkedtem, megláttam egy férfit, a ruhája alapján egy eladó lehetett, aki fél testtel beszorult egy beton tömb alá… Mikor felfogtam, hogy milyen helyzetben van, már előre sejtettem, hogy erre képtelen vagyok! Egyedül nem tudtam volna felemelni azt a tömböt róla…
Kyu Hyun hangja meghökkentően kétségbeesett volt, mintha már most mentegetőzne, hogy képtelen segíteni annak a férfinak. Erősen beleharapott az ajkába, amiből csoda, hogy nem serkent ki a vére.
- De mégsem hagyhattam ott őt, Ha Na… Nem sétálhattam csak úgy el onnan! – Legszívesebben azt feleltem volna, hogy de igen, megtehetted volna, mert akkor talán hozhatsz segítséget, habár ez csak gyenge kifogás lett volna. Mivel csak az ő biztonságáért aggódtam. – Megtaláltam a megfelelő útvonalat a férfi felé, ahol el tudom őt érni és már indultam is, de hirtelen megragadták a kezem, ezzel is megállítva. Értetlenül bámultam bele Seo Joon arcába, aki hangosan ordibált velem, hogy mit keresek még itt, azonnal el kellene tűnnünk innen. Elmagyaráztam neki, hogy ott van egy férfi beszorulva, mert így talán együtt volt esélyünk segíteni rajta. De ő csak azt visszhangozta, hogy teljesen megőrültem, majd felmutatott a plafonra, vagyis inkább arra, ami még megmaradt belőle. Középen egy jó nagy darab kiszakadt belőle a detonáció hatására, de a nagy része még félig lefelé lógott, amit csupán a szerkezetben elhelyezett betonacél tartott meg. Csak idő kérdése volt, hogy mikor szakad le az is, hogy mindent maga alá temessen…
Nem voltam ott, nem éltem át ugyanazt, amit Kyu Hyun, de mégis elborzasztott az a dilemma, amibe került. Vagy megpróbál segíteni azon a férfin, a saját biztonságának kockáztatásával, vagy ott hagyja és inkább magát menti. Eddig nem volt tisztában azzal, hogy milyen komoly veszélyben is van, de Seo Joon rávilágított, hogy akár pillanatok alatt agyon nyomhatja több tonnányi beton.
- Ez viszont mégsem érdekelt – Tudtam, hogy ezt fogja mondani, mégis féltem tőle. A fogaimat összeszorítottam és nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne kezdjek el veszekedni vele. -, csak Seo Joont győzködtem, hogy segítsen. De éppen hogy megragadtam a karját, hogy magam után húzzam, mikor az egész szint megremegett... És ennél több nem is kellett, a plafon darabjai lehullottak, elvágva az utat a férfitól és valószínűleg ezzel... ezzel-
Elcsuklott a hangja és riadtan nézett rám a fiú, amitől a lélegzetem is elállt. Az a rémület és elkeseredés, amivel bámult rám, könnyeket csalt a szemembe. Tágra nyíltak a szemei és mint aki nem találja a szavakat, hol kinyitotta, hol pedig becsukta a száját.
- Segítenem kellett volna neki, Ha Na… - remegett a hangja. – Ha nem hezitálok olyan sokáig, hanem egyből megpróbálom kihúzni a romok alól, akkor…
Megdöbbenve jöttem rá, hogy mi is a problémája Kyu Hyunnak és egyből visszanyeltem a könnyeimet.
- Akkor te is meghaltál volna – fejeztem be a mondatot helyette keménynek szánt hangon, de a közelében sem jártam annak a keménységnek, mint amit szerettem volna. Kyu Hyun nagyokat pislogott rám, mert valószínűleg nem erre számított tőlem. – Nem a te hibád volt az, hogy meghalt.
- Micsoda? – megdermedt a karom alatt és a tekintete egy pillanat alatt változott meg. A sebezhetőség és védtelenség eltűnt, ridegségnek átadva a helyét. Leemelte a kezem magáról és felült az ágyon, dermedten rám nézve. Fájt ez az ellenségesség, de el kellett tűrnöm, hogy egy kis észt verjek a fiú fejébe. – Akkor mégis kié?
- Komolyan azt hiszed, hogy az a férfi azért halt meg, mert nem segítettél rajta? – Hitetlenkedve ráztam a fejem, ahogy én is felültem.
- Ha nem törődök azzal, amit Seo Joon mond, és csak egyszerűen-
- Ha nem törődsz azzal, amit Seo Joon mondott, akkor nem csak az a férfi, hanem te is meghaltál volna! – szakítottam félbe idegesen és egyszerűen nem értettem, hogy miért nem látja be, hogy esélye sem lehetett volna. Ismét csak a vak szerencsén múlt az, hogy életben maradt… - Te magad mondtad, hogy a plafon bármelyik percben leszakadhatott volna és hogy nem bírtad volna egyedül leemelni a férfiról azt a betontömböt vagy mit! Esélyed sem volt rá, hogy megmentsd!
Kyu Hyun mereven állt fel az ágyamról és haraggal a szemében nézett le rám, amitől kirázott a hideg, de azon nyomban kicsúsztam az ágy szélére, hogy utána menjek.
- Segítenem kellett volna neki – mondta határozottan és megingathatatlanul. – Meg kellett volna tennem mindent, ami csak tőlem telik. Te ezt nem értheted, Ha Na!
Olyan viszolygás áradt a hangjából, mintha egy senki lennék és nem érteném meg őt. Hátraarcot vágott és elindult az ajtó felé, de megragadtam a bal karját, majd visszarántottam. Nem hagyhatott így itt! Anélkül semmiféleképpen sem, hogy ne verném bele a kemény fejébe, hogy ne legyen olyasmi miatt bűntudata, amiért nem kéne.
De a fiú a kezem alatt megrándult és felszisszenve kapott a karjához, ahogy megszorítottam azt.
- Mi a baj? – kérdeztem ijedten és azonnal elengedtem, ahogy észrevettem, hogy fájdalmat okoztam neki.
- Semmi! – Olyan hevesen vágta rá, hogy hátrahőköltem, de ez csak még jobban feltüzelte bennem az elhatározást. Megfogtam a kezét, mit sem törődve a tiltakozásával és felhúztam a felsője ujját a könyökéig. Csak egy pillanatra láttam a vastag kötést az alkarján a fiúnak, mielőtt kirántotta volna az ujjaim közül.
- Ezt nevezed te semminek?! – förmedtem rá, de nagyot sóhajtva lenyugtattam magam és taktikát változtattam, ami korábban is úgy tűnt, hogy működött nála. – Három ember életét mentetted meg a balesetnél, Kyu Hyun! Ez sokkal több, mint amit bárki is elmondhat magáról. Ha azt a kisfiút nem hozod ki a tűzből, akkor az anyja és a testvére is meghalt volna. Nem futamodtál meg, nem csak magadat mentetted. Ha engem kérdezel, ez elképesztően bátor és hősies volt, de rettenetesen ostoba dolog is. De meg kell értened, hogy nem menthettél meg mindenkit…
- Nem is mindenkit, csak azt a férfit kellett volna. – Eltűnt a harag a szeméből és ismét az a mérhetetlen bűntudat vette át a helyét, aminek nem lett volna ott helye. Mégis némi bizonytalanság keveredett bele, amit már fél sikernek könyveltem el, ugyanis érezhetően el akarta hinni, amit mondok. A szíve mélyén biztosan tudta, hogy igazam van, csak az a rettenet, amit átélt; a lelkiismeret furdalás, hogy ott volt a lehetőség, hogy segítsen valakin, mégsem sikerült, elnyomott minden mást és magát hibáztatta érte. Ezt az énjét kellett megcéloznom, ebbe az énjébe kellett erőt öntenem, hogy végre tisztán láthasson.
- Már kezdem érteni, hogy miért voltál mindig ott, mikor szükségem volt rád, és segítettél nekem habozás nélkül. Egyszerűen ilyen vagy. – feleltem lágyan és keserűen elmosolyodtam. Egészen eddig a pillanatig észre sem vettem, hogy mennyire kényszeresen segíteni akar mindenkin... – Ha segítettél volna azon a férfin, akkor utána jött volna valaki más. Addig nem nyugodtál volna, míg mindenki épségben ki nem jut onnan.
- De még őt sem tudtam megmenteni… – Az önostorozásból nem voltam képes kiragadni, akármennyire is próbálkoztam, ami dühített.
- Így is megsérültél – kaptam idegesen a keze után, mutatva neki a karját. -, talán jobb lett volna, ha meghalsz, miközben segítesz másokon? Akkor a lelkiismereted megnyugodott volna? Nem kell bűntudatot érezned azért, mert képtelen voltál segíteni azon a férfin. Akartál, de nem tudtál!
Elkapta rólam a tekintetét és a szekrény ajtaját bámulta némán, a homlokán ráncok sorozata jelent meg, ahogy magába fordult. Mintha csak egy újabb kifogást keresne, hogy önmagát büntesse olyan dolgokért, amiért nem kéne.
- Később láttam a nevét az arcképével együtt az elhunytak listáján – lehelte halkan. – A felesége térdre rogyva zokogott előtte…
Majd megszakadt a szívem a fiúért, mert olyan elveszettnek és összetörtnek tűnt, ahogy állt előttem és még a szemembe sem nézett. A frusztráltságtól és a tehetetlenségtől megint könnyek gyűltek a szemembe, hogy nem tudom megnyugtatni a háborgó lelkét. Búzabarna haja árnyékot vetett a szemére, ezzel még fáradtabbá és kimerültebbé téve az arcát, mint eddig.
- Talán azt hiszed, hogy a te neved és képed előtt senki nem ejtett volna egy könnycseppet sem? – kérdeztem ingerülten, és meglepve vettem észre azt a szégyent és feszengést, ami szinte sütött róla.
Nem hogy magát hibáztatja valaki olyan haláláért, akin nem tudott volna segíteni, de mellette még azt is hiszi, hogy senkinek nem hiányzott volna? Felrémlett bennem az a mondat, amit nem sokkal korábban ejtett el: Ha tényleg meghaltam volna ott a robbanásban, csak a te könnyeid jöttek volna szívből. Akkor nem tűnt fel, de így már egészen más értelmet nyertek a szavai, és ez a végletekig elszomorított.
A kezeim közé vettem az arcát, amin megdöbbent, de nem engedtem, hogy ellépjen előlem, vagy akár másfelé tekintsen. Lesütötte a szemét, de hangosan szóltam rá.
- Nézz rám! – Aggodalmasan, de rám emelte a tekintetét, mire kicsit leengedtem. Ezúttal sokkal nyugodtabban folytattam, minden egyes szavamat próbáltam beleszuggerálni a fiúba, hogy értse meg, amit mondani szeretnék neki. – Ezt az egyet jegyezd meg jól: nem a te hibád volt az, ami azzal a férfival történt! Segíteni szerettél volna rajta, de bármit is teszel, nem lett volna elég. Ezt meg kell értened. El kell fogadnod, hogy meghalt és ne emészd magad olyan dolog miatt, amiben nem vagy vétkes. Három ember életét mentetted meg, amiért a szememben hős vagy, a legkisebb túlzás nélkül! De képtelen vagyok azt tovább nézni, hogy így marcangolod magad…
Elfulladt a hangom és az eddig erővel visszatartott könnyek végigszánkáztak az arcomon, ahogy Kyu Hyun tágra nyílt, fekete szemeibe meredtem. Viszont mit sem törődve vele, folytattam azt, amit elkezdtem.
- És komolyan azt hiszed, hogy senkinek nem hiányoznál, ha eltűnnél erről a világról? Komolyan?! – Még számomra is elkeserítően nevetségesnek tűnt ez a feltételezés. – Több millió ember szeret és imád téged, szerinted egyik sem könnyezne meg, ha meghalnál? A rajongók szíve már akkor megszakadna, ha megtudnák, hogy megsérültél, nem hogy ha nem lennél többé! Tudom, hogy ők nem állnak olyan közel hozzád, nem ismernek személyesen, de akkor is szeretnek téged. De nem is kell ilyen messzire menni, hiszen ott van a családod! Vagy akár itt vannak a barátaid. Nam Gil és Nam Joon, a banda tagjai, Shinék, Ki Young és Baek Ho, mindannyian ugyanúgy törődnek veled és fontos vagy nekik, még ha ezt nem is hiszed el. Mindenki szeret téged, csak te elzárkózol előlük, mert félsz tőlük, pont úgy, ahogy én tettem. Bízz bennük és hidd el, hogy nem képmutatás az, amit látsz tőlük. Bízhatsz bennük és támaszkodhatsz rájuk, ha bajba kerülsz! Erre valók a barátok… - Soha nem éreztem Kyu Hyunon azt, hogy bárkire is szükséges lenne, soha nem éreztem azt, hogy biztatásra és bátorításra szorulna. Ez pedig egy ostoba feltételezés volt a részemről. – és nem utolsó sorban én is itt vagyok neked.
Megnyaltam az ajkam, miután kimondtam azt, amitől az arcomba is vér szökött. Nem tudtam, hogy mennyit jelent ez neki, de most csak a saját nevemben tudtam beszélni, a többiekről csupán sejtésem lehet, hogy hasonlóan gondolnak Kyu Hyunra, mint én. Na jó, annyira azért nem hasonlóan… Mindenesetre ki akartam fejezni azt, amit éreztem a fiú iránt, hogy ne legyenek olyan téveszméi, hogy senkinek sem fontos.
- Azóta a pillanat óta, hogy megláttam a híreket a robbanásról, folyton csak rajtad járt az eszem. Azon törtem a fejem egész végig, hogy mi történt veled, hogy jól vagy-e, mikor jössz majd vissza. De mikor Min Junék azt mondták, hogy egészen biztosan ott voltál az étteremnél, akkor azt éreztem, hogy a világ kifordul önmagából. Nem akartam elhinni, hogy bajod esett, nem hogy esetleg meghaltál… - Kyu Hyun elnyílt szájjal hallgatott, miközben a kezeim leemeltem az arcáról, mert túlságosan zavarban éreztem magam, és tördelni kezdtem az ujjaim. Szokásához híven, a fiú elkapta az egyiket, ezzel is meggátolva, hogy tovább folytassam a tevékenységemet. Elmosolyodtam, hogy még ilyen körülmények között is figyel ilyesmire, de utána rögtön eltűnt az arcomról. – Három órát töltöttem abban a hitben, hogy meghaltál. El sem tudod képzelni, hogy milyen érzés volt. Mintha egyedül maradtam volna… rémesen magányosnak éreztem magam és azt hittem, hogy a szívem ki akar szakadni a helyéről. Az a fájdalom, amit valakinek az elvesztésénél érzel össze nem hasonlítható bármilyen fizikai fájdalommal…
Összeszorítottam az ajkaim, és egy remegős sóhaj kíséretében fújtam ki a levegőt. Kyu Hyun még mindig szótlanul nézett rám, de ahogy beszéltem, láttam rajta az aggodalom és a boldogság furcsán groteszk keverékét. Hitetlenkedve rázta meg a fejét, mintha túl sok lenne neki az, amit mondani akarok.
- Szóval azok után, amin keresztül mentem miattad, ne merd azt állítani, hogy senkinek sem vagy fontos – emeltem rá a tekintetem kissé mérgesen, kezdett eluralkodni rajtam valami megmagyarázhatatlan. A szavak ömlöttek belőlem, amik olyasmi felé vezettek, ami nagyon nem tetszett. –, mert ez egyáltalán nem igaz! Fogalmad sincs róla, hogy mennyit jelentesz nekem, és belehalnék, ha tényleg történne veled valami! Ha ott lettem volna az étteremnél, akkor én magam rugdostalak volna ki onnan, hogy ne essen semmi bajod. Egyszerűen nem veszíthetlek el, nem tudnám elviselni… Szükségem van rád, sokkal jobban, mint ahogy azt szívesen bevallanám vagy elismerném. Kyu Hyun, azt hiszem, hogy én tényleg…
Már ott volt a nyelvem hegyén az a bizonyos szó, amire alig pár órával korábban ébredtem rá. Rémülten vettem tudomásul, hogy készülök szerelmet vallani annak a fiúnak, aki éppen most mesélte el élete talán egyik legijesztőbb és legmegrázóbb eseményét. Keresve sem találhattam volna alkalmatlanabb pillanatot erre, mint a mostani, de szerencsére nem is kellett miatta aggódnom.
Ugyanis mielőtt kimondtam volna azt a szót, Kyu Hyun ajka szorosan rátapadt az enyémre, ezzel minden értelmes gondolatot kiverve a fejemből. Ezúttal a durvaságot maga mögött hagyva, csak a kapkodást éreztem ki belőle. Még a fogunk is összekoccant egy kicsikét, de ezt rögtön elfelejtette velem az az édes érzés, amit a gyengédsége keltett bennem. Ajka finoman, mégis önzően vette birtokba az enyémet, mielőtt elhúzódott volna tőlem.
- Köszönöm – suttogta lágyan, és a homlokát az enyémnek döntötte, majd magához húzott egy szoros ölelésre. Vörös arcomat a nyakához nyomtam, nem törődve azzal, hogy a könnyeimet a felsője szívja magába, hogy ne itassam tovább az egereket. – És sajnálok mindent! Sajnálom, hogy mindezt a nyakadba zúdítottam ezzel felzaklatva téged. Sajnálom, amin miattam kellett keresztülmenned…
- Most viccelsz? – bontakoztam ki ijedten az öleléséből, mire meglepődve nézett le rám. – Egy percig se sajnáld! Elmondhatatlanul örülök neki, hogy ezt elmesélted, még ha a legborzasztóbb élmények közé is tartozott, amiket átéltél. Azon csodálkozom csak, hogy voltál képes eddig mosolyogni és viccelődni, mikor ilyesmin mentél ma keresztül… Úgy tettél, mintha minden rendben volna és az én apró-cseprő gondjaimmal foglalkoztál, amiket össze sem lehet ezzel hasonlítani!
- Jó vagyok abban, hogy kerüljem a problémákat és a gondokat – mosolyodott el keserűen -, és így minél később kelljen szembenézni velük.
A kezemet aggódva az arcára helyeztem, mert tudtam, hogy mire gondol. Én is pontosan ezt csináltam régen, sőt még most is vannak olyan dolgok, amiket másképpen nem tudok kezelni.
- Könnyebb így… - lehelte a fiú, a szemeit behunyva és elengedve magát.
- Nem lehet a végtelenségig menekülni és elfojtani magadban mindent.
- Mondod ezt te – jegyezte meg résnyire nyitva a szemét egy csibészes mosollyal az ajkán, mire csak megforgattam a szemem.
- Jogos – ismertem el, de aztán komolyra fordítottam a szót. – Kyu Hyun, nem tudom, hogy bármit is ért-e ez a beszélgetés, de-
- Nem mondom, hogy tökéletesen vagyok – szakított félbe zavartan, de nem gorombán, aminek örültem is, mert keresnem kellett volna a szavakat, hogy befejezzem azt a mondatot. -, mert ahhoz idő fog kelleni, hogy helyre rakjam magamban a dolgokat. Valahol érzem, hogy igazad van, de még fel kell dolgoznom a történteket, hogy ezt el is ismerjem.
- Ha bármire is szükséged van, akkor…
- Tudom – nyomott egy puszit a homlokomra, megint csak belém fojtva a szót. -, és köszönöm!
- De úgysem fogsz vele élni – húztam el a számat, majd a mellkasom előtt keresztbe tett karokkal huppantam le az ágyra.
- Így is többet tudsz bárki másnál, csillagom – ült le mellém, átkarolva a vállam, mire nagy szemeket meresztve rá fordultam felé.
- T-tessék? – dadogtam értetlenkedve.
- A többieknek nem mondtam el ebből semmit sem – felelte Kyu Hyun és minden eddigi megjátszott vidámság is eltűnt az arcáról. –, és szeretném, ha ez így is maradna.
- De hát miért? – Egyrészről megtisztelve éreztem magam és a boldogság, hogy van olyan dolog Kyu Hyunról, amit csak én tudok, megmelengette a szívem. Másrészről viszont furcsálltam, hogy így titkolózott mindenki előtt.
- El tudod képzelni, hogy mi lenne itt, ha bárki is megtudná, hogy ott voltam a robbanásnál? – fintorogva rázta meg a fejét. – Mindenki erről faggatna, mindenkitől azt kellene hallgatnom, hogy milyen szerencsém van, hogy semmi bajom nem lett. Nem tudnám elviselni, hogy mindig eszembe juttatják azokat a perceket…
- Oh! – Ez fel sem merült bennem, de így már megértettem, miért hazudott mindenki másnak. Egy olyan eseményt, amit a legszívesebben kitörölnél az emlékeid közül, de mégis folyton-folyvást emlegetnek, nem könnyű elfelejteni és túljutni rajta. – De egy valamit nem értek.
- Micsodát?
- Hogy akkor nekem miért mondtad el? – néztem rá elképedve és nem sikerült összeraknom a képet.
- Azon kívül, hogy addig faggattál volna, míg ki nem nyögöm, hogy mi történt? – vigyorgott rám gunyorosan, mire lelöktem magamról a karját, de utána megint körém fonta és ezúttal már nem tudtam menekülni, mert a vállamat erősen tartotta. Viszont a másik kezével, amin a kötés is volt, mert megsérült, megragadta az állam, hogy a szemembe nézhessen. – Van benned valami, ami arra késztet, hogy olyasmit tegyek, ami egyáltalán nem vall rám.
Hát ez lett volna az, amit korábban félbehagyott és nem mondott el nekem? El kellett volna gondolkoznom azon, hogy ez most jót jelent-e vagy sem, de ehelyett egy pillanat alatt elvesztem a tekintetében, mert azok az ónix szemek ragadozó módjára csaptak le rám és felfaltak anélkül, hogy akár ellenkeztem volna.
Lassan közeledett, az államat kissé megemelte, hogy könnyebben hozzáférjen az ajkaimhoz, mert egyértelmű volt, hogy mire készül, már nem volt kétségem sem. A lélegzetét éreztem a számon és most eszem ágában sem volt megtorpanásra kényszeríteni, éppen hogy nem húztam magamra, hogy végre érezhessem az édes csókját ma már sokadjára.
De kismadarak módjára rebbentünk szét és engedtük el egymást, mikor valami a folyosón nagyot csattant és összerázkódtunk mindketten a hatására. Ezután csak hangos kiabálást és röhögést hallottunk beszűrődni az ajtón túlról, de semmi mást.
Összenéztünk és egyszerre nevettük el magunkat, ami olyan melegséggel töltött el, ami a korábbi beszélgetésünk fényében furcsának és természetellenesnek hatott, mégis csiklandozta minden idegszálamat.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy menjek – szólalt meg végül Kyu Hyun, mikor elhalt a nevetésünk.
- Hogy mi? – döbbentem meg, ahogy tönkretette a pillanatot.
- Sung Chantól engedélyt kaptam, hogy feljöhessek a lányok részlegébe, de az nem egész éjszakára szólt – mondta egy hamis mosollyal a fiú, mire éreztem, hogy elönti az arcomat a pír, megértvén, hogy mire is célozgat. – Meg Ki Young amúgy is képtelen lett volna egyedül felcipelni a szobába.
Amikor eszembe jutott, hogy tulajdonképpen elájultam a fiú karjai között a kollégium előtt, kínosan feszengve kerültem a tekintetét, de csak annyit mondtam helyette:
- Nem lesz gond belőle, hogy az egész kolesz tanúja volt, amint a karodban cipelsz fel a szobámba?
- Csak páran látták, és Ki Young is jött velem Baek Hoval karöltve, szóval nem volt vészes - rántott a vállán egyet. – A zabkása felhozatal már neccesebb volt, de úgysem érdekel, mit gondolnak.
Jó neked… Nem rád uszítja Jung Hee az egész kollégiumi közösséget. De ezt megtartottam magamnak, mert nem akartam ezzel terhelni a fiút és magamnak kellett megoldani a saját problémáimat. Soha nem fogok változni, ha mindig mások segítségére hagyatkozom. Ha pedig Kyu Hyun képes volt ilyen szörnyű élményeket ennyire kordában tartani és uralkodni magán, akkor nekem is menni fog egy ostoba liba és a kis trükkjeinek kezelése és legyőzése.
- Tényleg megyek – emelkedett fel a helyéről Kyu Hyun, de meglepetésére visszarántottam magam mellé.
- Biztos nem akarsz maradni még? – kérdeztem zavarban és az alsó ajkamat rágcsáltam idegességemben.
- No lám, csillagom, nem akarsz még elengedni? – kifejezetten tetszett neki a dolgok ilyetén fordulata, ezt elárulta a féloldalas mosoly, amit rám vetett. – Ugye tudod, hogy Ki Young szívbajt kapna, ha meglátna minket egy ágyban?
Na, ez a mondat és a kép, ami megjelent a lelki szemeim előtt, egyáltalán nem enyhítettek a zavaromon, hanem még bőven fokozták is azt. Habár én az ágyjelenet alatt nem arra az ágyjelenetre gondoltam. Mégsem tudtam megszólalni és valami értelmeset kinyögni, hogy maradjon velem még egy kis ideig.
- Ne aggódj! – tűrt egy hajtincset a fülem mögé és lágyan elmosolyodott. – Holnaptól non-stop élvezheted a társaságomat, még talán az agyadra is fogok menni.
- Hogy-hogy? – hőköltem hátra értetlenül, mert hogy ha én non-stop élvezhetem Kyu Hyun társaságát, az azt jelenti, hogy napokig együtt leszünk. És nem igazán tudtam arról, hogy egy romantikus utazás keretében egy kicsit magunk mögött akarnánk hagyni a világot.
- Elfelejtetted? – cöccögött elégedetlenül. – Holnaptól indul a forgatás!